- Üzenet 2005/2.: Nő a periférián
- Tomaž Šalamun
Erotikus versek
-
- Amerika
-
- A szörnyek elleni küzdelmemben csupán a bőröd a sisakom.
- Abortuszokat és csapdákat fogannak a Szeforitok.
- De ha szíved lüktetését hallom,
- s tündöklésed ahogy megragad,
- nyelvet öltök mindezekre az apokaliptikus
- nyekergésekre. Ahogy a
- Titanic csikorog, mert jéghegyre futott...
- fontos az illatod.
- Kegyetlenül megdolgozlak, mint valami
- kis tyúkot, érted, ha nem, elbágyadok.
- Ölellek.
- Ó, Istenem, mért nem szakítod egyszerűen félbe e kéjem!
- Amikor hörgök és veled játszom.
- Amikor a szobában fel-alá járok, puff, puff!
- a faltól elpattanok és megfordulok
- és eszembe jut alakod, ahogy még teljesen
- álmos szemekkel a kádba vizelsz (kifejezéseddel élve!)
- és nem volt kedved a folyosóra,
- mert ezt már eljátszottuk a Delambre
- utcán.
-
- Ember
-
- Ma Karácsony van.
- Lobog a farkacskám.
- Már egész napja Veled szeretkezem
- és szemlélem az esőcseppeket.
- A hóra hullnak.
- Sötétkék pulóvert viselek.
- Kissé remegek.
- Eléggé elcsigázta nyakam a maghatódottság.
- De hálás vagyok, mint egy kutya, mint egy elefánt,
- mint egy tehén.
- Lábaid fenségesek.
- Karjaid az illattól fájnak,
- a csókoktól, a simogatástól.
- Minden sejted felfalom.
- Hályogod szétolvasztom.
- Korgok.
- Testem megkel.
- A nagy szerelem a minden egyes
- vízcsepp megérzése lenne, mely lecsúszik a föld bőrén,
- mielőtt a tengerbe ömlik?
- Óra vagyok és benne a homok.
- Kesztyű és rózsa.
- Édes szív, amely a táska minden egyes lüktetésére felpuffad.
- Fáj a kardom.
- Lapockáim sziszegnek.
- A medence körbe vett és falaira keneget.
- Ó, kenyér!
- Mintha tenyereddel a hableányokat tapogatnád,
- fekete lágy orrocskájuk, mely
- kissé fáj és egy kicsit viszket nekik,
- Isten ereje pedig hajigál téged, ahogy húsos derelyét a földbe.
-
- Ígérem neked
-
- Megtörtél, mint a kenyeret.
- Falsz, mint a madarat.
- Keresztre vagyok verve.
- Érzem, ahogy a kereszten vagyok.
-
-
- Az óra, mikor majd érted meghalok,
- Halmozódni fog, mint a só cseppje.
-
- A tenger vagyok, aki majd újra beléd hatol.
- Elárasztalak, megláncollak és meghatározlak.
- Te is hörögni fogsz majd a gyötrelemtől
- és a kéjtől. Te is.
-
- Ne félj.
- minden seb a tied.
- Nincs menekvés.
- A nehézségbe és kéjbe együtt esünk.
-
-
- Te is majd csak ötig bírsz elszámolni
- s nem tovább.
- Téged is felemészt majd a
- rejtély s a boldogság.
-
- Én és te
-
- Engem ajkaid nem csókoltak, és sohasem ittad meg
- a havat. Te, melankolikus műemlék, aki a lavina alatt
- most fagyoskodhatsz. Egy kérdést szegezek neked,
- kegyetlent: még tüzesíted a tűd? Megbűvöltelek
-
- és tagjaid leszaggattam. És a ráncokat, melyek bele-
- mélyednek egykori isteni homlokodba, talán már jogot
- se formálhatsz rájuk. Nem, engem már nem sebzel
- meg. Ó, kicsi múmia, abortált rózsa, hisz emlékeim
-
- homályosak rólad. Óceánok vannak, és te fásultan, köztük.
- Reménytelen kemény szikla, szilikáttal bevonva. Lesz még
- köztünk szeretkezés, szétkenem én még a kaptárad.
-
- Vágyam noha lohad, győztél, valóban üressé lettél. És bennem,
- véghetetlen az emberek fasora, eleven piros szíved is meg-
- dermedt. Élvezettel csupán csak benned hörögtem.
-
- Miért remegsz, Alejandro Gallegos Duval!
-
- Mindannyian kedvesek
- voltatok hozzám.
- Életem sokkal
- egyenesebb volt, mint ahogy most
- a péniszem. Nem tudom, ki határozta meg és
- jegyezte fel. Köszönet neki.
- Ha majd Mexikóba érkezek, mindhalálig szeretni foglak.
- De te maradj.
- Ne idd túl gyorsan a bort, fiú.
- Nagy festővé kell lenned.
- Kapcsold ki az utcai neszeket.
- Ne panaszkodjál, hogy diétára
- fogtalak, ne mutogasd
- fekete karikás szemeid.
- Én mindenkit
- gazdaggá tettem, aki engem nézett.
- Még a vak is észrevette a füvön a harmatot,
- a tejet vasból levő utamon.
-
- Vera
-
- Vörösréz értékes ajkak.
- Beléd rejtem, rejtem a fejem.
- Csak egy fehér érzés van bennem.
- Bordám, amelyhez Ádám kapott formát.
-
- A sziklák, hogy spriccelnek rád.
- A kékség, hogy megéget téged.
- Tiéd, álmos és éhes.
- Folytonos ölelés
-
- Fényesen a névbe vésve
-
- I.
- Šalamunt megdugni és magához láncolni. Fel-
- nyársalni, megölni, és csak aztán eldobni. Hadd
- szórakoztassa tücskeit. Húsom várat dönt, annak
- a tömegét. Legyen hát a kutyám, az én őrülten
-
- szerelmes Svábom. Csússzon-másszon. Pofáját
- hadd nyaldossa só, amelynek majd én osztom
- a parancsot. A gyűlölet nevében kihűljön. Előbb
- az árnyéka satnyuljon el, mielőtt még maga fel-
-
- morzsolódna. Hagyja el ezt a földet, anélkül, hogy
- kapna egy vízcseppet. Minden kísérete kardom a
- bendőjébe fogadja. Az összes szörnye végső
-
- leheletét kihörögje és aztán csak, mint atyáim és
- vázáim úgy szaporodjon. Minden körpályáját
- megcsonkítom. A gyönyör az én Programom.
-
- II.
-
- Meghallom a hangod, vérem elreped.
- Tövisekkel tisztelem, ösztönösen,
- hódolattal és sebekkel. Térdem elporlad,
- fáj, mindkettő el van vakarva, mint
-
- ahogyan kiskölyök koromban. Szemeidben,
- elmerülök mint egy szifonban. Hájadat vágom.
- Lobbanj lángra! A hídnak nincsen lába,
- se isteni nyugta. Hadd zúzza magát porrá,
-
- porladjon el. Hadd robbanjon fel, mint
- levegőben a test a spanyol polgár-
- háborúban. Amikor a végtagok, mint a
-
- vérköpet csöpögtek. Orgonaszó közben. Srapnelt
- kapsz a salátára. És az olaj, amikor a fehérség
- meghasad, elárasztja majd a csontjaidat.
-
- Nimbusz
-
- Megállj, megállj!
- Tényleg felvennéd a sárga pólód,
- ha azt szeretnéd, hogy rád ne támadjak?
- Adnál a Bailysből?
- A farkacskád a barna tréning ing alatt felállna?
- A barna tréning inget feltennéd a semmire?
- Zuhanyoznál?
- És így illatoznál?
- Durván bánnál velem?
- Akarsz-e olyan foltokat az árnyékodra, mint a gyilkosok?
- Tönkre teszel, mert magadnak akarod kiinni az életem.
-
- És én simogatom és isteni ragyogásodba behatolok,
- hogy megjegyezd, honnan vettem.
- Egyedül nincs is magadhoz hozzáférésed.
- Csak a testemen keresztül lehet belépni a fekete
- terembe, eladni bámészkodást és ringatni gőzhajót.
- Csakhogy testemnek szüksége van eledelre miattad a küzdelemben.
- Undorodra, rettenetedre
- és amikor engedékeny vagy, a századokra.
- A reszketésben a lélekre.
- Neked van szükséged az én ragyogásomra
- hogy húsod körbevegye.
-
- A farkacskám dugni kíván!
- A farkacskám dugni kíván!
-
- Ó, nedv, sárga szemellenzőkkel látlak téged.
- Cirókáld kicsit a farkacskám, cirókálj meg engem!
- Az, hogy nem illik kiejtenem a neved,
- rettenetes bilincsek ezek. Fogaimmal szétharapom
- majd őket. Nézd, ezt a kis borjút adom néked.
- És a hegyet s az erdőket s a folyókat. Leszaggatom
- a Holdról a hályogot és evezőt készítek belőle neked.
- A rózsa szunnyad. Ó, karnevál, ahol a tölgyek
- ledőlnek. Bor folyik az agyadban, csónakodba
- lerogyok és elalszom: A csillagok alatt
- elhelyezem a rőzséket és benzinnel leöntöm őket. És
- aztán lelököm, lelököm a hídról azt az Olaszt,
- hogy majd hallod a hörgést és látod, hogy
- merül el az ember. (Ó, mamácska! Tugo!)
-
- Métkának
-
- Ha a ház fehér deszkáját meggyújtanám, lángja
- fényesebb lesz-e annál a tehernél, mely testünkről legördül?
- A szambánál is? S az én zaftos fejemnél is?
- A fehér hóban vagyok. Te táncolsz. Óriási
-
- zöld fák alatt lédús szomorú szemekkel.
- A rímeket és az ecsetek papucsát hallgatjuk. A ligetet,
- melyből kilátszódnak a mohák és ami a mohák alatt
- van köztesen. Fehér vonal serceg a sötétzöld torokban.
-
- Eldugul-e néha az ég s susogni szokott-e? Hol nyugszol?
- A lavinában avagy a földön? Itt hízom, hízom,
- zabálok, hogy a magasban szét ne szaggassanak a rózsaszín,
-
- az ibolyaszínű és szürke felhők s a rózsák,
- mint Tiepolot, aki után a levegő magát tisztítja,
- mielőtt még elöntene kettőnket a fény s elpusztítna.
-
- A gyönyörtől elalélok, tőled,
- ez egyáltalán nem háborgat téged,
- csak mogorva képeket vágsz és furcsán nézel
- s egymagad vagy.
-
-