Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

 

Sibila Petlevski
Egymásba tapadt arcok

 

Ha az égitesten, amely a kora hajnali égen

távolabbinak látszik, mint ahol van valójában, vagy olyan

mintha ott sem lenne, ha ott barlangokra lelnénk, melyekben

majomemberek precízen leképezték az elejtett

zsákmányt, akkor elképzelhetnénk, hogyan tenné

keresztbe karját anyánk a mellén, átvetve egyiket

a másikán, hogyan kapna bátyánk a fejéhez,

felismerve a menekülő kisfiú hátsójában a gyermekét,

 

és asszonya szétnyílt csípejét. És bal szeme

az ökör jobb szeménél, ahogy a botra rátűzve áll

a fej. Arc arc mellett, vagy még közelebb, egymásba

tapadva hallgatnak, mintha szólnának, kiabálnának ránk,

kérnének vagy haragudnának. A családi megismerések

a legnehezebbek. Csak az ismeretlen áldozat, riadt őz

menekül könnyű lábon a messzeségbe, és elnyelik ismeretlen

erdők, fehér nyírfaerdőkhöz kétségbeejtőn hasonlók.

 

Gyengédség

 

A pókháló kifeszítette tökéletességét

egy zöld hajtás és az öreg faág közé.

A gyenge és az erős most együtt tartják a szálakat.

A világosság fennakadt a fonalakon, és most

úgy hat ez a látvány, mint a napsütés fénycsíkjában

a por egy egyszerű nyári délutánon. Pedig nem.

A véletlen úgy teremti meg a maga tényeit, ahogy

a tűz ringatja fényének kék és fehér szegélyét

 

a tüzes fej körül. Könnyűnek tűnik, akár

a pókháló. Pedig nem. Éjjel ugyanez másnak

látszana: mint kicsiny csontváz, szögre akasztott

szárnnyal, mint hitehagyott angyal, aki úgy halt meg,

ahogy meghalnak a férgek. A dolgok kicsúsznak

az ellenőrzés alól: meggondolatlanul szerelmi viszonyba

lépnek, hasonlatok áttetsző szövetébe bonyolódnak.

A gyengédség hasonló a halálhoz: mindent mindennel összeköt.

 

A felejtés jeligéi

 

Ezek a tűzvirágok hosszúra nyúlt szárakon nőnek,

akárha napraforgómezőkről költöztek volna erre

távoli őseik, a fal mellett állnak, az ablak alatt, rajta két

széthúzott ráccsal, melybe gyerek kapaszkodik

mindkét kezével, arca olyan, mint a gyerekhez hasonló

férfi arca, szentnek lehetne mondani ebben

a világban, amelyben minden fiatalabb, mint

amilyennek kinéz. A magány hozzáadja a maga éveit.

 

Amikor az érettség nyomai a testen, amely egymagában

fejlődik ki, amelynek nem volt alkalma megismerni más

testeket, gondolva itt isten testére is, amely nem súrolta

hozzá a vállát mások vállához, és nem fogott kezet, amely

ellenállás nélkül él és vénül meg, nem hat rá semmi gravitáció,

amikor a nyomok ezen a testen a vágyat a bánattal keltik fel,

akkor kipróbáljuk majd a felejtés jeligéit, hogy ne szóljon

ránk kijózanítóan az emlékezet, hogy még itt vagyunk.

 

Hűség

 

Nem csak a márványfedelek fölött vonítanak

a kutyák: a jó emberek még itt vannak velünk.

Mellettük fekszenek az állataik, állukat

gyengéden azokra a testrészeikre teszik,

melyeken verések nyomait takarja a ruha.

Néha szűkölnek, máskor csak követik őket

szelíd kutyaszemeikkel. Együtt álmodnak,

rángatva a lábaik, mintha futnának, és ha felriadnak,

 

szemgolyó szemgolyó mellett, a kutyák közelről

felugatnak, mert hallják, amit nem látnak, az emberek

látják, amit nem hallanak, és így, a rettegésben, egyiket

heves szívverése védi, a másik a fogát mutatja, míg a

kísértetek olyan képpel állnak, mint aki el akar menni

erről a helyről, az utolsóról ezen a földön, ahol az egyik

az ölelését adja, a másik odaadja magát ölelésre. A szeretet

szőrmével fedi el a véraláfutásokat, és tenyérrel a szemet.

 

A bőröm alatt vagy

 

Vannak emberek, akiknek a szellem két döntő

pillanatban költözik a szemébe, és soha többet:

a szülésnél. Akkor sírnak. És a legvégén is,

amikor mások teszik ezt őhelyettük.

Minden köztes térben, a szemek apró kövek

az ismeretlen arcok barázdált karsztján, és csupán

ahogy az idő engedi, úgy tölti meg az esővíz

a tócsákat, amelyekből egy kevés elfolyik, még

 

több elszivárog. A két szem közt van egy pont,

ahol az esetek többségéban megállapítható

a vakság, hogy aztán azon a helyen a remény,

amely mindig lerakja lárváit a bőr felszíne

alá, azon a helyen megnyissa hamis ajtaját.

Vigyél át, szerelmem, át a küszöbön, de ne

a szobába, kívülre inkább. Megosztjuk majd az örömet,

és minden bűnünket odatesszük a két szemünk közé.

 

Valóság anyánk

 

A világok egyike a másika alá lopja

kakukktojását, és ezért, mindahányszor,

amikor az illúziók, amelyekkel teli az otthonunk,

kitárják kicsiny, mohó és csúnya csőrüket,

a valóságunk a húsunkkal táplálja őket.

Ennyi fájdalom elviselését csak az teszi

elfogadhatóvá, hogy bármennyire is nehéz,

minden családon belül marad, közöttünk.

 

Mikor csókolnak minket, túl hosszan maradunk

a szájukban. Nem azok, akiknek hisszük őket - a

nővéreink. Egyáltalán nem hasonlítunk rájuk, amíg

körbe röpködünk. Ebben az eszeveszett körforgásban,

amelyben köreink megérintik a denevérek köreit,

nem világos már, hogy előttünk vagy mögöttünk szállnak,

és tényleg annyira szépek, vagy csak anyánk szereti

túlzottan őket. Boldogasszony anyánk, könyörögj értünk.

 

Összeölelkezve

 

Ott, ahol egyik eltűnik a másik elől,

a zöldellő lejtőn, legelt egy őzgida

a többi gidával együtt, és az őz is

a többi őzzel, és a szarvas is velük együtt.

És mintha a felhők szita lennének, a fény

az esőcseppek közt hullott alá, és mi természetesen

és könnyedén győztük le az üresség tereit,

mintha egyik hegycsúcsról a másikra

 

lépegetnénk hétmérföldes léptekkel. Miért nyeli el

egyszerre az erdő az utat, és az út minket? Ez az

utolsó, számos utunk közül a végső, ez valahogy

olyan lett, mint a földindulás. Eltemetjük a házakat,

az etetőket és mindent, amit még itt találunk. Túl soká

maradunk összeölelkezve a lejtőn. Pontról pontra

búcsúzunk el, ahogy az őzgidákról tünteti el

az idő mindörökre a gyermekkor nyomait.

 

Ladányi István fordításai