csak előszó lesz, s minden
további szóból végül
Előszó, s minden kezdésből
más lesz, mint amit
tőlem várnál, s az
egészből végül
megmarad…
Mint a Vén Cigánynak,
neked is fogytán van nyarad,
ki tébolyultan növényeket
ültet és termeszt,
metszésbe fog, mikor más
már szüretelést tervez.
S marad minden végül minden
Úgy ahogy volt, fityeg
a nadrágon a folt…
Nagy volt uram, tavaly is
nyarad, égette talpunkat
a szénává aszott sás
a diófa alatt. Nőtt,
csak nőtt a por, szikrázott
tőle a levegő, ősszel meg
ehhez mérhetően – nagy volt
sarad. A nektár-ízekből
vajmi kevés maradt,
mit meghagyott a póra,
a „fene rossz” az
most a hordóba lett
vizenyős és zavaros.
Na, ebből is lesz
bor – mondogattuk – találgattuk,
milyen bor lesz ebből?
Szidtuk is anyádat érte:
mondván, hát ezért megérte,
tébolyult tempóban szüreteltünk
az édes szőlőt, lekapjuk hamar
mondogattuk: meg ne teljen
a lőre esőlével. Mint a
magtár: üszökkel, zsizsikes
terméssel, penésszel.
Aztán jó, tettük, hogy
szóltunk, megemberelted magad,
kufárjaidra végre rászóltál:
ne bántsátok tovább az
embert. Cafkáidra, szukáidra
földi angyalaidra is
szólj rá! Elég volt, betelt a
szótár. A kurvák faszára,
oda! – mondogattuk sűrűn.
Közben szedtük a puttonyba
a lét szaporán. Ilyen ez a lét,
ilyen ez, s már nem
lesz soha másként, döglődés,
s már nem is lesz másként.
A péniszes lisztbe – találtam ki
újabb és újabb káromlásokat, csak hogy
megbántsalak. Hogy elválasztódjon
egymástól a jó és a salak.
S végül, hogy a káposzta is
megmaradjon, s kecske is
jóllakjon megint, Uram, reád
bízom a véső döntést: legyen
minden akaratod szerint.
Volt, fityegjen bár a fityiszünk,
csak seggünket ne csípje a por,
legyen a kancsónkban mindig
színültig a bor, ne legyen
soha semmiből hiányunk, legyen
olyan, melyet nem érdemes
kihánynunk, s a hóból is
a szánkba kívánkozik vissza.
Egyszóval: legyen kivel az egészet
Együtt isszuk meg. S ne magunkban,
mint az vadkan ki reggelente
a tükörből köszön reánk vissza,
miután pálinkáját fenékig kiitta,
s agyart csak befelé növeszt.
Sárgul már, sárgul a határ…
