Pap Tibor
Liebe Tante!,...

(Ich bin ein Sekitscher)

…hosszú hallgatás után azért szánom rá magam újra a levélírásra, hogy neked is el tudjam azt mondani, ami nemcsak nyilvánvaló, de számodra egyben magától értetődő is: Szekicsinek lenni jó . Az évek során lassan érett bennem bizonyossággá a felismerés, hogy igazából én sem tarthatom magamat másnak, mint virtuális szekicsinek. Fura fintora a sorsnak, hogy az alcímbe emelt kijelentés a múltban csak egy szellemesnek szánt, ám hosszasabb magyarázat nélkül a beszélgetésbe vontak számára értelmezhetetlen önfelmutatási kliséje volt a bemutatkozásnak. Tavaly óta azonban – a németországi utazásaim során új kontextusba kerülvén –, maga a formula is átrétegződött. Ennek a habókos nagyzolásban fogant önmeghatározásnak az olykor immár sokatmondóvá válni is képes jelentésrétegeivel próbálok a továbbiakban viaskodni, s ehhez kérném – nélkülözhetetlen – segítségedet, hiszen az egész tematikát illetően egyedül az megkérdőjelezhetetlen a számomra, hogy szekicsi(es)ségemet tőled származtattatom és neked köszönhetem.

A beszélgetésünkbe kívülről csöppenők kedvéért azt sem árt előre bocsátani, hogy szekicsinek lenni az elmúlt hatvan évben itt, Európa kevésbé szerencsés felén, inkább jelentett folyamatosan elsikkadó, feldolgozásra váró, titkokkal övezett történelmi tapasztalatot, semmint önbecsüléstől duzzadó lokálpatriotizmust. (Azt legfeljebb, ha száz éve, amikor még Fülöp bácsi diplomázott a soproni evangélikus tanítóképzőben.) És ezzel mintha konstanzi beszélgetőpartnereim is tisztában lettek volna… Azért is választottam Baden-Württemberget, mert reméltem, hogy az ottaniak elnézőbbek lesznek velem, ha már a bemutatkozás során egy-egy mellékmondatban elejthetem, hogy most ugyan Magyarországról, azon belül Szegedről jövök, de tulajdonképpen bácskai, közelebbről – ha virtuálisan is – szekicsi volnék. Számításaim nem is bizonyultak teljesen alaptalannak. Az egyetemi csereprogramok egyik első állomása a nyelvi felmérő, melynek szóbeli részén a Honnan érkezett? és a Mivel foglalkozik? a leggyakrabban felvetett témák. A mindkettőbe könnyedén becsempészhető szekicsiség némileg feledtetni tudta gyalázatosra sikerült nyelvtani felmérőm eredménynek nemigen tekinthető kimenetelét. A külföldi hallgatókat beosztani hivatott nyelvi hierarchia rendszerén ezzel a fondorlatos módszerrel némileg feljebb verekedve magam azonban már a szekicsietlenségem buktatói val is óhatatlanul szembesülnöm kellett.

Mert az első másfél száz év helyi nyelvadaptációs gyakorlatának az én szocializációm kezdeteire már szinte semmi nyoma nem maradt a járásban. Te még a családon belül második nyelvként az akkoriban éppen leértékelődőben lévő magyart tanultad. (Ami aztán a papád – Fülöp bácsi – halálát követően, ötven éven át – a közelben nem lévén több német – egyedüli naponta használt beszédeszközöddé lett.) A többség nyelvét jelentő szerbbel pedig szintén ideje korán – szenttamási cseregyerekként – kellett megbirkóznod. Az én generációm számára ez utóbbi jó ideig csak a közoktatás nyűgeként volt jelen a mi, a kilencvenes évek közepéig egynyelvűnek maradt, a határon túliság térképére is csak a Megasztárnak köszönve napjainkban felkerülő kisebbségi zsákvilágunkban. Hol legfeljebb a létezett szocialista valóság-szimuraklumhoz történő csiszolódásunk során (tengerparti üdülések, építőtábor) volt érzékelhető ismeretének az olykor az alapvető kommunikációt is ellehetetlenítő hiánya. A németről azonban megvolt a véleményünk. Hitünk szerint azzal a magunkfajta maximum a tányérmosásig vagy a segédmunkáig vihette (: Yugósvábként, a messzinek hitt idegenben).

Márpedig ezen az önnön szekicsiességemet feltárni hivatott úton nem igazán lehetett elsumákolni a nyelvtudást. Anno, tizenévesen nem nagyon akaródzott rákattanni az általad tett javaslatra, hogy otthon, az ebédlőasztalnál próbálkozzunk együtt közelebb kerülni a némethez. Akkori, elutasító döntésemnek most, a konstanzi szakszemináriumokon fizettem meg az árát, melyekre másoddiplomásként, immár majdnem végzett szociológus hallgatóként kerültem. A kisvárosi egyetem körül nem volt nagy tolongás az Erasmus-program berkeiben. Nekem meg a magam szekicsiesség-projektjével ez még jól is látszott jönni. Amolyan igazi felderítőként, a karról elsőnek volt alkalmam becserkészni a terepet. A szemináriumokon azonban nem mentség a külföldiség, még akkor sem, ha egy hajdani szellemi enklávéból érkezett is a delikvens. Szerencsére hamar rájöttem, hogy a derék német hallgatók java sem igazán rágta még át magát a klasszikus német szociológia szakirodalmán. Így aztán azzal próbáltam kompenzálni nyelvi hiányosságaimat, hogy célzottan, egy-egy órán bevethető szövegekre próbáltam koncentrálni. Tulajdonképpen azt tettem, amiért kimentem: Webert, Münchöt, Luhmannt és Habermast szótáraztam ezerrel éjszakákba fulladóan a könyvtárban – többnyire már ismerős szövegeket német eredetiben, hogy hozzá is tudjak szólni a témához.

Amikor elindultam Konstanzba, csak egy email-cím volt a birtokomban. Azon kerestem meg a szintén a városban élő kor- és sorstársat, Helmutot. Otthoni barátaim szerint nagyon jó fej. Még a szülei költöztek ki, de ő is évente hazajár a nagymamájához. Hát nekem akkor már bő évtizede – hogy is mondjam – világpolitikai összefüggésekből kifolyólag nem igazán volt tanácsos hazajárni. Így addig soha nem is találkoztunk. (Azóta azonban már otthon is.)

Helmutnak köszönhetően immár van saját tapasztalatom is arról, hogy milyen egy ún. 'párhuzamos társadalom'. Otthon azt kellett látnom, hogy a kisebbségi lét miként válik zárvánnyá. Kinn meg azt, hogy az önkéntes asszimiláció is könnyen mutat hasonló mintázatot. A Helmut közvetítésével megismert németekről, talán az egyetlen Thobias kivételével, sorra derült ki, hogy első, legfeljebb második generációs bevándorlók leszármazottjai. Ha éppen nem kelet-európaiak, akkor afro-, turko- vagy arabogermán ok. Danielről a menzán tudtam meg – ha a szakácsnők jó része nem szintén balkáni bevándorló lett volna, soha nem jövök rá –, hogy szerb származású. Maga is vajdasági felmenőkkel bír. Talán az első, aki nem kritizálta hevenyészett szerb nyelvhasználatomat. Én viszont nagyon élveztem az ő nagyszülőktől tanult, lálós szerbjét.

Ez a nyelvi archaizmus döbbentett rá, hogy mit veszítettem. A szekicsi svábnak Daniel lálójával paralel, lokális rétegét immár csak Sandles úr nyelvjárástani kötete, a Mottersproch nyomán nyílhat lehetőségem megismerni. Steril leírásokból: személyekhez és szituációkhoz nem kötődő, unalmas példamondataiból… (Akkoriban még – két falu között őrlődvén – a másik zárványt, a feketehegyi nyílt e-ző magyart is eléggé rühelltem. Ma már bizony meg-megdobog a szívem, ha a szögedi beszédtengerből hasonló hanghabok foszlányait vélem kihallani.) Most tudom csak megvallani neked – ebben segíthetnek talán ezek a nyilvánosságnak is szánt magánlevelek –, mennyire sajnálom, hogy – saját nevelhetetlenségemből fakadóan – veled ellentétben nem lehetett a szekicsi sváb nyelvjárás is a nevelő anyai anyanyelvemmé. Az immár örökre a nevelőanyám, azaz a te homályba vesző, tikokkal övezett, apai anyanyelved marad.

(Mindig is különös volt nekem a német Muttersprach és Vaterland: az anyanyelv és az apaföld kettőssége, amiről a nem egészen önkéntes távollét évei alatt volt alkalmam eleget gondolkodni, miközben bőszen cserélgettem az elő- és utótagokat. Mert nincs jó megoldás: sem az általad követett – földet a – nyelváldozatért, sem a nekem kijutó –nyelvet a – földáldozatért verzió nem látszik a számunkra fél évszázad különbséggel felvetődő, szigorúbb értelemben vett egzisztenciális kérdések kényszere nyomán született – a maga teljességében felvállalható – megoldásnak.)

Igazi hazára máig csupán – és nem valószínű, hogy e mögé bármiféle szekicsieskedő fátum-szerűséget kellene odaképzelni – a német társadalomtudományi gondolkodásban leltem. A fentebb említetteken túl, az a Kanttól Ulrich Beckig tartó társadalomelméleti ív kristálycsillagzata képezi azt a virtuális territóriumot, ahol – már amennyire azt nyelvi és szakmai kompetenciám lehetővé teszi – szívesen kalandozok. Pedig legfeljebb ha – ahogy azt eleddig érzékeltetni próbáltam – németes műveletlenségűnek volnék mondható. Amolyan pszeudo-szekicsi parlagsvábnak.

Már ezért se lenne kedvem ellen való az Európai Unió környezetgazdálkodási politikájának a szellemi ruralitások területeire történő kiterjesztése. Az én Leader+-os jelszavam: Szellemi (dél)vidékfejlesztést a 'tartósan csatlakozás előtt álló' régiók számára! Hogy ne érhesse őket készületlenül a csatlakozás/csalatkozás. Igaz a nyáron megkaptam a magamét az otthonmaradtaktól, hogy ne akarjam én Konstanzból – mailben – megaszondani nekik, mi lenne számukra az igazán jó. De azt Szegedről sem könnyebb be/átlátni. Mert leszakadni a témáról máig nem tudok. És e patthelyzet csak mélyül, amióta újra hazajárhatok.

Péter, a szintén rurális közegből érkezett, átmenetileg Pesten nyomuló szociológus barátom, akivel téged már nem volt alkalmam összeismertetni, azzal ugrat, hogy régen megfordult már a drang iránya. Kár a racionalitásba fektetett szellemi energiáért, ha az efféle parciális antitrend-problémák révén kerül felélésre. Nekem azonban – hogy kellően nagy szavakkal éljek – továbbra is ez az életem. Egy kis ember, kicsinyeskedő (: szekicsi ny eskedő) élete. A globális társadalmi problémák nem jelentenek számomra kellő egzisztenciális kihívást, ha nem tudom őket egyben a saját életutam során érzékelt lokális kérdések – mindmáig megválaszolatlan – fonalára is felfűzni.

Azért néha nem várt irányból is érkezik ösztönzés a messziről hozadék nélküliségre kárhoztatottnak vélhető önértelmezési kísérletek folyatatásához. Ilyen például Freiburg. Az igazat megvallva, ha lett volna egyetemek közötti kapcsolat, akkor eredetileg én is oda próbáltam volna meg kijutni. Ám a Konstanzi Egyetem sem jelentett kisebb kihívást. Először is igyekeztem olyan tárgyakra bejárni, ahol a közel- és félmúlt eseményeire fókuszáló társadalomkutatási technikák módszertanát illetően a gyakorlatközpontú pesti módszertan-oktatást kiegészíteni tudó ismeretekre is szert lehet tenni. A netről letöltött körelőadás ugyan nem indult a nyári szemeszterben, de a kvalitatív kutatás módszertanának ottani bevezető kurzusa is olyan eszközök sokaságát vonultatta fel, amelyeket a küldő egyetememen legfeljebb csak, mint lehetséges elméleti háttereket hallhattam emlegetni. Az echte németnek számító narratív interjúzási technika , amely az általam amúgy – a szekicsiségtől függetlenül – preferált Bielefeldi Egyetem Niklas Luhmann tanszéke melletti másik, nemzetközi védjeggyé nemesedett terméke, mélyebb bugyraihoz csak a bevezető előadássorozaton és az ahhoz kapcsolódó gyakorlaton már átesettek felségjoga volt. Így – a bevezető kurzus rendszeres, de némileg passzív látogatása mellett – más tárggyal kellett kárpótolnom magam. Ennek a szituációnak köszönve keveredtem el egy, a szociológia és fenomenológia viszonyát taglaló kurzusra. Thomas Luckmann, mint afféle helyi élő klasszikus, munkássága addig se volt ismeretlen előttem, de nem gondoltam volna, hogy – az elmélettörténeti legenda előtti tisztelgésen túl – a fentebb egzisztenciálisnak nevezett kérdéskörben is alkalmazható tapasztalatokkal szolgál majd számomra az egyik követője által vezetett szeminárium. Miből fakadóan megoldódott a nyári programom is, hiszen időm javát kénytelen voltam a száz éve éppen Freiburgban professzoroskodó életfilozófus, Edmund Husserl műveinek – nem várt haszonnal kecsegtetőnek bizonyuló – tanulmányozására fordítani.

És most is itt tartok. A lényegnél. A kisebbségiség lényegénél. Amely magában kell, hogy foglalja a szekicsiségnek a lényegét is. Félek, hogy ennek lényegét már/még nem leszek képes a jelen levél keretei között kifejteni a számodra. De talán adódik még egy második (x. -edik) esély… A lényeg, hogy nem adom fel.

Azt azért még elmondanám, hogy akadt egy újabb segítőm Freiburgból. Ő Hari. Egy másik virtuális – ha nem is pszeudó – szekicsi srác. (Az édesanyja még a faluban született.) Vele már itthon ismerkedtem meg. A községben ugyanis nagy megemlékezés-sorozat zajlott a nyáron, amin a kitelepítettek is képviseltették magukat. Na itt ismerkedtem meg Harival. Ősszel, amikor a jegyeimet mentem ki begyűjteni, hozzá is beugrottam Freiburgba. Mi, szekicsiek – ha van rá mód – tartsunk össze!

A falu mára már végleg és visszavonhatatlanul Lovćenac. Az új nyelvtörvény alapján jobb sorsra érdemes politikusaink a Szikics jelalak magyaros használatát szorgalmazzák. Ami jó adag provincializmus, hisz egy nyelvjárási formát tesz meg normává. Igaz, az eredeti helyzet sem volt sokkal fényesebb, amikor eleink a Fekete- és Szeg egyháza települések írásos emlékeit őrző fel- és leiratokat ferdítették Fekete- illetve Szegheggyé. De ez kevésbé fontos, mint a kisebbségi sorssal, a zárvány-léttel vállalt szolidaritás. Hogy legyen esélye a fel(ül)emelkedésnek… Ezért állítom, az egykori amerikai elnöknek, JFK-nak Berlin blokádja idején szállóigévé vált kijelentését parafrazálva: Ich bin ein Sekitscher . Hisz – kedvenc szerb etnológusomat, Ivan Čolovićot rendelve a kijelentés mellé értelmezőül: 'Mi mindannyian egy kicsit törökök (: szekicsiek) vagyunk. Bár ez koránt sem lényünk legvisszataszítóbb darabja. ' Ahogy örökös mentségünkül sem szolgálhat.

Hát, kedves Tante Lonzi, egyelőre eddig jutottunk a szekicsiség-tematikát illetően.

Ígérem, legközelebb annak lényegét is megkíséreljük felmutatni. Nem kell más hozzá, csak egy csipetnyi – freiburgi eredetű – lényeglátás…

Az örökkön egységes, égi Európában is ölel nevelhetetlen fiad: Tibor