A könyvkiadás jelen feltételei mellett csak „olyan ember [kritikus] hajlandó dolgozni, akinek nincs különösebb szüksége a pénzre. Egyszerűbben szólva: akinek állása van valahol” – szögezte le Bodor Béla még 1999-ben [1] , s hozzáfűzte, nem árt, ha ez a „valahol” egy egyetemi tanszéken, vagy egy folyóirat szerkesztőségében van. Az elmúlt évek alatt a múlt század végéhez képest még áttekinthetetlenebbé vált a magyar könyvkiadás, túllépte a követhetőség határát, ráadásul egyre ritkábban jut recenziós példány a kritikusnak, a könyvek megfizethetetlenül drágák, ugyanakkor a műítészek tiszteletdíja (már ahol van ilyen) vagy növekedett, vagy nem. De inkább nem. A kritikus nem engedheti meg magának, hogy csak irkáljon bele a vakvilágba, mert valószínű, hogy a szakmán, az érintett szerzőn és néhány, irodalmi pályára készülő fiatalon kívül a kutyát se érdekel az írása, hiszen a kritika egyik funkcióját, a műnek az olvasó felé való közvetítését immár a marketing vette át, amely hatékonyan, nem egyszer gátlástalanul él eszközeivel, amelyek nem a mű által nyújtott esztétikai élményre hívják fel a figyelmet, hanem a könyv eladhatósága érdekében teremtenek működő, profitorientált értékrendszert. Ez az értékrendszer pedig fölülírja a kritikus értékrendszerét, és fölöslegessé teszi azt a kritikussal egyetemben. A magyar irodalomban persze mindig is így volt helyén: az író a fontos, nem pedig a kritikus. Különösen olyan kondíciók közepette, amikor „a rendszerváltás előtt is aktív kritikusok közül sokan ma sem látják másnak a kritikát, mint népképviseleti ítélethirdetésnek, rosszabb esetben nyilvános feljelentésnek”.

Ma már úgy tűnhet, fölöslegessé vált, vagy hamarosan azzá válik a kritikaírás, de ez nem így van, hiszen tudjuk, jó kritika nélkül nincs jó irodalom, ami nem zárja ki, hogy kritikus nélkül ne lenne eladható könyv. Az is világos, hogy: „nem tudjuk, mire való a kritika, hiszen azt sem tudjuk, hogy mire való ebben a világban maga az irodalom. Válságban van az olvasáskultúra, a kritika, az irodalomelmélet, az irodalomtörténet-írás. Csak két dolog nincs válságban: az irodalom és a nyelv. Meg kell próbálnunk jó kérdéseket feltenni nekik. Hátha elárulják, hogy hogy csinálják.” Magyarán, a kritikának is túl kell lépnie saját válságán, és ehhez módszert kell találnia. Annyi mára már bizonyos, hogy a vaktában írt, majd összegereblyézett kritikák gyűjteményét se kiadni, se megvenni, se elolvasni nem akarja senki. A kritikus könyvében már nem (csak) azt keresi az olvasó, hogy mit írt erről a regényről, arról a versről, amarról a drámáról, hanem azt (is), hogy ki is maga a kritikus, milyen értékrendszert működtet megértési kísérletei során, hogyan épít szöveget szövegre. Az olvasó is tudja, hogy kritikaírással nem lehet egzisztenciát teremteni, és azt is, hogy nem csupán arra van hozzá szükség, hogy a kritikusnak állása legyen valahol, hanem az átlagosnál nagyobb megszállottság is jár vele. Az olvasó – ha már kritikakötet olvasásába vágott –, szeretné tudni, mi ösztönzi, mozgatja, irányítja ezt a megszállottságot, és örül, ha felfedezhetővé válik számára az a szellemi számvetés, amivel a bíráló egybefogja a megérteni kívánt műalkotásokat, az a szemléleti rendszer és olvasói módszer, ami önelvű alkotássá avatja a kritikus szövegét. Nem a csodabogárra kíváncsi tehát a mindenkori olvasó, nem arra a megszállott egyénre, aki valamiféle anakronisztikus és teljesen felesleges, ráadásul ráfizetéses tevékenységet folytat, hanem – mert tudja, hogy az irodalom és a nyelv él –, annak a megértési szándéknak a tárgyiasulására figyel, ami a műről való beszédben ölt (szöveg)testet. Más szóval a kritikus szerepköre is módosult, jelenleg a gondolkodó és az író, a tudós és a művész kétneműsége, vagy inkább pároséltűsége egyesül benne, bár ez mindig valahogy így volt. Aki kritikát olvas, az kifejtett gondolati tartalmakra számít, vagyis föláldozza a továbbgondolás és megértés örömét „a kerek, önmagába zárt gondolat mesterien megfogalmazott igazságával” (Mózes Attila) való közvetlen szembesülés ajándékáért. Másfelől, miként Vida Gábor fogalmazott: „Egy recenzió, kritika, tanulmány vagy esszé általában nem azért élheti túl saját korát, mert állításai helyesek, hanem mert a szerző tisztában van az aktuális konjunktúra (hatalmi nyomás), az aktuális doktrína (intellektuális lazaság) és a divat (egzisztenciális kényszer) viszonylagos voltával, és miközben elemez, értékel vagy érvel, önálló szöveget hoz létre, amely kételyeit vagy igazságait a maga által teremtett viszonylatokban helyezi el, akkor is értelmes szöveg marad, ha az olvasó nem ismeri azt a művet, apropót, amely kapcsán létrejött.”

A világ bámulatos sebességű provincializálódása, eufemisztikusabban: globalizálódása, feleslegessé tesz írót, művet, kritikust egyaránt. Ugyanakkor kitűnő táptalajt ad a vasárnapi íróknak és dekonstruktív epigonoknak (Dobozi Eszter), akik a tizenkilencedik század végében megrekedt értékrendszerükkel és ízlésvilágukkal lerombolnak minden egyéb értékrendet és helyébe ültetik az igénytelenség kiüresedett normavilágát.

Végső soron, ha manapság valaki még kritikaírással foglalkozik, akár megszállottságból, akár egzisztencia-kiegészítő szakmai rutinból, ahhoz, hogy el is olvassák munkáit, a szakmai és intellektuális felkészültségen, igényes és érthető nyelvén, célra tartó fogalmazásán túlmenően: szeretnie kell az irodalmat, mert ez a szeretet átsüt a szövegén (Brassai Zoltán), kellő alázattal kell viszonyulnia tárgyához, arról nem is beszélve, hogy értékítéletét kizárólag esztétikai elvekre alapozhatja. A feladatvégzés eredményeként született, madárnyelven szóló szöveg önmagát szünteti meg.