A téma: Raffaello: Angelo Doni képmása.

A látvány: egyszerű, ám megkapó.

Előrebocsátom hozzáállásomat e kis esszé témájához. A festményről, akár a versről, csak úgy beszélni – meddő vállalkozás. Vagy a zenéről. Képes vagyok verset írni a szoborról, vagy lefesteni a zenét. Ha felgyújtom a könyvet, már többet mondtam el, mint ha tíz oldalnyi értekezést írtam volna róla. Ezért:

Nekem ezer dologról mesél ez a kép. Ahogy nézem, már nem is festmény, szól hozzám, sőt, már várja is a választ (ez az „érett reneszánsz alkotás”), tétova ujjai cseppnyi türelmetlenségről árulkodnak. A színei érzelmek, a mélységei az időben ragadnak magukkal és nem térbelileg.

Nézzük egymást a képpel.

Ki vagy? – kérdezzük egyidőben. Azt mondják, Angelo Doni. És hogy csak voltam. Így lenne?

A tekintet megkapó. Vagyis AZ a megkapó. Benne aztán ott bújkál a „kik vagyunk?” kérdés. Na és az idő. A „honnan hová?”. Valóban. Kétségkívül ellátsz hozzámig, A. D.-nek nevezett. Már-már tudathasadás érzetét kelti, mint egy tükör, összekötve egy idősíkkal, ujjaim az ujjai, tekintete a tekintetem. Ahogy nézzük egymást...

– Uram,...!

Semmi. A kiáltás lassan elenyész a szürke, magukba roskadt dombok között, miképpen a remény, s a vak ég szeretete, nemkülönben a horizonton túl feltételezett értelem megértése, valamint a „mi” és az „együtt” fogalma. Igen. Mindez most végképp tovatűnt, Attilám...

Lehet, hogy nem is kiáltott? Talán az egészet csak elképzelte? A kisember bizonytalanul körülnéz, mint aki mástól várja a választ.

Lőn néma csend. Csak ez a homokos, szomorú, vizes sík. A távolban dombok, vagy csak ormótlan, szürke fellegek talán. Felette a mocskos, vak és süket Ég, mint kopott ajtó, mely mögött csupán por és pókháló és mocskos, vak és süket Csend, a lakó megszökött vagy felkötötte magát, azt regélik.

Alatta a mocskos, vak és süket föveny, homokos, szomorú, vizes sík. Egy másik ajtó. Talán.

Körötte a semmi.

A kisember szétnéz merengve, és okos fejével biccent. Ó, jönne bár az ördög, az enyészet hóhéra, vájná karmát rücskös, kiszáradt testembe, feltépve az utat az ég felé, boldogan üvöltve esztelen kínomban, elétárnám feslett lelkemet, nekem már nem kell. Vagy a bősz isten, kerubok lángoló pallossal, üvöltő fenevadak, szörnyek és lidércek, a tébolyodott elme torzszülöttei!...

Semmi. Csak a csend. Csupán sötétebb lett valamivel, ahogy ez a húgyszín égitest elélvezvén/elvérezvén átadta posztját sápadt nővérének.

– Figyelmezz hát reám, ördög testvér! Azért jöttem, hogy beszélgessünk... nem hallod?!... figyelj már rám, a kurva anyádat! Nem tartok tőled cseppet sem, hallod?!... Jöjj már elő, te rohadék!... Gyere, beszélgessünk!... A kurva anyádat, a kurva, rohadt anyádat... – a kisember lassanként kifullad, ahogy a port rúgja vadul és átkozódik az éjszakában. Egy ideig liheg, majd újrakezdi a mondókáját, ezúttal csendesebben: – Krisztusom, Te vagy az egyetlen, tudom... kérlek, könyörülj rajtam... kérlek, kérlek, vigyél el innen... végy magadhoz... kérlek, segíts, mert... mert félek, igen, félek itt egyedül, bassza meg!... bassza meg, bassza meg... hát Te sem hallasz?!... Nem kell a másvilág, nem érted?!... meg a pokol se, semmi!... a nemlét... az... az örök, a szent Öntudatlanság!... kérem a... kérem a köztes létet... a nemlétet... kérem a köztes létet, a nemlétet... – ezt a monoton rigmust kántálja vég nékül, s elindul valamerre a részvétlen árnyak között.

Egy idő után feleszmél, s egykedvűen veszi tudomásul, hogy nem is a pusztában bandukol. Házak vannak itt, meg folyó. Hajók és rakpart. Itt-ott emberek. Végtére is nem mindegy? Az ajtók és az arcok, a homokpad és a felhők, és ami mindezek mögött rejlik.

– Phű! – ettől az íztől a szájában köpnie kell. Valahol hányhatott is az előbb, attól ilyen savanyú.

Lassan tovább botorkál. Kezd már unalmassá válni ez az egész. Hopp! Itt egy pad. Leül. Rágyújt. Már nem kántál, nem motyog. A semmibe mered némán. Hunyt szemű házsor, gesztenyék sötét kontúrjai, korlát, síma víztükör. Álmos koporsó az éj. Köréje gyűlnek szelíden, s nézik, nézik a csillagok.

Ma sincs jó kedvem. Hehe... Valami gonosz szag terjeng ebben az istenverte lyukban. Újra írok. Na, mondd már. És akkor mi van?

Volt egy témám. Ja. Volt több is. Jó régen volt. Ezek a szagok mindenhová elkísérnek. Bűzlik itt minden. Átkozott odu, gyűlölöm. Korhadnak a falak, vagy nem is tudom. Sok itt a csótány.

Miről írok, szentisten, ez képtelenség. Talán olyan sok sort kéne leírnom, mint Hrabal, bekezdések nélkül, hogy az átlagolvasó visszarettenjen, ha belelapoz a könyvembe. Megöl ez a szag.

Már évek óta írom a regényemet, de még mindig nem sejtem, miről szól. Jó regény lesz. Olyan, mint az élet. (Miket hordok itt össze.) Nincs jó regény. Nincs jó. Már írtam öt-hat előszót a regényemhez. Átkozott szag. Megöl. Írtam vagy hat előszót, nem tudom már, miről szólnak. Úgy írok, ahogy élek. Vagy inkább: úgy élek, ahogy írok. Éhes vagyok. Kurva fix...

Erőltetem. Olyan ez, mint a szarás, ha visszatartod egy ideig, utána már egy istennek sem akar újra beindulni. Szar ügy, valóban. Jó kis jazz szól Amerikából, az acélrádió páncélláncain. Hagymaszag vegyül a szoba alapbűzébe. Kedvem lenne megdögleni. De kezdjük az elején.

Aznap jó kis jazz szólt Amerikából, az acélrádió páncélláncain. A rózsaszín redők préseltek volna kifelé, ám én dacosan kapaszkodtam az akkori szobám lágy, langymeleg falába. A küzdelem órákig tartott. Sajnos már akkoriban is túlságosan rest voltam a tartós ellenálláshoz, így amikor a szobám keleti fala felhasadt, megadtam magam sorsomnak az engem óvatosan/kíméletlenül megragadó karok személyében. Odakint anyámat életben találtam. (Alig.)

Hoppszassza! – kurjantottam harsányan, azonmód felhívván a Világ figyelmét. Itt vagyok, üssetek, üssetek, nohát, lássuk, ki a legény?! Csattogtattam szárnyaimat, fenemód üvöltöttem szilajságomat bele a világba. A kutyaúristenit, ki mer elém állani?! Üss hát, Világ, ihol vagyok! A világ elnézően mosolygott és elfordította tekintetét.

Az állat színtiszta/egyszerű üvöltését próbáltam mívelni világéletemben. Sikerült, üvöltésem immáron artikulálatlan, teljességgel érthetetlen. Prózámban ódzkodom bevetni költészetem szilaj/fényes sorait, egyszersmind félek mindentől, ami költőietlen. Félek magamtól, kicsi Lou...

Túl szép ez a jazz... Erős kontrasztban áll szobám förtelmes bűzével. A kristályhangok megküzdenek minden egyes hüvelykkel a rádió és a fülem között. Az acélrádió és a beleim között. Harcukat figyelem, képtelen vagyok az írásra koncentrálni. A beleimből írok. Kurva fix...

(Mit teszel, ember, mit teszel, írj csak, írjad csak, írjad, írjad. Mit teszel, ember.) Igen, most zongora szól. A víz világnapja van. A diákok a folyosón bort isznak. Trágár nászát ülik a nyers ostobaságnak, és az ajtóm alá okádnak. Nem számít, a szagon itt már nem változtat a gyehenna összes kénköve sem.

Ma csak egy kicsit merészkedtem vissza a kezdetekhez. De megkezdődött, és maga a pokol fejedelme a terapeutám. Mindazonáltal mára feladom, gyengének érzem magam. Hogy miért ragadtam tollat? Nehogy elfeledjem, miként kell tartani. Te meg, kicsi Lou, aludj szépen, én inkább meghalok lassacskán, mert ma sincs jó kedvem, hehe...