Jódal Kálmán
A torony, a szoba

Sylvia Plathnak

Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz.

Én öltöztetem.

A frottírpapucs megszólal:

„Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!”

A néma, mindentudó Uroborosz a szőnyeg fövenyébe süpped.

Darázzsá, darazsakká transzformálódom, hártyás szárnyaim, szárnyaink nedvesen csillognak Luca lemeztelenített szeméremteste körül. A Bohóc és a Tisztátalan Szarvas ártatlan játékbábuként üldögél a lányszobában, a toronyban, melyet keselyűk látogatnak kiéhezve, reményvesztetten.

Alant, a síkságon Holofernész, a Zöld Sárkány kötőtűt döf önnön szemébe.

A Bohóc a toronyszobában felnyög:

„Peti éhes.”

Luca csipkeóceánban úszik, röpdös a tér nélkülivé zsugorodott homályban.

Vágás:

Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.

„Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!

Kívánlak!”

Luca elmorzsol egy könnycseppet:

„Tudod, a gáz… Nem is akartam…”

Felhagyok a test-algoritmussal, a zümmögéssel, a dongással.

A Bohóc felvált, azt mondja, most én, eleget vártam.

A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik. A Bohóc megszólal:

„Peti spermája belélövell.”

A bábuk arcán ragacsos könnycseppek görögnek le, céltalanul, mint a magány.

Rezzenetlenül szemlélődöm. Napsugár vagyok.

A káosz zavartalanul örvénylik a kislánymenyasszony-szoba szőnyegóceánján, a szarvas-bábu pedig csipkeóceánban úszva lebeg el békülékenyen, csendesen oda, ahonnan, Pikk Dámának öltözve, visszafordulnak az árnyak.