Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

Hózsa Éva
Gondola a szövegtérben

A hosszabb tanulmány ezúttal elmarad, mert a nőirodalomról, a feminista kritika optikájáról sajátos véleményem van; arról van ugyanis szó, hogy én József Attilával vallom: "de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők - szabadok, kedvesek..." Az irodalmi divatok persze időnként felszínre hozzák a feminizmus nézőpontját, a feminista kritika most már meglehetősen hosszú ideje napirenden van, hagyománya, tudományos hozadéka sem lebecsülendő. Séllei Nóra női életrajzokra vonatkozó megállapításait többször átböngésztem, Verena Kast Férfi és nő a mesében című könyvének meseértelmezéseit alkalmazom, vagyis a problémához, ahogy ez illik, és ahogyan más irodalmár is teszi, állandóan hozzáolvasok. Hiszek a női(es) nézőpontban, a női beszédmódban, a női intuícióban, a nőiesség kódjában, a női(es) leltározó szenvedélyben, szeretem, hogy én nő vagyok..., de azt is szeretem, ahogyan a férfiak megírták a nőket, ahogy például Kosztolányi a pedagógia művészi, dadaista ágának minősíti az óvónők munkáját.

Valahogy így van ez általában velem és a nőirodalommal, illetve így is, meg nem is. Itt nem egyszerűen arra a sztereotípiára gondolok, hogy Németh László, Weöres Sándor és még néhány író szerint a művész férfi és nő egyszerre, hanem hogy Virginia Woolf, Gertrude Stein, Marguerite Duras, Kaffka Margit, Ladik Katalin, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina vagy Nemes Nagy Ágnes könyveit legtöbbször éppen férfi ismerőseim, kollégáim, kedvenc férfi íróim ajánlották figyelmembe. Az ajánló gesztusban persze benne foglaltatott: majdnem olyan, mintha férfi író lenne, nem a csöpögő női lelkizést artikulálja.

Most is hallom Mándy Iván elismerő megjegyzését, miszerint Nemes Nagy Ágnes állt hozzá a legközelebb az újholdasok közül, vele lehetett a legjobban vitatkozni, igazi fogékony vitapartnernek bizonyult, Beauvoir pedig közelebb került hozzá, mint Sartre. Tolnai Ottó arról beszélt a napokban, hogy megbízik a finom női intuícióban, szívesen hagyatkozik erre köteteinek összeállításakor. Szabó Magda helyzete viszont nehezebb a férfi olvasók szemszögéből, újabban éppen Esterházy Péter ajánlja a szabadságba, a játékba bevezető Ókutat újraolvasásra, összefüggést keres a Régimódi történet és az Ókút között, meg persze - nem gonoszkodásból - állapítja meg a tanárnős íróról: "Nőiesebb, mint Rónay György - nem gonoszkodás: sorrend: mely gonoszkodás -, nőiesebb, mint Nemes Nagy: ez elsőre megtévesztő, melyet erősít a nyelvhez való barátságos viszony" (A szabadság nehéz mámora. 2003. 264.).

Vajon létezik-e egy (elméleti) (kritikai) női vonal? Otthontalanabb-e a nő a világban, az irodalomban stb.? Olvashatók-e az irodalom női/nőies kódjai? Ezek a kérdések gyakran felötlenek bennem, majd vizualizálom. Sabine Gruber olasz/osztrák író(nő) regényének (Aushäusige) gondola-metaforája továbbszövi a kérdést. Rita (az utazgató, a konvencióval "félúton" dialogizáló nő az idegennek tűnő végeken) nem ült be a velencei gondolába, noha kíváncsiságát alig tudta megzabolázni. Arra hivatkozott, hogy a patkányperspektíva őt nem érdekli, holott csak egyszerűen velenceinek akart tűnni, és a bennszülött velencei soha nem száll be a velenceiséget - külső szemszögből - meghatározó gondolába.

*

Ismertem egy idős nőt a végekről, ha regényt írnék, nyilván ő lenne a modellem, a világ legszebb ősz hajával keretezett, jóságos arc ma már hiányzik, mert januárban (kilencvenhárom évesen) elvesztettem őt, a legidősebb családtagot, mivel túl friss még a fájdalom, nehezen tudok beszélni erről. A bánáti sváb végekről űzte őt el a történelem a nyugatnémet végekre, egy kis faluba, Eckfeldre, Wittlichen túlra, ahol már csak emlékezni tudott. Mindössze egyszer találkoztunk, hallgatag tekintetével is nőiesen simogatott. Visszafogott volt és elégedett, a bánáti világból, meghurcoltatásából eredeztette belenyugvó, sorstisztelő szemléletét. Soha többé nem látogatott haza. Nagy család vette körül, mégis külső szemmel figyelte a változásokat. A kis, ráérős faluba csak mérsékelten tört be a globalizáció, a napi szokásrendet kevésbé zavarta meg. Szinte bántó volt a rend. Kicsit macerás volt, amikor gyerekként a vegyesboltba küldtek, mindent kérnem kellett (a német nyelvet már törtem, az önkiszolgálókat azonban jobban élveztem), jóllehet a kereskedői fogás, az ajándékba adott rágógumi, barack, csokoládé stb. sem maradt el ebből a kommunikációból, amelyben erősen benne volt a boltos személye. Nekem a csomagolás tetszett, megcsodáltam, tudniillik más ízlésről, más kultúráról árulkodott.

Nagymamám halála óta egyedül én leveleztem vele (ti. a Nagynénivel) a családból, levelei is iskolásak, kimértek és szabályosak voltak, benne a szokványos meteorológiai vonatkozásokkal (nálunk szép idő van, esett a hó stb.), amelyek késleltették az információátadást. Az idős "nő a végekről" szeretett elvonulni, egyedül lenni, élvezte a köztes tér lehetőségeit. Városi házban lakott a faluban, az emeletet birtokolta, a föld és a kert kevésbé érdekelte. Minden karácsonyt egy gyógyüdülőben töltött, onnan kaptam a képeslapot is, ott érte a végzetes rosszullét. Többször okozott fejtörést ez a távolságteremtés (Ricoeur és az epokhé?). Miért tölti egyedül a hegyen a karácsonyt az a Madonna-típusú asszony, akinek négy gyereke, sok unokája és dédunokája van, akiket szeret, és akik őt viszontszeretik? Néha meg szégyellem, hogy tizenkét évesen sírtam, nem akartam két hétig abban az Isten háta mögötti falucskában maradni, ahol minden fényképszerű volt, és a halálra, a vereségre, az idejemúltra emlékeztetett. Utólag megvilágosult: az unalmas faluban, ahova később az angliai rokonok hoztak némi humort és mozgalmasságot, erőteljesebb lelki életet éltem, mint azóta bármikor életemben.

Ha a nagyvárosba utaztunk (mindez az én vigasztalásomra történt), a Nagynéni semmit sem változott, sőt odatartozóan mozgott, inkább ő változtatta át az ottani embereket, hiszen csendes, mosolygós, mitikus, archenőies lénye egy pillanatra lelassította a vele érintkezők szédítő tempóját. Megnyitott valamit, amit definiálni sem lehet, ugyanakkor élvezte a magasra állított emberi mércét, illetve a Pygmalion-effektus működését, a Rilke-recepcióból ismert anyai nézés hatását.

A régi találkozás később lehetővé tette, hogy itt értelmezzem és újraértelmezzem a magam számára mindazt, amit a peremvidék, a peremkultúra, a bezártság, a veszteség, a háborús szétszóródás, a fogyatkozás jelent. Az életterekre, a városok ritmusára is kezdtem összpontosítani.

*

Gimnazista diáklány voltam a déli végeken, amikor egyik osztálytársammal a házi dolgozat ürügyén naivan, kisvárosi természetességgel kopogtattunk be Valakikhez Budapesten (lásd centrum és periféria!). Az író(nő) természetesen meglepődött, munkája miatt ennyire váratlanul nem is fogadhatott. Levélben azonban reflektált, és később kétszer találkoztunk. Ez a Valaki Szabó Magda volt, akit akkoriban, a hetvenes évek elején - Földes Anna nyomán - a feminae comedia írójaként és Mauriac protestáns rokonaként tartottak számon. Válaszlevelét, amelyben utal rá, hogy mindig szívesen beszélget azzal, aki Szabadkáról, Kosztolányi városából érkezik, ma is őrzöm. A másik, az író-feleség (Radnótiné, vagyis Fanni) elrejtőzött, ám közvetve mégis segített.

Az ember egyre inkább rádöbben, hogy a cezúrák, a meglesett arcok, az átmenetek, a megértett tapasztalatok mennyire fontosak. A hetvenes években még el kellett hagynom dolgozatom mottóját, mert az általam választott idézet a vallási allúzió miatt nem volt elég "felvilágosult". Ha azonosítunk, valahol óhatatlanul különbséget teremtünk...