Minden bölcsesség...

Várady Tibor
Miért nem mentünk többé a holdra?

1969 nyarán a doktorátusomat igyekeztem tető alá hozni; azzal, hogy a munka befejezése tulajdonképpen a gépírónőre maradt. A gépírónő Bostonban lakott, földalattival nem volt nehéz odajutni Cambridge-ből. Komputer nem volt még. Utólagos javításokat nehéz volt eszközölni. Egy teljes oldalt még hozzá lehetett adni, (vagy ki lehetett venni), mivel óvatosságból a végére hagytuk az oldalszámozást. Féloldallal, vagy néhány sorral, nehezebb volt a helyzet.

Tulajdonképpen – hogy pontosabb legyek – akkoriban volt már komputer, csak nem házi használatban. Mint az atombombát is, ezt is a németek kezdték el, majd az amerikai hadsereg folytatta. 1946 júliusában meg is született az első amerikai komputer: ENIAC (Electronic Numerical Integrator and Computer). Körülbelül félmillió dollárba került (ez mai értékben kb. 6 millió dollár). 1946. november 9-én lekapcsolták, hogy feltöltsék. 1947. július 29-én indították újra. Utána gyorsabban haladtak a dolgok. Emlékszem, hogy talán valahol a hatvanas években, Garaudy francia marxista filozófus írt arról, hogy egyes országoknak hány komputerük van már (százas és ezres számok voltak), és a számokból a jövőre igyekezett következtetni. Aztán valamivel később (a hetvenes évek elején lehetett), már magam is láttam egy komputert, méghozzá Szabadkán a Közgazdasági Karon. (Amit láttam, az tulajdonképpen egy nagy szoba volt, tele csövekkel és dróthuzalokkal.) Ma a legtöbb ismerősöm/kollégám két komputert használ, egyet az irodában, egyet otthon.

Újdonság volt akkor a TV is. A cambridge-i egyetemista otthonban volt egy nagy TV (nem emlékszem, hogy színes volt-e már, távirányító nem volt még). Sokan néztük, Walter Cronkite mondta a híreket, és minden más témát háttérbe szorított a vietnami háború.

Aztán mégis jött egy Vietnamnál is fontosabb téma. 1969. július 24-én leszállt az első ember a Holdra. Ez az esemény nem osztotta meg az embereket. Egy amerikai barátomnál néztük és hallgattuk, amit nézni és hallgatni lehetett. Dick – egyébként lelkes háborúellenes tüntető – most egyszerűen boldog volt. Velünk volt még egy másik barátom, Scatton volt a vezetékneve. (Azért írok vezetéknevet, hogy egy kis kitérőt tehessek. Scatton aznap kapott bizonylatot nemesi származásáról, és ezt bekeretezve el is hozta. 20 dollárt fizetett ezért egy származás-kutató cégnek. Nekünk cinkos mosollyal elmondta azt is, hogy elfelejtette megmondani a cégnek, hogy az apja még olasz anyanyelvvel és Scattone-ként született, de aztán alkalmazkodott az amerikai hangzásokhoz, és lehagyta az „e”-t a név végén. Mindegy: a barátom Scatton-ként is megkapta – 20 dollárért – az ősi nemesi származás bizonylatát.) A holdralépést azonban cinkos mosoly nélkül ünnepeltük. Go-Go Humans! („hajrá emberek” – vagy talán „hajrá emberiség” lehetne a fordítás), kiabálták Dick is, Scatton is, és Linda (Scatton felesége) is. Ezt mellesleg a „Go-Go Red-Sox” szurkoló-szólam ihlette (a Red Sox a bostoni baseball csapat).

A holdraszállás nem csillantott fel olyan lehetőségeket, mint a televízió vagy a komputer. Látótávon belül nemigen volt sem üzlet, sem valamilyen számításba vehető szükségnek való megfelelés. De újabb bizonyítékot nyert egy ezeknél mélyebb emberi igyekezet: az a törekvés, hogy elmozdítsuk a lehetséges és lehetetlen közötti határokat. Ez a mélyen emberi inger tette lehetővé Kolumbus korlátbontását, így terjedt ki az emberi mozgástér minden hegycsúcsra és az óceán mélyére is. Valaminek még következnie kell, ha kitartunk amellett, hogy mozgathatóak a határok. A holdraszállás nyomán egy új perspektíva is felsejlett, és ezzel esélyt kapott egy eddig nemigen tudatosodott összetartozási képlet: mi földlakók.

Aztán ezt mégsem folytattuk. Lassan visszazárul a lehetetlenségen ütött rés. Majd fél évszázad után, már nem is nagyon gondolunk már rá július 24-én. (Komputerre se nagyon gondolna bárki, ha az ENIAC-nál maradtunk volna.)

Szeretném tudni, hogy vajon csak a holdról van-e szó. A válságok és válságkezelések éveiben vagyunk, és egészen meghökkentő, hogy nincsen a színen semmilyen igyekvés, mely a realitások korlátait mozdítani próbálná. Sőt, a valóságképzetek sem igen mozdulnak. A valamikor bizonyítékot nyert irracionalitásokat veszik célba a válság-kezelő megszorító csomagok. Csökkenteni kell az államapparátust (még jobban hangzik, ha azt mondjuk „bürokráciát”), a szociális juttatásokat. Komolyan gondolja valaki, hogy a bürokrácia és a szociális juttatások miatt omlottak össze a Wall Street-i bankok és ment (úgy látszik) csődbe Görögország? Nincsenek új irracionalitások? Nem kellene már elszakadni egy néhány bevett képlettől (és határtól)? Elégedetlenség és dohogás ugyan van már. Olvastam a Washington Post 2009. március 17-i számában, hogy az egyik beomlott Wall Street-i óriás - az AIG - 165 millió dollár bónuszt fizetett a menedzsereinek, miután 170 milliárd (!) dollár állami segélyt kapott, hogy a rossz gazdálkodás ellenére fennmaradhasson. (Mellesleg – ezt a 2009. március 8-i New York Times-ban olvasom – a híres hitelminősítő cégek kitűnő „AA” osztályzattal minősítették az AIG-t a beomlás előtt.) Obama felháborodását fejezte ki. Charles E. Grassley republikánus szenátor pedig azt mondta, hogy az AIG menedzserek a japán példát kellene, hogy kövessék, azaz legyenek öngyilkosok. De aztán tulajdonképpen nem történt semmi. Sem a valóság, sem a valóságképzet határai nem mozdultak, pedig Amerika erős állam, és éppen Obama az elnök.

Visszatérve 1969-hez és az akkori távlatokhoz, elmondanám, hogy vannak problémák melyek akkor drámaian fontosak voltak és azóta valamiképpen kezelhetővé váltak – de a korlátokat (vagy korlátozottságot) megőrizve, és visszamozdulással. A vietnami háborúviselést komolyan veszélyeztették a felháborodott tüntetők. Az elvek mellett nagy mozgatóerő volt a személyes érintettség is, amit a polgári társadalom által teremtett általános katonakötelezettség hozott. Aztán visszatértünk a polgári társadalom előtti helyzetbe. Nem polgári kötelezettség már a katonáskodás, visszaálltak a korábbi képletek; ez most egy mesterség, és itt vannak a magánvállalatok által mozgósított „szerződéses katonák” (zsoldosok) és privatizált háborúk. Felháborodás továbbra is van, de már nem annyira átütő, mert a tüntetőket nem fenyegeti a behívó.

1969. július 24 más emberi magatartást jelzett. Miért nem indultunk többé a holdra?

2011. július 24-én