Balogh István
Hajnal utcákról mesélek

Játékot hirdettek meg egyszer fiatal írók az én szülõhelyemen, amelynek lényege az volt, hogy kitaláltak egy várost, átellenben a valódi településsel, s közbül ott duruzsolt a Tisza. Kialakították e fiatalok az utcákat, tereket, köz- és lakóépületeket, rajzolatok jeleztek mindent, s kiállításon be is mutatták, mi hol van, ki hol lakik. A játékban részt vevõ alkotók egymást serkentették új művek megírására, egy-egy téma, motívum továbbrajzolgatására, kérdések feltevésére, válaszok megfogalmazására, s születtek is szépen szép darabjai intertextuális megoldásoknak. Engem is elhelyeztek e virtuális városban, annak Hajnal utcájában, s én addig voltam mostanában igazán boldog, míg ez a játék tartott.

Otthon voltam.

Hajlékommal átellenben lakott egy hódmezõvásárhelyi pennás, akit én Szömbeszomszédnak hívtam, tisztelve nyelvjárását, s aki beköltözése után azonnal mesét mondott Hajnal utcájáról, mert õ szülõvárosában egy valóságos Hajnal utcában lakott. S abban a Hajnal utcában élt annakidején egy bizonyos Mári is, aki Hódmezõvásárhely meghatározó festõje mellett szolgált, s meg is tanult ezt-azt gazdájától, „a föstöm a nagy sömmit” zseniális alkotójától, mert Máriból nagyhírű naiv festõ lett.

Valaha, vagy negyven évvel ezelõtt, hallottam emlegetni én Tornyai „ama képét” a zentai művésztelepen. Akkor jártak mifelénk már vásárhelyi festõk is, s õk regéltek minékünk Vásárhely sorban elsõ föstõjérõl, akitõl megkérdezték hajdanában, amikor az Alföld egy darabját mentette volna vásznára, mit csinál, mestör? - Föstöm a nagy sömmit! - válaszolta komolyan Tornyai János. A vidám vásárhelyi piktorok, mint mondtam, vagy negyven éve itt múlatták a nyarat a zentai művésztelepen, közben kószálgattak a környéken, nézegették az utolsó néhány Tisza-parti öreg végházat, amelyek még a régi színhasználat szerint pingálódtak az utcafronton, a fal fehér, az alsó színelszegés, a falalja vagy cakli okker esetleg királykék, inkább melegsárgába úszó kikirics! A sok-sok venyigefeketével elhúzott falaljak között énekelt a sárga. Az akkori művészteleptõl kissé feljebb nyílik egy zsákutca, egy szuk, amely valaha István zugja volt, most is az, mert Stevanova, no, ott legbelül volt egy ilyen sárgaszoknyás ház; meg párhuzamosan a volt Batthyány, most Nemanja utcával, amelyben a művésztelep is volt akkor, a Tisza felé, ott találni egy utcácskát, Kocsáról elnevezettet, ez valaha Hajnal utca volt. Ebben is állt egy ilyen bogárhátú házikó, napsugár aranycsíkja járda felett. Megrokkant szegény, amikor 1970-ben magasabbra kúszott a folyó vize, mint a parti házak ereszei. Késõbb lebontották e kis lakot, helyére, a parányi portára ormótlan, egekbe törõ, kacsalábon sántikáló palotaféle épült. Évszázados színét, amelyet idelátogató piktorok oly szeretettel megörökítettek vásznaikon, elvitte a talajvíz.

Ez a Tisza-parti Hajnal utca, évszázadok óta létezõ közöcske, nem volt mindig a pirkadatról elnevezve. Valaha, vagy két évszázada, még Mihál utzája volt, talán az arkangyalok vezérétõl, talán valami ismertebb halászmestertõl származtatta keresztapját. Hogy mikor és miért lett Hajnal utca, ki tudhatja? De az volt a XIX. század végén. Ez a kicsiny utcácska juttatta eszembe, hogy Szömbeszomszédom Hajnal utcáról szóló meséjét tovább folytassam, mert nekünk, zentaiaknak is van egy híres Hajnal utcánk. Az a bizonyos másik.

Zenta másik Hajnal utcája nem is Hajnal utca. Mert sohasem volt az. Akkor meg miért emlegetem?

Mert Haynal utca volt. Nem is akármilyen! Vitéz Haynal!

Történt pedig, hogy 1941. április 13-án, nagyszombat napján, amikor az Úrjézus még ravatalán feküdt a zentai templomokban, egy ezredes, a 43. magyar gyalogezred parancsnoka katonái élén bevonult a városba, megállt a Fõ téren, a városháza elõtt, ahol lelkendezve és felszabadítóként fogadta az akkori lakosok népes csoportja, s akiket emiatt késõbb a fasiszta megszállókkal együttműködõknek neveztek, közülük némelyeket különösebb teketória nélkül Tiszába is lõttek a megtorlók, akik szintén fölszabadítóknak neveztettek; szóval megállt ez a Vitéz Haynal a Fõ téren, s elõbb hirdetett föltámadást, mint a szent, ünnepi nagyharangok (Talán ezért üli mesterségesen gerjesztett, céltudatos átok e tájat azóta is?), és a lidérces, két évtizedig tartó ólomszínű álmokat elriasztó eposzi szózatát õszintének tűnõ mosollyal fejezte be a rettenthetetlen óbester, majd az elérzékenyedett, könnyeivel és adrenalin szintjével küszködõ szájtátók közül fölkapott egy hétéves forma, sovány, szemüveges fiúcskát, megcsókolta, és barátságosan integetett az éljenzõ alattvalóknak. (E történetet az a bizonyos szemüveges fiúcska mondta el nékem, fölnõtt korában, amikor már elmondhatta.) Vitéz Haynal lett az anyaországhoz visszacsatolt Zenta elsõ katonai parancsnoka is. Persze, minimum egy utcát keresztelt el róla a hálás fölszabadított, hõsi tette miatt. Megkapta bezzeg az egyik leghosszabb utcát. Azt, amelyiket sokszor elkeresztelt a különbözõ politikai- és mameluk kurzus, csak a nép soha nem nevezte hivatalosan deklarált nevén. (Utcánknak nevet adó hadfit, aki akkor már vezérõrnagy, a Budapesti Néptörvényszék 1945. február 3-án a Zeneakadémia kis-elõadói termében megtartott nyilvános tárgyaláson elsõ rendű vádlottként, kötél általi halálra ítélte. A vitéz úr háborús bűne az volt, hogy 1942 õszén a keleti hadműveleti területeken mint a 22. gyalogezred parancsnoka, amikor a 401. különleges munkásszázad az ezred kötelékébe lépett, a keretlegénységnek elrendelte, hogy a század munkaszolgálatosai közül egy sem térhet vissza élve Magyarországra. S e parancs eredménye: az eredeti 196 fõbõl 124 fõ veszteséglistára került, pedig elsõ vonalban nem járt egyikük sem. Haynal vitéz úr felett pedig távollétében ítélkeztek, mert az akkori ismeretek szerint Németországba szökött. Nem került elõ sohasem.)

Történelme folyamán ez az utca hivatalosan elõször Thököly Imre utca volt, változván a világ, lett belõle Bojovity vajda utcája, aztán vitéz Haynal Alajos utca, legtovább, majd hat évtizedig Ivo Lola Ribar utca. Mind nagyonnagy hõs, szabadságharcos, vagy hadvezér. De az alattvalók e földrajzi helyet leginkább többszázados nevén Tópart (vagy Tóparti) utcának nevezik. Így szerepelt neve a mindenkori összeírásokban 1887-ig, eddig tartott errefelé az õsiség. Hálistennek, a Hivatal utcánk esetében ezidõtájt visszatért a tiszta forráshoz.

Sokáig talán azért nem kaphatta vissza régi, népi, természetes elnevezését, mert égbe szállott az a tó, amelynek partja volt ez a tájék. Pedig nem is egy, két tó volt itt, boldog idõkben, amikor még a kõ is lágy volt, amikor a Tisza szelíd volt és szõke, s ahogy Evlija Cselebi, a török utazó írta róla, több volt benne a hal, mint a víz. Hol vannak ma már azok a halak? A két víztükör, a Fényes-tó és a Tökös-tó meg formázgatta medrét, készítette az ágyat a majdani Népkertnek és futballpályának. De a pálya mögött ott maradt az õsi tökös-világ kicsiny darabkája, víz terem benne tavasszal, abban meg nád, s lesz belõle békák paradicsoma.

Ehhez a Haynal utcához, amely lelkünkben, tudatunkban és nyelvhasználatunkban mindig is Tópart (Tóparti) utca volt, van és lesz is, amíg világ a világ, s ehhez sokunknak sok köze volt, van és lesz is, akik Zentán szívtuk-szívjuk a levegõt. És maradjunk meg most már az örökös névnél!

Szent János terénél kezdõdik ez a parti folyó. Ezen a téren állt vagy százötven évig az elsõ Szent János szobor is, a homokkõ, de annak helyére felépítették a Rudics-házat. Az a szent észak felé tekintett. A mostani bronz Nepomukit 1894-ben állították, vagy 30 méterre északabbra az elõzõtõl, s ez a szent a felkelõ napot várja. Ki is csinosították akkor a terecskét, mert Ferenc Jóska ígérkezett látogatóba, s ilyen tekintélyes vendéget illõn kellett fogadni. S nem csak ezt tették! Az utca két oldalán végigaszfaltozták a járdát. De jó, hogy megtették! Még ma is szuperál, különb, mint az évtizedekkel fiatalabb járdák, a legújabbakról meg szót se ejtsünk! Az aszfaltjárda kiért egészen az Újsorig, de tovább bizony nem, mert onnan már a szegényebbek telepe kezdõdött. Az Újsor északi csücskén ott a Zsidó-temetõ, nyugatra mögötte a Regdon-porta, a réti juhászok „városi szárnyéka”, amellett meg északról, a Zsidó-temetõ mögött, ott a Fölsõ-kertek, a Kisközzel és a Nagyközzel.

S akkor, 1894-ben villanyt is kapott az utca, közvilágítást, nehogy sárba lépjen a császár és király.

Nem is jött erre mifelénk, mondogatta öreganyám, aki egy Regdon-portai házban született 1886-ban, amelyet obsitos dédapám, Lukács Péter, Kossuth katonája épített valamivel elõbb, hazatérvén hosszú katonai szolgálatából, amelynek elsõ 15 évét büntetésbõl, második 15 évét pedig megszokásból szolgálta. Vén fejjel nõsült, hatvanévesen apa lett, egyetlen kisleány nemzõje. Ez a leány hozta világra apámat, nõvéreit és fivéreit, heten cseperedtek föl, így ebben a házban sokadmagammal én is víg unoka lehettem. E számomra különösen kedves laknak a falalját még sárgával húzták alá. Meg is festette azt Nikolajevics festõművész úr!

A teret, ahol Nepomuki áll, s akirõl azt mesélik, megemeli a kalapját, ha meghallja a harangszót, a múló, sokszínű idõben szintén nevezték sokféle néven, azért a Szent János tere a helybélieknek örökös. Ma már nemigen látszik, miért áll itt az utazók védszentje, de felállításakor még e helyen találkoztak az észak-déli és a kelet-nyugati irányokba vezetõ fõutak.

A Tóparti utca elejét jól ismerem, a hivalkodó pártházat, amelyik elõtt szorongással jártak sokáig az emberek. Kicsit beljebb, az elsõ harmad dereka táján élt kedves matematika tanárom, Dódi bácsi, akire csak szeretettel emlékezhetem, pedig emberesen rázott a gatyámba bele, mert a szinuszok, tangensek, iksznégyzetek keserítették ifjúságomat, megnyilatkozásaim meg a tanár urat, s álltam bizony sokszor tanácstalanul a táblánál egy példa alatt, kezemben krétával és szivaccsal, Dódi bácsi megfogalmazása szerint, mint Himnuszban a balsors. Szemben Dódi bácsiék házával lakik másik mesterem, hálistennek még most is, s akivel aztán együtt is koptattunk padot, húztuk az igát, építettük az önigazgatói társadalmat, s teremtettük azt a szocializmus legfejlettebb formájává. Már amennyire erõnkbõl és felturbózott lelkesedésünkbõl telt.

De a sarok, az elsõ harmad végén, a valamikori Tó utca sarka, amelyet mindenki csak Csonka-sarok néven ismer, nekem a Tóparti utca igazi kezdete. Pedig van ide a Szent János vagy 200 méterre! A Csonka-házban, a Tóparti utcai fronton, két üzlethelység volt. Egyik egy talponálló, másik vegyesbolt. A vegyesbolt utolsó tulajdonosa, akit legügyesebbnek vélt a város közönsége, a legutolsó bohém, Remete Károly volt, apám gyerekkori cimborája, a színész, színművész, Dionüszosz igaz alattvalója, egy La Manchában született Münchausen, aki soha nem felejtette el közölni lelkes hallgatóságával, boldoggal-boldogtalannal, velem is, szabadkai koromban, hogy játsztam ám én Az ördög cimborájában is! Így azonnal tudtuk, ki mesél nekünk színházról, színészetrõl, tájolásról, Tiszába borulásokról és nevezetes spriccerezésekrõl. Nevezhetnénk õt legdörzsöltebb magánzónak is, emlegettem már elõbb, mit tartott róla szülõvárosa vásárlóközönsége, hiszen olyan ügyesen kiszimatolta az államosítást 1946-ban, hogy néhány nappal a végrehajtás kihirdetése elõtt eladta a Csonka-házban lévõ boltját, s a pénzzel, amelybõl kisebb házat lehetett volna venni Szabadkán, elindult Kosztolányi szülõvárosába, Európa legnagyobb falujába a hajnali gõzössel, mert színésznek hívták az ott éppen megalakult magyar teátrumba. A kocsikenõcsöt, élesztõt, ostorszíjat, sót, ecetet fölcserélte a világot jelentõ deszkákra. Hol vettél házat Szabadkán? - kérdeztem érchangú barátomat. Én? - Findzsává változott szeme. - Hát mibül vettem volna? - És a pénz? Amit a boltodért kaptál? - Legyintett erre Cervantes fia, Bacchus unokája. - Hosszú volt az út, Horgoson körösztül döcögtünk. Királyhalomig elgusztáltam. Mindent. Az utolsó vasig. Csalt az a rohadt kalauz, hullott volna le a körme! Hát így a bolt valójában elúszott huszonegyesen. Soha nem sajnáltam. Úgyis elvették volna tõlem.

Az elkártyázott boltban volt késõbb földerítõ-szoba, aztán megint bolt, aztán kocsma, ami eredetileg is lehetett. A Csonka-házban, az egykori kocsma maradványaként, hátul, az udvar végében, volt a város legjobb parkettás tekepályája, ott dobáltunk kuglit elõször, s ott tanultuk az ipart: fröccsbe játszani, s fröccsöt élvezettel iszogatni.

Csonkáékról kapta nevét a lejáró. A Tópart utcából itt fordultunk le a Népkert felé. Emlékezetes május elsejék voltak ott, térzene, politikai beszéd, amely nekem mindig hosszúnak tűnt, de anyám fenyegetett, ne rosszalkodjak, mert nem kapok fagylaltot. Az alkalmi műsorok alatt már viháncolhattunk. Most is feldereng szemem elõtt a rengeteg sátor, az enni-innivaló! Meg a fagylalt. Meg a gyerekkor meleg színeivel, kedves hangjaival.

A Csonka-ház mellett, lefelé, ormótlan egyemeletes, hámló vakolatú épület állt, valamikor szálloda volt. Tizenévesen legnagyobb titokként suttogtuk egymásnak, itt akkor (amikor mi még a Jordán vizében pocskoltunk) kupleráj is volt! Titokzatos nõket képzeltünk magunknak, s az elárvult vasútoldal ördögcérnásában mesélgettünk is eme ködöskeblű némberekrõl. Aztán meg csalódtunk mindenben, amikor rájöttünk, nem is sokára, hogy a kurvák híján vannak a rejtelemnek.

A Csonka sarkáig kopogtam végig kicsi cipõimmel a Tóparti utca kétharmadán, meg a Ferenc-templom során, meg a Kolónia középsõ utcáján, amelynek a végén, házunk elõtt, pumpás kút állott. Itt telt kisgyerekkorom. E sarkon fordultam jobb felé, a néhai Kard utcába, amely átszeli a Tóparti utcát, el az elsõ sarokig, a Gombos óvodába. Ez volt egyesek szerint a város elsõ ( ha nem elsõ, akkor a második vagy a harmadik stb.) kisdedóvó intézete, s Gombos Johann, a sánta, ajándékozta emberbaráti célra városi házának udvari részét. (Milyen szépen megfogalmaztam, hogy a XIX. század harmadik harmadának elején Gombos Johann, a sánta, istállójából alakították ki ezt az óvodát!)

Apai nagyanyám lány korában a XIX-XX. század fordulóján itt volt néhány évig dada, s mikor velem egyszer eljött valami ünnepségre, csodálkozva nézett körül a teremben, nem hitt a szemének! Itt az én koromban is minden pontosan így volt, kiáltotta. Javarészt még az is volt, mint az õ korában, öt évtizeddel elõbb. De akkor sem volt már új semmi, mondta.

A Gombos háziurak eltűntek a városból, akkor már a verandás lakrészben jóemlékezetű Poldi bácsiék laktak, aki nyolc éven át volt némettanárom. Az Árvai iskola ötödik osztályától kezdõdõen voltunk együtt, s együtt léptünk át a gimnáziumba is, mert õ meglett emberként vállalta a tanári továbbtanulást. Tõle lestem el ezt az életmódot, a halálig tartó képzést, s így folytattam én is, tanárként és tanulóként egyszerre léteztem, így volt ez egészen a közelmúltig, most már az út vége felé tartok, nyugdíjaztatásomat várom.

Az óvoda nyugati szomszédja volt a csõdörös kaszárnya, ahol nem katonák, de községi fedezõmének éltek, sokszor hallottuk az erõs patadobogást és a különös nyerítést.

A Kard utca keleti oldalán, közel a Tóparti utcához, suhanckoromban ismertem meg egy házat. Ott állt az már évtizedekkel elõbb is, akkor is, amikor naponta erre baktattam, csak akkor még nem figyeltem fel rá. E lakban késõbb igen sokszor megfordultam.

A harmadik évezred elsõ évének nyarán kopogtattam én a Kard utcai kapubejáraton, s bebocsáttattam, szűk bejárati folyosón át a fecskefészek hátsó terembe, ahol néhány négyzetméteren világ madarai fészkelnek, költenek, táplálják fiókáikat, s hangosan fölnevetett egy nyomdász, fafaragó, linómetszõ, hát megjöttél hosszú idõ után az én odúmba?

Megjöttem én szivárvány harkályfészekbe, fecskék sárpalotájába.

Mosolyog az én barátom, apám helyett apám, hazajöttél? - kérdi.

- Haza. Megjártam száz tű hosszát, talpamról bõr lekopott, arcom a régi.

Új könyvemet hoztam, dedikálom a mesternek. Megörül. Megölel.

Leülök az asztal mellé, egyszerű bútordarab, hátán világhírű alkotások születtek, s azon a széken újra tizennyolcéves vagyok. Akkor ültem itt elõször. Egy helyi ifjúsági újságról beszélgettünk, 1965 elején, amely aztán tavasszal meg is jelent, igaz, egyetlen száma élt csak, a másodikat betiltotta az aktuális hatalom. Aztán három év múlva újjáéledt, pedig nem is élesztettük, csakhogy az aktuális hatalom csodákra volt akkor képes.

Bozontos feje volt nyomdai mesteremnek, fekete szemüvegkerete és rettenetes türelme, mert eligazított engem a cicerók világában, s cselekedtünk olyan ifjúsági lapot, zentait, kétezer példányban, amely nem ráfizetéses volt. A nyomda (a Dinka Nyomda helyén) ifjúsági csapata gondozta Molnár Miklós, Menyhárt Zoltán és Gombos János vezetésével, dehát a háttérben ott volt az örökifjú Lazo igazgató, az Öregcserkész, a Festõ és a Szerb Gépiszedõ, aki megismerte a magyar helyesírást-szövegmásolást, ám a nyelvet még törve sem, pedig nagyon akarta! (Istenem, de sokat jártam vissza a nyomdába, már az új telephelyre is, a Táncsics Mihály szukba, focizni, kétszer negyed órát délelõttönként! Micsoda idõk voltak!)

Az én nyomdai mentoromat elõször az üzletek kirakatain keresztül ismertem meg. Festett szegény, megszállottan, egy épülõ hidat festett, olajjal, de senki nem értékelte műveit. Senki? Ó, Mercurius követõi megszerették õt, így 1962 szilveszterére a zentai kirakatok tele lettek olajképekkel, kúszott a híd ezeken a képeken, mint a hernyó, át a Tiszán, árva hídlábak énekelni kezdtek vidám dalokat. A város ezt a kiállítást nézte, szívvel tekintette, magáénak tudta.

Képei után megismertem a festõt is. A nyomdában . Cicerót oktatott nekem. Hogy szerkesztõ lehessek. Rábeszélt, ne féljek elmenni Krafához (Kaupert Pálhoz), nagyhírű zentai karikaturistánkhoz, szövegrajzot kérni. Krafa találkozásunkkor magához ölelt, aztán szövegrajzot készített, Andruskó meg linóból kifargata azt az alkotást. Akkor próbálgatta a linót.

Aztán gyorsan sok linót vésett. Csak éppen az illetékesek nem akarták megnézni.

A mi újságunkat (MI, ez volt a neve) betiltották az elsõ szám után, 1965 tavaszán, mert azt írtuk az elsõ számban, hogy a tornyosi helyi közösség valamely korifeusa kisajátította a falu tévékészülékét (Megcsináltatta ugyanis, valami baját orvosoltatta, aztán hazavitte.), s így e faluban nem nézhették a nagyteremben Öveges József műsorát, a Ki mit tud-ot, de más műsorokat sem. Szóval ez volt részünkrõl a rossz hatás: az aktuális falusi társadalmi-politikai vezetésrõl-vezetõrõl azt mondtuk, közvetve, önkényesen kisajátította a közvagyont, ami igaz is volt. Az öreg nyomdászok, Andruskó bácsi, Sóti bácsi jelezték nekem azonnal, még a szedés elõtt, ez a cikk így nem lesz jó, ebbe bele fognak valakik akaszkodni. Andruskó bácsi és Sóti bácsi ekkor beszéltek nekem Nothof bácsiról meg a Testvériségrõl, ez egy zentai hetilaplap volt a szocializmus hõskorában, az ötvenes években, meg arról, hogy máról holnapra miért is szűnt meg ez a sikeres sajtóorgánum.

- Nothof bácsi nem látott tisztán - mondta Sóti bácsi.

- Vagy nagyon is tisztán látott! - replikázott Andruskó bácsi. - Dehát valamely tyúkszemek érzékenyek voltak akkor is, mert õk ilyenek, a Jóisten ilyennek teremtette õket .

Nothof bácsit én is ismertem, a legnagyobb bábjátákos volt a világon, tehát igazi illuzionista, sokat tanultam tõle, ezt kamatoztattam is szabadkai színigazgató koromban. Nothof bácsi végül megvakult, viselte a sors rettenetes csapását, én meg most érek majd az õ korába!

Ifjúsági lapunkat anonim alakok tiltották be. Soha senki nem nevezte meg magát, hogy neki fáj, amit írtunk, a második szám anyagát a községi párttitkár kérette magához.

- Akkor ennek is vége - egyeztek ki az öreg nyomdászok.

Az én mentorom meg rótta a linót, aztán a fát faragta, s rátalált elõször az ex librisre, aztán a minikönyvre, hála ebben Novák Imre barátomnak, osztálytársamnak az Árvai iskolából, a könyvkötõ mesterek mesterének, mert elindulhattak õk ketten együtt hetedhét ország ellen, miként a népmesék igaz hõsei.

- Ne bácsizz te engem!- szól tíz évvel késõbb, a hetvenes évek közepén a nyomdász, a festõ, a grafikus, a fametszõ, a lelkes Kard utcai arkangyal nékem, de akkor már egy elõszóról beszélgetünk.

Felötlik nyomban Erdélyi Pista kedves alakja is, aki a Tóparti utca legelején lakott egy polgárinak tetszõ házban, amelynek falai 1970-ben a talajvíz megemelkedése miatt megindultak, így a megrepedt szobafalon át lehetett látni a félelmetes pártház kertjébe. Erdélyi elõbb matematikát okított a gimnáziumban, majd könyvtárigazgató lett (ekkor ismerkedtünk meg), aztán községi közművelõdési titkár. Felrévedõ emlékemben most arra kér, biztat engem, a fiatal magyartanárt, írjak köszöntõt egy linóalbumba, amelynek finanszírozásából a város piciny hányadot vállalt, de állták a további költségeket a nyomdászok, tisztelettel.

- Andruskó hatvanéves - mondja Erdélyi Pista - köszöntjük. No!

Alázattal írtam egy lírai elõszót, egyszerű hangon, szakmai nagyképűsködés nélkül.

Esztendõre rá kiállítása lehetne Andruskónak.

De senki sem akarja megnyitni Andruskó Károly elsõ retrospektív zentai kiállítását. Pedig annyi helyi potentát lézeng mindenfelé, Tiszát lehetne rekeszteni velük, s gyakorlatuk is van a megnyitókban, ámbár nehezen olvassák fel a szöveget, amelyhez a kor szokásai szerint semmi közük, mert mások szavait nyögdécselik.

- Ki mondana díszbeszédet egy amatõr képeinek? - hangoztatta az én egyik egykori kedves tanárom, késõbb művésztelepi vezetõ, s hangoztatta ezt az én egykori kedves barátom is, aki ekkortájt és még sokáig múzeumigazgató volt.

Pedig az az amatõr gyorsan világhírű lett. Szédületes pályát futott. Zentáról egyedül õ.

A fentebb említett közművelõdési községi titkár mindig kiegyezett mindennel és mindenkivel, meglelte õ mindig a pontos, fájdalommentes megoldást is, megtalált engem, legnaivabb teremtményét a Jóistennek (ámbár azóta is hálás vagyok néki ezért), nyisd meg Andruskó Károly kiállítását, mondta, én meg örömmel vállaltam.

Helyi potentátok visszalépésére csak legyintett:

- Vidám madár átröpül minden akadályt!

Akkor már szövetségesek voltunk Andruskóval, de leginkább barátok. Vidám madarak.

Nem rágta szájba senki az én megnyitó szövegemet, igazából meg sem volt az írva, csak gondolatokat róttam egy kockás irkalapra, de bele sem kukkantottam jegyzetembe: szembenéztem a megjelentekkel, ismerõsökkel, ismeretlenekkel, helyi nagyságokkal, míg beszéltem, s csak akkor csuklott el a hangom, ijedtemben, meglepetésemben, amikor a széles kirakatüvegre néztem, senki sem számított arra, hogy a korzón is állni fognak az érdeklõdõk. Be sem fértek mindannyian a terembe. Ilyen sem volt még eddig az én szülõvárosomban!

Mellettem állt a bozontos üstökű nyomdász, amatõr képzõművész, aki tényleg az volt, de szívvel kezelte szerszámait, az ecsetet is, a vésõt is. És ez a művészet. A többi technika.

Beszédem befejeztével megöleltem Andruskó Károlyt, nem a hatás kedvéért, de ezt diktálta lelkem, gratuláltam neki, s megnyitottá nyilvánítottam a kiállítást. Sokan megmosolyogták e tettemet, aztán mások is alkalmazták, de én nem mosolyogtam meg senkit.

(Ez a megnyitóm festõk között nevet hozott nekem: leginkább az érintett szeretettel, hogy Dudás Antal, a legbácskertesibb palicsi, kedves barátom, engem kért fel elsõ szabadkai retrospektív tárlatának megnyitására. Három vasbocskort szaggattál el Anti, mint az üldözött mesehõsök, mondtam akkor, de most tudom már, nem volt igazam, mert akkorra Anti háromszor három vasbocskort is elszaggatott, Andruskó Károly meg éppen ennek a dupláját!)

Huszonöt évvel ezelõtt meglátogattam az én atyai barátomat, Andruskó Károlyt.

Megjelenhetik egy elbeszélõ költeményem könyv alakban is, két nyelven, illusztrálnád-e, Karcsi bátyám? Haragudott rám, mi ez a föltételes mód? Szõlõtõkébõl cirkalmazta metszeteit elbeszélõ költeményemhez, s amikor a Minerva nyomdászai nem akarták eredeti alakjában fáról kinyomtatni az alkotásokat, fölutazott Zentáról Szabadkára, kiosztotta a plebejus mestereket, akik kitüntetésnek vették a zokszót, hiszen még nyomdász korából ismerték az alkotót, dolgozott õ a Minervában is, és hangoztatták, ilyen mestertõl ünnep a feddés! Így lett képzõművészeti műalkotás is az én versembõl, de ezért én tartozom neked, mondta énnékem az én Karcsi bátyám.

Aztán eljött a miniatűr fametszetek kora, eljött a világhír.

De eljött annak az ideje is, hogy az én versem metszetei nemzetközi kiállítás tárgyai legyenek, Budapesten, Helsinkiben.

- Ülj ide mellém - mondta az én barátom, Andruskó Károly, akkor a Kard utcában. Abban a kicsiny szobában, 2001 nyarán. Bozontos üstöke hófehér. Éppen három és fél évtizede fogadott itt engem elõször. Fogadott?

- Gyere, testvér - mondta.

S én jöttem.

Jöttem a Tópartról, olyan világból, amelyet bizonyos metszetek, fafaragások igazolnak. A Kolóniából, amelyet csak a zentaiak egy része ismer igazán. De az a rész ezt a világot nagyon szereti.

Állok én valami rettenetes bölcsõhelyi auditórium elõtt, egy kiállítást nyitok meg, lányos állal, férfias szívvel, s elindulunk, felhõk fölött lépegetünk, Isten közelében, zentai korzón, Tisza-parton, lelkünk és szívünk bársonyában, Kard utcán, Tó utcán lefelé, el a végtelenhez.

- A kiállítást megnyitom!- nyilatkozom azóta is, sokszor mondom én ezt porhüvelyemben visszhangzón, Karcsi bátyám meg világon átröpül. Én itthon vagyok, erõs tõ köt, miként minden akác-, hárs-, és gesztenyefát, és virágzom mézédest, békés szirmokat.

Legutóbb 2005. nyarán jártam itt, köszöntöttem barátomat 90. születésnapján.

A Tóparti utca külsõ kétharmada nem volt szilárd burkolatú, csak a ferencjóskás járda. Lassan négy évtizede annak, hogy kiaszfaltozták a Csonkától a Kolóniáig. Akkor nagyon szép lett, addig nagyon sáros, vagy nagyon poros volt.

A második harmad közepén, kifelé a jobb oldalon állt egymás mellett két ház. Egyikrõl azt mondták, városháza, ami igaz is volt valamikor, de nem volt soha a városi közigazgatás központja, hanem csendõrlaktanya volt, pusztázó, a tanyavilágban kószáló kakastollasok fõhadiszállása. Közvetlen mellette, kifelé, volt az a ház, amely elõtt mindig megálltam, még fölnõtt koromban is, egy szárazkapu fölötti domborképet nézegettem, megrakott szénáskocsit húzott két lovacska.

Szemben e házzal, a túloldalon, áll egy hatablakos épület, Smidt bácsi háza, amelynek kertje madárházakkal, röptetõkkel volt tele. Sokat bámészkodtam e kertben annakidején, ámultam a papagájokon, ugyanis e házban lakott az a nagybátyám, aki megjárta Don poklát, s aki 1954-ben tért haza fogolytáborból, neki akkor ért véget a második világháború. Néha, ha berúgott, mesélt nekem a borzalmakról, meg arról, hogy 1949-tõl tíz körmével építette a tiszalöki erõművet, még mindig hadifogolyként. Magyarországon magyar katona. Szerencsénkre meghalt Sztálin, mondta mosolyogva.

Aztán ebbe a házba beköltöztek a Varga-gyerekek, Zoli meg Géza, s lett Zentának nagy írója.

A második harmad végén, ahol a Szűcs utca keresztezi a Tóparti utcát, az északkeleti sarkon sütötte Puskás bácsi a világ legjobb kenyerét, pedig nem is volt mindig fehér. Szemben a nyugati sarkon borbélyműhely állt, két réztányér lógott az ajtó felett, Pesti Misa tánc-és illemtanár kaparta ott borostások pofázmányát. Róla mondogatták, hogy rászólt valaha valahol a fontoskodó legényre, viselkedjen fiam, ez itt tánc- és illemhely!

A két szembesarkon bádogos és kovácsműhely állott, kicsit lejjebb egy bognár, de ez a műhely már a harmadik, a legrövidebb harmadban állott. És a sarkon, a nyugati végen, egy nagy épület, a (Hangya) szövetkezet. Benne akkor is bolt, Gordán bácsi boltja. Mögötte, már az Újsorra nézett, Vicei Marci kocsmája.

Marci kocsmája jeles hely, errefelé központja volt nem csak az ivászatnak és mulatozásnak, hanem társasági életnek, báloknak, politikai gyűléseknek. Itt tanultak a Verebes gyerekek bandában muzsikálni, mi meg lestük õket, szorítottunk nekik, hiszen délután még együtt kergettük a rongylabdát a Templom-téren. Punyó volt különösen tehetséges, szegényért 15 éves korában eljött a náthaláz, gonosz tündér képében ragadta volna, de gyõztek rajta tóparti angyalok, lelke biztosan égbe szállt.

Vicei Marci bácsit én is jól ismertem, nem csak gyerekként, késõbb is, közelebb is kerültünk egymáshoz, mert kisebb fiához el-eljárogattam néha. Ilyenkor beszélgettünk is kicsinyég, mert Marci bácsi torka odalett, késõbb ez vitte el. Egyszer, csöndes szombat délutánon a kocsmai mulatozásokról szóltunk. Én ellenkeztem az öreggel csöppet, s megkérdeztem, volt-e szomorú pillanata életének abban a kocsmában, amelyikbe minden éjjel visszaálmodja magát. Volt ilyen, mondta és lehajtotta a fejét. 1941. november 11-én este. Akkor. És azt nem is lehet elfelejteni. Már besötétedett, amikor négy fuvaros, újfalusiak, bejöttek egy-egy pálinkára. Iszogattak. Egyik hirtelen lenyelte a fityókból a nedűt, s jó hangosan azt mondta, gyerünk, mert megszöknek a zsidók! Hirtelen csönd lett a teremben, megállt pörgésében a biliárdgolyó is! Az ablakokon át kivetült a fény, láttuk, ponyvákkal letakart két fuvaroskocsi áll kint. Koporsók voltak a kocsikon. Aznap akasztottak a kaszárnyaudvaron. Azt mondták a hatalomtartók, lázadókat, ellenállókat ítéltek el, akik a magyar haza romlására esküdtek össze. Öt zsidót és egy magyart akasztottak fel. Négy zsidógyerek, az áldozatok közül, hozzám is be-bejött néha. Ismertük õket mindannyian. A fuvarosok röhögni kezdtek, de akadt köztünk olyan ember, aki megragadta a pofázó fuvaros gallérját, s a röhej azonnal az ajkukra fagyott. Gyorsan szedték a lábukat, s elhajtottak a Zsidó-temetõbe. Az egyik módosabb ember, P. úr, magához intette Sukit, a prímást. - Sukikám, itt van húsz pengõ, ma ne muzsikáljatok. - Áldja meg az isten, P. úr, hálálkodott a prímás, de nem akarta elfogadni a pénzt, ám P. úr rátukmálta. - Tedd csak el, nektek ez a megélhetéshez kell, énnálam nem hiányzik. Ültek a vendégek, nem beszélgettek, iszogattak, módjával. Jó óra múlva bejött négy katona, tiszthelyettesek. Akkorra már szinte üres volt a kocsma. A zenészek simogatták még poharukat, indulni készültek õk is. Az õrmester hangosan parancsolt, ide, cigányok! Suki lassan odament az asztalukhoz. - Hozd a szerszámodat is! Ki látott már cigányt szárazfa nélkül? - Halottunk van ma, éppen haza indultunk, nagyságos uram, szinte könyörgött a prímás. - Idefigyelj, fiam! - mondta Sukinak a nálánál legalább tíz évvel fiatalabb õrmester. Te nem értesz engem? Te ma itt muzsikálni fogsz énnekem, mert mulatós kedvem van. Suki meghajolt. - Nagyságos uram, de az anyám... Az õrmester felugrott és ököllel ütött Suki arcába. Suki megtántorodott. - No, most már érted a magyar szót, cigány?

Rázendítettek a hangászok, daloltak a hadfiak. És ittak. Szerencsésnek nevezték magukat, hogy õk voltak a Zsidó-temetõben az ügyeletesek, így legalább kimaradhattak. Mikor már rekedtre ordították magukat nagy vigadozásukban, odahívott engem is az asztalhoz az õrmester. - No, te pincér, no, te cigány! Érezzétek megtisztelve magatokat, hogy szolgálhattatok a magyar katonáknak! És ami mindennek a koronája, eljött hozzátok Õfõméltósága is! Egy-egy ötpengõst kaptunk fizetségül. Felét sem annak, amennyivel tartoztak. De örültek a zenészek is, én is, hogy eltakarodtak ezek a vitézek.

- Ez az öt pöngõ nem köll nekünk, mondta Suki. Máris égeti a lelkem. - Nem köll nekem sem, mondtam én is. Reggel adtuk oda Mári néninek, a vén cigány koldusasszonynak, aki haláláig, az ötvenes évek elejéig ott koldult a Szent István-kápolna sarkán.

Suki másnap este vissza akarta adni P. úrnak a húszast, mondván, mégis muzsikáltunk P. úr. - Tudom, Suki, meg azt is, hogy nem szívbõl húztátok.

Vicei Marci kocsmájában iszogatott a Langaléta is, aki a Regdon-portára, anyósához nõsült, s aki rozmaringos hangulatában sokszor végigénekelte a hazafelé utat. Lestük õt mi, gyerekek, mert Langaléta különleges alak volt ám! Belátott minden udvarba, hiszen a deszkakerítések csak melléig értek, kobakja néha az eget súrolta. Amikor hazaért, mozgalmassá vált rendszerint az udvaruk. Anyósa és felesége egymást túllicitálva marták le róla a maradék keresztvizet. Az Óriás csak odamordult valamit az asszonyoknak, leginkább kemény szitkokat, aztán hétrét görnyedt az ajtó elõtt, eltűnt szemünk elõl, és csönd lett a portán.

Azonban egyszer nem a megszokottak szerint zajlott a bejáródott koreográfia! Langaléta most is széles léptekkel lódult hazafelé, mi meg tisztes távolból követtük. A Jegenyefa belépett a kiskapun, mi azonnal a kerítéshez tapadtunk, s kukucskáltunk be a széldeszka csomólyukain. Az Égimeszelõ apósa, Béla bácsi, egy beteges vénember botjára támaszkodva ült az alacsony kútkáván, két kezét botján tartotta, arra fektette az állát. Nem is figyelt fel elõtte eltántorgó vejére, aki hosszabbat lépett oldalra és beletenyerelt a gangra nézõ kisablakba. Csörgött veszettül az üveg, ordítva szitkozódott a Hosszú. A vészes hangra együtt ugrott ki a két sárkány, visítozva átkozódtak, s mondhattak valami olyat is, amit Langaléta lenyelni nem bírt, s egyetlen lépéssel repült a két asszony elé, balkezével egyszerre kapta el mind a kettõt, és istenesen döngetni kezdte õket. Vonítottak, hörögtek az asszonyok, menekültek volna, de a hatalmas balmancs nem engedte õket, a jobb pedig nagy csattogásokkal szelídített, okítgatott. Égimeszelõ apósa, a beteges vénember lassan fordította a családi égszakadás felé õsz fejét, felemelte botját, majd hegyével a földbe vágta, s fogatlan szájával ezt sziszegte: csak üzsd űket, a zannyuk szencsígit!

Akkor én még nem értettem, aztán idõk múlásával kezdtem fölfogni, most már értem is, érzem is a vénség kifakadásának mély, férfias filozófiáját.

A szövetkezet sarkán véget ér a Tóparti utca, ám ez ma már nem igaz, mert az újsori rész, meg a Regdon-porta sora a Ferenc-templommal mind idetartoznak, ki egészen a Kolóniáig. Mert a Szent Ferencrõl elnevezett templom a Tópart temploma, ezt mindenki így tudja, holott a templom meg a plébániaépület telke a Kolóniához tartozik. Ki hinné ezt ma már?

1939-tõl, az épület felszentelése óta e templomban misézett, szolgálta népét, keresztelt (engem is), esketett, temetett, s szívével, lelkével vigyázta-vigyázza nyáját a jó öreg pásztor, Fábri Jenõ esperes-plébános, ki Banó tanár úrral együtt elindította Zentán a helytörténeti kutatások újabb hullámát. Az elsõt a Dudások cselekedték. Banó tanár úr az impérium visszaváltozással Pestre emigrált, Jenõ páter meg itt maradt, bölcsõhelyén, s oly korban hintette el a helytörténeti kutatások és a magyar néprajzi gyűjtések magvát, amikor a hatalmasságok nem néztek ilyesmit jó szemmel. S az áldott televényünkbe elvetett mag bizony kiserkent. Tanulmányok, gyűjteményes könyvek sorjáznak polcokon, tárgyi anyagok meg szolgálják a közművelõdést a múzeumban. S jöttek a követõk, a tanítványok, és cseperednek szépen a tanítványok tanítványai.

2004–2006.