Csányi Erzsébet
Vajdaság: az átalakulás tégelye*

(Kulturális kódok deltája Tolnai Ottó prózájában)

A delta tengerbe ömlő folyók torkolata, lápos vidék, ahol a folyó háromszög alakban, ujjasan szétágazik. (Magyar Értelmező Kéziszótár)

A delta egy a milliónyi fogalom, önleíró metafora közül, amelyek Tolnai Ottó opuszában hálóba bogozódva merülnek alá ittlétünk véres valósága vonatkozásában. Számomra a delta is egyfajta sziget: geometrikus park és dzsungel is egyben – vallja Tolnai. Olyan terrénum, ahol a sós és az édes víz keveredik, ahol a folyó és a tenger közösülése, nemi aktusa folyik szakadatlanul. Élő modell ... A vajdasági irodalom interkulturális diszkurzusa az egymást átható, egymásba áttűnő kulturális kódok furcsa deltáját képezi. A folyó a torkolatnál mindenét feladja: formáját veszíti, ágas-bogassá válik, miközben sós és édes víz egybeörvénylik, kavarog, s e metamorfózisban a folyó átminősül tengerré, átadva kincseit valami újat teremt. A delta az a pont, ahol érintkezik vég és kezdet.

Tolnai Ottó művészetének balkáni–mediterrán–bácskai komponenseit is a vajdasági kulturális térség olvasztótégelye határozza meg. Ez a kulturális régió – jól tudjuk – a 20. században egy viszonylag szabados szellemi légkörben alakíthatta irodalmi–kulturális kanonizálódási harcait. Tolnai alapvetően hedonisztikus beállítottságát (Fekete J.J.) felfűtötte ez a vajdasági sokféleségen, döbbenetes kontrasztokon nyugvó élményvilág. A későmodern és a posztmodern éra korában a régi jugoszláviai kulturális kánonok kontextusában természetszerűen adódott a sokgyökerű identitás, a plurális kódrendszer (Virág Zoltán), ami egyébként is meghatározó vonása a kisebbségi kultúráknak. Vajdaság a néhai Pannon-tenger emlékével (Tolnai mondja is egyhelyütt: itt a Tengerfenéken), a mediterrán térség szerves közelségével megélhetővé teszi a delta-metafora képzetét: folyó és tenger fúzióját, sós és édes egybeörvénylését, a termékeny torkolatot, a vég és kezdet érintkezését.

Tolnai kiteszi költészetét a későmodern délszláv irodalom bőséges befolyásának: Krleža, Andrić, Crnjanski, Vasko Popa, Slavko Mihalić, Radomir Konstantinović, Antun Šoljan, Miodrag Bulatović és Danilo Kiš hatását hangsúlyozza. Olyannyira, hogy végül Tolnai számára magának a költőiségnek a fogalma válik interkulturálissá: a tenger motívumában testesül meg. „Azúr nélkül nincs poézis.” A tenger-motívum, delta-motívum e művészet imaginatív alapkategóriája. Szemantikai töltete azonban folyamatosan, fortyogva módosul, fejlődik – szoros összefüggésben a költői kifejezésmóddal. Az azúr festékcsöpp interkulturális diszkurzusa a világ birtoklásának, a hovatartozás megélésének pillanatonként kiújuló kérdésében termelődik ki újra és újra.

Tolnai műveiben a hősök megpróbálják „kinöveszteni saját világuk alapegységeit”, „bevackolni magukat”, s eközben elsősorban a helyből, a térből, a lokációból indulnak ki. A hős szeretné valahol megvetni a lábát, de ebbe a földhözragadtságba fokozatosan egyre bizarrabbul cikázó földrajzi távok ékelődnek, épülnek be. Az otthonteremtés, a saját világ, a magánuniverzum megteremtése reflexszerűen kebelezi be Vajdaság, Magyarország és a régi Jugoszlávia térségeit. A kutatás felfigyelt rá, hogy ezek a vonatkozások átitatják egymást, egymás nélkül értelmezhetetlenek, csak egymásba nőve képesek a világnézeti tájékozódás feltételét teljesíteni. Így érdekes mód magának Vajdaságnak is a tenger érintése adja meg a sajátságos jelleget. „Ugyanis a Vajdaságnak egyik dimenziója alföldi, a másik mediterrán-balkáni. Szinte naponta hat kultúrával találkozik az ember, amik mind különös színek, más világ, mint amit megszoktunk a magyar irodalomban...”– vallja Tolnai a Rózsaszín flastrom c. interjúkötetben (1995), a maga különösségét a magyar irodalomban pedig egyszerűen úgy foglalja össze, hogy neki van tengere. Ladányi István azonban, aki végigköveti a tengermotívum útvonalát, felhívja a figyelmet arra, hogy Tolnai a tenger fogalmán „ezt az egész „ más világot ” érti, vagyis a maga különösségét ebből a „ jugoszláv ” vonatkozásból meríti...” (Tolnai-symposion).

A tenger, a delta toposza elsősorban a különös jelentésében válik vajdaságivá. Ennek a tág mozgástérnek a megteremtése azonban szakadatlan határ átlépéseket, állandó stresszt feltételez. A határátlépés mindig megrázkódtatás. A Rovarházban fogalmazódik meg, hogy „a határátlépés agyonüti, újjászüli az embert leizzad vacog fellobban”. A határ maga is deltaszituáció: felbomlás, identitásvesztés, önmegkérdőjelezés, önmegszüntetés, szinte a halál átlépése és valami többlettudással való újjászületés. A delta gyűjtőmedencéje az Én és a Másik, az otthon és az idegen, a kicsi és a nagy, a forrás és a cél, a periféria és a centrum, a marginalitás-minoritás és a dominancia közötti ingalétnek. A Tolnai-opuszban a tenger, az azúr jelentésvonatkozásainak enciklopédiája áll össze. „A mindent magához vonzó, magába szippantó tenger a sokfajúság és a sokfajtaság, az inneni és túli, a véges és végtelen, az élet és halál, a látható és láthatatlan felségterülete Tolnai Ottónál, az akvamarin, az ultramarin, az ultraviola, az abszolút viola, a kobalt, az indigókék specialistája pedig e familiáris tipográfia, topográfia és architextúra közvetítésével hozza létre az azúr enciklopédiáját.” (Virág Zoltán, Tolnai-symposion).

A „maritim ikonográfia” számtalan öntükröző metaforája között a vajdasági költő egyik legérdekesebb emblémájaként jelenik meg a hibridlényű, duplaidentitású tengeri csikó. A tenger-toposz alakulástörténetének vizsgálata (Ladányi I.) kideríti, hogy Tolnai kezdetben abszolút azonosult a tengerrel, a mediterrán atmoszférával mint természeti csodával, a tengervízzel mint magzatvízzel, mint a biztonság és eredet, a tagolatlanság, az anyagtalanság, az örökkévaló, a semmi iránti vonzalommal. A 60-as években még nem problematizálódik ez a viszony mint identitáskérdés. A 70-es, 80-as években azonban egyre hangsúlyosabb a magyar irodalomhoz, ugyanakkor az Adriához való tartozás igényének megfogalmazása. Az Azúr expressz valamiféle végveszély szimbóluma.

A mediterrán a fatális tragédia szinonímájává lesz. Tolnai a tengermotívum mitologizálásába ekkortájt bevonja a szabadkai íróelődöket, Csáth Gézát, Kosztolányi Dezsőt. Különös narratíva fogan meg az Adria és az identitáskérdés kapcsán Csáth és Kosztolányi életrajzi elemei, műveikből vett komponensek és fiktív elemek vegyítése nyomán. A 2001-es Balkáni babérra már a tenger és a költői megszólalás lehetőségének végzetes, tragikus elvesztése, a lila henteskampó jellemző. E mitológia kontextusában a veszteség egyetemes. A költői vízió ugyanis egyben láttatja a Balkánt és a Mediterráneumot.

Ladányi István írja: „Tolnai számára a tenger nem csupán az Adriát jelenti, nem csupán a Mediterráneumot, hanem, legalábbis háttérként, kiegészítő vagy ellenpontozó közegként mindig ott áll mögötte a Balkán...” „Ez a központi élményem mint írónak és mint embernek – és emögött ott csillog a tenger. A tenger az a kanavász, az a háttér, amire világunk egzotikuma rászövődik. Vagy úgy is mondhatnánk, amiből ez a világ fölmerül....A Balkánnak ez a hihetetlen összetettsége ez gyönyörű, csodálatos nagy élményem, bárhol vagyok is.” (Tolnai O., Rózsaszín flastrom)

A tenger elvesztésével a költő abszolút bukása, poézisből való kiűzettetése játszódik le. Nyilvánvaló azonban, hogy egy lineárisan előrehaladó motívumfejlődés mellett a delta-szituációra épülő emblematikus összefüggésrendszerben oda-vissza ható jelentésmódosító, újraformáló áramlatok működnek, hogy a szólam élő áramkört képez. A balkáni-mediterrán effektus legtöményebb és legegyértelműbb foglalatai a tengeren játszódó novellák, amelyekben az adriai adottságok különlegessé torzítják az eseményeket, a tengeri fény átvilágít a „szattyánlényeken”, „az üres tenger mint valami végtelen hangszóró, elviselhetetlenül felerősít mindent”, ahol a „világ szabályosan, drágakőként hasad ketté egy váratlan szamárordításban” stb.

Ezekre a benyomásokra kapcsolódnak a hazai égboltozat- és vízélmények, a végtelenség képzetei. A tengeri fényözön, a vakító ragyogás természetesen a legfurcsább, legbizarrabb vándorutakat teszi meg Tolnai Ottó világában. Megtörténik, hogy a motívum pl. a vakond ürülékében bukkan fel legközelebb: „A gazdától hallottuk először, hogy a vakond eszi a szentjánosbogarat. Egyszer aztán megvizsgáltam a vakond ürülékét...És tényleg világított! Olyan volt, mint a drágakő. A vakond ürüléke olyan, mint a drágakő. Mint a briliáns.”

A mediterrán-balkáni effektus szólamát görgetik tovább szinte észrevétlenül a változatos földrajzi egységek, nevek között teremtett összefüggések, Újvidék, Szabadka, Szeged, Nagyfény, Prizren, Pest, Palics, Balaton, a Telep, Zágráb, Hvar, Mohol, Zenta vonatkozásai. Az összefüggések, amelyekben a folyóknak, a Tiszának és a Dunának, valamint a Palicsnak, a Vértónak különleges, a tenger-motívumhálót megrezdítő szerepe van. A szerves kapcsolat legnyilvánvalóbb a következő idézetben: „Érdekes, nagyon sokáig úgy hittem, az igazság az, hogy egy kicsit még ma is úgy hiszem, hogy a Tisza egyenesen a tengerbe ömlik, méghozzá valahol Martonos és Törökkanizsa után, mert a világ Martonoson és Törökkanizsán túl egyszerűen nem létezett számomra, tehát a tenger vagy valami más feneketlen kék szakadék, akár ott is elkezdődhetett.” Az asszociációs mélyrétegből bármikor bevillannak ezek a képek: „A tengerjáró hajók kapitányai sem érezhették különben magukat a kihajózás előtti pillanatokban a víz sima tükre felett.” (Első utazásom története)

A legbácskaibb idillbe is becsöppen az azúr kékje, de a kék szín a bácskai tájban olykor a tobzódó zöld színhatások élményébe fullad: „Éreztem, többé már nem lehetek az, aki voltam, a klorofillban, a langyos, virágzó (tiszavirág) folyóban lebegő embrió.” (Első utazásom története) „Zöld csönd volt. Isteni zöld teste volt a csöndnek a világoskék ég alatt. A zöldben mostuk a lábunkat, a zöldet haraptuk. Nincs kizárva, hét és nyolc között van egy-két pillanat, amikor a harmat és a fű és a klorofill és a smaragd barack között megszűnik a határ. Csak zöld van. A zöld. A hűs zöld közeg. A lassan langyosodó hűs zöld közeg. Amiben leledztünk. Halként uszkáltunk.” (Most majd én vezetgetlek tégedet)

A mediterrán-effektus működik a palicsi tájban is. Ezeknek a mágneses pillanatoknak a delejes erejét hordozzák a gyermekkorból felmerülő emlékképek: a vakítóan csillogó nagy kék váza, az üvegszerűen csillogó hűs zománc, vagy a kékítőgolyó, a kékkő, az azúr feliratot viselő kék festékkel teli fiók képe: „Én még mindig a gyönyörű kék vázát bámultam. Kéken tükröződő arcomat. A tengerként tükröződő tavat. Később valaki azt mondta, egyfajta betegség ez: kékérzékenység .” A deltaszituáció mint bonyolult, ambivalens létállapot, a másságok szakadatlan nemi aktusa a víz nyughatatlanságával gyúrja, mossa, fodrozza, állítja és visszavonja ennek az emblematikus rendszernek a szemantikáját.

Valami szüntelenül felbomlik, és mássá alakul. Vajdaság: élő modell.

* A Tolnai Ottóval foglalkozó Deltavidék – Vajdaság c. összehasonlító irodalomtudományi konferencián 2006. június 16-án elhangzott három előadás teljes szövege. A tanácskozást a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium szervezte a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága támogatásával.