Nagy Farkas Dudás Erika
Kora hajnali utak

Valamikor, nagyon régen, mikor a madarak egyek voltak a hangjukkal, a színek nem léteztek, s mégis minden csupa szín volt. Még nem tudtam, hogy vagyok. A boldogság nem isteni ígéret volt, és nem kért érte cserébe semmit, adni, kapni ugyanazt jelentette. Nem volt keresés, és nem volt várakozás: találkozás volt csak. Isten ült a tükör elõtt, az én pedig az Isten is és a tükör is volt egyszerre.

Aztán minden megváltozott.

Álltam a küszöbön, egy lépcsõnyi mélyben a szoba. A sötét, vertfalu ház elfüggönyözött ablaka erõsen megszűrte a kinti fényeket, de mögöttem a nyári nap még égette a gang virágait. A konyhából kitett lábosban gõzölgött az étel, töltött paprika volt ebédre, otthonillat volt. A virágcserepek között a méteresre fölrakott falon macska lépkedett a lábos felé.

„Sicc!”

Megfordultam az éles hangra, szúrt a fény, a sugarak, a virágok zöldje, a muskátlik pirosa egyetlen hanggá lett, s én csak riadtan lestem, rendet kellene rakni valakinek; kinek és hol, még a kérdésekig sem nõttem föl. A szoba sötétje visszarántott a fénybõl. A rongypokrócon egy alig kivehetõ doboz, körülötte színes drótok, a homály összemossa a színüket. A villanyt vezették be épp a szüleim, akkor vették a rádiót is. Negyven évesen egy papír kerül a kezembe, az elrakott, megõrzött számla: két éves voltam akkor, a küszöbön ácsorogva, kint és bent között, fény és sötét határán. Se be, se ki nem akaródzott. Voltam én, és volt a küszöb, a ház, a szoba, a drótok és a virágok. A macska, az étel, s a fény, ami a sötéttel állt szemben. Valami ellenében lenni, csakis úgy.

Mi volt a boldogság?

Az elsõ felismerés: a fénnyel nem bír el a sötét. Egészen kevés is elég ahhoz, hogy a sötét hátraszoruljon. Inkább szomorú lettem ettõl, mint boldog. Nem tudtam elmondani, nem ismertem hozzá a szavakat. Láthatatlan falak voltak a nem ismert szavaim. Késõbb másból épült fal körém, hol ebbõl, hol abból, de fal nélkül soha se voltam.

Május vége, valamitõl mégis õszi hónapra emlékszem. A háttér zöld fái, a magasan kéklõ égbolt, már tudom, hogy a kerten túl ott a folyó, és a másik utcára jutok, ha a hídon átmegyek. A kert felõl, a folyó felõl jön anyám, döcög, kötényes hasában cipel valamit. Tök van a szoknyája alatt, mondják nevetve a nagyobb gyerekek. Már tudom, ettõl a képtõl lett õsszé a május, akkor már ismertem az õsz hatalmas terméseit, amikre ráültem, fölmásztam, kerti törpe, kinevettek, még alig értem föl a disznótök tetejéig.

A kátránypapíros szobában ácsorogtam, hangok voltak körülöttem, sikoltás, sürgetõ szavak. Vér- és tejszag. Megjött az öcsém. Késõbb a sarokban, az ajtó mögött ültem a sámlin, senki se figyelt rám, csak ne legyek útban, az volt a fontos. Sajnáltam, hogy megszületett, miért nem maradt ott, ahol eddig volt? Mégis jó volt egy szobában lenni vele, meghúztam magamat, belesimultam a zsongásba, éreztem felõle, amire még én is emlékeztem kicsit, de azt is éreztem, halványul, tűnik, hiába szagolok a levegõbe, s hunyom be a szemem, gyorsan veszik, áthatja az emberszag, a tej és a vér. Mit keressek még, ugyanolyan fakó lett minden, mint elõtte volt. Kimentem a kertbe, le a folyóhoz, meg akartam halni. Akkor jutott eszembe elõször, hogy a halálban találom meg azt az elvesztettet. Nem, nem eszembe jutott, csak éreztem valamit, fojtogatott a megoldás ígérete.

Túlságosan kíváncsi voltam, mi jöhet még? Éjszaka a nyitott szoba ablakán át behallatszott, amikor apám késõn érkezve, gyors léptekkel vágtat át a hídon. Bebújtam a paplan alá, dübörgõ óriás közeledett a hatalmas, fekete gumicsizmájában, cementnyomok maradtak utána, új házak szaga, betonkerítések, falak szürkéje, távoli épületek magaslottak fölém. Ha szerencsém volt, még idõben eljött a teljes sötét, beburkolt, elaludtam, és nem hallottam a bevágódó ajtót, ahogy a falnak csapódik, és a kilincs nyomot hagy a meszelésen, lefordul egy darab, tapaszthatom újra!, éles és durva szavak, csattogás, késõbb ütemes, hol némuló, hol erõsödõ neszek az ágyuk felõl.

A halál a folyó mélyén van, keskeny a híd fölötte, vigyázz, bele ne ess! A kertkaput zárták, de a meglazult lécekkel már senki sem törõdött, akkor mozdítottam el õket, amikor kedvem tartotta, szépen kifértem közöttük.

Veszély és gyönyör, bűn és szabadság egymásba keveredett.

Tanulni kellett a kitaszítottságot. Alkalmazkodni, élõ dolga ez, ha túlélni szeretne.

A víz vonzott, és féltem tõle. Tündérek laknak benne, mesélte öregapám, õ volt az, aki a tündéreket gonosznak tanította velem.

Láncos bottal a kezében ült a japánakác vastag törzsének dõlve, pálinkásüveg bukott ki a kabátja zsebébõl, várta a vásárosokat, mert olcsóbban kínálták az árujukat, s az övé senkinek sem kellett. Délben hiába hívtuk ebédelni, egykor még mindig várt a fák alatt, két órára már ájult részegen feküdt az árokban. A folyó tündérei táncoltak körülötte, én láttam õket. Kinevettek a fölnõttek.

Ma is hallom a tolózár csattanását, amikor korahajnali álmomra nyílik a kapu. Kigördül velünk a kocsi az útra, én a zsákokon, elõttem öregapámék ülnek, görbülnek a bakon. A ló bíztatás nélkül is tudja, merre induljon. Komótosan ballagó kaszást kerülünk el, nem akar felülni, invitált már más is, mondja, és csavar egy cigarettát, mint most az ujjam, olyan vastagot. Éles pökkenéssel szabadul a szájába kerülõ dohányszálaktól, tenyérnyi öngyújtóval varázsol lángot, keskenyre beszívott szájjal izzítja a parazsat, és végül mélyrõl jövõ lendülettel fújja közénk az elsõ szippantás füstjét. Biccent, s hüvelyujjával alig érintve kalapja szélét, jelzi, induljunk, Isten hírével. Engedelmesen újból alánk moccan az út, senki sem tart arra, amerre mi megyünk, és senki sincs ott, ahova érkezünk.

Az útiránynak háttal ülve sokáig követtem, ahogy elmarad. Évekre rá mégis utolért. Korahajnal volt, amikor kopogtatott, és kérés nélkül elvitt tõlem mindent.