Fekete J. József
Nem regény, de történet

Balázs Attila: Világsarok non-stop. zEtna, Zenta

Balázs Attila, a „mesemondó szikla”, regény- és novellaíró ezúttal a szépirodalmon kívüli megszólalási formákban talált alkalmat és módot arról beszélni, hogy mi történik vele, mi foglalkoztatja, mi érintette meg, mivel találkozott élete és munkája során, hogyan érzi magát a bõrében. Ez az egyszerre befelé és kifelé is tekintõ vizsgálódás azonban annyira talán nem is szépirodalmon kívüli, mint feltételeznénk, még ha képzõmûvészeti esszében, film- és könyvfesztiválról való tudósításban, riportban, interjúban, könyvismertetõben, laudációban találja meg az alkalomhoz megfelelõ hangütést – jószerével ilyen köztes és publicisztikai mûfajokból komponálta meg a kötetét –, a szerzõ mindvégig uralja a szöveget, folyton el-beszéléssé gyúrja mondandóját, aminek leginkább nosztalgikus és anekdotikus tartalmai között föl-fölbukkan a vajdasági nyúl-regény (a Cuniculus, és aztán annyi egyéb) szerzõje, az „arany hetvenes években” tüntetõen afro-frizurát viselõ író, Balázs Attila, teljes szépírói vértezetben.

A pontosan tervezett és fegyelmezetten szerkesztett – ráadásul tetszetõs kivitelezésû – kötetben az 1991-tõl Magyarországon élõ szerzõ a Vajdasághoz való kötõdésének szálait bogozza, kezdve a hosszú idõ után visszalátogató, temetõkben rokonok sírjai között bóklászó egykori újvidéki lakosként cseperedett író kesernyésen lírai futamaitól a kötetet lezáró – e szöveg után már csak egy interjú kapott helyet a könyvben –, a szabadkai Üzenetnek írott létállapot-összefoglalójáig, a világ zenei, filmes, irodalmi nagyságai között újból és újból fölbukkannak a volt és mai vajdaságiak. A teljesség legkisebb igénye nélkül szemelgetve: Maurits Ferenc, Ladik Katalin, Dr. Máriás Béla, Léphaft Pál, Csikós Tibor, Baráth Ferenc, Donmonkos István, Koncz István, Sziveri János, Szerbhorváth György, Bicskei Zoltán, Mezei Kinga, Nagy József, Gion Nándor, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Radics Viktóra, Sebõk Zoltán, meg egy sor jugoszláv(iai), Emir Kusturica, Vojislav Despotov, Radoslav Petkoviæ, Danilo Kiš. Az említett (és általam említetlenül maradt) képzõmûvészek, írók, költõk, színházi emberek, filmesek, muzsikusok, filozófusok nem szirtekként emelkednek ki az elbeszélõ szövegbõl, hogy kis hab fodrozódjék köröttük és aztán a víz, vagyis a történet kényelmesen gyalulja tovább a medrét, hanem õk maguk válnak a szerzõ vizsgálódásaival egyetemben magává a történetté.

Balázs Attila kétségen kívül elbeszélõ maradt a szépprózán kívüli mûfajokban, nála is „csak egy roggyant lengõajtó áll” a megnyilatkozási formák között, mint ahogy Borges mûveinek mûfaji átjárásairól állapítja meg, és azt értelmetlenség lenne bizonygatni, hogy valóban jó elbeszélõ. Mert egyszerûen az. Ezt nem tegnap óta tudjuk. Mostani kéziratából kitûnik, hogy mesterségbeli tudása és tehetsége mellett széleskörûen tájékozott mindenben, ami fölkelti a figyelmét, és szerencsére a nyitott szemmel járók közé tartozik, akik sok mindent észrevesznek a maguk körüli világból, és nem utolsó sorban önmagukban is. Ami pedig a vajdasági vonatkozások, a nosztalgikus utazás anekdotái mellett igazán megkapóvá teszi ezeket az írásait, az a humoruk, az elvszerû komolytalanság, ami tulajdonképpen Balázs Attila prózájának egyik éltetõ eleme – mondhatnám: életnedve –, és ami által tudjuk, még nyuszifogú tapsifüles korában elhatározta, nem lesz hajlandó felnõni. Mástól aligha, de tõle természetes, hogy például a Sziveri-díj nyerteseinek méltatásait végigsziporkázza, játszik, pózol, humorizál, de ezzel, miként egyetlen írásában sem, nem maszatolja el a valóságot, sõt, még élesebben érezzük a humor mögül átsütõ realitás perzselést, meg azt a pernyeszagot, amit ez a vajdasági kötõdésû kézirat a balkáni háborúkból is magán hordoz.