Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

Kukorelly Endre
A. K.

No és a pirulás?

Kék égbolt, január közepe, erősen süt, bevilágítja a fenyőfát az ablak előtt. Az egyik oldalát, az árnyékban maradt rész majdnem fekete. Kora délután besüt az ablakon, ha így ülök, égeti az arcom. Hamar leég. Hamar pirulok. Mikor anyám rájött, hogy a férje megcsalja az egyik kolléganőjével, hisztériás rohamot kapott. Azért roham, mert nem hagyta abba, nem bírta, úgy vitték el, valami pólyaféleségbe bugyolálva, legalábbis erre emlékszem. Ki kellett hívni a mentőt. Kellett vagy nem, kihívták. Emlékszem az arcára.

Vagyis nem emlékszem, épp az, hogy nem emlékszem az arcára, de akkor meg mire, mert mégiscsak emlékszem valamire. Boldogság, boldogtalanság és így tovább, a férjének viszonya van a munkahelyén egy nővel, jól van, mi más legyen. Lefogja az anyámat két mentős, ráhúznak egy inget vagy mit, hordágyra nyomják, sikoltozik, össze-vissza kiabál, nem emlékszem, micsodát. Lekötözték? Könnyen elpirulok, bőrvastagság kérdése. Vastagság és erezet. Elpirulsz egy nő előtt, ő pedig nyomban megjegyzéseket tesz a pirulásodra, túl hangosan, ez milyen érzés? Enyhén elvörösödtél: de mélyen. És lelkiismeret kérdése is, bár ez nem biztos. Örökre megjegyzem, azonnal elfelejtem. Honnan jöhetett rá, valaki elmondta neki?

És én mennyit fogtam fel a dologból, ebből a jelenetből például? Elviszik a mamámat, sikoltozik, nem hagyja magát, ültem a középső szobában az ágyamon, semmi. Nulla. Nem csináltam semmit. Mit csináljak, rúgjam meg őket? Üres a lakás, rohangáltunk le-föl a húgommal, nincs itthon senki, vagy lehet, hogy a nagyanyám otthon volt, de nem volt ott. A gyerekek mint az eszeveszettek futkostak a házban, ez Tolsztoj, az Anna Karenina elején, Németh László fordítása, tehát nem Tolsztoj. Hanem Németh. Hagyták, hogy vaduljunk, addig is legalább elvagyunk valahogy. Julcsa bejött, bámult ránk, morgott az orra alatt, legyintett, kiment, végül is mi köze hozzá, nem ő a cseléd. Ezek bevadultak. Volt kis feltűnő bajuszkája a Julcsinak. Nem cseléd, csak itt lakik, bérli a cselédszobát.

Ebből nyilván kiderül, hogy cseléd, ő volt nálunk az utolsó cselédlány, de amikor kitört a kommunizmus, fölhagyott vele, már nem cseléd. Szabadság van. Ugráltunk a szüleink duplaágyán, rugózott az epeda, jó és rossz, jó, mert rugózok, rossz, mert nem szabad, és az is lehet, hogy fordítva. Ha egy cseléd fölhagy azzal, hogy cseléd, akkor, cseléd vagy nem cseléd, fölhagy vele. Emlékszem rá, ahogy évekkel később, egy lomtalanításnál elszállítják azokat az ágyakat, több helyen átszakadt az elvékonyodott szövet, kilógtak az acélrugók. Ezt meg azt kivisznek a lakásunkból, nekiütik az ajtónak a trógerek, viszik nagyapám koporsóját, ahogy fordulnak vele a folyosón, kitartják a gang korlátja fölé. És elengedik. Mi lett volna, ha elengedik? Ezen a helyen hiányzik egy tenyérnyi darab fehér lakk az ajtóról, valami nekiütődött. Mikor elvitték az anyut, apám nem volt ott. Kicsoda hívta vajon a mentőket?

Nem volt otthon, nyilván annál a nőnél volt. Nyilván nem annál a nőnél volt. Nem az apámmal álmodom. A Don Giovannit adják a tévében, olyan az énekes profilból, mint az apám, közelít a kamera, ő énekel, nem törődik velem, próbál úgy tenni, most ez a játék, érzem, hogy zavarja, ahogy nézem. Közelről az arca, spanyol ing hullámos tányérgallérral, tulajdonképpen hülyén néz ki. Mulatságos.

Mintha egy rakottszoknya volna a nyaka köré kerítve. Hülyén nézel ki, nevetséges vagy ebben a cirádás tányérban, öreg. Nem is az Il mio tesoro-t énekli. Hanem valami jobbat. Nem csak hogy nem értek semmit, de nem is akarom megérteni. Nem értesz semmi, öcsi. Ha valamit meg akarsz érteni ebből, nézz állatokról szóló filmeket. Egy nőstényoroszlán igyekszik megmenteni a kölykét egy hímtől. Természetfilm.

Csakhogy az a menet, hogy a hím a más alomból származó kölyköket megöli. Először is a hím állat cirka kétszer akkora, mint a nőstény, ez van mindenek előtt, az erő van legelöl, erőből megy, ha bekapcsol nála a program, saját hím kölykeit is megöli, mert veszélyesek rá. Majd, még nem, ráér, lusta, tudja, hogy a nősténynek úgysincs esélye a kölykeit megvédeni, így aztán sokszor addig vár, amíg a kicsi megússza. El tud menekülni, odébbáll, elkódorog onnan, így van kitalálva, elég jól ki van találva. Késő tavasz, dél körül jár, a félig leengedett roló lécei közt élesen besütő nap fénycsíkokat fest a szőnyegre. Nincs bűn, van bűntudat.

Volt az én apukámnak bűntudata? Nekem nincs, de ebből rá még nem következik semmi. Nekem nem lett volna az ő helyében. Hibás, nem bűnös, nem is hibás, csak rosszul lett így berendezve, ez van nálam. Valamelyik gyerekét jobban szereti, ilyesmik. Hazajövök, ül az ágyon ((KeAn), néz rám, látom, hogy mi a helyzet, tud mindent. Rájött, ugye nem oly nehéz, bekapcsolta a komputerem, beleolvasott a naplómba, franc érti, miért. Mit olvasgat, kinek jó ez, hülyék a nők. Nekem rossz, neki is, mutass valakit, akinek jó.

A legkellemetlenebb az első perc volt. Aztán valamivel jobb, aztán megint rossz, meglehetősen szar, alig javul, aztán meg elmúlik. Majd, az élet legvégén.

Mozdulatlanul ült, na, de tényleg kinek jó így, ja, nem tud mozogni, én mozgok helyette. Néz rám, nem szól. Szólaljon meg. Legalább érdeklődjél, baszd meg.

Ne arról, ami volt, nem az, ami volt, hanem hogy mit mondjak, mit feleljek neki.

Ilyenkor mit kell csinálni. Bármit, nyugodtan. Kibújok a pulóveremből, szörnyű meleg van, szokás szerint nem vette le a fűtést. Rácsavarja a gázkonvekort, és elfelejti, nem érzi a meleget, átfagyott, le van fagyva. Mind jobb annál, amit csinálsz. Megsértődök mondjuk, szabadkozom, bocsánatot kérek, közönyös maradok, hülyén mosolygok. Azonnal elvörösödök, legkevesebb, hogy kiver a víz. Én szoktam tükörbe nézni. Normális sűrűség, nem sokat, nem hosszan, nem túlzottan érdeklődöm, a hiúság viszonylag meglepő gyorsan kielégül. Ha kellő ideig nézem a képesfelemet, biztos fölfedezek egy-két le nem nyírt szőrszálacskát. Furcsa helyeken bírnak amúgy szőrök kinőni, mind nem is soroljuk, elég az, hogy a bal szemöldökömön egy szál mintegy magától, mert kitől mástól, nekiindult. És miután egyszer női indíttatásból ki lett húzgálva, aztán végképp nekieredt, de nem ezt nézem, ha nézek.

Hanem a különbséget.

Nincs különbség. Olyan, mint tegnap, tegnap meg olyan volt, mint ahhoz képest tegnap, tudjuk, ez a láncolat a legnagyobb átverés. Mosolyogtam rá. Mosolygok saját magamra.

Ez mindennek az oka.

De mit tegyek? Kimentem a konyhába, hátha maradt tegnapról sör. Kétféle mintás tapéta van a falon.