Samu János Vilmos
„Flamingó a darálóban”
Jódal Kálmán sorai

A kortárs magyar irodalom csöndben van. Ezt már megszoktuk, és réges-régen elfogadtuk. Őszintén szólva nem is érdekes már; minek is, elvagyunk magunkban. A jó szöveg – kevés kivétellel – annyit jelent csupán, ráérezni egy irodalmi dialektusra, a megfelelő hangsúlyok kiemelésével eleget tenni az elszigetelt esztétikai kommunikáció feltételeinek, és az ilyeténképp megvalósuló megértésben bekerülni a körforgásba. Amely – per definitionem – ismétli önmagát, újra és újra ugyanoda tér vissza. Az előre kész nyelvet kell beszélnem, ha azt akarom, hogy megértsenek, és, ami ugyanaz: elfogadjanak.

No, soha is akartunk valahová eljutni, itt az út a cél, a (kanonikus) értelem megképződésének temporális folyamata , amelyből nemcsak a finalitás vagy valamely formalizálható szerkezetnek kell hiányoznia (a nyitottság nevében!), de az autenticitásnak is, a retorikai értelemben vett meggyőzésnek, amely lenyűgözi (-győzi, kimozdítja, elbizonytalanítja) a befogadót. Nem annyira segíti meggyőződései megszilárdításában, de problematizálja azokat, rádöbbenti a „nyelv élő létének tapasztalatára: a tevékenységként, beszédként értett, teremtő nyelv gondolatára” (Kulcsár Szabó Ernő), amelyben a dialogikus helyzet egyensúlytalansága összevág a nyelv (metaforikus) növekedési pontjának kiszögellésével. (többé-kevésbé Richard Rorty) Hiszen „a nyelv emberen túli hatalmát olyan jelenségként kell megértenünk, mint ami mindig csak valaki/k megértésteljesítményén keresztül bizonyul valaminek” (Kulcsár Szabó Ernő), és ezt a megértést – gyakorlatunkban – mindahányszor a szélesebb olvasóközönségtől elzárt szakmai (tehát gyakorlatilag írói, és nemcsak, sőt nem elsősorban irodalomtudományi) recepció szentesít(het)i. Az irodalom (a grafikus kód természetéhez – igen gyakran öntudatlanul – igazodó nyelv artisztikus megformálása) magába zárkózik, és biztos anyagi támogatottságától indíttatva, szabadon eldialogizálgat önmagával, önnön kánonharcában foglal állást, egyre kevésbé kíván „tevékenységnek” mutatkozni. Senki sem olvassa, senkit sem érdekel, de a vészjósló jeleket sem olvassa senki, senkit sem érdekel – amíg (akár zárt rendszerként, kitartottként) működni tud. Ha mégis, ha az írástudó fölébred és fölfedezi területvesztéseit, úgy gőggel felel „mert még a szűkülő piacból is csakis saját unikalitására, elitizmusára képes következtetni” (Pollágh Péter), „beláthatatlan (azaz nagyon is könnyen belátható) energiát fordít határai kijelölésére, óvására. Előre inszinuál, előre próbál nevetségessé tenni minden falbontó experimentációt, minden fogalom-átrendező truvájt, legyen az bármennyire is pontos és reflektív”. (továbbra is Pollágh) Bárminő szubverzió veszélyét el kell kerülnünk, az irodalomnak versenyre kéne kelnie nála jóval gyorsabb és (a befogadó figyelmének fölkeltése szempontjából) hatékonyabb közegekkel, a maga elit csoportján belül alkalmazkodnia kell (az egyébként cseppet sem kárhoztatandó médiakultúra) konkurens (auditív, vizuális, digitálisan interaktív etc.) közegeihez, amikor vagy a hagyomány beszédének szintagmáit alkalmazza (posztmodern recikláció ; nem kevesebb, ám higgyék el, nem is több), vagy „könnyű”, szélsebes siklást támogató felépítésével (a barthes-i örömszöveg némelykor karikatúrába hajló változata) járna az irodalomba bonyolódott – érdekelt – olvasó kedvében, mélységesen félreértve a verbális kód jelenkori státusát. Itt a kommunikációs teljesítmény a fölsértett nyelvi standard familiáris alakzatainak fölismerésére, azoknak mintegy szublimációs, végső soron identitásképző funkciójára támaszkodva megy végbe. Most, hogy a radikálisan interpretatív „modern” alapvetéseit sikerrel fölszámoltuk, elérkeztünk a sebesség idejébe, a(z irodalmi szöveg) kódolási-dekódolási folyamatának legrövidebb változataihoz, amelyek a kortárs kultúrával korrespondálva kétségkívül hatékonyak lehetnének, ha valamiért nem beszélne mindenki az olvasás válságáról. Ha az irodalom szinte teljes intézményrendszere nem került volna ki abból a dialogikus szituációból, abból a nyelvből, amely „mindig csak valaki/k megértésteljesítményén keresztül bizonyul valaminek”. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az irodalmi berkekben való magasztos elfogadhatóság és érthetőség exkluzív pozícióját – éberebb/részegebb órán – különösebb kockázat nélkül adhatjuk át az értelemfeledésnek, egy akadozó, valamelyest bonyolultabb állításnak, amelyet ha energiaigényesebb megnyitni, esetleg mégsem jelent visszalépést. „Az értelemfeledés nem megbocsátani való vétek, nem kínos teljesítménydefekt, hanem affirmatív érték, a szöveg felelőtlenségének, a rendszerek pluralitásának egyfajta hangsúlyozása...” (Barthes), és ha az alfabetikus kód önreflexív működésében merül föl, úgy túl is mutathat a nyelvtudomány tárgyaként szereplő nyelvfogalmon. Nem mintha kilépne belőle – ez nyilván nehezebben valósul meg –, de tudatosítja annak természetét, nem kíván (dromológiailag) gyorsabbnak tűnni saját lehetőségeinél. Nem akar, mondjuk, kép, mozgókép, vokális folyam lenni; ismeri a helyét a közegek között, és artikulálja is.

*

Ilyen körülmények között vajon hová hullik a „sínen túlról” (Kontra Ferenc) származó szöveghely: „Mefisztó előszökken a pudingból, miközben Flash Gordonnal Philiph Glasst hallgatunk. A zene sűrű szövete behálóz, kábít, ringat, bűvöl.

Fasza, mondja Flash. Színtiszta anyagtalanság.” aztán: „puha csipkehúsomban álomba révedek: Épp egy győztes posztavantgárd-szoftpunk csatából térek haza barátaimmal. Ubullal, a biovideo- aurafotóssal, aki a Kripton bolygóról származik, mint Flash, és sámánrévületében szerencsesárkányokon, szárnyas malacokon száguld a légtérben, valamint Sztalkerrel, a síró, magányos nindzsával, aki önmagával beszélget, halottakat lát és bűnösen szemenszedett. Vidáman lépegetünk hazafelé, az ex-zombori Vágány környékére, ahol felnőttem, vagyis már sehová.” „Fecskendőt szúrnak az egyik szemembe és eltűnnek, és döngő léptekkel eltűnnek. Oli-W-Era-Z-11 erre oldalba bök.

Kik voltak ezek a parasztok?

Ismét töltök neki a zöldteából.

Dunsztom sincs. Valami kretén állatok. Te csak ne zavartasd magad.

Oli-W-Era-Z-11 szorosabbra fonja a köteleimet:

Azért egy üvegnyak még megteszi.

Rábólintok. A vedlett pianínó mellett Xaver-H-51 lóg fellelkesülten, felakasztva.

Ismét a zöldteás csészébe nézek.”

Az újvidéki (merre is van?) Jódal Kálmán hadilábon áll a flamingókkal és a világgal, miközben, meglehetősen egészségtelenül, „könyvtárban lakik” (Beke Ottó), és elfeledett első kötete (Bakancs és fal; Újvidék: Forum, 1994.) után a pszichózis végvidékeiről tudósítva, magában mormogja-raccsolja, „kiborgokra várva”, ravaszul („Tündérek, manók, tengericsikók, rákok és kagylók lapulnak agytekervény-tarsolyomban... Kissing Jesus in the dark.”), hogy „puha játékmackó-léptekkel, de óriásikkal, hisz egy többméteres Teddy-bear-ről van szó, megjelent a plüss-szörnyeteg, és szétzavarta a gyülekezetet”, később meg csönd támadt, hangtalanság, mert a „világ a másik nyelvében kínálkozik fel, annak mondatai hordozzák” bár a benne föltáruló jelenség “nem belőle következik: nem úgy találunk rá, hogy a jeltől mint dologtól visszanyúlunk a beszélgetőtárshoz, aki e jelet adja, mint ahogyan a látszattól a magában való dolgok felé haladunk (...) A beszélgetőtársra nem következtethetünk...” (Emmanuel Lévinas), elvégre a szerzőkben gondolkodó kortárs irodalom (erről nemigen sikerül lemondanunk), megint mondom: csöndben van. Akkor is, amikor – legtöbbször ez történik – megfelel, olyankor pedig, amikor az ismeretlen vajdasági cyberpunk, jó Kálmánunk lenyeli gyógyszereit, és az idézett szöveghelyeket több száz oldalon át kitartja, még inkább. Mindez belügy, vajdasági „ezotéria”, ismeretlen felületen lejátszódó személytelen magándráma, intim, szándékolatlanul antikanonikus, ám fegyelmezett rituálé, perverzek menedéke, amolyan renyheség, luxus, ajándékozni akaró művészetféle, értelemfeledés, amely nem beszél/tanul nyelveket, hajlik és indázik, fontolgat, mérlegel, hanem egyszer csak megszólal, a saját szabályai szerint, a maga különleges hangján, akár artikulálatlanul, a megértést némelykor túlprovokálva, újabban a következő címekkel: Triptichon: Mustárgáz márványpapírból, Aszpirinkereszt, kiborgokra várva; Track No 11. Mp3, retrodance; Vitamin-objektum; Dirty; Céltalan séták idegen fantom-világok romjai közt Gotham Cityben, bárhol, sícipő nélkül, fémreszelék ízével a szájüregben.