Thomka Beáta
Egy Tolnai-metafora visszavezetése

A delta lehetséges poétikai redukciója

A meghívóban felvetett kérdésekhez két szempont alapján közelítek: Tolnai Ottó Delta (1-3.) avagy út a mai vajdasági költészethez című 1969-es ( Új Symposion 54, 55, 59. sz.) esszéjéből kiindulva, illetve poétikájának összefüggésében vizsgálva a delta metafora lehetséges jelentéseit. Az első lépésben az általa felkínált költészettörténeti kommentár képezi a vezérfonalat, a másodikban írásművészete és annak kontextusa.

Az Új Symposion 69-70-es évfolyamait lapozva, számomra is – aki ekkoriban vettem részt a legintenzívebben a Symposion-műhely munkájában – és az új, mai olvasó számára is nyilvánvaló az 1968-as történelmi eseménysor közelsége és hatása. Tolnai ekkoriban közli a Ars politica című versplakátot, tehát tagadhatatlanul erős a lapban, a közleményekben, a képi anyagban is a 68/69-ben lejátszódott európai események és forrongások hatása. A Mao, Che, Ginsberg, a hippi, a beat, a diákmozgalmak, a forradalom, a csehszlovák megszállás – nevek, fogalmak, események, amelyek a történeti időben lokalizálják a folyamatokat. Ezzel egyidőben motívumokként meghatározzák egy korszak társadalomkritikai beállítottságának és művészi fogékonyságának jellegét.

Tolnai ötévtizedes munkássága során viszonylag ritkán, néha azonban mégis programszerű összegfoglaló írások közlésére vállalkozott. A Delta … egyik ilyen „hosszan készült” munkáinak egyike. Közvetlen célja azon fiatalabb költők bemutatása, poétikájuk kommentálása, akik az első nemzedéket néhány évvel később követték. Néhányan éppen 1968-ban publikáltunk először a lapban, 1969-ben pedig összeállt egy virtuális költészeti projekt (konkrét költészet, képversek), amely a Symposion Füzetek egyike, illetve több plakát, melléklet anyagát alkotta. Kezdeményezések voltak ezek, amelyekben Tolnai jó érzékkel regisztrálta a poétikai megoldások és a nyelvhasználat változásait.

Visszatekintésének másik ösztönzését Domonkos István Áthúzott versei (1969) jelentik. A postai küldemény önreflexióra készteti. A gesztus gyakori Tolnainál, elég a Versek (1975) Rekapituláció alcímére gondolnunk. Időben nincs túl távol egymástól a két önértelmezési alkalom (noha időközben meglehetősen kíméletlen folyamatok zajlottak körötte, a lap körül).

Tolnai jellemző észrevétele a Domonkos korai versnyelvének és a fiatalok poétikájának szembeállítása:

„A vajdasági költészet Domonkos verseiben emelkedik és süllyed hő- és fagypontjára, nála kezd el repedezni, szavakká porladni. Itt jól megfigyelhető az átmenet a Symposion-nemzedék második hullámának kívül-belül üreges költészetéhez.

NEM MERED RÁNK ÜRES TÉR? NEM LETT HIDEGEBB? Kérdezi tovább Nietzsche őrültje. Az átmenet, különösen a beavatatlanok számára, észrevétlenül történt, ahogyan az érett gyümölcs lehull a fáról és mégis: ÉG és FÖLD. A fiatalok ÚJ NYELVE szembeszegül, szembeszegül mint egész, semmit sem vesz át világunkból, semmi közös ügye nem volt vele, nem kellett előbb bűnbe esnie, hogy aztán még MEZTELEN SZEMEKKEL kiűzzék:

GONDOLTÁL-E EZZEL A KIŰZETÉSKOR
KARDDAL ÉS NAPPAL A FEJED FELETT.
(…)
TŐLEM NE VÁRJÁTOK
HOGY MAJD A LÓSZART KAPKODOM
NECCBE A SZÜNETEKBEN

Angazsált költőink innen vannak a nyelven, Domonkosnak saját nyelve van, a fiatalok meg túl vannak, új nyelvük van.” (54. sz. 25.)

Milyen értelmet ad a delta fogalmának ekkoriban? Egy bravúros, a vajdasági irodalomtörténetben csak rá jellemző módon, irodalmi, filozófiai, művelődéstörténeti asszociációsor kontextusában végigfut a delta, kapu (a szó héber jelentése), torkolat, forrás, út, kaland, cél és egyéb gazdag jelentésű képzetkörön. Jelentős megfigyeléseket tesz a saját korai ars poeticája és a Domonkosé, másfelől pedig az akkoriban indulók világélménye, költészetfelfogása közötti különbségekről. Irodalomtörténetileg is érvényes a megállapítás, mely szerint Tolnaiék már nem a közösségi képviselet, valamilyen megbizatás jegyében léptek fel, mint ahogyan ezt a meghatalmazást az előttük járók még a költőszerep (!) természetes adottságának vagy éppen társadalmi küldetésnek vélték . A jelenség egyébként az egész tágabb térségre jellemző még ekkoriban, s van, ahol később is (Jugoszlávia, Magyarország, Kelet-Európa). A másik eltérés az előbbi nemzedék közvetlenebb társadalomkritikai magatartása, tudatossága és a fiatalabbak (Böndör Pál, Kisjovák Ferenc, Danyi Magdolna és mások) apolitikussága között mutatkozik.

Talán a harmadik, mellékesnek tűnő észrevétel a legtávlatosabb, ugyanis az azóta eltelt évtizedek éppen ezt a vonást erősítették fel. Domonkos korai verse, például a fenn idézett Natura morte, komorabb, emelkedettebb dikciójú, az Áthúzott versek pedig több humort, groteszk vonást tartalmaznak. Ahogyan a még későbbi antologikus mű, a Kormányeltörésben is. Éppen ez a furcsa látószög, játék és játékstílus válik majd Domonkos, illetve Tolnai későbbi poétikájának alapvonásává. Az ezredforduló tapasztalata értelmében a vajdasági gyökerű, akár a valamikori tartományban, akár a kontinens más részén keletkező irodalmi és színházi alkotások egyik meghatározó karaktere ebből az ironikus, groteszk, tragikomikus látásmódból következik. E szemléleti elem forrása - magyar viszonylatban – kétségtelenül a két említett alkotónál található. A Domonkos-songok, „kuplék”, énekelt darabok, illetve a Tolnai-féle Wilhelm-mitológia termékeny hatásáról tanúskodik többek között az a ioculátori verselés is, amelyet Sziveri János képviselt vagy Balázs Attila prózája. Nagy József rendhagyó színházvíziója és az a játékstílus sem függetleníthető ettől, amelyet e különös művészeti affinitásból, a közös regionális létélményből, mentalitásból táplálkozva a Jel Színház művészei a nemzetközi porondon is ismertté tettek. A kisugárzás folytatható, ugyanis jó ideje nem korlátozódik sem az irodalomra, sem a származás szűken vett terepére. Előzményei és következményei vannak a vizualitás terepén, képzőművészetben, filmben is.

A Delta … esszét követően jelent meg Tolnainak A rövid versről ( Új Symposion, 1970. 65. sz. 9-10.) írott szövege, az előbbi gondolatmenet szerves folytatásaként, ugyanis Böndör Pál kötetéről értekezik. A két ellentétes metafora, a szívdobbanással és a tárgyilagosság fogalmával jelzett kontraszt kibontása remek szembeállítást eredményez: „a két pólus kiemelése csak az áttekinthetőséget segíti elő”. Az előbbihez a dalt sorolja, a másik kategóriához egyéb minőségeket társít: „a tárgyilagosság korában (a vers): el-vesz, zsugorít, kondenzál, minden lemeztelenedik, a költő nem dalol már, csak szól, szavakat mond, néhány szót ismétel, variál, néhány szálkássá súrolt kopott szót pároztat, azaz egyfajta öntudatosodás tanúi vagyunk.”

A látlelet pontossága éppen annak a nem reduktív ars poeticának a sarkpontjából elgondolkodtató, amelyet Tolnai képvisel: mifelénk „csak az utóbbi időben indult néhány költő azonnal felrakott szűrőberendezkedésekkel”, írja szellemesen. Saját korábbi köteteiben már jelen volt az a narratív versbeszéd , amely a Balkáni babér ban (2001) és azóta uralkodónak tűnik művészetében. Költészetfogalma és poetikája eleve annak a furcsa köztességnek a jegyében alakul, amely egyazon logikát érvényesít a közlés mindkét alapformájában. A sorokra tördelt, központozás nélküli „vers” narratív árnyékolású. A versszerűség változó kritériumainak tudatában a sortagolást megtartva történetszerűen satírozza a szöveget. A sorok a mondattagolás helyére lépve átveszik a megszüntetett központozás szerepét. Ugyanakkor teret, levegőt biztosítanak és levegővételt engedélyeznek az idő- és a folyamatosságelvet elutasító „eseménymondás” szabálytalanságai számára. Szó-, sor-, szakaszismétlések, a rím ritmikai rendeltetését átvevő motivikus és képi párhuzamosságok, a gondolatritmust biztosító refrénszerű visszatérések mozdítják ki a diskurzust a csupán sziluettjében megtartott versformával együtt az alternatív líra irányába.

Tolnai prózai elbeszélései és önelbeszélései az epikai konvencióhoz viszonyítva szabálytanok, oldottak, és elkanyarodnak a történetmondás hagyományától. Elemeik felfűzésében nem a narratív logika koherenciája, hanem a társító logika érvényesül.

A narrációban nem az időbeli, térbeli összefüggés, hanem egy rejtett, rendszerint irreális, érzéki, asszociatív kapcsolatteremtés csapongása érvényesül. Azon poétikai eljárások közül, amelyek ebben az életműben verset, prózát, drámát, esszét egyaránt jellemeznek, kiemelnék néhányat: porlasztás ; egybeolvasztás; összevillantás, érintkeztetés, társítás; konkordancia, diszkonkordancia. A porlasztás értelmezésemben azon műveletsor része, amely vagy a részekre tördelés, a miniatürizálás másodlagos gesztusa, vagy annak a látásmódnak a jellemzője, amelyet Tolnai másutt a raszter technikával jellemez. Vagy egy elemi közelnézet eredménye, vagy egy tudatos redukció, a mikrovilágra egyszerűsítés művészi eljárása - nyelvben, képi, filmi, gesztuális megjelenítésben. Ez tapasztalható a dadogás, a porlasztott minőségek, az anyagiasság és tárgyiasság jelentőségében. A kép-, motívum- és képzettársítás az analogikus gondolkodás eleme. Ennek uralkodó jelenléte biztosítja azt, hogy az asszociativitáson alapuló merész kapcsolatok minden műfajában azonos jelentőségűek legyenek. A fenn elemzett esszére ugyanúgy jellemzőek, mint prózai vagy narratív árnyékolású verseire. Az egybehangzás/széthangzás, megfelelés és nagyívű eltérés együttese ugyancsak a legkülönfélébb műalkotásszinteken, eljárásokban és a miniatűr képi alakzatokban jelentkezik. Mindennek váratlanság, feszültség, kontraszthatás, gyakran sokk az eredménye.

A delta Tolnai 69-es esszéjében a forrás és a torkolat kezdő és végpontjait is jelenti. A jelképes térképzeteket a szöveg alapvetően a két nemzedék poétikumának differenciálására vonatkoztatja. E helyen nem, másutt Vajdaságra mint olyan imaginárius régióra reflektál, amely a kulturális, szellemi értékek és áramlatok áteresztő, befogadó, magába ömlesztő közege. Kultúrák, égtájak, civilizációk kereszteződésében álló virtuális kapu. Voltak időszakok, amikor ezen keresztül szabad áramlás folyhatott Közép-Európa, a Balkán és a Mediterráneum között. Az egyéni szellemi, intellektuális és érzelmi terrénumon ugyanúgy, mint a Symposion-típusú magyar és nem magyar orgánumokban, jugoszláviai projektekben. Más korszakok pedig éppen nem kedveztek vagy nem kedveznek a másság megbecsülésének, a sokrétűség értékeinek. (A jelenség azonban nem lokális, világszerte elemzés tárgyát képezik a többnyelvű közösségek belső viszonyai, jogvédelme és konfliktuskezelése.)

Tolnai opusa három döntő kérdésben sajátos stratégiát jelöl ki. Az egyik az újkor óta érvényes európai humán értelmiség alapvető létfeltétele, a kontinentális kultúra háborítatlan egybelátásának biztosítása. A többközpontú művelődés tapasztalatából következő multikulturális szellemiség igénye a másik elem, ami a jugoszláviai geopolitikai adottságokból azon értelmiségiek és művészek számára jelentett, jelent pótolhatatlan minőséget, akik ebben – nemzeti hovatartozástól függetlenül – fölismerték a többlet lehetőségét. A harmadik pedig a regionalitás mint értékminőség elve.

A helyi, specifikus, marginális jelenség, alak, látás- és beszédmód iránti fogékonyság Tolnainál olyan kimunkált szemléleti és komplex művészi magatartást alapoz meg, amely a poétikai dialektus módján működik. A regionalitástudat elmélyítése egyben annak meghaladása is: Aufhebung , amely nélkül nem létezne Marquez vagy Hrabal prózája, Fellini vagy Aki Kaurismäki filmművészete. Más szóval nem lenne olyan művészi élményünk, amelyben ne a dél-amerikai, cseh, olasz vagy finn azonosság valamilyen vonására döbbenénk rá különleges felfedezésként. A formátumos alkotót a belső transzformációra való képesség akadályozza meg a kis kulturális közösségekre jellemző megmerevedéstől, a provinciák kulturális önértékelésének túlzásaitól. Franz Kafka is a mindenkori kisebbségi irodalom, a „literature mineur” egyik képviselője a világirodalom palettáján (Deleuze). Mészöly Miklós magát kulturális szempontból meszticként jellemezte, amivel a saját nyelvbe bezárkózó, homogenitásra alapotott szemléletmóddal kívánt szembehelyezkedni.

Tolnai alakjainak, alteregoinak általa sokat hangoztatott provincializmusa új nyelvet teremt és eredeti imaginárius világot képvisel a kortárs irodalom összefüggésében. Míg művészetének korai stádiumában kísérletező gyakorlatával, neoavantgárd megoldásaival, műfajainak műfajtalanságával, a kilencvenes évek óta éppen eredeti művészi nyelvjárásával gyakorol erősödő hatást a jelenkori magyar irodalomra.

A német kritika ezen utóbbi sajátossága révén ismerte meg és értékeli. Ilma Rakusa átveszi tőlem a metaforikus szociográfia kifejezést, alkalmasnak véli Tolnai prózájának jellemzésére. Másik kritikusa szerint „Tolnai Ottó, akinek jelen elbeszélései egy messzemenőkig vidékies és manualitás jellemezte világ anakronisztikusnak tűnő anyagiságára korlátozódnak, önmagát szarkasztikusan (?) 'vidéki Orpheusznak' titulálta. Aki az irodalomtól többet vár, mint csupán a legújabb kommunikációs technológiák megidézését, az a burjánzó emlékezés és a művészien kidolgozott leírás esztétikailag kényszerítő összekapcsolása révén bizonyára könnyen felismeri Tolnai Ottóban a rangos európai szerzőt. Tolnai a nyelv segítségével lenyűgöző képi világot teremt, amely – képi nyelven szólva – valahol Tarkovszkij filmjeinek messzemenően művészi archaikuma és Terrence Malick filmjeinek az embertől kegyetlen távolságban található szépsége kötött helyezkedik el. Tolnainak eddig egyetlen műve sem volt németül elérhető. Az abrasch sorozat tehát úttörőmunkát végez, mégpedig gyönyörű kiállítású könyvek formájában.”

A hagyományos poétikai, műfajelméleti besorolhatóságot cáfoló, különleges hatást kiváltó Tolnai-versek, -monológok és prózák a magyar és az idegen nyelvi olvasót is meglepik szokatlan szövésükkel. Elbeszélései igen ritkán hagyományos novellák, noha akad kifinomult poénnal záródó novellája is ( Hamuka ). Drámáinak alig van cselekménye: a hős megszólalása inkább valamilyen tudatáram nyelvi alakzatának tűnik. A mindennapi körülmények, tárgyak, észleletek, jelentéktelenségek megnevezése, a megszólaló alakok, asszonyok, vendégmunkások, elesett, marginalizált figurák, esendő peremvidéki, dadogó hősök szólamai olyan fokú közvetlenséget engedélyeznek a diskurzusnak, amely megszünteti a beszélő és hallgató (néző, olvasó) közötti távolságot. Mintha művészi beavatkozás nélkül zajlana a folyamat. Az irracionalizmusra, látomásosságra hajlamos képzelet azonban a legváratlanabb ponton eltéríti, megemeli, kiszakítja a közlést, helyzetet a kvázi-valós összefüggésekből.

Zárásként a következő módon szeretném a Tolnai-féle delta -metaforát összefoglalni: saját értelmiségi alkatát , opusát és az általa irányított műhelyeket illetően kivételesen sokféle hatás és áramlat torkolata. Domonkosnál a film erőteljes hatását hangsúlyozza, nála pedig a filozófiai indíttatás, a modern magyar, szerb, horvát, szlovén és német költészet, valamint a kortárs képzőművészet biztosít poétikáját alakító impulzusokat. A Delta esszében előforduló zeneesztétikai hivatkozásoknak is sajátos jelentősége van Tolnai nyelvi és formálási gyakorlatában. Származását illetően lehetőség, hogy korszakonként, és mi tagadás, akár egyénenként, személyes programként és vállalásként is – a szellemieket illetően nyitott kapuként, ösztönző lehetőségként viszonyulhassunk a régióban történetileg adott heterogenitáshoz. Imaginációja a 20/21. századi magyar irodalom egyik kivételesen gazdag művészi gyűjtővize.