Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

Szeles Judit
Az Orlando-projekt

(Szemelvények egy készülő kisregényből)

"Hadd adjak mindenesetre egy tanácsot azon leendő vagy mostani olvasóimnak, akit valóságos mélakór gyötör: ne olvassa el a tünetekről, illetve a kilátásokról szóló alábbi leírásokat, mert netán felzaklathatják, és végtére többet árthatnak, mint amennyit használnak, mivelhogy a mélakóros...legtöbbször saját magára vonatkoztatja azt, amit olvas..."

(R. Burton, Anatomy of Melancholy, Oxford, 1621, Előszó)

1.

Ma korán kimentem az erdőbe, hogy összezavarjam a madarakat. (...)

Az embereket nem szeretem, csak nézegetni jó őket. Sokszor zenét hallgatok az utcán vagy a buszon, hogy ne kelljen hallanom, miről beszélgetnek, több időm marad így megfigyelni az öltözködésüket és a viselkedésüket. (...)

Ahogy mentem hazafelé az áfonyával, hallottam az emberi léptek zaját a városházánál. Mindenfelé cipők kopogását, és soha ilyen hangosan. Nem is emberek között mentem, hanem cipőkopogások közt, mindenki egy-egy pár cipő hangjává vált, a beszédet, az autózajt sem hallottam, csak az innen is, onnan is előbukkanó cipők kocogását, ami nem is olyan meglepő, hisz ha az embert emberszámba nem is lehet venni, legalább cipőkopogás még lehet belőle. A legtöbb cipő az italdiszkont felé igyekezett.

Tulajdonképpen félek egyedül az erdőben. És egy kicsit mindenütt félek. Még otthon is.

Mindig meg-meglendülök, hogy most aztán felkeresem a régi barátokat, de a porcelán teáskészlet és a csontszáraz mézes puszedli gondolatától elmegy mindjárt a kedvem a látogatástól. (...)

Meleg nap volt ma. Napos és szeles. A szél szokatlan irányból és hevességgel söpört végig az utcákon. Szaharai homokszemcsékkel élesre töltött forró szél. A járókelők egy része is bizonyára a szokatlan időjárásról beszélt, sokan izzadt homlokukat törölgették. Ki tudja, mi járhatott még az eszükben. Lassan és folyamatosan formálódott koponyatartalmukban az úgynevezett közvélemény.

Én a közvéleményre nem sokat adok. Úgy gondolom, a nagyrészt hitvány és sekélyes gondolatok ártalmasak. Legalább is rám nézve bizonyosan. (...)

Mostanában sokszor eszembe jut az egyik híres filozófus esete. A második világháborúban lebombázták a lakását, és elpusztult a hatalmas magánkönyvtára. Ekkor elhatározta, hogy kertészkedéssel múlatja az időt. Én meg darázscsapdákkal.

Összeszedtem vagy két-három üres üveget. Mindegyik alját finom szörppel töltöttem meg, és kiraktam azokat a terasz különböző részeire. Egy óra elteltével az egyikben egy nagy kövér darázs úszkált a ragacsos lé tetején.

Az ember néha szörnyen kiszolgáltatottnak érzi magát. Ilyenkor csinál valami kis ostobaságot, ami pillanatnyi üzemzavart okozhat a rendszerben. Én például időnként összecserélem a boltban az ártáblákat. Egyszer olvastam egy könyvtárosról, aki bizonyos regényekből bizonyos lapokat kitépdesett, a lapokból papírgalacsinokat csinált, és azokkal focizott a polcok között, mert úgyse jött senki a könyvtárba.

Sokszor a lényeges nem az, ami van, hanem az, ami kimarad, mintha a kimaradások rendszert alkotnának, egy negatív világot, hogy nekünk folyton csak a felszínen való muszáj-lebegés legyen megadatva. És én már őszintén szólva nem is várom egy detektív filmtől, hogy megtudjam, ki a gyilkos. Így sokkal természetesebb.

Egyszer egy szem citrompótlót tettem a szomszéd kávéjába, amikor átjött hozzám. Vártam a hatást. És a legdöbbenetesebb az volt, hogy észre sem vette. Megitta, mintha minden kávé savanyú volna és nem keserű.

Amikor kisgyerek voltam, egyszer a konyhakőre ejtettem a pirítós sütőt. A testvérem is ott volt, és az édesanyánk ránk förmedt, hogy ki volt az.

- Az Isten - mondtam, mert akkor azt tanultam éppen hittanon, hogy Isten mindenütt jelen van.

Isten mindenütt jelen van. Kétségbeesetten pörög körbe-körbe az üvegben megrészegedve a sok feketeribizli szörptől.

Aztán rájöttem, Isten főként a citrompótlós kávéban, az adáshibában és a közvéleményben lehet jelen. (...)

Ezek után joggal tarthatnak fura alaknak, érdekes fazonnak vagy éppenséggel regényhősnek. Csak az igazság az, hogy - mint minden - a furcsaság is relatív. Mindenki a saját nézőpontjából látja a dolgokat. És az én nézőpontomból az én saját életem elég unalmasnak néz ki. De mindenkinek csak a sajátja unalmas. Csak a sajátja, kivéve megint engem, a sajátomnál csak mások életét tartom unalmasabbnak. (...)

Reggel három kukacot találtam a zabkásámban. Elhatároztam, hogy ma megint összekeverem az árcédulákat a boltban.

Az ügy nem ment simán, mert alig, hogy kitettem a lábam az ajtón, belebotlottam a szomszédba, akinek citrompótlót tettem a kávéjába.

- Hogy van? - kérdezte tettetett szánalommal. - Azt hittem, betegszabadságon van.

- Betegszabadságon is vagyok - válaszoltam.

- Csak nem?! Súlyos?

- Nem, nem súlyos.

- Milyen szerencse - mondta.

Milyen kár, gondolta, nincs miről tovább beszélgetni.

- Nem jött még ma a postás - mondta.

- Nem.

Meg voltam győződve róla, hogy ebben a kis beszélgetésben is jelen volt Isten. És örültem, hogy a postaládánál tovább nem követett. Jöhetett volna a szeméttárolóig is.

A boltban nem voltak sokan.

Hazafelé megettem egy amolyan széllel bélelt péksüteményt. Kárpótlásul a kukacos kásáért. Gondoltam az alakomra is. Ettől az egy zsírfodorral összetettebb lett. Aztán felmásztam összesen százkilenc lépcsőfokon. És így egy fodorral egyszerűbbé váltam, mert az életet így is fel lehet fogni: energia-bevitel, energiafelhasználás, energiatárolás és háj. Thalész szerint az őselv a víz, Anaximadrosz szerint a végtelen, Anaximenész a levegőre esküszik, Jane Fonda pedig az aerobicra.

Ha az ember élete nem is érdekes, még el lehet mesélni érdekesen. El is meséltem az összegyűlt öt szörpbefúlt darázsnak, hogy milyen érdekes is az élet. Mi mást lássak e gyalázatos hit Istenében, mint szeszélyes és kegyetlen lényt, aki ma teremt egy világot, hogy holnap már megbánja, amiért ilyennek teremtette? - mondtam nekik. (...)

Minden napomról feljegyzéseket kell készítenem. Csak a jó dolgokat írom le, ezt már az elején elhatároztam. Sokszor egy naphoz csak annyi került be, hogy egyszer nevettem és megmostam a hajamat. Az archét a kenyérsütésben leltem meg. Nem a hit a fontos. Talán nem is hiszünk semmiben. A liturgia visz el a hithez. A rozsliszt, a fahéj és a koriander összekeverése; ahogy a meleg massza körülöleli az ujjakat. És ahogy az élesztő megnöveszti a tésztát. A cipó megformálása, a végleges forma kialakítása, barázdák és alkímiai jelek mélyítése a nyers, puffadó tésztába juttat el a lényegig. A sütőben mindez megszilárdul, könnyűvé és forróvá alakul. Fényes lesz a tetejére kent vajtól, és rámosolyog a készítőjére: egyél meg!

Panta plére theón!

Mikor minden széthullik, külön hallom az emberek nevetését, külön világba kerülnek a mozdulataik: néha némajátékhoz hasonló, vagy olyan, mintha egy akváriumban ülnék. A mozdulatok mozdulategységekre esnek szét. Ugyanolyan erősségű inger egy légy elzúgása és egy nő sikolya. A világ félelmetessé válik. S néha megállok a járda szélén, és nem tudok továbbmenni, mert a járda ott véget ér.

2.

Ami az enyém volt egykor,

másé lesz, mindig másé.

A dolgok mennek tovább.

Ha eltévedtél egy erdőben, mássz fel egy magas fára - gondoltam, mikor a hegyoldalban kószáltam, így minden egyes kivágott fa tönkjére felmásztam, hogy jobban része lehessek az erdőnek. Az én esetemben azonban szó sincs eltévedésről, csak úgy voltam vele, mint a kutya, meg kellett jelölnöm a tönköket: itt és itt mentem tönkre. Teljesen beesteledett már akkor, mikor kiértem az erdőszélre, a turistaösvényen is már csak visszafelé jöttek az emberek kezükben zseblámpával vagy biciklilámpával. Azt gondoltam, nincsen senki kint ilyen későn ekkora sárban és sötétségben, s elindultam egy sárga úton, de nem Dorothy miatt, csak azért, mert olyan sötét volt, hogy a többi utat lehetetlenség volt egyáltalán megtalálni, és a sárga kavics sem csúszott annyira, mint a nyálkás föld.

Ha eltévedtél, maradj veszteg, talán megtalálnak, talán nem, de ne kezdj el semmiképpen sem körbe-körbe mászkálni, mert akkor sohasem találnak meg, mert mindig vagy előtted lesznek egy kicsivel, vagy utánad.

Az erdőben Ross úrral, a főnökömmel találkoztam. Galambszürke öltönyt viselt, és valami meghatározhatatlan színű nyakkendőt. A közelembe érve felvonta szemöldökét, és köszönés helyett azt mondta:

- Hát maga mit keres itt?

Ezt én is kérdezhettem volna tőle, úgy is mondhatnánk, ezt igazán nekem kellett volna megkérdeznem, de ő gyorsabb volt, és elvette a mondatot. Egyébként én bizonyára meg sem kérdeztem volna, nem mondtam volna semmit, megpróbáltam volna teljesen észrevétlenül elsuhanni mellette. Ám ez most már lehetetlenné vált, valamit dünnyögtem az orrom alatt, ami úgy hangozhatott, mintha "semmit" mondtam volna, beszélgetéseink nagy része úgyis semmitmondó.

- Nem táppénzen van? - kérdezte.

Talán azt gondoltad, most megfogtál? - gondoltam, de csak kurtán válaszoltam.

- De.

- Akkor jobban van? - faggatott tovább felhúzott szemöldökkel.

Nagyon nevetséges hatalmas szemöldökei vannak Ross úrnak: a bagoly bóbitái kutyafasza hozzájuk képest.

- Nem - mondtam. - Nem vagyok jobban.

És köhögtem egy kicsit, hogy hitelesebbé váljak. Ross úr úgysem tud semmit rólam. Azt sem, hogy mi a bajom, de azt sem tudta sose, ha nem volt bajom. Ha volt, ha nem volt, csak a szemöldökeit húzogatta, és igyekezett szigorúnak látszani, ami néha túlságosan is sikerült.

Akinek sokat parancsolnak, mit teljesíteni nem kell, nem lehet, az megszokja nem teljesíteni azt is, amit kell, avagy lehet.- gondoltam.

Próbáltam jelentéktelennek maradni, és elengedtem Ross urat, hadd menjen csak. A fűszálak érdekesebben dőltek meg, mint tavaly ilyenkor, és hosszabbra is nőttek - ezt akartam élvezni. Ross urat nem lehet élvezni. Nem mintha folyton mindent csak élvezni akarnék, nem vagyok én hedonista, csak egyszerűen Ross úr nem az a kategória. Ha nem lenne a főnököm, bizonyára soha az életben nem is találkoztam volna vele, mert az ilyen emberekkel én nem is állok szóba. Sokszor elgondoltam, hogy ilyen alapon valószínűleg az anyámmal sem találkozhattam volna soha.

Ross urat el tudnám képzelni egy államvédelmi hatóságnál, amint fehér köpenyében köröz egy lakossági bejelentés alapján előállított egyén körül. Mosolyog, és keresztkérdéseket tesz fel, és addig-addig állít valamit, amíg az ember tényleg el is hiszi. Nincs szüksége verőlegényekre, ívlámpára, vagy más ilyen hülyeségre. Az ember szeretetből vagy alázatosságból meghunyászkodik. Ross urat nem lehet élvezni, ő élvezi a beosztottjait, mint akinek nagyzási mániája van.

Ahogy Ross úr távolodott a sárga ösvényen, kezdett egyre sötétebb lenni, tehát mentem tovább-tovább a hosszú szálú füvek rétje mellett. Ki akartam érni az útra még teljes sötétedés előtt. De aztán a szemem egyre jobban hozzászokott a sötétséghez, és szinte mindent tisztábban kezdtem látni, mint a napvilágnál. Szarvasokat láttam a fatörzsek mögött, farkasokat elsunnyadni a páfrányok levelei között, és féltem. Átvágtam az erdőn.

Tudtam, Ross úr nem tud köszönni. Nem tudott kérni sem. Nem tudott kedves lenni, csak szigorú. Nem tudott dicsérni, csak szidni, és mindenben csak a rosszat látta meg, s azt aztán felnagyította. Félt a feljebbvalóitól, ezt is tudtam. De ő nem mutathatott félelmet, nem hunyászkodhatott meg előttünk, pedig bizonyára számtalanszor meg kellett hunyászkodnia, mikor a felettes szerveknél járt. Mindig ugyanolyan arcot viselt. És ugyanolyan hangon beszélt mindenkivel. Nem mondhatom, hogy embertelen volt, nagyon is emberi volt, esendő. A feleségét mindig elvitte a város legdrágább ruhaszalonjába.

Most nem vittem semmit haza az erdőből, hacsak egy rossz emléket nem. Az erdőszélen vártam a buszra, és ott volt egy férfi és egy nő. A hátam mögött álltak, csak hangokat hallottam, és a férfinak szép, öblös hangja volt. Elképzeltem, milyen boldog lehet a nő mellette. Amikor felszálltunk, láttam meg, hogy a férfi törpe, szakállas, és hatalmas mellkasa van. A nő nem is beszélt hozzá, csak valami szánakozást láttam a szemében. A szánalom jobban fáj néha, mint a közöny vagy a gyűlölet. Szerencsére nem kellett hozzájuk beszélnem, a szokásos útvonalon értem haza. Minden bokornak minden ágát rendben találtam.

A mai éjszaka narancssárga volt. A fák fekete árnyékot rajzoltak, és éjfélkor elkezdett esni az eső. Sűrű nyári zápor, olyan egyenesen esett, mintha kardok hulltak volna alá az égből. Kimentem az erkélyre, hogy közelebbről nézhessem a záport. A város lámpáinál az öböl vize is szépen látszott. A tenger finoman reszketett. Azt gondoltam, az eső hangja fehér. És hallgatózni kezdtem.

Amikor gyerekkoromban hittanra kellett járnom, folyton elcsodálkoztam azon, hogy Krisztus a templom előtti kereszten hogy nem fázik egy szál rongygatyában, és egy alkalommal, amikor zuhogott az eső, rá akartam akasztani a keresztre az esernyőmet. Már éppen túljutottam a szobor talapzatán, amikor a harangozó elkapott, és nagy botrány kerekedett, még a szüleimet is felhívatták, emlékszem.

Ott volt egy nagy mínusz a nevem mellett sokáig, Krisztusnak pedig egy nagy plusza - és ezt is igazságtalanságnak tartottam. Sok időbe tellett, amíg beláttam, mindketten nagy nullák vagyunk!

Lehet, az a törpe a buszon is valaha Krisztus volt, csak leesett a trapézról.

Azért vagyunk, mert nem lehetett, hogy ne legyünk...- mondta M. de Sade. Muszáj esnie, muszáj benne állni, részesedni belőle, amennyire csak köteleink engednek. Azoknak a köteleknek a jelenlétét igen fájdalmasan mindig is meg kellett tapasztalnom.

Amikor az eső elállt, vettem egy nagy levegőt, hogy megnedvesítsem a hörgőimet; és a kezemmel beletöröltem az erkély korlátján összegyűlt vízbe, hogy azzal a tudattal lépjek be a szobám ajtaján: igen, esett, és én jelen voltam. Bent sötétség, leültem az ágyra,és a bútorok kattogását hallgattam: az egyikből egy vénlány kopogtatott, a másik akkorát reccsent, mintha eltört volna benne valami lényeges. Ezt hallgattam, amíg el nem álmosodtam, akkor levetkeztem, de nem tudtam elaludni, tovább hallgatóztam.

Hajnalban hazajött az egyik szomszéd.

Nyikorgott a kiskapu, az apró kis koppanásokat a lépcsőházban is lehetett hallani, megcsörgette a kulcscsomót...Mindezt olyan kristálytisztán hallottam, mintha ott álltam volna a nő mellett, mert semmi kétség, hogy aki hazajött, egy nő volt.

Nem aggódtam miatta, de mégsem tudtam aludni.

Régóta azt hiszem, minden csak átmeneti....Hogy mikor megyek ÁT, nem én döntöm el. Átmenetinek érzek mindent, részben vagyok szabad, részben élem át a saját életemet, részben lélegzem, részben táplálkozom, részben alszom. Takarékon égek, mert nem akarok teljesen belemerülni a velem történő dolgokba. Takarékon, mert nem örülhetek teljesen, hiszen akkor a bánat is fájdalmasabb, és így épül le lassan körülöttem az életem. És elfogy minden késztetésem. Létezem, már csak létezem. Pedig átmeneti állapotok nincsenek, az ember csak bebeszéli magának, aztán a lelke megsínyli az egész átmenetesdit. Az ember mindig TELJESEN él, nem csak átmenetileg...Ha az élet egyenlővé lesz ezzel az átmenetiséggel, ha a napok maguktól múlnak el, úgy hogy nyomot sem hagynak bennünk, elmúlik az egész életünk anélkül, hogy azt élvezhettük volna egy percig is. Nem szabad maradékokat hagyni.

3.

- Jól vagy? - kérdeztem,de az ajtót csak résnyire nyitotta ki.

Hallottam egy nagy robajt a szomszédból, és átmentem ahhoz a nőhöz, aki hajnalban osont haza, és megcsörgette az ajtajánál a kulcsokat - tőle hallatszott a zaj.

Hálóingben volt, kibontott szőke haja ráolvadt a vállára. Féltem, hogy megijesztem, vagy már meg is ijesztettem, mert reszketett.

- Jól vagy? - kérdeztem még egyszer.

Nézett csak, mintha nem értené, s tanácstalan leszek ilyenkor.

-Gyere be, mert fázom - felelte.

Ugyanolyan elrendezésű volt a lakása, akár az enyém: a hosszú folyosóból jobbra a fürdőszoba nyílt, balra a konyha,s aztán hátrébb a nappali, szemben pedig a hálószoba. Csak más színekkel, sötétebbekkel. És nem voltak virágai, legalább is a konyhában nem. Oda vezetett be, de nem kínált hellyel.

Furcsán nézhettünk ki: egy hálóingben, egy másik meg köntösben a hűtőszekrény előtt.

- Nincsen semmi baj, csak a polc szakadt le - mutatott a nappali felé.

Bekukucskáltam, és a szoba egyik sarkát tényleg beborították a könyvek.

-Olyan, mint bombázás után, ugye? - mosolygott.

- Megengeded, hogy segítsek? - kérdeztem óvatosan, semmiképp nem illik pirkadatkor alkalmatlankodni egy idegen lakásában, gondoltam, de szerettem volna mégis segíteni, valahogy úgy éreztem magam, mint az a gyönyörű szép nő az öblös hangú nyomorékkal, és nem akartam, hogy a szomszéd meglássa rajtam. - Ha nem, megyek, érted?

Megpróbáltam a rettegés hártyáit óvatosan lefejteni magamról úgy, hogy nehogy elriasszam. De magam sem tudom, mi késztetett arra, hogy energiát fektessek egy ilyen dologba. Talán a részvét. Nem nagyon emlékeztem, hogyan is kell csinálni, de bíztam abban, hogy valahogy csak menni fog, ösztönösen. És az arcom megolvadt, erre ő is megnyugodott, és megkérdezte:

- Nem tudsz aludni?

- Nem mindig.

- Értem. Én sem.

És megint mosolygott. Szörnyen zavart, hogy mindenen mosolygott. És ráadásul minden elmosolyodásával világosabb lett kint, ahogy jött fel a nap. Szerintem semmi mosolyogni való nincs azon, ha valaki nem tud aludni. És azon sem, ha valami tönkremegy. Talán rajtam mosolygott: ez a hülye miért jött ide? - de akkor nem tessékelt volna be. Kíváncsi. Vagy bolond.

- Akarsz segíteni? - kérdezte.

- Egyedül laksz itt? - kérdeztem.

- Te is?

Először a lezúdult könyvlavinát kellett valamilyen alakzatba rendezni a szoba másik sarkában, aztán a leszakadt polcot kivittünk a lomtárolóba. Közben nem beszéltünk semmiről, csak némán tevékenykedtünk, mint egy temetésen. A nő haja teljesen összekócolódott, és a reggeli fényben egészen másképpen festett. Fénytelen hajcsomók, táskás szemek, riadt tekintet. A pirkadatkor ajtót nyitó fehér palástos angyal másik arcot viselt: egy rémisztőt - éppen az ellenkezőjét annak, amit először mutatott. Már az is félelmetes volt számomra, hogy lehet valakinek két egymástól ennyire különböző arca, de a második arcban valami őrület is látszott, torzság. Az jutott eszembe, amikor eltörtem egy nagy tükröt. A tükörszilánkokban nem ismertem meg saját magamat!

Gyorsan jó napot kívántam, és hazamentem. Nem követtem el ellene semmit gonoszságot, nem mertem. Nem lóbáltam meg előtte egy hatalmas csontot, hogy aztán elszaladjak előle, hogy üldözőbe vegye a szagát, mint a kutya. Csak simán elszaladtam.

Megmostam a fogam, hogy megszabaduljak a rossz szájíztől, és visszabújtam az ágyamba, az egyetlen helyre, amit biztonságosnak tartottam. Összegömbölyödtem, a fejemre húztam a takarót, és megpróbáltam belefogni egy álomba. Hogy hol is kezdjem...? Egy part, finom szürke homok, sziklák, füvek meg partra sodródott nyálkás medúzadögök...nem is nevezném medúzának, zselének, takonynak, kocsonyának, bárminek...alganyálnak...Ezt álmodtam. És az álmom rászáradt a tudatomra, mint valami hártya, mint egy dög.

Elméletileg szeretnék felébredni. Csakhogy külső segítség nélkül nem tudok, de rettentően rettegek ettől a segítségtől, meg aztán a lelkem is lusta lett, megszokta szűk lepleit.

Mindig attól féltem, hogy egy reggel arra ébredek, hogy megőszültem és összeráncolódott a maszk az arcomon, de ezt a maszkot már nem lehet le se cserélni egy fiatalabbra, ezért sokszor későn keltem, kinyitottam a szemem, feküdtem tovább az ágyon és a plafont néztem. Azt képzeltem, egy hómező, egy szörnyű fjord repedésével a közepén, meg egy hatalmas fekete lyuk, egy légzőlyuk, amit az eszkimók körbeállnak, és órákig csak állnak, állnak, várnak, hogy felbukkanjon egy fóka. Gyakran tizenegyig, délig csak a fókát vártam. Ha már semmi remény nem látszott, kimentem a konyhába, hogy feltegyem a kávét és a zabkását.

Jó, hogy a zabkásával nem kell az embernek beszélnie, nem kell meggyőznie, megfő magától, ellágyul, felpuffad, a kukacok a hőtől megmerevednek és ropogósak lesznek. A kukacokat nem szeretem, nehogy félreértés essék, idegesítenek, mert semmi keresnivalójuk a zabkásában, de nekik is meg kell élniük valamin vagy valamiből. Azt elismerem, hogy a zabpehely finom.

A legtöbb helyen az ember persze elboldogul anélkül, hogy szólnia kellene egy szót is. A bolt, a gyógyszertár, a bankautomata, a nyilvános vécé, a busz udvariasan hallgat, és nem kérdez semmit, nem avatkozik be a magánéletbe, a gondolatokat nem zavarja meg.

Az ember elfelejt beszélni.

Az ember hallgat: zenét hallgat, hallgatja a híreket, hallgatja a tévét, hallgatja a kocsik motorját, a cipők kopogását, a gallyak reccsenését...a kulcsok csörgését.

Vajon meg fogom-e hallani, hogy megőszültem?

Délben megettem a reggelimet.

Elmostam a tányért és a kávéscsészét. És hirtelen nem is tudtam, mi történt velem az elmúlt napokban. Túl sokat mászkáltam céltalanul, a sétálás kedvéért. És olyan emberekkel kellett találkoznom, akikkel nem szívesen találkozom. Még jó, hogy semmiféle misztikus elragadtatásom nem volt, mert akkor már rég feladtam volna. Nem hiszek az ilyesmiben. És ha nem hiszek, nem is történhetik meg velem - gondoltam.

Csak a könyvekben nincsenek véletlenek, a véletlen találkozásoknak ott mélyebb jelentőségük van: minden találkozás egy üzenetet hordoz, amelyet vagy felismerünk, vagy nem. Milyen különös, hogy kerestem a menekülés útját. Mint aki zúgolódik, mert álmában elveszített valamit, amije valójában nem is volt, vagy mintha abban reménykedne, hogy holnap álmában megtalálja...

Ross urat fel kellett volna világosítanom, hogy nem fogok visszamenni a Céghez, egyszerűen rettegek visszamenni, leginkább miatta, meg az üresfejű, gyáva kollégák miatt. Ross úrnak meg kellett volna mondanom, hogy áporodott szaga van a tökeinek, és ez a szag körüllebegi őt, mint a paranormálisokat az aurájuk. Azt is meg kellett volna mondanom, hogy teljesen elhibázott a felfogása a vezetésről, hogy összetéveszti magát az ifjú és éles elméjű Hódító Nagy Sándorral, és ez nem Macedónia. És hogy az ember érték, a legnagyobb érték, melyet becsben kell tartani, dicsérni kell, bátorítani, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. Ross úr nincs tisztában bizonyos szavak jelentésével, hogy a bizalom és a bizalmaskodás nem ugyanaz, és a hír értéke a hírforrás hitelességétől függ. És hogy az élet nem magánélet, és a magánélet nem élet, és az élet nem viszonylagos, és nem rendelkezik senki a másik ember élete fölött, a hóhér is csak parancsot hajt végre. És Ross úr köpenyén látom mindazokat a mikrobarázdákat, amit egyetlen vasaló sem tud eltüntetni! Sajnálom egy kicsit, és csak azért nem tudom ezeket elmondani neki, mert meg sem érdemli, nem érdemli meg.

Amikor a kukacokat kirakom a tányérom szélére, arra gondolok, a rendszer megint kibaszott velem, és valami bosszút kell forralnom, valami névtelen bosszút, egy rágógumit a kilincsen. Akkor azonban a meleg kása hatására elalszik bennem a düh és tettvágy.

Összeszedtem magam, és lementem megnézni a postaládát. A folyosón a tegnapi lányba botlottam. Karikás volt a szeme, lehet, az enyém is, de azt éppen nem láthattam. Úgy surrantunk el egymás mellett, mint az egerek, szemünk összevillant, és valami szégyent is éreztem a tekintetében, úgyhogy eszembe se jutott bármit is kérdezni.

4.

Szeretnék veled találkozni - mondta a hang a telefonban, közben én az ablakon megcsorgó esőcseppet néztem. - Régen láttuk egymást, nem? - nevetésfélét hallottam.

- Igen - mondtam a készülékbe. Nem tudom, miért nevetnek annyit az emberek olyan dolgokon, amik csöppet sem nevetségesek. Meglátogatnálak egy délután... Az esőcsepp leért a párkányra, és eltűnt a párkány repedéseiben. Ha nem zavarok...Mit szoktál délután csinálni? - Kis recsegés, meg kellene már csináltatni a telefont, rosszul érintkezik. - Hallod? Délután...Neked jó?

- Nem hiszem - válaszoltam.

Elfoglalt vagy? Mit szoktál csinálni?

- Mit szoktam csinálni? Nem tudom.

Hogyhogy nem tudod?

- Úgy értem, mikor mit, nem tudom.

Egy másik esőcseppet akartam találni, de elfogytak. Letettem a telefont... Aztán az megint elkezdett csörögni.

- Halló? - kérdeztem.

És megint letettem. Végleg letettem, kikapcsoltam, és kimentem a konyhába.

Az asztalon ott hevert a boríték, amit tegnap hoztam fel a postaládából. A legnagyobb méretű, amit életemben csak láttam, hófehér, pusztán a nevem és a címem ejtett foltot a boríték tisztaságán, és az, hogy megbélyegezték, de nem szép, enyves bélyegekkel, hanem egy piros pecséttel. Az asztal közepére tettem, és jól meggondoltam, hogy kinyissam-e. Akármi is áll benne, amíg ki nem nyitom, nincs érvényben, visszavihetem a postára, és senkinek nem származhat kára belőle. Küldtem már vissza leveleket, olyanokat, amelyeken szerepelt a feladó is, ismertem is a feladót, csak az ismeretségünket nem akartam elismerni. Így egy bélyeg árából két levél is kijött: megtudtam, hogy az illető akar valamit tőlem, én pedig tudattam vele, hogy nem akarom, hogy bármit is akarjon tőlem.

Ezen a borítékon feladó sem volt, de hivatalosnak nézett ki. (...)

Csöngettek.

Felriadtam. Próbáltam összeszedni magam, kicsit nyújtózkodnom kellett, s csöndben a folyosóra osontam. Megálltam az ajtó előtt, és visszafogtam a lélegzetem. Kilestem a kémlelőn, de homályos volt nagyon. Hallottam, valaki csoszog a cipőtalpával, és újra csenget. Összerezzentem.

- Ki az, és mit akar? - kérdeztem ingerülten, de nem kaptam választ.

Akkor az illető kopogott az ajtón, mintha a csengőt nem hallanám. Kinéztem megint a lyukon, ám nem lettem okosabb most sem, az csak ott csoszogott az ajtó előtt, egyre lassabban csoszogott, aztán még egyszer, utoljára kopogtatott.

- Mit akar? - kérdeztem.

- Kinyitná?

Biztos ügynök.

- Nem, amíg meg nem mondja, mit akar - feleltem.

- Nézze, nyisson ajtót, és megmondom.

Most már teljesen biztos, hogy ügynök.

- Frászt! Menjen innen.

- Az Álmai Biztosítójától jöttem.

- Tudtam. Hagyjon békén.

- Nem akarom zavarni. Nem volna félórája számomra? Van már életbiztosítása?

Meg akartam valahogy alázni, beletaposni a lelkébe, ha van egyáltalán lelke az ügynököknek, meggyalázni, hogy elmenjen tőlem a kedve. De csak arra volt erőm, hogy bevánszorogjak a nappaliba, felhangosítsam a cd-lejátszót, és hallgassak. Szégyenemben. Ez az ügynök pancser volt, vagy kezdő, nem jutott el odáig sem, hogy ajtót nyissanak neki.

Mit szoktam délután csinálni? Biztosítási ügynököket kergetek, meg álmokat, mindenre ráaggatom a félelmemet, vigyed most már te! Vigyed most már TE! Meg te! Így lesz a félelemből hol ügynök, hol szomszéd, hol ház, hol boríték, hol meg féreg. A félelem formátlan, és egyáltalán nem abból származik, amivé lenni akar. A félelem gyámoltalan. Megáll az ablak előtt, és a finoman felborzolt tengervizet nézi. Nem akar többet, mint formát, csak azt nem jó helyen keresi: kívül keresi azt, ami belül van, olyannyira belül, hogy magam sem tudom, hogyan nevezzem azt a helyet. Úgy éreztem, mintha bele kellene ugranom egy kútba. (...)

5.

Az éhség is a kihagyások rendszerének egyik fajtája, a világból egy hiányzó szelet. Kék gömböt formál az ember belsejében, amihez nem lehet hozzányúlni, mert fáj. Hogy megvédhessük magunkat, szavakkal bástyázzuk körül a gömböt, a szavak pedig egy olyan verbális kérget alkotnak, ami nagyon is behatárolja a gondolkodást, a cselekvési lehetőségeket. A gondolkodás olyan, akár egy páncélos bogár. A természetben az alacsonyabb rendű élőlényeket kitinpáncél védi. Kívül kemények, belül puhák. A páncél: a fal köztük és a világ között. Ha áttörik, védtelenek. - Ezt gondoltam este, vacsora előtt. A kamrából éppen kiszaladt egy fekete bogár, és eltapostam. A magasabb rendű lényeknek gerincük van. Kívül lágyak, a tartásuk belül van. Ez a tartás a belső fegyelem. A magasabb rendű élőlényeknek szabadabb ezért a viszonyuk a világhoz, s bár könnyebben megsérthetők, mégis nagyobb biztonságban vannak. A bogár reccsent egyet a talpam alatt, és valami sárgás-zöldes anyag folyt ki a két oldalán. Az egész bogárroncsot lapátra söpörtem, és kidobtam a szemetesbe. Az éhségről akartam gondolkodni, de az a szó, hogy kenyér és alma, elvetette az ötletet, és eszembe se jutott az éhem egy szelet kenyér és egy alma után. Hanem a nyugalomról kellett volna ezután töprengenem: pálmafákkal és takaróval vettem körül a gondolataimat, hogy a nyugalomhoz a kényelem is párosuljon. Azt kellett megállapítanom, hogy a gerincesek között is vannak olyanok, amelyeknek vastagabb a bőre, és vannak olyanok, amelyet toll vagy szőr fed, az embereket pedig az anyanyelvük.

Egész nap esett. Úgy tűnt, mintha mindig is esett volna, és örökké esni is fog. Egyenletes mennyiségben hullott az eső a valószínűtlenül zöld gyepre, úgy esett, hogy a faágak meghajoltak a nyílzápor alatt, a macskák mind elbújtak a kocsik alá, és mindezt a kipárnázott gondolatok közül láttam. Nekem egy kicsit nagyobb kocsi jutott, ami alá behúzódhattam - gondoltam.

- Valami volt a telefonommal, de hívtam szerelőt - szabadkoztam.

Már láttam hasonló dolgokat úgynevezett városokról, vagy inkább gyárvárosokról. Te is foglalkozol ilyenekkel?

- Nem. Valahogyan azonban jó szemem van a lehangoló, szomorú vagy furcsa témákhoz. Nagyon érzékeny vagyok a szenvedés és fájdalom iránt, nem számít az sem, ki szenved. Ezt kell lefényképezni.

A fényképek, amelyekről beszélgettünk, elhagyatott gyárakról készültek. Ám létezett köztük egy olyan sorozat is, ahol egyáltalán nem volt elhagyatva a gyár, nagyon is funkcionált, a borzasztó éppen az volt benne, hogy úgy nézett ki, mintha el lenne hagyva: minden csupa rozsda, ócskavas, életveszélyes elavult gépek, romos épületek. A levegő vastag, poros, szennyezett, a gyárudvaron egy disznó rágcsált egy kartondobozt. A telefonommal persze semmi baj nem volt. Csak vannak napok, amikor semmi nem jön össze. A távolból úgy hangzott, mintha egy üvegfal mögött ülnék, és nem hallanám, hogy mit mond.

Figyeeeeeelj...

- Azt hiszem, Jézus Krisztusnak kellett volna születnem.

Ilyen "jól" érezted magad ma is?

- Pontosan.

Nem akarsz velem találkozni? - Újra megkérdezte, persze. Már éppen azon voltam, hogy letegyem a kagylót, de a kezem megállt félúton.

-Sok mindennel foglalkoztam már -feleltem. - De nem, nem akarok most senkivel találkozni. Mindig is arra vágytam, hogy itthon dolgozhassak, zenét hallgassak, háztartás, ilyesmi. Most itthon vagyok, de az állapotom nem mindig engedi meg, hogy valami hasznosat is csináljak...Az egész érzést ahhoz hasonlíthatnám, amikor Tantalosz ki van kötözve és az orra előtt lóg az étel és az ital, ám lehetetlen elérnie. Gúzsba vagyok kötve, de a gondolataim száguldanak...csak vagy az ágyhoz vagyok kötözve....és nem bírok felkelni, vagy a székemhez, vagy a szobámba...Ez utóbbi még egész jó is.

Azt akarod mondani, hogy nem jársz sehova?!

- Nem akarok semmit se mondani, értsd meg. Semmit. Csak beszélek. És ha nincs mit mondani, hallgatok. Gondolom, ez így van mással is. Tudom, hogy ezeket nem látod rajtam....Ez ilyen...Nem is kell látnod...Láthatatlan...csak bennem van.

Talán most megértette, de az is lehet, hogy csak a meglepettségtől bólintott egyet a telefonba:

Igen.

Reméltem, nem veszi személyes támadásnak, de ha annak is veszi, kit érdekel. Hallgatni muszáj. Hallgatni muszáj...A hallgatás is beszéd, a hallgatás befelé való beszéd.

- Azért, hogy csak egymást bámuljuk, nem érdemes találkozni - mondtam, és láttam magam előtt szomorú arcát, de nem éreztem szánalmat vagy bűntudatot. Gyáva vagyok kifelé keresni a szabadságot, gyáva, hogy elinduljak, és széttörjek mindent, ami elviselhetetlen, még mielőtt széttörne engem. Befelé indultam el egy zsákutcába. És itt senkinek nincsen helye. Gondoltam, sírni fog, vagy lecsapja a kagylót, vagy könyörögni kezd, nem is tudom, melyik a jobb neki. Talán az, ha sír, ha még tud sírni egyáltalán, mert sírni is tudni kell. Én már nem tudok. Ittam a sötétséget, ahogy besötétedett, nem hallottam semmit a kagylóból, csak az egyenletes szuszogásomat.

- Ott vagy? - kérdeztem.

Igen.

- Most azt a várat építetted fel, hogy nem akarlak látni, hogy nincs több lehetőséged. Ha hangnemet váltok, és a mai nap mókás dolgairól beszélgetünk, egy olyan sövényt nevelsz, amin virágok vannak. Így van?...És a sövényen túl látsz engem. Eltaláltam?...Látod, attól függ, miről beszélünk. Én ma például leráztam egy elég gyenge ügynököt. Ez vicces, nem?...

A kezembe vettem egy ceruzát, és finoman kopogtatni kezdtem vele az asztalt. A tegnap éjszakára gondoltam. Azt hiszem túl sokat olvas a szomszéd lány, azért szakadt le a polc. Túl sokat, és nem lényeges könyveket: főleg bestsellereket, kalandregényeket láttam.

Igen- mondta halkan. - Talán most elérted, amit akartál.

- Mit akartam?

Ezt.

- Nem akarok semmit. Ez biztos.

Tudom. Gondoltam, felvidíthatlak.

Letettem a kagylót.

Körbe-körbejártunk egy olyan területen, amit döglött galambok terítettek be: belső szerveik már oszlásnak indultak, csak csőrük és lábaik meredtek az égbe, mintha valamibe bele akarnának kapaszkodni. Úgy borították a földet, mint a guanó, és szörnyű bűzt eregettek a levegőbe. Inkább visszaértem a ceruzához. Keményfából készült, talán fenyő, és nem fedte a külsejét festék...

Ha még egyszer csörög a telefon, kihúzom - gondoltam.

De nem csörgött. Befejeztem a vacsorámat: az összegyűjtött kenyérmorzsákat beszippantottam és egy utolsó falat almával lementek. És amit nem tudsz elviselni, azt törd szét, mielőtt széttörne téged - mondta Friedrich Nietzsche, és nem én.