Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

Nagy Gabriella
Mama

Figyelj - szólt bele a telefonba Dana, részeg volt, mint általában, iszamós, dohányfátyolos mondatait egy-egy korty erejéig félbeszakította. Ilyenkor többnyire pucéran áztatta magát a kádban, kezében üveg pezsgőkkel. Ugye, tudod, mennyire beteges dolog, hogy nem beszélsz az anyádról?

Most halt meg - válaszoltam. De Dana nem kímélt. Épp azért, ki kell beszélned magadból, ismerd be, hogy sosem szeretted, hogy az anyád egy erőszakos despota volt, úgy tartott, akár egy rabszolgát... A kagylót kissé elemeltem a fülemtől, túlságosan elcsigázott voltam a veszekedéshez. Mit is tudhatsz te erről? Nem anya szült?

Hagyd békén az anyám, érted? - bátorodtam fel, azt hittem, megakasztom a szidalmakat, néha jól jön egy váratlan mondat, megijednek tőle, akár a kisgyerek, ha a kezére csapnak. Pofon váglak, hogy merészelsz? Tán ellágyul a hangja, gondoltam, és azt mondja, jól van, jól, nem bántalak.

Te mindenből kimenekülsz - lendült bele újra Dana, és hatalmas elánnal további monológokba kezdett. Ültem csak az üres lakásban, és farkasszemet néztem anyám fotójával a polcon. Mama arcára mosolyt varrtak a boncnokok, egészen a csontig süppedt a bőre. Kuncog a cérna, mama nem sír, elfolytak a nedvei.

Ne taposs meg, az anyám él. Én vagyok. És nem szeretem. Úgy ölelt, úgy csókolgatott, úgy védett meg, és úgy vert agyon. Drága mama, miért kell nekem mások szerint élnem? Milyen lehet gyerekként fogni az anyád kezét, és látni a tusát, ahogy egyszer csak felkorbácsolódnak a maradék erők, még pillanatra észhez tér, beszél, olyan, mintha élne, pedig akkor már nem, csak olyan. Rúg egyet, rándul, megremeg, és huss. Gyerek vagyok, lepkét kergetek a réten.

A múltkor odajött Nafi, és azt mondta, deformált vagyok, neki fontosabb a barátság, ő leszarja a családot, az ember nem választhatja meg, hova születik, ő például egy utálatos fészekaljba pottyant, és abszolút egészségtelennek látja, ahogy én mint majomkölyök ragaszkodom az enyimekhez, holott a szabad választás az, ami elvezet a nekünk való kapcsolatokhoz, a vérségi béklyó viszont megkötöz.

Látod, ezért kell - mondta nagyapám, és rám mutatott, anyám majd megfulladt, alig tudta titkolni a sírógörcsöt, befelé hüppögött, el akart válni, de nem mondta, csak nagyapám volt észnél, látod, ezért, és én voltam ez az ez. Elképzelem a sok millió gyereket, akikre rámutatnak. Családom, családom.

Állíts fel egy sorrendet, ezt mondta Dana. Nafinak első a barátság, utána a gyerek, még jó, hogy van neki. Néha fordítva, s csak aztán jöhet a pasi, a sor végén meg ott kullog a família. Dana más, neki első helyen a pasi virít, feltéve persze, hogy káprázatos szexpartner, vigyen le alfába, testen kívül, de legkevesebb, hogy ájulj el szeretkezés után. Lebegni mindenki tud, de ha elveszted az eszméleted, az már döfi. Danának nem volt gyereke, csak temérdek abortusza, amit sosem bocsátott meg az aktuális férfiaknak, a sorban tehát az anyja következett kis fenntartással, minden anyával van valami probléma, utána a barátok s végül az apja, aki nevelőfater csak, és az a bűne, hogy férfi. Férfi, férfi, de észrevette Danát, és tetszett neki, na.

Amikor Dana épp kiugrott a kádból, mert bekrepált az öngyújtója, maradt egy kis időm, hogy összeszedjem magam. - Nézd, Dana, itt zárjuk le a témát. Szeretem az anyám, és kész, olyan volt, amilyen, nincs rá szó, és nem is kell neki. Csak segíteni akartam - mondta -, szükséged van erre, most is tévúton jársz, becsapod magad, elbaszod az egész életed. Hányingerem lett, ahogy hallgattam és bűntudatom, hogy beengedtem az én legtitkosabb világomba, a szívem peremére valakit, hogy belelát, de fikarcnyit sem ért, minden mondat félremegy, az én igazságaim nem az ő igazságai, onnan nézve minden csak önös ő, olyan, ahogy belőle lehet gondolkodni, az ő privát megvertségeiből, abban a rendszerben, amit ő állított fel a világban, ahogy ő rendezte be, és én akkor azt éreztem, stoplis cipővel lyuggatják a lelkem, a jóból rossz lesz, a rossz a jóság álorcáját ölti, a szentjeim bulvárlapokon szégyenkeznek, az érinthetetlent és tikosat megrágja, bemocskolja valami idegen, nem odavaló. Takarodjatok! El a kezekkel anyámtól! Hiszen bennem van a temetője. Pusztuljanak a sírgyalázók! Mama, tente, mama!

A szavak megszégyenítenek, megátkoznak, megsértik a szentséget, kifecsegik a titkot, bekoszolnak, elbutítanak. Fogalmazz pontosan. Képtelen vagyok azonos lenni magammal. Vannak dolgok. Majd megírom még. Hallgass, sírd ki. Érted? Ki! Ki mondta azt a baromságot, hogy bárminek ki kell jönnie? Az a jó, nekem az a jó, ha bent marad, mert akkor él, akkor az enyém, egyébként a tiedé lesz meg a tiedé, nem akarom, hogy elvedd. Mindent el akarnak mások venni. Belőlem élnek, szívják a vérem, veszik az erőm. Azt mondják, nekem már nem kell az egó, de nekik még növeszteni kell, ezért kinyuvasztják az enyém. Azt sugallják, semmi, nulla, te nem is vagy, tudod? Te úgy vagy jól, ha nem ugrálsz sokat. Ha a lábaim előtt heversz, ha dicsérsz, ha a szolgám leszel

Legyen a halál a te szolgád, istenem.

Dana egyszer felhívott magához. Az asztal közepére boros üvegeket készített meg pezsgőt, karcsú metszett poharakkal, a hamutartóba alufóliát tett, tiszta csaj, aki vigyáz, nehogy valami bepiszkolódjon. Először csak könyvekről beszéltünk. És arra a jelenetre emlékszel? Amikor a könyv végén bejön a slusszpoén, hogy a nő, aki menekíti gyermekeit, és retteg a kísértetektől, egyszer csak rájön, hogy ő maga halott? Tényleg, fordítsuk meg. A túlvilág a túlvilág szemszögéből evilág, nekik az az élet, és mi halottak vagyunk. Vagy lehet, hogy ugyanolyan kínos, rettegéssel teli idegenséggel mondják a szót: élők. S ha valaki megszületik, elsiratják, vagy életre nevetik?

Megegyeztünk Danával, hogy akkor nyugszik el bennem a fájdalom, ha gyerekem lesz. Ha meghal az anyád, szülj gyorsan egy gyereket. A férfiaknak az apjuk halála után megnő a libidójuk, megkefélnék az összes nőt, hogy elfelejtsék a rettegést. Meg van például a háború. Szaporodjatok, a halott katonákat pótolni kell, a halott anyákat pótolni kell. Kérlek, te ne legyél az anyám. Nem szültem gyereket, mama valamiért nem engedi.

Nafi az anyám lett, meg Dana. Megrónak, számon kérnek, teljesítenem kell. Közben meg én az ő anyjuk, mert nekik nincsen, akkor sem, ha van, nekik nem jó, ami van. Válogatnak, engem találtak meg, félnek a haláltól, én meg ismerem. Álmomban mama feltámadt, nyitotta kulccsal az ajtót, és azt mondta, megjöttem. Mindenki örült, de nem volt ugyanaz. Nem beszélt, nem szólt hozzám soha. Egyszer csak kiabálni kezdtem, te nem élsz, hagyj engem, halott vagy, de könyörögtem is, hogy maradjon. Nem elment, hanem eltűnt. Egyszer csak nem volt, volt egy hely, ahol senki sem ült.

A szerelmi bánat is halál. Danának ilyenje volt, majdnem belehalt a fertelmes vágyakozásba, és hogy nem értette, nem tudta, mi ez. Mániákusan hajtogatta, kezében újabb és újabb pezsgőspohárral, hogy olyan neki a pasi, mint a kozmosz, valami fenenagy földöntúli erő vonzza, megérintette, mint a halottak szele, és nem szabadul. Én nyugodt voltam. Egyik éjszaka megöltem az anyám. Álmomban jött, beült a taxiba a hátsó ülésre, hiába mondtam neki, nem élsz, nem értette, és megint csak hallgatott. Ordítottam, mondj valamit, de semmi. Ráztam, hogy az isten szerelmére, legalább csinálj valamit, de csak ült. Ilyen volt mindig, ült, állt, jelen volt, néha lefeküdt, azt játszottuk, beássa magát a homokba, nekem meg ki kell kaparnom, gyorsan, nehogy megfulladjon. Ott ült mozdulatlanul, akár valami totem. Fogtam a kést, megöltem. Nem tiltakozott, nem sikoltott, nem védekezett, hagyta magát, mintha akarta volna, mintha a legnagyobb rendben lenne minden.

Hallgattam Danát, a titkait fecsegte szét, fenyegetett, ha bárkinek elmondom, megöl. Nem mondtam, vártam, megnyugszik-e végre. De nem bírta az én mozdulatlanságom, felpattant a székből, körözni kezdett a lakásban, a szeme elborult, tárcsázta a pasit, letette, majd újra, üvöltött, hogy mocsok szemét, dögölj meg, de nem békélt meg, folytatta. Az asztalon könyvek álltak, módszeresen tépte széjjel mind, az ablakhoz szaladt, szórta az udvarra a lapokat. Nesztek, átkozott kis szarok! Basszátok meg! Boldogok, apró szentek, pfuj! Azért sem leszek jó, gonosz leszek, ha addig élek is.

Szóltam párszor, hogy ebből elég, azonnal hagyja abba, ez sehová nem vezet, de újra tárcsázott, megvárta, míg beleszól valaki, nyilván nem a pasi, és nyilván volt ott is egy nagyapa, a család védőszentjei közül. Csak csüngött a kagyló alá, először zaklatott és egyre idegesebb hangokkal a torkában, majd az őrjítő sípolás. Megpofozzalak, a kurva életbe, azt akarod? Nem féltem, nem ijedtem meg, idegen volt minden, színjáték, amelyben nekem a néző szerepe jutott. De mi van, ha komoly? Ha mégis úgy kell venni? Ha kő kövön nem marad? El kell menekülnöm! Most mit állsz itt? - kérdezte egy pillanatra megtorpanva Dana - Szar vagy, betoji senki! Én megölöm magam. És nevetett. Őrült nevetés jött a gyomra mélyéről, de ott volt az alján valami gonosz. Undorító vagy, tudod? Hazamegyek - mondtam. Jó - szelídült meg a hangja -, akkor most utoljára látsz, nincs tovább. Ne legyen bűntudatod, menj el, menj már! Gyerünk!

Kettő lett belőlem. Az egyik, aki menekül, nem bírja, nem akarja. Félelmetes vagy! Csinálj, amit akarsz, ártó szellem, tombol benned a sátán! Beharap, megesz! Kapd be! Nem akarom, nem eresztem be, elszaladok, inal a gyáva, fuss, utol ne érjelek. A másik meg, aki lát, aki azt mondja, anyád picsája, hogy ezt megteszed, hogy ezt velem teszed. Na ez a másik lekevert Danának egy hatalmas pofont. Észhez térsz végre, idióta? Dana nevetett, eltorzult az arca, megremegett kicsit a pofontól, de új erőre kapott, kitépte a kaputelefont tőből, még aztán is rángatta, nem szakadt el rendesen minden zsinór. Megverjelek, ordítottam, de alig jött ki hang a torkomon, az egyik felem kiabált, a másik nyüszített, és azt morogta, itt sem vagyok. Az egyik félt, a másik gyűlölte őt. Ne játssz velem, hallod? Utolsó szemét! Dögölj meg, tudod, mit? Velem ne szórakozz!

Becsaptam az ajtót. Hívjam az anyád? Ezt kérdeztem még visszanézve, biztos, ami biztos. Ne merd! Meg ne merd, mert utánad megyek, fenyegetett a nagykéssel. Visszafussak? Mentőt hívjak? Nem. Van neki egy anyja, aki érti a nyelvét, aki megfogja a kezét, és ő megnyugszik. Azt súgja ringatva a fülébe, tente, baba, ne tovább. Nem minden vágyunk kell a világnak, nem mindnek van földi telje, édes lányom, aludj el, a halál nevét a szádra soha, ne vedd a szádra a rosszat, sirasd, ami nem lesz egyszer, az életet, a jövőt, a gyermeket, sirasd magad, add ki a mérged, amit látsz, az meg nem érthető, amit élsz, az ép ésszel fel nem fogható. Ilyen egy anya, nem? Ezt kell mondania neki. És a gyermek összegömbölyödik az ágyon. Nem fáj, mama, nem. Nem.