Üzenet 2006/4.
Káich Katalin
Naplótöredék 14.

Emléklfoszlányok 56-ról.

Nyíregyháza. Édesanyám szülővárosa. Krúdy Gyula és Váczi Mihály. Homoktenger, Sóstó, jonathán alma illata. Alsópázsiton napfényben és haragoszöldben úszó kukoricaföldek sokasága. A tengeri. Tizenévesen még egy lehetőség a másság újabb megnyilvánulási formáinak a megismerésére.

Sztálin elvtárs haláláig Édesanyám hontalanként élte mindennapjait családja körében Zomborban. Magyarországról ritkán érkezett hír. Az egyik legfájdalmasabb 1953 karácsonyán jött: meghalt Jóska bátyja anélkül, hogy kishúgát megölelhette volna, mielőtt végső búcsút kellett vennie a földi világtól.

Közben történt egy s más. Sztálin elvtárs meghalt, s az állítólag szocializmust eláruló láncoskutyás ország felé enyhülést hozó légáramlatok érkeztek a Varsói Szerődés országainak irányából. Édesapám kapcsolatainak köszönve hontalan Édesanyámat végérvényesen hivatalosan is befogadta az akkori Jugoszlávia. Volt már személyazonossági igazolványa, útlevelet is kapott velem együtt, s 1954 nyarára a magyarországi beutazási vízumot is megkaptuk. Mehettünk, ahogy akkor mondtuk, haza.

Alighogy megkezdődött a szünidő főleg élelmiszerrel megpakolt koffereinkkel – merthogy az a hír járta: éhezik Magyarország – Zomborból Szabadkára érkeztünk.

Itt szálltunk fel a Kelebia felé tartó vonatra, ahol az állomáson Édesapám húga kellett, hogy várjon bennünket.

Kelebia. Megálló vonatunkat sűrűn egymás mellett álló szuronyos katonák vették körül. Fegyvert akkor láttam életemben először. Kissé rémülten ültem vissza helyemre végleg lemondva arról, hogy a katonák háta mögött szorongó tömegben Anyám segítségével megpillanthassam a Nagynénit, akit még sohasem láttam. Nem tudom meddig tartott a vonat átfésülése. Két vagy három óra hosszat (?), minek utána elhagyhattuk a vagont. Örömkönnyeket sírva ölelt magához Apám egyébként Baján élő húga.

A Nyiregyháza irányába induló vonatra várni kellett néhány órát, így hát jutott idő bőven arra, hogy a Nagynénivel távirati stílusban kicseréljük a családainkra vonatkozó legfontosabb információkat és azt is megbeszéljük, mikorra várható majd érkezésünk Bajára.

„Messze van a Nyiregyházi kaszárnya” énekelték néha Apám kártyaasztal mellett ülő barátai, ha észrevették, hogy a honvágy megint hatalmába kerítette Édesanyámat. Így próbálták mosolyra deríteni, megvigasztalni. 1954 nyarán én is megtapasztalhattam, hogy valóban nagyon messze van az a város, melyet második hazaként emlegettünk otthon, Zomborban. Vagy tizennégy órát kellett vonatozni, kétszer átszállni, mire előtűnt a nyírségi homokon szétterpeszkedő szülőföld. A vonat pedig végig tele volt utassal. De nagyon nagy volt a csend. Mindenki olvasott. A forintokért megvásárolható klasszikus magyar és világirodalmi művek váltogatták egymást az utazóközönség térdein, ki verseket, ki novellákat, elbeszéléseket, ki pedig regényt olvasott, s tette ez utóbbit különösen akkor, ha hosszú út állott előtte, akárcsak mielőttünk. A hangosan kimondott szó igen nagy ritkaság számba ment. Talán el sem hangzott.

1955. Újra nyár. Újra szünidő. Újra irány Nyiregyháza. Mintha kevesebb szuronyos vette volna körül a Kelebiára érkezett vonatot, de az is lehet, csak most tűnik úgy, hogy közben számuk megfogyatkozott. A Nyírség felé tartó vonaton továbbra is mindenki olvasott, de néha suttogva kimondott szavak zaja jutott el fülembe, s a hanglejtésből arra lehetett következteteni, hogy valamiféle méltatlankodás, elégedetlenség fogalmazódott meg a beszélgetőtársak körében. Ennek a második utazásnak a hozadéka volt az a sok levelezőpartner, akikre főleg Szegeden, Baján, Békéscsabán tettem szert.

1956. Nyár. Ekkor már igencsak otthon éreztem magam Magyarországon. A vagonok most is zsúfolásig megteltek olvasó utasokkal, de gyakran voltak zajosak is, mert aki éppen nem olvasott, szidta a rendszert, meg Rákosit. A félve összebújásnak nyoma sem volt már. Számomra nem okozott gondot ez a nagy hangulatváltozás, de Édesanyán továbbra sem elegyedett könnyen beszélgetésbe a mellette ülőkkel.

Szabad Európa és Amerika hangja. Szüleim számára a hitelt érdemlő, szavahihető hírek forrása. Recseg a rádió. A beolvasott tudósítások csak nagynehezen érthetők. Októben 23-a majd 24-e és így tovább. Anyám szeme gyakran könnybe lábad. A vasfüggöny réme újra ott kísért magyarországi családi kapcsoltataink felett. Én pedig gyártom a szabadságvágy-ihlette átforrósodott hangvételű leveleket barátaimnak. Kitartásra buzdítom őket. Kedvelt olvasmányaim javarésze különben is magyar és más népek szabadságharcait meg-és felidéző történetek voltak. Ezen az őszön úgy éreztem benne vagyok a nagybetűs történelem kellős közepében. Jóleső érzéssel egy kitágult világban lebegtem.

November 4. Egész nap sírunk Édesanyámmal. Szorongó szívvel, céltalanságba, tompa fájdalomba borult lélekkel téfrengünk a házban. Szabadságvágyainkon végigtaposott a kíméletlen valóság. Naiv, tizenéves illúziómelengető világomra ráhullott a vasfüggöny.

1957. Nyári szünidő. A Nyiregyháza felé robogó vonat utasai megint némaságba burkolództak. A könyvlapozgatás okozta leheletfinom nesz belesimul a csendbe. Magyarország újra hallgat.