Minden bölcsesség...

Németh István
Egy „fanyüvő” boldogsága

Ha nagyjaink közül nem egynek – például Deák Ferencnek, a haza bölcsének – öregedő korában nem esett nehezére és nem érezte rangján alulinak a fafaragást – bot-, pipa- stb. készítés –, miért kéne nekem restelkednem az efféle hobbi miatt? Ezen az úton becses személyemet mégse Deák Ferenc, hanem Marci barátom indította el. Nem azért, mert őkelme valaha is nemes fafaragó hírében leledzett volna, hanem mert egy régi, Brač-szigeti nyaralásunk egyik délutánján elindulván a Ploče tövében lévő Dol nevű piciny falucskába, útközben egy tekintélyes bokrot pillantott meg, Marci éles zsebkésével kimetszett belőle egy kacsafejű ágat, amiről a falucska béliek megállapították, hogy a smrdelj bokorról való. Csakugyan arról való volt. Idehaza kiderítettük, hogy a smrdelj magyar megfelelője terpentinfa. Aligha lehet túlságosan ismert Ada határában és tágabb környékén.

Környékünkön inkább az akác, az eperfa volt elterjedve. Szenteleky és Akácfa; akácfa alá gyűjtötte tájunk tollforgatóit, az országút menti eperfák pedig levelükkel a selyemhernyó-tenyésztést, gyümölcsökkel pedig a szeszfőzést serkentették.

Miután a doli terpentinfaág megformálásával rákaptam a fafaragásra, igyekeztem minél több, nálunk fellehető fafajtából valamit faragni, elsősorban botokat. Később már figurákat is. Van például – s nem dicsekvésképpen mondom, – Dózsa-fejem, Krisztus-ábrázolatom, Mózes-„kőtáblám”, heverő ünőm és sok-sok más és minden, pl. a Fehér Feri által annyiszor megcsodált fafajtáról egy lemeztelenített darab (ecetszömörce). Öröm volt számomra, és ma is nagy megelégedéssel tölt el minél több fafajtát a késem, vésőm alá szorítani, szil, szilva, barack, dió, naspolya, bodza, de a dísznád se volt számomra közömbös. Mindez ideig a tiszafából nem sikerült szereznem egy darabkát se.

Megvan viszont a híres, csókai juhászprofesszor juhászbotja, a receptjét is őrzöm, hogyan kell ezt szakszerűen elkészíteni. Itt áll szobánkban Szakács Sándor bogarasi amatőr faragó szobrocskája, végül, de nem utolsó sorban, Baranyi Zlata „fatuskója” – emberpár, virággal a keblünkön –, amit egy „művelődési” intézmény tuszkolt ki nemcsak falai közül; és még sok más, de ha mind fel akarnám sorolni, soha se jutnék el a juharfáig.

Ez a juharfa egy ütött-kopott sufni alól bújt elő, titok, hogyan került a gyökere a fészer alá, de mert élni akart, legyűrte a lehetetlen. Én már akkor fölfigyeltem rá, amikor a kóter oldalán fölágaskodott sudár szép derékkal, s rögtön az jutott eszembe, hogy milyen szép botot lehetne belőle faragni. Elhaladva előtte nem egyszer megfordult a fejemben, hogy kivágom, hiszen ezzel senkinek se okozok kárt, mert nincs gazdája, senkié, gazdátlan, a sufni alól bújt ki, mert bizonyára nem érzi ott jól magát, meg se tudna nőni a zárt, sötét, levegőtlen helyen. Valahogy mégse tudtam rászánni magam erre a végzetes lépésre. Talán mert egy világszép vers sugallatára megsejtettem én is a fák „kimondhatatlan tetteit”.

Mert azért bújtak elő a föld méhéből, hogy az örök világosság fényébe fürödjenek.

Az én juharom egy rozoga, hulladékdeszkából összetákolt fészer alól.

Ma ez az elefántkóros lábfejű, gyökerű juhar, ahogy alatta meg-meg állva fölnézek rá, hegyével szinte az eget súrolja. Néhány év alatt a törzse deréknyi vastagságú. Nem túl rég tisztán szórakozásból, hobbiból kis híján kivégeztem.

Vajon ki fogta le a kezemet?