Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

 

Svetlana Makarovič
Vadászat

 

I.

Tegnap éjjel tört ránk, éppen a mi erdőnkre.

Most az életbemaradtak barlangjaiba beragyog a hajnal.

Az izzadt vadállatok nyögve nyaldossák oldalukat.

De némelyek a halálon túl messze meg lettek gyötörve.

Ezek meg se moccannak már, túlságosan messzire látnak.

Soha többé semmi se fogja őket már megrettenteni.

Így fognak majd még hosszan és sokáig élni,

Mindegy lesz nekik, hogy forrásvizet vagy vért lefetyelnek.

 

II.

Forró magod illatát árasztod, szarvas.

Tőled illatos az egész erdő, és én.

Már megfenték számodra a kést, szarvas.

Ezt sejti az erdő, és ezt tudom én.

Áthaladsz majd a holdbéli erdei irtáson, szarvas,

én szederszemű szarvasom.

Mélyen árad majd illata a vérnek, szarvas.

Egyszerre csak rájössz, hová mész és ki vagy.

 

III.

Süketek hallunk, vakok látunk:

vissza kell térnie a csillagos évnek,

ez nem igaz, nem lehet igaz,

valaki minket álmod, mert hatalmasabb nálunk.

Ébredjen fel a csillagos évben,

ébresszen fel, szabadítson meg minket.

Jöjjön el a csillagos év, bár így lenne,

mintha a mi létünk nem lett volna sohase.

 

Lukács Zsolt fordítása