N. Czirok Ferenc
Körhinta
Avagy elmeszelt történetek

7. történet, amelyben Párizs nem a szerelem városa

Tavasz van, Párizsban. Az első utazási irodában, ahová Andrea benyitott, hogy egy szobácskát béreljen néhány napra, nagyon kedvesen fogadták. Andreának sohasem volt túl sok pénze, és a saját bevallása szerint spórolni sem tudott elég ügyesen, szerencséje azonban bőven akadt. A szoba, amelyet felajánlottak neki, egy kis zsákutcában, a Szent Mandénban volt. Andreának nagyon tetszett a kis utca, meg a tavacska is, amely az utca végétől kétszáz méterre volt. Ha most azt gondolod, kedves olvasó, hogy Andrea a legújabb női divat miatt utazott Párizsba, akkor tévedsz. A lány imádta a francia klasszikusokat, tehát a könyvesboltokat járta. Természetesen néhány női szaküzletbe is benézett. No, nem ruha vagy női alsónemű érdekelte, csupán egy pettyes harisnyanadrág, amely lehetett barna, szürke vagy sötétkék színű, de kizárólag pettyes. Ám ha ilyet mégsem talált volna, akkor megfelelőnek tartott egy apró kiskockásat is, csak csíkosat nem. Azt utálta.

Egy csendesebb délelőttön, amikor a Champes Elysees-n sétált, leszakadt szandáljának kapcsa. Andrea, aki érthetően gügyögött Jack Prevert nyelvén, e helyzetben akár franciául vagy magyarul is reagálhatott volna, ő mégis szerb nyelven káromkodta el magát, és a szerb szöveg hallatán, a sors jóvoltából a jugoszláv kikötővárosból származó szőke Loretta kínálta fel segítségét a kreolbőrű, hatalmas szemű alföldi szépségnek.

Szerencséd van – szólt Loretta Andreához –, néhány méterre innen van egy cipős bolt!

– Köszi – mondta Andrea –, te vagy a földre szállt szerb angyal! – Loretta hosszan nevetett.

– Olasz és horvát keverék vagyok – mondta, és tovább kacagott.

– Én meg szerb és magyar koncentrátum – szólt Andrea.

– Az milyen? – kérdezte Loretta.

– Az olyan, hogy az apám magyar, az anyám szerb – válaszolta a kreolbőrű szépség.

– És melyiknek van ilyen gyönyörű barna bőre? – kérdezte Loretta.

– Az anyámnak, akit mellesleg igen ritkán látok – felelte Andrea, majd levetette szandálját, és a vékony női zokniban, Loretta kíséretében elindult a cipősboltba. A cipővásárlás szükségmegoldás volt, így fél óra múlva már Párizs egyik cukrászdájában ültek.

– Hova valósi vagy? – kérdezte Loretta.

– Vajdasági – szólt Andrea –, tudod, hol van?

– Természetesen – bólogatott igenlően a jugoszláv kikötőváros szőkesége, majd így folytatta: Ismerek egy vajdasági fiút. A volt vőlegényem barátja. Tominak hívják.

Andrea kimeresztett szemekkel bámult Lorettára.

– Az a fiú – dadogott Andrea –, annak a fiúnak aránylag nagy orra van, és göndör a haja és egy építkezésen dolgozik!?

– Telitalálat!

– Milyen kicsi a világ! – kiáltotta Andrea magyar nyelven.

– Mit mondtál? – kérdezte az isztriai szőkeség.

– Azt, hogy milyen kicsi a világ – mondta most már szerb nyelven az alföldi szépség.

– Ismered Tamást? – kérdezte Loretta.

– Hogy ismerem-e? Ajaj, mint a rosszpénzt! Ő az én öregcsont költő barátom, akinek, ha kell, a mamája vagyok, a tanítója, a titkárnője vagy a barátja, ha igényli, csak a szeretője nem!

– De szereted? – kérdezte Loretta.

– Néha magam is úgy érzem, ám tudatában vagyok, hogy ő éretlen hozzám!

– Mit mondjak – kérdezte Loretta –, mivel vigasztaljalak? Amikor hazajöttem Indiából, csak néhány napig maradtam otthon. Bruno, a vőlegényem idegileg kikészült. Az indiai utat közösen terveztük, őt mégis otthon hagytam, és Irénával, a húgával menekültem a keleti országba, habár ma sem értem igazán, miért. Egyszerűen úgy éreztem, menekülnöm kell. Isztriába évek folyamán egyre több partizán érkezett és telepedett le. Vőlegényem, Bruno olasz létére jugoszlávnak vallotta magát, és tagja lett a Kommunista Pártnak. Az én családom nagyon tiszteli a vallást. Sohasem lehetünk ateista kommunisták.

Andrea a délutáni órákat a Rue de Damrémyben, újdonsült barátnője bérelt lakásában töltötte. Természetesen egész idő alatt csevegtek. Újra és újra visszakanyarodtak bizonyos témákhoz. Andreának végül rohamszerű fejfájása ellenére az az ötlete támadt, hogy elmond Lorettának egy mesés történetet, amelyet már régóta gondoz és érlel önmagában. Amint belekezdett, Loretta azonnal sejtette, hogy a történet Tamásról szól.

Volt egyszer egy aranyos, édes fiú. A vélemények megoszlottak róla. Voltak, akik bogarasnak, mások idealistának, tartották, saját maga szerint nihilista volt. Csak egy lány tudta róla az igazságot. Azt, hogy ez a fiú felült a körhintára, és az az ember által megszerkesztett gépezet magával sodorta. A fiú ült a hintán, forgott vele, elszédítette, fentről nézte az egymásba mosódó arcokat, fentről hallgatta a kiáltásokat, csak a neszek, a könnyek nem jutottak el hozzá. A hinta többször megállt, de a fiú nem szállt le. Újabb és újabb menetre fizetett be. A fiú még mindig körbeforog, és vele forog a föld, csak azt nem tudja, hogy a hintázás veszélyjel jár. Jobb kiszállni a menet végén, mint lerepülni menet közben. Ki tudja ezt megértetni vele? Azt hiszem, senki. Az a lány sem, aki a hinta alatt áll, és már évek óta várja, hogy lejöjjön. Talán egyszer majd egyszer lezuhan a hinta a fiúval, a lány karjaiba veszi, és nagyon messzire viszi, ahol nincs hinta.