Nagy Farkas Dudás Erika
Az elcsöndesült kórteremben

Amikor orvoshoz kezdtem járni, akkor találkoztam vele először. József Attilával. Azt mondta, ez a neve, de mivel sem ő, sem én nem vagyunk betegek…, ezt biztosan tudja, folytatta kis szünet után, és mélyen bújt a szemembe, már-már tolakodás volt, ahogy hozzám hajolt. Nem mertem se ellépni mellőle, se maradni a közelében, egy pillanat alatt riadt lettem, félős, sikoltozni szerettem volna. Nem akartam, hogy valaki más is megtudja, hogy beteg vagyok, és én sem akartam mások betegségéről tudni. Néha azt játszottam, hogy valaki más a beteg bennem, azt viszem az orvoshoz, mert csak így neveztem a lélekdoktoromat, hogy mások ne tudják meg, miféle bajom van. A szívem, mondtam, ha elengedhetetlenül fontos volt a magyarázkodás.

Az én költőm!

A félelem eluralkodását, a valóság rémes álomképekké alakulását a megtépázott lélek engedte meg, mondta. Öngyógyító kísérlet, mert mégis elismerte, hogy beteg. A szavak húzzanak ki a bajból! Kimondani a szörny nevét, vagy csak körülírni, ha a nevén nevezni még gyáva vagy! Idegen volt még, nem értettem, hogy mit akar. Az addig világos gondolkodásúnak hitt, egyenes tetteivel elvarázsoló ember kiismerhetetlen, önző szörny lett, akinek egyetlen útja volt felém, a külvilág felé: fájdalmának kinyilvánításán keresztül volt csak hajlandó párbeszédbe elegyedni. Rögeszméje a költő volt. Válassz: az isteni éned felé hajlasz inkább, vagy elállatiasodsz, lecsúszol, hagyod az anyag lehúzó erejét győzedelmeskedni rajtad, az angyal vesszen, vesztésre szánva! Addig élek, amíg a keresésre képesnek érzem magamat, amíg látom, hogy mi felé haladok, amíg megtudom fogalmazni, hogy mi az, ami még hiányzik! Elmondja azt, amit nem lehet másnak elmondani, hogy úgy értsem, ahogy érzem is a dolgokat, szavaival elmondhassam, az én számmal, ha ő már nem lesz. Mert utólag már nem számít. Én azt akartam, hogy halálom után se éljek tovább.

Olvastunk, külön egymástól.

Makacsul nem azt akartam kiérteni, amit kellett volna, saját értelmezésemben fogadtam magamba a verseket, és zavart, hogy mindenáron másként tolmácsolják, és másként várják tőlem a visszamondást, mint ahogyan én értem, érzem, és szeretném hinni, hogy nem értem félre. Megtagadtam, sok évre került a polcomon a legelérhetetlenebb helyre.

Keskeny, erős fűvel borított út, a kertkaputól a Krivajig ért, összekötött két fontos pontot, szétválasztva a veteményeskertet, jól külön választva az öregek és a fiatalok terét. A fiú, aki azt mondta, ő József Attila, ott ölelt át először. Találkozott az Istennel, mondta. Titok, hallgassak róla.

Nagyon szerettem volna megértetni vele, hogy milyennek képzelem a lényeget, és ezért saját elméletemet sok éven keresztül magyaráztam neki. Ő már a legelején is úgy tett, mint aki érti, én pedig úgy tettem, mintha ezt elhinném neki. A többiek magunkra hagytak bennünket, mert szavaink számukra elvesztették jelentésüket, nem álltak össze bennük mondatokká, értelmetlen beszéd lett nekik a miénk, megkerülve a rendes emberek teljesen érthető beszédét, olyan lett, mint mások párbeszédének árnyéka. Nem szerettek minket, mert párban fuldokoltunk a közös magányban, de kristálytiszta víz volt ez a magány, szemben mások mocsárszerű magányával. Ezt az egyet nem tudtuk megbeszélni, mert egyszerre süllyedtünk el, alig karnyújtásra egymástól, de mégis külön-külön csapott össze fölöttünk a víz. Végül mindenki egyedül marad. Teljesen egyedül, öregasszonyok délutáni közhelye.

Legeslegjobb barátomat kísértem ki a vonathoz.

Azt hittem, én vagyok az, akinek levelet ír, és akinek a levél mellé vers is jár. Most írtam, neked, táviratot, összevont szavakkal, ismeretlen nyelven, ne tudja, ne értse a postáskisasszony, túlbuzgó volt, kérdezett, nem tudtam hazudni neki.

Összevont szavak, összevont sorok, összevont napok, benne keresés, szüntelen. Emlékszem rád, színekre, hogy körülvett a fű zöldje, a föld barnája mennyire kapaszkodott beléd, az ég magához emelt volna, kapaszkodtam a kabátszárnyaidba, messze, messze csattogott a vaskerék. Azt kérdeztem, emlékszel-e? Szavakra emlékszem, körülvett a fű, a föld melege, a kék ég leszorított, tapadtam a földhöz, jó meleg, rothadás szagú mélyből gonosz nem jöhet föl! Féltem, hogy nem leszel elég erős, magadat se, engem se bírnál el így. Kétségbeesetten gyűlölni kezdtelek, annyi erő már a szeretethez is elég, még se szerettelek! Hogyan tudnék én szeretni, amikor nem értem, amikor engem ölel, maga miatt teszi-e, vagy ha nem, akkor ki miatt? Én nem érzek az egészből semmit.

Írás, központozás, tudatosan figyelve, hová, mi kell. Öntudatlanul. Nézem a könyveket, emlékszem, fehér, finom lapokra. Szélétől befelé haladó sárgulás mutatja az elmúlt húsz évet. Mi változott közöttünk? Arról álmodott, hogy ott és úgy hal meg, ahol, ahogyan a költő. De ki mer biztos lenni benne, hogy a költő is éppen olyan halálról álmodott?

Bevallom, már nem mindig József Attilára gondolok, ha meglátom a neve kezdőbetűit. Jász Attilára is, például, és a többi jéara. Elhallgatott bennem végre. Hosszú csend következett. Meghalt, eltemettem azt, akit megtanítottak velem, és fölfedeztem, de sokkal később, a saját József Attilámat. Mindig ilyen voltam, nem az kellett, amit mások is kapnak, a költőből se érdekelt az egyen-forma. Nem hagyták, hogy a saját olvasatomban magyarázzam, inkább zárt szájjal hallgattam, akkor se ismételtem. A gyereket nem lehet becsapni: ösztönösen éreztem, szakadék van a versek tartalma, és aközött, amit mondanak róla.

A verseiben létezésem sokkal jobban foglalkoztatott, mint az, hogy az adott verset miért, miféle háttérrel írta? Önkényesen kisajátítottam, saját érzéseimmel laktam be, közben percre sem felejtve, hogy a forma tőle van, létezése a föltétel, hogy a verseiben létezőként élhettem azokban a hónapokban. No jó, néha azért sikerült annyira belaknom egy-egy sorát, hogy teljesen magaménak éreztem. Maradék érzéseimet túlérzékenységemben gyakran pazaroltam, lekötetlenül maradt indulataim találtak kapaszkodóra, hozzátapadtak a versek soraihoz, és ettől megszűnt bennem a hiány. Leszoktam a visszanézésről, elfogyott a kötelező-íz, azt és úgy olvastam, ahogy nekem tetszik, kizárólag a költő vezetésére bíztam magamat, amit szabadon rúgtam föl, ha nekem úgy tetszett. Verseit olvasva inkább éltem, mint versei nélkül, a valóságban.

Összehúzott szemöldöke között éppen olyan volt a ránc. Bajuszát kínosan, minta szerint nyírta. Én vagyok József Attila, kiáltotta. Fehér ingben, fölgyűrt ujjal állt, fekete lajbiban, penészfoltok látszottak a selymen, sok eső esett azon a nyáron, a ruhák belepenészedtek a szekrényekbe, a bútorokon is foltokban állt a penész. Azokban az években már nem voltak divatban a hadvezérek: tudósok, költők töltötték meg a kórtermet. 2005, írta a falinaptáron, amiről Donatellácska mosolygott a betegekre. Miféle emberek közé hoztak, nézett szét idegesen. Nyolc fehér ágyban nyolc fehér hullajelölt, szemükből egy másik valóságra látva fogadták az új beteget. Nem akarok ide! A nővér otthon biztosan bátyként viselkedik, izmos, hatalmas, túlnő a kórterem falain, a mennyezet is ő lesz, palackból kiszabaduló szellemként betölti a teret. Engedelmesen fekszik be az ágyba a beteg. Én vagyok József Attila, dadogja, de ez ott már senkit sem izgat.

Akitől a verset kaptam, semmit sem tudott rólam. Én tudom, ő nem azt a költőt olvasta, szerette, akit én. Azt hitte, közös az, ami inkább különállóságunk hangsúlyozója.

Miért kellene elfogadnom, hogy a szenvedésre szült? Miért szültél a szenvedésre engem? Mindenki kérdései.

Ha érzem, hogy hiányzik az isten, már ismerem magamat. Én még nem tudom, hogy mi hiányzik nekem, csak ordítozom, és a világ közömbösen tűri, zaj a lelkem csak, a rend ennyit elbír, hagy. Elhagy, aki azt ígérte, velem marad. Ígérte-e? Biztosan nem tudom, én teremtettem ígérgetősre, játszani így volt jó vele a játékot, amiben egyedül hagytak végül.

Nem ismertem rá. Tudtam, hogy ő áll előttem, mert az alakja senki máséval nem volt összetéveszthető, biztos voltam benne, hogy a szemem nem csal meg. Mégis. Idegenül hatott. A test körvonalai, a mozdulatok kizárólag rá jellemző ritmusának burkában mégis egy eddig ismeretlen férfi állt előttem, akinek szava úgy ömlött, mintha egy idegen ember lakna benne, mint akibe belebújt egy másik lény, és aminek ő tudatában is van.

A keresés folyamatában egészen váratlan kapuk nyíltak meg, ismeretlen, vagy eltagadott én-részek szobáinak küszöbéről bámészkodtál befelé, vagy menekültél hanyatt, homlok az onnét kiáramló fölismerések fenyegető igazságától.

Azt vártam magamtól, hogy hiányod hozzon létre valamit, pótlást, lényed mását, ami megsegít a hosszú hétköznapok verstelenségében. Versben szüljelek meg magamnak, teremtselek a magam eszközeivel. Keresés volt bennem ez az akarat, így kerestem magamat, hogy szeressem, szerethessem végre. A szavakból falak nőttek, sok szó állt össze, örök kapcsolatban vettek körül. A lázálmos éjszakák démonai lelkem szabad, tiszta szálaihoz tapadtak, lefogták a külvilág felé vezető gyámoltalan vágyat. Ölni kelt kedvem, azt, akit szeretni kellett. Enni akartam, örökké éhesen álmodtam ételekről. Magamat adtam volna étkül annak, aki megtanít, hogyan szeressek végre úgy, hogy jó legyek őbenne végre magamnak is.

Kis lábaskában.

A tér mindenkié, mondta az egyik. A másik azt felelte rá, hogy nem mindenkié, csak aki harccal vívja ki magának a jogot arra, hogy egy darabján akár betonba is önthesse a lábnyomát. Homloklenyomatát, felelte röhögve a harmadik, és nem törődött tovább a tépelődő, aggodalmaskodó félénkekkel, térdarabkáikon átszökellve tűnt el közülük.