Verebes Ernő: NőBekezdések

Üzenet 2005/2.: Nő a periférián

Verebes Ernő
NőBekezdések

A nŐ valahonnan ismerős, de fogalmam sincs, hogy került ide. A folyóparton állunk, mindketten szemben a folyóval. Egyszercsak megfogja a kezem. Úgy, ahogy egy gyereket kézenfognak, hogy na, most már indulni kell.

Egyforma magasak vagyunk. Az én vállam szélesebb, az ő dereka karcsúbb. Mondhatni, szép pár vagyunk. Késő délután lehet, a fény körkörösen vibrál, mintha egy unatkozó faun kavicsot dobálna egy függőleges tótükörbe. Ízlelgetek egy szót: rugalom. A fényjátékon kívül senki és semmi nem mozdul.

A nŐ a folyón lefelé néz, amerre az lassan kiszélesedik az enyhe kanyar után, a bokros föveny alatt. Innen már csak sejteni a víztömeg hízását, medrének hullámzó mélyüléseit, egészen a távoli, öblös csőtorkolatig. Jómagam, talán egy réges-régi mozdulat befejezéseként, most északkeleti irányba figyelek: a folyón felfelé még vakító a fényesség, melynek tükrén bármikor megjelenhet az Alkonyasszony.

A nŐ mályvaszínű blúzt, és farán kihívóan feszülő szoknyát visel, ha egyáltalán nevén lehet nevezni ezt az időtlen ruházatot. Közben, valaki másnak a jelenlétét is érzem; másét, aki rejtőzködve gyönyörködik a nŐben, teste vonalát gusztálva. Ez a gyönyörködő valaki pedig nem más, mint Mérlegelő Énem, aki, lévén, hogy előttünk a folyó, a hátunk mögül kénytelen "szembesülni" Folyóparti Énemmel, és a mellette álló nŐvel.

A nŐ teste hátúlról, a korlátlan lehetőségek tárháza. A tarkó, a lapocka, a hát, a derék, a fenék, a lábak térdhajlatai jól megfigyelhetőek, előlről viszont számtalan arc, mell, has, öl, comb, lábfej kínálkozik láthatatlanul a képzeletnek, persze csak addig, amíg a nŐ meg nem fordul. De ő nem fordul meg, mert nem áll szándékában titoktalanítani azt az egyetlen lehetőséget, mely a többit kizárván, kinézését felfedné.

A nŐ jelenléte, Folyóparti Énem jelenlétével együtt, valami gyönyörű kirándulást sejtet. Talán csak azért találkoztak itt ők ketten, hogy ezt elmondhassák egymásnak. De Folyóparti Énem egyelőre nem mozdul, nem is szól, csak áll a nŐ mellett és érette, mint ahogy a nŐ is csak Folyóparti Énem kedvéért és hozzá viszonyítva áll ott, és úgy csinálják végig a következő percet is, mintha egy újraindítandó filmkocka ugrásra kész alakjai volnának.

A nŐ, szerintem tud valamit az energiamegmaradás törvényéről. Arról, hogy a meddő várakozás mindig a saját megszűntére vár. Tud valamit erről, csak nem mondja ki.

A nŐ volt az, akire serdülőkoromban gondolni sem mertem. Azért nem, mert már így is teljesen átitatott a nemiség mérgező liquorja: egy galádul feltörő képzelgés mindig heves arcpirulást és szapora légzést okozott, amit lehetetlen volt eltitkolni. Ezért, míg mások a diszkóban, vagy egyéb táncos helyeken csapták a szelet a lányoknak, én inkább barátaimmal, Gorosztásszal, Gergely Szilárddal és Bojnik Vojszlávval kocsmázgattam. A Csurrancs-ba jártunk, ahol a kimunkált mozdulatú dohányzás, lezser iszogatás és visszafogott eszmecsere jelentette számunkra a testi-lelki kielégülést.

Ekkor jött Kakukk Ani:

a nŐ, már nem lány, abból a fajtából való, aki túlságosan gyengéd és adakozó ahhoz, hogy erkölcsi tisztaságát megőrizze.

A fiú, akivel éppen együtt volt, amolyan falu bikájának számított, mindenki csak feketöves Tukemnak(nek?) hívta. Érezhetően nőtt a feszültség, amikor néhány vodka után arról próbáltuk meggyőzni a feketeöves Tukemot (met?), hogy mondjon le Kakukk Aniról egy félórára, csupán a helybeli cipőgyártásról szeretnénk elbeszélgetni vele. Nyomatékként azt is hozzátettük, hogy becsszóra visszahozzuk őt a kocsmába. Erre a feketeöves Tukem gondolkodás nélkül az ajtóra mutatott, és kijelentette, rendben van, de előtte szeretne egy klasszikus leszámolást, ami történhet egyenként, vagy akár négyünkkel egyszerre, neki aztán mindegy. Végül a helyzetet, maga Kakukk Ani oldotta meg. Felállt, és közölte, hogy hajlandó velünk jönni, ha a feketeöves Tukem kerékpárján követheti az autónkat.

(A Csurrancs később a törzshelyünk lett, nevét fennhangon skandáltuk vizelés közben).

A nŐ, vagyis Kakukk Ani nyomatékos felszólításának eleget téve, kezdetben lassan vezettem, becsületesen bevárva a mögöttünk kerékpározó feketeöves Tukemet (mot?). Aztán a hídon át már egyre sebesebben, bele a falként meredező bánsági éjszakába. Az autóban a sötétség lassan elnyelt minden hangot, csak Kakukk Ani szoknyája neszezett halkan, amint valami titokzatos erő hatására fel-le csúszkált a combján.

A nŐ, és Folyóparti Énem alakján túl, most a szemben lévő partot figyelem, de ott akkora a sötétség, mint amekkora az előző bekezdésben említett, holdtalan, bánsági éjszakán volt. A nŐ, és Folyóparti Énem egymás mellett álló alakján kívül semmit sem látok, miközben Mérlegelő Énemmel kénytelen vagyok számbavenni, mi is történhetett velünk a hídról levezető úton a folyó másik oldalán, ott, ahol egyszer majd egy új városrész épül a rétmajori legelők szikes talaján, de legalábbis az árterület azon részén, amit ma még csak egy alacsony töltés választ el a folyótól.

A nŐ, vagyis Kakukk Ani előredőlt a hátsó ülésen, mintha figyelne valamit. Gorosztász és Bojnik Vojszláv hiába nyugtatgatták őt halk szavakkal és símogatással, Kakukk Ani egyre csak az utat nézte. Az első szembejövő nyergesvontató aztán meg is hozta a bajt. Ennek ellenére meg sem állt, hisz észre sem vette, hogy amint hatalmas légörvényt kavarva elrobog mellettünk, gépkocsink motorházteteje tisztelgésképpen felágaskodik, majd hatalmas durranással rákenődik a szélvédőre. Anikó sikkantott, Gorosztász és Bojnik Vojszláv a melleket és combokat pánikszerűen odahagyva, sivatagi ugróegérként egyenesedtek fel, a mellettem ülő Gergely Szilárd üvöltését pedig egy újabb csattanás szakította félbe: egy beton villanykarónak ütköztünk, amit a légörvény által a szélvédőre egyengetett motorháztetőtől nem láttam. Amikor egy másodperccel később, attól félve, hogy hátúlról is belénk jön valaki, vérző homlokkal a visszapillantóba néztem, csak egy parányi, pislákoló lámpást vettem észre: valahol a messzeségben Kakukk Ani barátja, a feketeöves Tukem igyekezett tempót tartani velünk, negyvenkilós Partizan biciklijének nyergében.

A nŐ, vagyis Kakukk Ani sorsa különben sem volt írígylésre méltó. Cipőgyári munkásként kezdte, s egy ideig barátunk, Gorosztász édesanyjával dolgozott egy gépsoron. (Az asszony, néhány éve, egy abortuszműtét alatt szívinfarktusban meghalt). Gorosztász mesélte akkoriban, hogy azoknak a munkásoknak a legnehezebb, akik a cipő-felsőrészeket gyártják, ugyanis ezek olyan műbőrből készülnek, amelybe folyton beletörik a gép tűje, viszont állandóan kiszakad belőle a cérna. Ráadásul a többiek, a talpkészítők, az enyvezők és a csomagolók, "gyalogkakukk"-nak csúfolják az itt dolgozókat, így lett Török Anikóból is Kakukk Ani.

A nŐ, vagyis Anikó, mindennek ellenére szemrevaló, őzikeszemű, darázsderekú, gidabokájú, és húsz esztendős volt, aki azzal, hogy a világon van, öntudatlanul alakítja is a világot maga körül. Szóval, még az összeütközés pillanatában is reá gondoltam, vagyis az jutott eszembe, hogy vajon meghittebb helyzetekben is ugyanígy sikkantgatna-e. Arról, hogy a többiek is ezen morfondíroztak, Anikó is hamar meggyőződhetett.

A nŐ, amikor rájön, hogy felismerték igazi arcát, többé nem bújik el, nem menekül. Mintha hirtelen kinyílna egy ajtó az orra előtt, melyen át kell lépnie, hogy összetalálkozzon azzal a valakivel, akit már nem is akar kikerülni. Bojnik Vojszláv ilyen jellegű bölcsességei általában elkápráztattak bennünket, habár tudtuk, hogy keresztapjától, Gajin Predo-tól hallja ezeket, aki hajlott kora ellenére még mindig fiatal gazdalányokat hajkurászott Temerinben. Felettébb imponáló volt, hogy az öreg még ma, nyolcvan esztendősen is... közkinccsé igyekszik tenni tapasztalatait. Természetes tehát, hogy a nŐre vonatkozó mindenféle igazságok, Gajin Predo kalandjait hallgatva kezdtek bennünk egységes képpé összállni, aminek persze, következményei is lettek;

a nŐ, vagyis Anikó újabb sikkantásai, legmerészebb álmainkat is felülmúlva, immár a meghittség tagadhatatlan bájával törték meg a bánsági éjszaka csendjét - a tökélyt inkább felismerjük mint megismerjük -, amikor a füstölgő motorház előtt, a bal helyzetjelző lámpa fényénél szép sorban magunkévá tettük őt, a nŐt, akiből ekkor már sóhajtó, meg sóhajtva éneklő, szóval igencsak ösztönös hangok törtek elő. Nem is zavart minket, hogy az autó tropa, Gergely Szilárdnak eltörött az orrcsontja, Bojnik Vojszlávnak pedig a térde oda (a fűben pihegő nŐről lebeszélni így sem lehetett). Gorosztász ugyan nem sérült meg, őt viszont, Bojnik Vojszlávval ellentétben, alig tudtuk rábeszélni a dologra. Az azért eszembe jutott, hogy miközben túlérett szüzességünket búcsúztatjuk, elveszíthetünk-e vele együtt valami mást is. Mindezen túl pedig a feketeöves Tukem közeledett egyre, negyvenkilós Partizan biciklije nyergében.

A nŐ, néha enged egy kicsit a szorításon de ugyanolyan határozottan markolja Folyóparti Énem kezét, mint korábban. Mérlegelő Énem nagy fontosságot tulajdonít kettejük kapcsolatának, miközben a nŐ és Folyóparti Énem már jó ideje csendesen derülnek azon, miként próbálkozik Mérlegelő Énem általuk, magát is fontossá tenni. Azonkívül tehát, hogy Mérlegelő Énemnek tanulmányozandó objektumként szolgálnak, az égvilágon semmit sem kell tenniük azért, hogy egyáltalán létezzenek. (A nŐ, és Folyóparti Énem).

A körkörösen vibráló fény mintázata azóta is pillanatról pillanatra változik, ezt nevezte Mérlegelő Énem az elején "rugalom"-nak. De ugyanúgy az sem tekinthető lényegi változásnak, hogy a folyó folyik, hiába az a bizonyos herakleitoszi "pantha rei", hisz már a folyó igenévi meghatározása sem egyéb, mint a cselekmény maga, tehát a folyó úgy folyik, hogy mozgása fogalomként állandósul, s ilyen szinten többé nem megfigyelhető. Így vélekedne erről Mérlegelő Énem, ha valaki megkérdezné.

Őt azonban sosem kérdezi senki.

A nŐ, vagyis Anikó, valami furcsa révületbe esett. Úgy ült a füvön, mint akit titkos gyökerek kötnek mélyebb rétegekhez. Gergely Szilárd, a nŐ megejtését követően rágyújtott, mélyet szippantott a cigarettájából, megsímogatta a lány haját, és lassan arcába fújta a füstöt. Anikó közben többértelmű szomorúsággal mosolygott, juttatva ebből mindnyájunknak egy-egy értelmezési lehetőséget.

Gorosztász talán ezt értette félre, mert egyszercsak, se szó, se beszéd, elájult. Ahogy ijedten föléje hajoltunk, és arra kértük, mondjon valamit (közben homlokomról a frissen eleredt vér az arcára csepegett), alig hallhatóan azt rebegte, hogy mi állatok, megerőszakoltuk. Majdnem azt kérdeztem, hogy kit, de ez egészen egyértelmű volt, nem úgy, mint Anikó mosolya. Gorosztász kijelentésére Bojnik Vojszláv csinos arcáról lehervadt a vigyor. Mintha rádöbbent volna, hogy az egyidejűleg hősies és tragikus történések végül mégiscsak tragikusak.

Ha akkor, egy kérdéssel megtörjük a ránktelepedett csendet, például, hogy "Ani, ugye nem igaz?!", talán fény derül valamilyen igazságra, de mi nem kérdeztünk semmit, féltünk, hogy tudatlanságunkkal, be nem vallott ártatlanságunk is lelepleződik.

A masszív bizonytalanság egyre elviselhetetlenebbé vált. Gorosztász, szájában egy fűszállal, félkönyékre támaszkodott, jómagam darabokra tört jövőnkre gondoltam miközben az autó összelapított elejét bámultam, Bojnik Vojszláv dinnyenagyságúra dagadt térdét szorongatta (fogalmam sincs, hogy volt képes ilyen térddel olyan pozirúrában olyan mozdulatokra), Gergely Szilárd pedig lila orrát az égre meresztette, mint egy esőt szimatoló bakpulyka.

A nŐ, vagyis Anikó, a drága, eközben ugyanolyan szomorúan mosolygott mint addig, és egy kurva szót sem szólt.

A nŐ, egy immár örökre néma nŐ, Gorosztász kishúga, kétszer halt meg: az abortusz következtében, valamint a műtét közben szívinfartust elszenvedő édesanyjával együtt. Nem minősíthetem a tragédiát, mint ahogyan azt sem, mit éreztünk akkor, amikor megtudtuk. Az egészből semmit sem értettünk, csak azt, hogy van valami különbség a meghalás és a nyomtalan eltűnés között. Később, gyakran hasonlítottuk össze Gorosztászt, a sosemvolt, de nálánál mégis pengeagyúbb húgával - számunkra, úgy látszik, mégsem tűnt el nyomtalanul -, de ilyenkor, barátunk szemében nyomban megjelent az a furcsa fekete fény, melyet elég jól ismertünk ahhoz, hogy a tréfálkozást abban a pillanatban abbahagyjuk; de az is lehet, hogy csak a kishúga üzent neki, hogy maradjon már nyugton, hisz ő jól érzi magát ott, Ábrahám kebelén, Katalin pedig - a mennyországban az édesanyákat a nevükön nevezik - Alkonyasszony lett, ami azt jelenti, hogy alkonyatkor láthatóvá válik azok számára akik szerették, így, természetesen Gorosztász számára is. Most már tudom, barátunk csakis ezért veszíthette el akkor az eszméletét: úgy gondolta, jobban lát az, aki álmodik, vagyis egy kicsit meghal.

A nŐ - s természetesen Bojnik Vojszláv értette ezt köztünk a legjobban - mindannak a kezdete, ami nem Ő (a nŐ) maga, illetve mindannak a lényege, ami maga a kezdet; azért kell egy nŐvel kikezdeni, mert mindenki vele kezdődött. Ilyesmiket mondogatott Gajin Predo, Bojnik Vojszláv keresztapja, amikor szalonspicces szónoklatai a filozófia és a nŐügyek tematikus mezsgyéjén lavíroztak. Tudom, a filozofikus felhang senkit sem ment fel a nŐn elkövetett, vélt vagy valós bűnök alól, kiváltképp Gajin Predot nem, aki már nŐs emberként, és Bojnik Vojszláv keresztapjaként is jócskán kivette részét a nŐkkel való kikezdésből, mégis csodáltuk őt mind a négyen, különösen Bojnik Vojszláv, aki példaképként tisztelte. Bojnik Vojszláv szüleinek viszont nemigen tetszett ez a tiszteletteli ragaszkodás. Megokolásként álljon itt annyi, hogy barátunk úgy kapta, a Vojszláv (Vojislav) nevet, hogy Gajin Predo, a keresztapa, közvetlenül a keresztelő előtt beállított Bojnikékhoz egy üveg pálinkával, és addig ivott, amíg az egyre erőtlenebbül ellenkező házaspárt rá nem beszélte a Vojszláv névre. A jámbor pap arcáról később lerítt a döbbenet, hisz Bélában egyeztek meg (a Bojnik Bélának komoly, férfias csengése van), de közvetlenül a szertartás előtt már hiábavaló lett volna az eltökélt (és részeg) keresztapával harcba szállni. Később, s ezt máris nyugodtan bevallhatom, hatalmasat csalódtam Gajin Predo-ban, de ennek okát akkor még nem tudtam, csak arra a görcsös igyekezetre emlékszem, amellyel ezt titkolni próbáltam Bojnik Vojszláv előtt.

Az, hogy mégsem jelentettük fel magunkat a bíróságon akkor nyáron, talán annak is köszönhető, hogy Bojnik Vojszláv, még ott, a füstölgő motorház mellett hangosan kijelentette, hogy itt valójában egy figyelmetlenségből elkövetett nemi behatolás esete forog fenn, és semmi több. Erre Gergely Szilárd fújt egy nagyot és azt mondta, hogy a Gajin Predo is azt mondta, hogy azért kell a nŐvel kikezdeni, mert ő is, meg egyáltalán mindenki, vele, a nŐvel kezdődött, ebben nincs semmi rossz, legfeljebb a körülmények nem mindig ideálisak. Erre Bojnik Vojszláv bólogatni kezdett, Gorosztász közölte, hogy utólag ezen már nem érdemes rágódni, én pedig lopva Anikóra néztem, hátha leolvashatok valamit arról a kipirult arcáról: egy megértő mosolyt, egy elutasító fintort. Ám, vagy én nem voltam a helyzet magaslatán és Anikó volt szerfelett ügyes, vagy arról van szó, hogy a világ egyetlen férfija sem tud olyasmit leolvasni egy nŐ arcáról, amit az nem akar, hogy leolvassanak, illetve, a világ egyetlen nŐjének arcáról sem lehet olyasmit leolvasni, ami különben sincs odaírva.

Anikó úgy viselkedett mintha nem érzékelné izgatottságunkat. Csak ült állig felhúzott térdekkel, kócos hajjal, és masszírozta fázós lábujjait. Azután, annak betudható ünnepélyességgel, hogy rendkívüli embereket hozott rendkívüli helyzetbe, megkért, hogy masszírozzam meg a hátát. Magyarázatként hozzátette, hogy magához kell térnie, mire a feketeöves Tukem megérkezik. A nŐ kívánsága parancs volt, így Gorosztász, Gergely Szilárd és Bojnik Vojszláv nyomban kijelentették, hogy amennyiben én elfáradnék, ők azonnal a helyembe lépnek.

A nŐ masszírozása különleges szertartás, mely közelebb visz valamihez, ami különben sincs távol, csak éppen elérhetetlen. (Gajin Predo).

Már nem emlékszem pontosan, meddig tartottuk folyamatos gyúrás alatt Anikót, talán tíz percig, talán órákig. A feketeöves Tukem meg, isten tudja, lehet, hogy valamiért visszament a városba (Gergely Szilárd szerint a baseball-ütőért, merthogy az is volt neki), de az is megtörténhetett, hogy kilyukadt a bicikligumija és csak poroszkált Anikó után a sötétben, negyvenkilós kerékpárját tolva. Mindenesetre mi, penitenciaként lucskosra masszíroztuk Anikó testét, azt a testet, melyben nem sokkal azelőtt még mély gyönyör lüktetett, (vagyis, amelyet kíntól vonagló szégyenteljes rángások tartottak fogva), a lényeg, hogy mennyire más értelmet nyer minden, ha a bűntudat eluralkodik az emberen.

Anikó pedig mindvégig némán, jóindulatú türelemmel nyugtázta igyekezetünket.

A nŐ, vagyis Anikó újfent lángrakapó vágyáról sohasem derült ki, hogy a testi elernyedésből származó asszonyi bujaságból, vagy a mi erőszakos cselekedetünk elszenvedésének mazochista túlpörgetéséből fakadt...

Mint már említettem, Bojnik Vojszláv elkönyvelte magában, hogy itt egy figyelmetlenségből elkövetett nemi behatolásról van szó, s e meghatározás, ezután még nagyobb súllyal nehezedett ránk. Mint jogi klauzula, már eleve homályosnak tűnt, így még az a szó is, hogy "figyelmetlenségből", irreálisan fenyegetővé vált. Végül beijedtünk mindnyájan, de úgy, hogy még Anikó is elhitte, hogy ő nem más, mint egy szerencsétlen áldozat, vagyis mártír.

Végzetünk tehát beteljesedni látszott. Mozdulatlanul feküdtünk a roncs mellett a füvön, nemre, nemzeti- és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül, s a távoli égen pislákoló, ártatlan csillagokat bámultuk.

Mikor már túl nagy lett a csend, egyszerre halk dudorászás ütötte meg a fülünket. Mintha egy finom hártyán keresztül szüremlett volna valahonnan fentről, a pontfényeket remegtető firmamentumból. Lassan felültünk és körülnéztünk, de így is jó időbe telt, mire rájöttünk, hogy Anikó énekel olyan halkan, akár az angyalok.

S amikor ismét megszólalt, emberi hangon már csak annyit mondott, hogy fázik.

A nŐ majdnem megsértődött, hogy ezt a bekezdést nem vele kezdem. Hát vele kezdem, de akkor most ismét csalódni fog, mert a következő bekezdés valóban nem vele kezdődik, ugyanis Bojnik Vojszláv története van soron, amelyet barátunk, Anikó második megejtését követően mesélt el, s amely a saját nagyapjával kezdődik, akit viszont senkivel sem lehet összetéveszteni. A főszereplő mégis a nŐ lesz, és Gajin Predo is megjelenik majd, nem is akármilyen szerepben.

Bojnik Farkas, Bojnik Vojszláv nagyapja, 1944. októberében esett fogságba a temerini malom előtt, az akkor még tanyákkal tarkított, zsíros Délvidéken. Ezt megelőzően, pilótahadnagyaként, vitéz Horthy Miklós kormányzó úr hadseregében szolgált a keleti fronton, Horthy Istvánnak, a kormányzó úr fiának közvetlen beosztottjaként, egészen annak tragikus haláláig, 1942. augusztus 21-ig. Azután áthelyezték, és a déli határvonaltól tizenöt kilóméternyire fekvő Légi Főhadiszállás parancsnoka lett. Két éven át végzett felderítő berepüléseket a túloldali állásokat feltérképezendő, de mivel az el nem rekeszthető levegőégen minden határ semmisnek tűnik, s amiért ez okból néhányszor ő is figyelmetlenségből túl mélyen nyomult be az ellenséges légtérbe, számos rangos kitüntetése mellé, a VAKMERŐ MEGBÍZHATATLANSÁG VASKERESZTJE (röv. VAKMEGVAS) érdemrendet is átvehette. A vaskereszt, egy tanyai istálló ajtajának igencsak otromba keresztvasa volt, melyről a piros olajfestékkel írott betűk idővel lekoptak. Bársonypárnaként pedig, amelyen az érdemrendet átnyújtották, egy kilőtt Héja vadászgép rozsdás farokszárnya szolgált. Ilyenformán nem kétséges, hogy maga az átvétel is meglehetős fizikai erőt igényelt. Mindezek ellenére, a figyelmeztetés távolról sem jelentett tréfát. Olyan esetben kaphatott valaki VAKMEGVAS érdemrendet, amikor egy vakmerőségből túlpörgetett akció nem követelt áldozatot, viszont titokban is maradt. Ellenkező esetben, vagyis ha az elhibázott akció kitudódik, az egész zászlóalj hadbíróság elé kerülhetett volna. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért, a vaskereszt, mint afféle családi erekje, Bojnikéknál apáról fiúra szállt, s így lett a hatvanas években Bojnik Előd, az apa, majd a kilencvenes esztendők elején Bojnik Vojszláv, az utód tulajdona.

Ami viszont Bojnik Farkas igazi fogságbaesését illeti, hát az eléggé különös volt. Negyvennégy októberében már a Vörös Hadsereg masírozott a síkságon, a németek gyakorlatilag elveszítették a háborút. A magyar tiszteket rendre hazaküldték, a szolgálat befejeződött. Bojnik Farkas számára azonban, a szolgálat csak ekkor kezdődött. Öt nappal hazautazása előtt ugyanis, megismerte Kő Augusztát, Kő András leányát.

A történet, végül is, a következő: A Nagymalom előtti jókora téren szabadtéri bálat rendeztek a búcsúzó pilótahadosztály tiszteletére. A bejárat felett kifeszített transzparensen ez állt: Isten hozta kedves vendégeinket a Szüreti Bálon.

Temerinben az volt a szokás, hogy ha egy legény kiszemel magának egy leányt, akkor őmellé, mindjárt kap egy másikat is. Ennek hivatalos oka nem volt, a nem hivatalos ok viszont a temerini csavaros észjárás ékes bizonyítéka. Az erősen udvarló legénynek ugyanis, jó ideig nem egy, hanem két leányt kellet szórakoztatnia, ami ilyen talpraesett menyecskék esetén valóban szép teljesítmény. De miért kettőt? Hát azért, mert ha a kiszemelt kedves az első roham után el is szédül, a strázsába állított menyecske még porba taposhatja e bimbózó szerelmet, vagyis úgy lebeszélheti barátnőjét a széptevő lovagról, mintha az sosem létezett volna; persze nem sárga írígységből, de a női természet már csak ilyen. Amennyiben viszont a strázsa-menyecskét is "elkapja a lágy", s akarata ellenére ő is kezd behódolni, akkor nyitva az út a legény számára a kiválasztott felé, hisz a másodhegedűs barátnő úgy dorombol már a fiú deli szépségéről meg férfias, de gyengéd lelkületéről, hogy annak lehetetlen ellenállni, különösen, ha nem is akar az ember.

Bojnik Farkas orra elé is így került két temerini fehérnép, mielőtt ő még bárkire is szemet vetett volna: Kő Auguszta és Ember Rozália, Kő András és Ember Miklós leányai.

A tánctéren őgyelgő tisztek és katonák, a bortól és a közeli búcsútól egyre lendületesebben tették meg felkéréseiket a hölgyeknek, akik aztán mind sebesebben és kipirultabban forogtak a fess egyenruhás honvédek karjai között. Akadt ott egy helybeli fiatalember is, aki nem sokat törődve azzal, hogy őt kinézik onnan, erősen nyomakodott a szélen ülő leányok felé, sőt orcátlanul fel is kért egyet-kettőt közülük. Nem nagyon tetszett ez a gardedamme-oknak, hisz ezzel, leányuk presztízse komoly csorbát szenvedett a tiszt urak előtt. Udvariatlan visszautasításról azonban szó sem lehetett. A helybeli elvtárs ugyanis, egy bizonyos Gajin Predo, a Szövetkezet terményátvevője volt, ő ellenőrizte a raktárba szállított termés mennyiségét és minőségét, s erről jószerivel olyan bizonylatot adhatott ki, amilyet akart. Szóval, benfentes lévén, igencsak ravasz bosszút állhatott a gazdákon. Ezért aztán, ha a terményátvevő közeledni látszott, a hölgyek, akik célozva érezték magukat, csendben felálltak, s mintha sétálni támadt volna kedvük, eloldalogtak másfelé. Így történhetett, hogy egy pillanatban Bojnik Farkas két báliruhás tüneménybe ütközött, akik úgy mosolyogtak rá, hogy az már nem csupán a kötelező udvariasságnak volt betudható. A pilótahadnagy ekkora zavart még a VAKMEGVAS érdemrend átvételekor sem érzett. Sejtette ugyanis, hogy annak a kétfrontos asszonyi támadásnak a célpontja lett, mely már régóta mosoly tárgya a pilóták között. De mit tehetett, kitérni nem tudván, udvariasan meginvitálta a hölgyeket mézes borra, a sátor alá. Megkerülték a tömeget. Útközben csak a hölgyek ruhája suhogott, meg Bojnik Farkas köszörülte meg egyszer a torkát.

Aki első pillanatban feltünt neki, az Ember Rozália volt, még karcsú derekával, szántóföld színű, kontyba szedett hajával, és az estélyi alatt is jól kivehető, terjedelmes ülepével. Ő szólalt meg először. Azt kérdezte, hány napja van még hátra a hadnagy úrnak (a vállpaszományra varrott rangfokozatokat úgy ismerték, mint a kötelező bonton egy fontos passzusát). Aztán elnevette magát, hogy nem úgy gondolta, összesen hány napja van még hátra, hanem itt, Temerinben hány napig marad még. Bojnik Farkas is mosolygott, és azt mondta, hogy még öt napig, de már azt sem bánná, ha hat lenne belőle. Erre felkacagott Kő Auguszta is, megmutatva hibátlan fogsorát, s altba hajló, fuvolázó nevetése bennragadt Bojnik Farkas fülében. De Gajin Predo most ott haladt el mellettük, s félhangosan mormogva, egy vélhetően szalonképtelen megjegyzést tett a kisasszonyok kacér szépségére meg arra, hogyan is kellene őrizni az ilyen nők jó hírnevét. A lányok, bár nem nagyon értették mit mond, elvörösödtek. Bojnik Farkas a szemtelenkedő után fordulva már nyitotta is a száját, hogy kellő válasszal megkövetésre szólítsa őt fel, de ebben a pillanatban ismét felharsant a zene, Gajin Predo pedig, mielőtt eltünt volna a forgatagban, csak annyit kiáltott vissza, hogy "Leszünk mi még egymás esküvői komái, magyarkám!" Akkor a hadnagy utánalépett, de a hölgyek kétoldalról gyengéden belékaroltak. A megjátszott beletörődés néhány pillanatában átvillant ugyan Bojnik Farkas agyán, hogy itt most valami sorsszerű dolog történt, de aztán nevetségesnek találta az egészet. Vidáman közölte hát a hölgyekkel nevét, beosztását, sőt, udvariasan felőlük is érdelkődött, majd táncra kérte Kő Augusztát, Ember Rozáliát pedig felszólította, hogy éberen vigyázza őket, a következő táncnál pedig ő kerül sorra, természetesen.

Sorra is került, de valaki más táncrendjében, s az a valaki Gajin Predo volt. Cinikus mosollyal hurcolta körbe a magatehetetlen Ember Rozáliát a malom előtti téren, s tánc közben mégegyszer odakiáltotta Bojnik Farkasnak, hogy "Leszünk mi még egymás esküvői komái, magyarkám!" Bojnik Farkas pedig, beteljesítvén az akkor még fenyegetésnek tűnő jóslatot, két hónapra rá lemondott a Magyar állampolgárságról, és feleségül kérte Kő Augusztát, Kő András nagygazda leányát. Fiuk, Bojnik Előd megszületése után odahagyták a temerini gazdaságot, s elköltöztek abba a folyóparti városba, ahol nem csak a kitűnő halászlére büszke a tehetős polgár, hanem egy hatalmas városháza is tornyosul a főtér fölé, vigyázva a piacot, a szállodát, a művelődési házat, a templomokat, meg egyáltalán, ahogyan azt ma nevezik, a kultúrát.

Gajin Predo negyvenhétben, a földosztást követően vette feleségül Ember Rozáliát. Az esküvőn, a szemfüles fényképész azt a pillanatot kapta el, amint a násznagy, Bojnik Farkas, zsebkendőt kínál az igencsak szipogó örömszülőknek.

Így került örökös délvidéki fogságba a pilótahadnagy, és így lett Gajin Predo-ból madzsarszki kum, s egyben Bojnik Vojszláv keresztapja, aki még mindig Temerinben él.

A nŐ, vagyis Anikó tehát fázni kezdett, a helyzet meg kezdett apszurddá válni. Nem lehet, hogy még egyszer az ölére húz bennünket, egy baleset és két röppenés után, amikor már a második röppenés is valami gyönyörű bukdácsolásra hasonlított inkább: utána sajogni kezdett az, ami addig nem is fájt, homlokomból, mint valami stigmából újra eleredt a vér, Gergely Szilárd orrából répányi kinövés lett, Bojnik Vojszláv pedig üvöltött, ha a térdét kiegyenesítette. Egyedül Gorosztász és Anikó viselkedtek normálisan. Ők nem sérültek meg a villanykaróval való összeütközés során, és erkölcsileg is többé-kevésbé a helyzet magaslatán álltak, függetlenül attól, hogy Gorosztász ugyanúgy részt vett ebben a figyelmetlenségből elkövetett behatolásban ahogyan mi is, de ő az elején mégis ellenezte azt, s most úgy nézett ki, kezében azzal a fűszállal, mint egy jóra intő zöldpárti politikus. Anikó erkölcsi két lábon állása viszont csodaszámba ment, ez tagadhatatlan.

Gergely Szilárd levetette halszálkás zakóját, és Anikó vállára terítette. Éjfél is lehetett már, valami olcsó parfümillat lebegtette az időt.

Tennivalónk akadt volna bőven - elsősorban megállítani egy arra jövő autót, hogyha egyáltalán lehetséges, vontassa haza a roncsot, álljon meg a kapu előtt, ahol én majd kiszállok és halkan kizárom a bejárati ajtót, majd bemegyek, kitárom az udvari kaput, ezután barátaim segítségével és a sánta Bojnik Vojszláv kíséretében betoljuk a roncsot a hársfa alá, aztán megjátszott természetességgel beszólok a szüleimhez, hogy megjöttem. De minderre nem került sor, mert senki sem vontatta el az autót a szerencsétlenség színhelyéről, meg sem próbáltunk stoppolni. Valahogy minden idegenné vált számunkra, csak a Kikerülhetetlenség meg a Beteljesülés homályos fogalmi szövedéke tekeredett ránk mint valami hatalmas, rózsaszínű pókháló. Tétlenségünk igazi oka azonban az volt, hogy még mindig a feketeöves Tukemet (mot?) vártuk. Igen, őt vártuk, most már kifejezetten azért, hogy mondjon valamit, amitől egyszeriben megvilágosodik minden, aztán egy kicsit megverhet benünnket az Anikó elcsábítása miatt, de alapjában véve értse meg, hogy ez másként nem történhetett, végül pedig, szelíd korholások közepette, egymaga tolhatná el az autót haza, mi pedig hálásan bandukolnánk mellette, örülnénk annak, hogy értünk jött, amiért ott van, hogy egyáltalán létezik, és hogy ilyen erős.

A nŐ, vagyis Anikó remegő fázása azonban nem engedte, hogy kivárjuk a feketeöves Tukem megérkezését. Anikó fázása teljesen mást kívánt, és nem a feketeöves Tukemot (met?). Nemsokára meg is kapta hát, amit kívánt. Avatottként láttunk hozzá, komótos, érzéki símogatással. Számunkra ez már nem is a "pettinget", majd a rákövetkező "aktust" jelentette, inkább egy már bizonyított bravúr közkívánatra való megismétlését. Mutatkoztak bizonyos jelek, melyek arra utaltak, hogy itt egy valódi, nagy és szent egyesülésről lesz szó. Közösen persze nem tudtunk egy testbe bújni, pedig azt szerettük volna - s itt és most ez nem Anikó testét jelenti, hanem egy teljesen idegen és ismeretlen testről álmodoztunk, olyanról, mint az én Folyóparti Énem, Mérlegelő Énem által kisajátított teste, vagy olyanról mint az Alkonyasszonyé, aki majd akkor jön el, amikor érintetlenségét már nem fenyegeti semmilyen veszély. Azt szerettük volna, ha mi négyen, négy henger lennénk egy motorban: amit az egyik érez, attól a másik lökődik, ami a harmadikban összegyűlik, az a negyedikben robban. S valahogy így is történt, mert az elején még beszélgettünk, lazán diskuráltunk mindenféléről, azután, a növekvő izgalom folyondár-szorításától el-elcsukló hangon, már egyre fennebb kommentáltuk az órákban mérhető pillanatok gyönyörét, hogy a hatalmas felindulástól agyvérzést ne kapjunk. Ördögi kör volt ez, a szó primér értelmében. Egyikünk a másik után, habár egyénenként megszűntünk létezni. Egyénileg csak Anikó nyögött és sóhajtozott és sikoltozott, de ellentétben azzal, hogy a nőt pusztán eszköznek tekintik akik harákolva magukévá teszik, hát akkor most mi voltunk azok az eszközök, négy elem, telep, erőforrás egy lámpásban, melyek fekete fénnyé nemesednek a még ismeretlen bűnben, ahogy Gorosztász kishúgának emléke villan, s akik egyre erőteljesebb lüktetésükkel a nŐbe haló boldogság, a hajnali égre irányított, vak fénycsóva lesznek.

A nŐ gyerekkel, s mellettük a Feketeöves Tukem. A folyóparton állnak, lazán a korlátnak dőlve. Tíz éve nem találkoztam a falu bikájával, s immár, mint családapát látom viszont. A nŐ nem Anikó, hanem egy ismeretlen asszony. Ahogy elhaladok mellettük, mintha Folyóparti Énem alakja villanna fel a nŐ mellett, de aztán megszűnik a varázs. Egy pillanatra összenézünk a feketeöves Tukemmel (mal?) s eszembe jut a Csurrancs kocsma. A zsebembe kell nyúlnom, annyira vizelhetnékem támad. A kisfiú vadgesztenyét gyűjt a fák alatt, s néha odakiált az apjának, nézze, milyen szépet talált. Már jócskán elhaladok, amikor a feketeöves Tukem utánam kiált.

Nem fordulok vissza.

A nŐ egy fürdőszobamérlegre lép, a kádba csobogva folyik a víz. Mérlegelő Énem, most a nŐ háta mögé lép, gyengéden a vállára teszi a kezét, majd lassan egész súlyával ránehezedik. Közben a mérleg ablakocskájára mered, mely mögött mozgásba lendül a forgóskála. Minden nŐ ennyit nyom, körülbelül, gondolja Mérlegelő Énem, míg szeme előtt elsuhannak a számok.