N. Czirok Ferenc
Körhinta
Avagy elmeszelt történetek

9. történet, amelyben a párttitkár csak külső szemlélő

„Olyanok vagyunk mi, mint két pohár koktél. Egy kis romantika, egy kis szentimentalizmus és még néhány egyéb izmus, csak a színünk különbözik. Az egyik lila, a másik sárga. – mondta Andrea egy alkalommal Tamásnak.

Két egyforma koktél némi színkülönbséggel. Sem én, sem ő nem tud sokáig megmaradni valaki mellett – gondolta Tamás, amíg a kikötőváros utcáin sétált. Különböző bulikon, amikor táncpartnere éppen Andrea volt, többször megtörtént, hogy a lányt csak azért vonta oly szorosan magához, hogy annak ágyékához szoríthassa megduzzadt nemi szervét. Andrea vette a lapot, és játszott. Vágytól csillogó szeme (így látta Verther) mélységes hálaörvényt tükrözött, és ekkor Tamás tolakodó testrészének ős ereje fokozatosan lecsillapodott.

– Így szeretlek, kicsi Vertherem – súgta ilyenkor Andrea a fiú fülébe, és ezek után Tamás nem sajnálta,

hogy a fizikai kielégülésre egyáltalán nem került sor. Úgy érezte, az a szó, amely a boldogság lényegét hordozza magában, a lelki egyensúlyt hivatott biztosítani. Ha a lelki egyensúly egyenlő a boldogsággal, akkor ő boldog ember, Andrea pedig egy ennivalóan édes, tisztességes nő. Miért ne lenne így, hiszen így érzi és így gondolja! Nem azt akarja mondani, hogy Andrea még senkivel sem szeretkezett, nem, hiszen a lány bizalmasan elmondta, hogy szüzességét egy idősebb férfinak adta, aki azt meg sem érdemelte. Semmiség – gondolta Tamás, amíg felgyalogolt a hegyre, Otília magyar vendéglőjébe. Az idő éppen úgy táplálkozik, mint az élőlények. Hadd csámcsogjon hát tetteinken és csontjainkon. Ami az idő számára megemészthetetlen, az örök emberi értékként kell, hogy megmaradjon.

A vendéglőben az egyik sarki asztalnál foglalt helyet. Az ifjú Verther Tamás szeretett sarkokban meghúzódni, akár némely gyerek a játékaival. A szobák, éttermek sarkaiban biztonságban érezte magát. A helyiségek sarkai hátvédként szolgáltak, ahonnan nyugodtan szemlélődhetett, elmélkedhetett s ha a helyzet úgy kívánta, rácsodálkozhatott a világra. Vasárnap lévén az ifjú Verter már csak a bejárathoz közeli sarokban foglalhatott helyet. A finom vasárnapi tyúkleves elfogyasztása után, amint evőkanalát az üres tányérba helyezte, hirtelen egy ismerős férfi hangszálainak rezgése töltötte be a vendéglő konyhaillatú terét. „Inkább leszek betyár, az alföldi pusztán, mintsem leszek szolga…”

Tamás ösztönösen fejét a hang irányába fordítja, és nem hisz a látványban. A bejárati ajtó üvegén erősen tűz be a nap. A fényben Csáp, a festő sziluettje. Otília konyhájának többi vendége is meglepetten és furcsa arckifejezéssel reagál, és bámul a Pannon-síkság daloló „nem tudjuk hová soroljuk” szimpatikus megjelenésű festőjére.

– Jó hírt hozok, Tamáska – szólt Csáp, a festő, és megveregette barátja vállát. – Sok pénz, rengeteg pénz! Természetesen haza kell jönnöd! – Csáp leül az asztalhoz, sört rendel, Marlborót vesz elő, rágyújt, majd így folytatja:

– Templomot fogunk festeni Bánátban. Juszuf a főnök, de Dzsóra is számítunk, és természetesen terád.

– Minek? – kérdezi Tamás – Állást tologatni?

– Alapmunkák, Tamáska! Glettölés, alapozás és a márványimitáció is a tiéd. Azután ott van a keretdekoráció, azt is meg tudod csinálni! A falfreskók felújítását mi hárman végezzük. Jó pénz barátom, gazdagok leszünk!

– Álljon meg a menet! – szól ismét Tamás – Mekkora a templom? A munka eltarthat egy évig is.

– Hat hónap – mondja Csáp, a festő.

– Mi történik, ha te két hónap múlva eldobod az ecsetet, mert eleged lesz mindenből? Téged érdekel legkevésbé a pénz! A bohém élet szépségeiről ne is beszéljünk.

– Fogadom neked, Tamáska, és esküszöm a szívemre, nem hagylak szarban titeket. És Dzsóra is ügyelek!

– Jó vicc – mondja mosolyogva Tamás, ám Csáp, a festő hallószervei dúsgazdag képzelőerejének engedelmeskedve már bezárták fülbarlangjának kapuit, és a festő csak mondja a magáét. – Rengeteg pénz! Money, money money – hajtogatja, ismételgeti, mint a sárgarigó azt, hogy érik a dió.

Egy hónappal később, „amikor megérett a dió”, négy piktor iszogatott valahol Bánátban egy hangulatos kocsmában. A falu kocsmája vagy kétszáz méterre a templomtól, vasárnap délelőtt degeszre volt tömve, mint abban az időben néhány vezető elvtárs pénztárcája a dinárral. Természetesen az elvtársak nem ott, és nem vasárnap délelőtt kocsmáztak, amikor a négy piktor arra várt, hogy Julis néni az utca túloldaláról átkiáltson:

– Művészurak, tálalva van!

A vezető elvtársak általában hétköznap ittak és „munkaebédeltek” a vadászcsárdában.

Julis néni, a falu plébániájának gondnoka kedvelte a bohém piktorokat. „Isten gyermekei és Jézus barátai vagytok” – mondta több alkalommal az istenfélő asszony. „Nem festhet akármilyen festő szentképeket. Amikor a párttitkár is érdeklődött felőletek, én azt válaszoltam, hogy kérdezze meg Istent, miért tudtok ilyen szépen dolgozni. Amikor azt kérdezte, honnan a pénz, mondtam, hogy a papot kérdezze!”

– Mit gondoltok – kérdezte Juszuf –, mikor jött létre az első kocsma?

– Amikor az első kommunista nem érezte jól magát otthon, családja körében – próbált szellemeskedni

Csáp.

– Noé unokái korában – szólalt meg Dzsó – amikor rádöbbentek, hogy mélységesen hinni csak akkor tudnak, ha a bortól valamennyire elkábulnak.

– Kábulatot okozhat bármi más is – mondta az ifjú Verther.

– Például a nő – mondta Csáp, a festő.

– Teher számára, de nem tud meglenni nélküle – szólt Juszuf Csápra célozva. – Ha egy hétig nem látja a nőt, minden beszélgetésbe becsempészi.

– Hol van most Andrea? – kérdezte Dzsó.

– Újvidéken. Egyetemre jár – mondta Csáp

– Melyikre? – kérdezte Dzsó.

– Filozófiára.

– Pszichológiára – vágott közbe Tamás.

– Akkor most melyikre? – kérdezte Dzsó.

– Pszichológiára – szólalt meg Juszuf. – Évfolyamtársak a menyasszonyommal.

– Dzsó hirtelen hangos nevetésbe kezdett.

– Mi az a röhejes? – kérdezte Csáp.

– Amúgy is odavagy, de nemsokára kibelezi az agyadat – mondta Dzsó, még mindig nevetve.

– Tamáskáét nem? – kérdezte Csáp.

– Neki csak a lelkét készíti ki – válaszolta Dzsó – kicserzi majd, akár öregapám a báránybőrt. Külsőleg szép lesz ugyan, de száraz és taposható!

Ezután hirtelen elhallgattak. Komolyan néztek egymásra és mindegyikükben tudatosult, hogy az „agybelezés” és a „lélekcserzés” még hosszú ideig váratni fog magára. A templomfestés még pár hónapig eltarthat, s valószínű, hogy a festésen és a kocsmázáson kívül más élményben nem lesz részük.