Mérey Katalin
Kokárdavirág

Mert ám ezt a virágot még Árpád apánk hozta magával. Ősi magyar virág ez. Illatos is, meg – tessék csak nézni, olyan a közepe, mint egy kokárda! Mint egy igazi kokárda, ezzel a piros szélivel. Ilyen nincs máshol, ilyen csak nálunk van, csak nekünk. Ezért kokárdavirág.

Csak nálunk! Hisz még Árpád apánk hozta magával. A teremtő erő megtartó csodája. Óriási és végtelen és folytonos, mert még mindig, kettőezer-ötnek, kettőezer-hatnak gyászos évében is így mondjuk: Árpád apánk. Megsajdult a szívem. Honfoglaló Árpád apánk a honfoglaló népével, a mokány kis lovaival összenőtt, nyilazó magyarjaival bejött Pannóniába, és miután látta, hogy ez a föld áldott és szép, szeretnivaló, egyetlen és imádatos, itt maradt. Hozta magával ősei hitét, ősei nyelvét, ősi kultúráját, szokásait, sőt még ősi vércsoportját is, és persze a kokárdavirágot. Meghatóan kedves, szívfájdító és keserves áthallása a naiv hitnek... a kokárda meg a három szín. Sajog a szívem, nyelem a könnyeimet. Lám, itt, a Tisza mentén, a magyarnak tartott folyó partján még mindig vannak, akik tudják, nem hiszik, hanem bizonyossággal tudják, hogy ezt a virágot ő, igenis Árpád apánk hozta magával az őshazából. Mi, a zombori Kanális mellett ezt nem tudtuk, pedig a kertünk tele volt csillagvirággal.

Határtalanná tágult a behatárolt kis világ, minket is átölelő vonatkozást kapott. Természetesen és egyszerűen helyére zökkent minden, a nálunkba, a mi-be mi is beletartozunk, hisz a mi kertünk húsvét táján valóban tele volt nyíló csillagvirággal; ilyennel, ezzel a törékeny, áttetsző, illatos, gyönyörű fajtával, ami ma már valóban ritka, kiszorították a nemesített, nagyvirágú, ám szagtalan fajták. Olyanok a szirmai, mint a finom porcelán, közepében – igaza van az öregnek – valóban ott a kokárda, a piros szinte él, a fehér világít, az icipici, alig látható zöld, mint az illanó lélek. A szára hosszú, vékony, csillagos kis fejét enyhén lehajtja, légies és tiszta, jóformán érinteni sem meri az ember, az illata meg alig leheletnyi. Amíg a Vera néni a nővéremet meg nem ajándékozta egyszer március 15-ére egy kokárdával, azt sem tudtam, mi az.

Tanítókisasszony volt a Vera néni, kolléganője szegény, meghurcolt, karađorđevói nagynénémnek, jó ideig ott lakott a nagymama hátsó szobájában. A lakáshivataltól kapott, rendes, szoba-konyhás lakását átadta a nagybátyámnak, mert ő úgyis el akart menni. Szerettem a Vera nénit, szerettem a szobáját, szerettem a könyveit. A szobája szép volt és jó szagú, a cserépkályhája meleg, a könyvei pedig gót betűs könyvek. Mi, nyiladozó szerb nyelvtudásunkkal, teta Vera néninek hívtuk. A Vera néni egyedül élt; sok levelet írt, és mindig levelet várt. Valami furcsa, másmilyen módon beszélt, nem úgy, mint a nagybátyám közép-szerbiai felesége, és ha nem értettük, egyszerűen lerajzolta, hogy mit jelent a szó. Mindent tudott, mindent le tudott rajzolni, mindent meg tudott csinálni, még kokárdát is. Az ecsetre azt mondta kist, a paradicsomra rajčica, a szivacsra spužva. A nagymama tapasztott tűzhelyében csodás aprósüteményt sütött, gyakran megajándékozott egy-egy kis rajzzal (most már tudom, hogy miniatúra), ollóval árnyképet tudott kivágni, ami szakasztott olyan volt, mint én, áramszünetben egész színdarabot rögtönzött árnyjátékkal a falon, hogy ne féljünk. Volt egy macskája is, a Márkó. Szerettem a Márkót is. Fehér, szürke foltos, öreg kandúr volt, Vera néni kényeztette, és Márkulinak becézte. Márkó ínyenc volt, a nyelvét kidugta, tudott pacsit adni és szolgálni, mint egy kutya, és átugrott az ember kinyújtott kezén, ha azt mondta neki: Márkó hopp. Ezt nem parancsolhattuk neki gyakran, Vera néni féltette, mert fáradékony volt, és igazán nagyon öreg. Miért kezdtük el sárkánynak nevezni? Nem a kandúrt, a Vera nénit? Nem tudom. A gyerekek alkalomadtán nagyon gonoszak, kegyetlenek és kemények. Megérzik, ha valaki gyönge, jó érzékkel megtalálják, hova kell ütni. Ugyanilyen jó érzékkel veszik persze a féltékeny, gyűlölködő fölnőttek jeleit is. Sárkány, sárkány, a sárkány, üvöltöttük, amikor bejött a kapun, sárkány, üvöltöztük, ha megjött a posta, ha beugrott a kandúr az szobába. Az az érzésem, hogy a végén már mindig csak ezt ordítoztuk. Nem csak a húgom, én is, még most is beleborzongok.

Egyszer aztán végre-valahára megkapta a várva várt levelet, költözhetett Zágrábba. Szabad volt átköltöznie. Nem tudom (szégyen, de igazán nem tudom), hogy egy öreg, magányos, nyugdíjas, horvát tanítónő miért nem költözhetett csak úgy egyszerűen a bátyjához a horvát fővárosba; nem tudom, mitől, kitől függött, miért kellet olyan sokáig várnia, nem tudom, miért kellett állandóan újra meg újra kérvényeket írnia, papírokat beszereznie, miért kellett kilincselnie, mire kellett azt a sok bélyeget fizetnie. Amikor megkapta a bumaskát, egyszeriben, teljes szívemből meggyűlöltem ezt a szót. Tehetetlenségemben rá hárítottam mindent, és gyűlöltem, gyűlöltem. Ő hozta életembe az első, nagy, igazi és végérvényes búcsút. Halni megy így az ember. A nővérem fölírta Vera néni címét, hogy majd írunk, de én nem vigasztalódtam; segítettem pakolni, kaptam tőle egy-két apróságot, de nem találtam a helyemet. Tudtam, hogy valaminek vége; olyan erő lépett az életembe, amelyet nem lehet kivédeni. Szerettem volna, de nem sírtam, fojtogatott a bűntudat, mint egy kemény, keserű gombóc. Csak nyeldekeltem kábán a fájdalmat és a szégyent, a Vera néni meg csomagolt, csomagolt a maga meggondolt, biztos, csendes, alapos módján. És mintha végrendelkezett volna. A gót betűs könyveket az anyámra hagyta, a lámpáját a nagymamának adta, én meg tudtam, hogy soha többé nem fogom látni sem őt, sem a Márkót; nem fogom enni a süteménykéit, nem fogom kiáltani a szégyenletes sárkányt, és nem mondhatom meg neki...

Búcsúzáskor megkért, mondjam meg, mit jelent a sárkány. Megmondtam, és akkor már sírtam, zokogtam, fuldokoltam a zokogástól, maszatosan folyt a könnyem, majd megszakadt a szívem, szégyelltem magam, bántam. A jóvátehetetlenségben – azt hiszem – megéreztem a véglegességet. – Ne sírj, mondta, én tudtam ... mindent tudok... és nézd, ezt neked rajzoltam emlékül, hogy ne felejts el, csak nem volt kis ecsetem, mert már rég odaadtam neked ... Értettem minden szavát, pedig horvátul mondta, és még jobban fájt, ahogy a könnyeimen keresztül megláttam a három szál kokárdaközepű, áttetsző szirmú, miniatűr csillagvirágot.

Teta Vera néni biztosan otthonra talált. Hiszem, hogy békében nyugszik, hiszem, hogy még mindig festi a magyar kokárdavirágot, hogy megtalálta immár a helyet, ahol mindegy, hogy ecsetet, kistet, Pinselt vagy kičicát mond az ember.

2006. április 22.