Balogh István
Lényegi kérdés

Göncz Lajosnak

Akkor együtt álltunk a zenede sarkán,
Lányt vártunk, megjött, szeretet hangján
Szólt egyszerű ének, ősök hangja,
Katedrális veretes nagyharangja,
Magyarok vagyunk, zümmögte egy légy,
Egy méhecske, egy szúnyog, szerteszét
Bimbózták, nyílották éltető igét,
Olvasni, írni tudj, mondd érthetőn igéd,
Nyelvi kisemmizett, anyjától megfosztott,
Ősi kötelékből elűzött, szívében koszlott
Meztelen csiga, háza, hazája nélkül!
Semmi sem szolgál igaz menedékül,
Csak a nyelvem, anyám vére, anyád szíve,
Folyóinkat zabolázó hidak íve,
Minálunk csak Tisza, minálunk csak Duna,
Örökségünknek igaz manifesztuma.
Oh, gyerekkor, oh, társak, oh, zentai légtér,
Megteremeted mindazt, amit megígértél?
Azon a sarkon a leányod jött, bátyám,
Maradékod anyja. – Apa, de jó, vársz rám! –
Csicseregte akkor , dallam égre szárnyalt.
Most már minden sarkon megütközünk árral,
Lépfenékkel, nyelvet harapók hadával,
Halál képében jő mérges pók kaszával,
Létem megtagadó, szívemet megrontó, álnok
Lélekerő, koszorún virító, magyar átok,
A legnagyobb lépfene, édes bátyám,
Megfojt, zsigerel, leköp! Ki vigyáz rám,
Ki vigyáz rád, ki miránk, mégis maradókra?
Isteni ítélet, isteni libikóka?

(Mellékdal

De sok víz lefolyt Tiszán, Dunán azóta,
Röhög, büntet, statuál ribanc Ajrópa!)