Nagy Farkas Dudás Erika
Rigók és cseresznye

Látod, három cseresznyefa. Te lehet, azt hiszed, hogy öregek. De nem öregek, csak tíz évesek, egyformán tíz mindegyik. És az idén is alig teremtek. Együtt se egy kosárral. Karkosárral, amibe mondjuk, elfér a napi egy kenyér és a négy joghurt. Kifli már nem mindig.

Tudod, a Pap pék kiflije.

Az illatokra, nem az ízére, a kifli és a kenyér illatára emlékszem. Kettõ kiflit, legtöbben ezt, ennyit uzsonnáztunk az iskolában. Volt, akinek a kezében öt volt. Hogy irigyeltem! A második szünetben jött a néni, tragacson tolta a ruháskosarat, benne fehér, vastag, vászonterítõ, fölhajtotta, szépen, sorban belerakva a kiflik. Azóta se, soha olyant. Kifli volt az, igazi, lisztbõl és élesztõbõl, azt mondták mindig, hogy kakastejjel. Tudtuk, hogy csak vicc, de mégis. Kicsit voltak csak görbék, és mindig pontosan egyformák, egyformára hajtogatva. A szélek fehéresen, világosan, puhára hagyva, de a teteje és az alja se volt soha túlsült, inkább világosbarna. Semmi sem létezett, ami annál jobb lett volna! Semmiféle otthoni keltkalács nem érte utol! De ezt otthon nem mondtuk meg, volt annyi eszük. Vagy nem az, akkor ösztönös tapintat.

Hol is tartottam? A cseresznyénél. Virágos fák látványa, koratavasszal, milyen szép volt! Mondtuk, az idén sok gyümölcs lesz. Aztán gyorsan azt is mondtuk, nem kell elõre örülni, mert tavaly se, azelõtt se.

Itt soha se terem semmi rendesen, kivágom a fákat, kell a fenének ennyi veszõdség!

Aztán csak gyönyörködtünk tovább a virágzó fákban, magunkban mondva csak (mert reménykedni szabad), hogy az idén már biztosan sok lesz! Babonából, hangosan csak azt, hogy ne örülj elõre, majd meglátjuk akkor, ha enni lehet.

De nem lehet enni, az idén se, mert majdnem semmi. Valamennyi azért mégis, mondjuk egy létrabeállítással (a hosszú létrára gondolok), jó, ha hét-nyolc szemet megkaparinthattam.

És akkor az elsõ szem cseresznye íze…

Föntrõl néztem a kertet. A kisebb fák csúcsán ismét sok a levéltetû. A verebek csapatostul fürdenek a tóban. A szarkafészek csemetéi fekete fehérben ugrálnak a szilvafa alatt, szokásos helyükön. A rigók, az ideiek is elõjöttek, egyformán barnás színû mind, hímek, tojók még nem válnak külön. A száradófélben lévõ akácfa ágain egy fecskecsalád. A kicsiket még etetik a szülõk, csõrük elé viszik a félelemtõl félholt, lelassult legyet, elengedik, a kisfecskék elõre ricsajoznak, mindegyik magának akarja, utánakap a soros, röppen is egyet, egyensúlyát keresve tottyan egy alsóbb ágra.

Egy szem cseresznye elég, hogy ne maradjon hiányérzet. Szétárad az íz a számban, túlárad a sejteken, áthatja a világot. Béke és nyugalom van, nem kell a sok. Virágos fák, jövõre is. Nem kell elõre örülni! De miért is ne? A virágzó fáknak miért ne? A gyümölcs, az már egészen más. Annak majd akkor. Ha terem. De egy szem mindig terem.