Fenyvesi Ottó
Cimba

Nagy László Cimba különös, bohém figurája volt a vajdasági művészeti életnek, személyéhez legendák szövődtek. (A mai Kilátóban alkotásaival ismerkedhetnek meg az olvasók.)

Megkockáztatom, nem annyira életművével, mint inkább a személyiségével vívta ki kortársai barátságát és tiszteletét. Amikor a hatvanas évek végén, elsős gimnazista koromban megismertem, ő már „hírneves tanuló” volt, akiről azt rebesgették, „hogy nagy művész lesz, nem érdekli semmi, csak a művészet.” S valóban, mindent egy lapra tett fel. Kivételes formaérzékére, tehetségére már a gimnáziumban felfigyeltek tanárai. A Tóth Ferenc által szervezett pezsgő kulturális élet (Rés-estek a topolyai könyvtárban) nagyon sok fiatal, topolyai és környékbeli gimnazista életpályáját meghatározták. Cimba az érettségi után Belgrádba került, a Képzőművészeti Akadémia szobrász szakára. Tanulmányai alatt, a hetvenes években, központi figurája volt annak a topolyai értelmiségi csoportnak, amely felvállalta a Tóth Ferenc-i örökséget és megpróbálta továbbvinni, az értelmiségiek felelősségével, városunk kulturális életét, hagyományait, értékeit.

A csoport kemény magja Cimba köré szerveződött. Ő hozta össze a különböző érdeklődésű embereket. Közvetlensége, nyitottsága sokak számára imponáló volt. Soha nem érdekelte az anyagi haszonelvűség, mindig „az ügy szolgálata” vezérelte.

A csoportban ott voltak: Harkai Imre, Nebojsza István, Zsáki István, Dudás Sándor, Vass Éva, Lódi László, Kovács Klára, Raffai Zoltán, Fehér Lajos, Toldi Éva , jómagam és mások. Különböző esteket szerveztünk a helyi könyvtár olvasótermében. Ezeken a rendezvényeken szó volt az aktuális társadalmi, művészeti, irodalmi életet érintő jelenségekről. Nem hivatalos csoportként működtünk, nem tartoztunk a helyi ifjúsági szervezethez, de a művelődési házhoz se nem kötődtünk igazán. Bizonyos értelemben „gyanús elemek” voltunk. Aztán 1976 tájékán, Cimba a topolyai buszállomáson véletlenül összefutott a zentai Vicei Károllyal , akit abban az időben már éberen figyelt az állambiztonság. Megittak néhány sört, kultúremberekhez illőn erről-arról elbeszélgettek. A Viceivel való találkozás után Cimbát beidézték a helyi rendőrségre. Kihallgatások, zaklatások következtek. A topolyai értelmiségi kör szétszéledt, beszüntette aktivitását.

1978-ban újfent szoros kapcsolatba kerültem Cimbával, együtt mentünk Macedóniába katonának. A Titov Veles-i kiképzőközpontba kerültünk, ugyanabba a gyalogos századba. Négyen voltunk magyarok, vigyáztunk egymásra, ha csak tehettük, együtt voltunk.

Később, a nyolcvanas években régi jó barátokhoz illőn, sokszor összefutottunk, vég nélküli beszélgetésekbe, ivászatokba keveredtünk. Ez folytatódott a kilencvenes években is, bár az alkalmak megritkultak. Én elhagytam a Délvidéket, Cimba otthon maradt. Ha néha kapott katonai behívót, átvette, de soha nem ment el, különböző üzenetekkel látta el őket: „Odmah dolazim” (Mindjárt jövök) stb.

Utolsó találkozásunkkor segített egy Nagyapáti Kukac Péter festmény vásárlásánál. Majdnem mindent tudott Topolyáról, mindenkit ismert, mindenki ismerte. Topolyán ő volt az állandóság, a bohém művész. Egy biztos pont. Mindig lehetett rá számítani.

Sokat tudott inni. Szinte mindent, sört, bort, pálinkát. De ezen a tájon ez járja, gondoljunk csak a nagy elődökre, Nagyapátira, Dobó Tihamér ra stb.

Mikor Cimbáról írok, feltoluló emlékek sorjáznak bennem. Társasági ember volt, mindig lármás társaság vette körül. Őszintén bevallom: életművét alig ismerem, néhány csoportos kiállításra emlékszem, ahol jellegzetes, furcsán groteszk, vegyes technikával készült szobrai, térplasztikái mindig külön figyelmet érdemeltek. Egyszer azt mesélte: régi, a belgrádi akadémiai években készült szobraiból csinál torzókat. Egyiknek letöri a fejét, a másiknak a karját. Különös művészi dekonstrukció. Porrá zúzta egykori alkotásait? Egy domborművét őrzöm, amivel megajándékozott. Deszka, bronz, 4 szög. A címe: Nagy folyó (Örök változás), s rajta a dátum: 1994. Gyűjteményem becses darabja.

Egyéni kiállítására nem emlékszem, jó lenne egyszer együtt látni műveit, ami önpusztító gesztusa ellenére megmaradt. Nyilvánvalóan nem törődött a művészi karrierjével, lokálpatrióta volt, Topolya, a délvidéki képzőművészet különös, bohém figurája. Életvitele, munkássága Nagyapátival és a kanizsai Dobó Tihamérral rokonítja. A sors könyörtelen volt hozzá, akárcsak ő a Sorshoz.