Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

 

Taja Kramberger
Mobilizáció az életért

 

Furcsa, szakadár, ateista az, aki

menedéket az agronómiában keres,

Goethénél és a gyermeknevelésben. Akit

egy aknázott területen ide-oda dobál az élet

mint a meg nem nyergelt lovat a sakkban. Aki

leírja az L betűt: Lehrling, de nem használja

az általános áttételt és sohase fékez.

Aki lábával a hideg kádban, a jobb

koncentrációs lehetőség miatt, olvas

a disznók eledeléről és botanikus könyvekben

remél rátalálni a tetőre,

lába alatt a talajra, de nem találja

levelét a martilapunak,

elég nagynak, hogy árnyékát befedje.

Aki anyámnak az első randira csokrot hozott

két főzőkanálból és rögtön azután el is távolodott

800 km-nyi távolságra. És a mezőn ismét,

megszégyenülve és szeszélyesen,

fordította meg a futó irányát,

vissza az uralkodó sakkfigurához;

ahhoz, amely gyötrelem nélkül képes mozogni

minden irányba, néha csak tekintetével

mozdulat nélkül,

hozzá, aki magába rejti

a többiek vonásait és felettük virraszt.

És én: a családi szavazás eredménye

1970 februárjában; senki se emelt vétót ellene s az embrió

zavartalanul fejlődésnek indult bennem,

hogy ma nyugodtan tudjam szemlélni az utam,

a nyomokat, ha az élettől hosszabbak és

magam előtt láthassam

a te életed, melyek sokkal hosszabbak az utaknál.

És így belém apám fektette saját

befejezetlen herbáriumát,

hogy gondolataim átfurakodtak a

könyvek halmazain, mint a préselt növények,

mígnem, az első kötetben, mindez

a vegetatív tudósság, elillant

és a gondosan rendszerezett növények

ismét felvehették

egykori méretüket.

És most, előttem: bőséges

növény-sivatag, szavak, frissek és válogatottak,

mely parancsomra tágul és szűkül,

mint az univerzum. Mihez

kezdjek velük, itt,

ebben a nyomorult térségben,

a hidegvérűségben:

És most a szemek előtt: bőséges

természetes kicsiny függők

egyhangú pampája, Vulpia myuros,

kétéltűek peterakásával

betakarva.

A te kétfázisú, váltakozó áramod

és 1200 oldalas lázas irományod,

egy zuhanópatak forrásának

rohanó erejével. Szifon-

terhet, melyet számunkra, a te szigeteidnek,

szabtál a vállunkra, mint

ahogy a háború az önző meghatározza hulláit

és belevérzik az emlékezet a

mítosz áthatolhatatlan körébe és azt

eltemeti az eljövendő nemzedékek számára

a földi könyvek levelei közé, a nagy

kiadatlan hardbackba

korrektúra és

kiadó nélkül.

Isten a csicseriborsó közt rejtőzködött,

a napraforgó magvai és gyökerei közt,

a hazafele tartó

disztrófikus foglyok szájában?

Süket dobtáras pisztolyokba volt elrejtve az Isten, amelye

ket a gestápók szegeztek rád Bécsben,

amikor a kölykök homokot

szórtak a szalagkompozíció tengelye közé?

Isten Jaroslavban rejtőzködött, egy első

világháborús táborban, patkányfogakban, melyek

a foglyokon át ugrándoztak és csodálatos

módon beléjük se haraptak?

Anya Istene vagy a te Nem-istened?

Mindkettő nagy

kezdőbetűkkel bejelentve,

mindkettő a gyötrelemben a sötétbe lövellve

felelet nélkül,

mindkettő merev és tehetetlen

mint guggolás a zárt hordóban

Mohojeva bolotájából.

nem a tanulás, nem --

nothing matters but the quality

of the affection -

in the end - that has carved the trace in mind

dove sta memoria -

apámat az élet miatt

anyám mobilizálta,

a drága és állhatatos szerelem,

akit Zorkának

hívnak.

 

 

Az időn kívül

 

Az időn kívül nőttünk össze.

Az évek, melyeket az idő eszelt ki,

mely kettőnket kieszelt,

szétválasztanak minket.

 

Arcunk tanúja kicsoda?

Ki olvas a hullámverések közt?

 

Melletted vagyok leparkolva.

Egymást érintjük. Oldalt, ütközőkkel.

Tartsd szemmel a hajóköteleket,

feszítsd meg a corpo mortodat.

 

 

Que fragilidad

 

Elvetni a bölcsességet

a bölcsesség

 

Elvetni az értelmet

értelmes

 

Földre esni

egyenesen állni

 

Hol vagy reggel?

A pocsolyában

 

Merre tartasz sötétség?

Esik

 

Ki tart fenn engem

túl a képességek határain?

Lélegzem

 

Ki feszíti ki a felkelés hálóját?

Nekem nincs

 

Ki törik meg

a szél súlya alatt?

Alszom

 

Szétporlasztani a fényt

a világosság

 

Elvetni az elvetettet: visszatérés

 

Post mortem visszaadni a mosolyt

az életnek: csoda

végtelenül nagyobb a harmatcseppnél

fennségesebb a sószemnél

békésebb a szemben levő fáklyafénynél

élek megint

szeretek újból

csodálkozom ismét

 

****

 

Engem a rím nem érdekel,

ám tekinteted rímmel

a verssorral, melyet egy labrador kutya ugatott

a Hradok lábai alatt, amikor

nyugtalanok voltunk a durva,

monolitikus zavarok miatt, melyeket

Jozef hoz be a magasan differenciált közegbe.

 

Lukács Zsolt fordítása