Üzenet 2006/4.
Kukorelly Endre
Egy belga revolver
Claire: Mikor érted meg végre, hogy ezt a szobát nem szabad bepiszkítani? Minden, de minden, ami a konyhából jön, köpedelem! Ne zavartasd magad! Csak szórakozz! És főleg ne siess, igazán ráérünk.
(Jean Genet: Cselédek)
Ugyanis mi proliztunk. Ment a prolizás, csütörtök esti bridzspartik előtt dühös-heves, eléggé lapos komcsizás, olykor zsidózás is. Amolyan családi(as) szalonzsidózás, elkeseredettségből, frusztráltságból fakadó kompenzáló lenézés, sőt sajnálat keveréke. Reakciós szöveg. Emlékszem a magából enyhén kikelt Loli néni arcára, a szóhasználatára. Fájdalmas, de visszafogott, szép és elegáns volt a Loli nagynéném. Nagyon nem bírtam. Elviselhetetlen. Anyám hangsúlyaira, meg arra, ahogy az apám unja, nem törődik az egésszel. Miért nem törődik?
Mivel nem törődik? Szörnyen kitoltak velük, és most enyhén fogalmazok. Mentem apámmal az FTC-pályára, más klub föl se merült. A Fradi ugyanis reakciós csapat,2 és mi reakciósok vagyunk. Fogtam apukám kezét, szoros kis, szeretettel teli családi kör.
Nemzeti coeur, én innen beszélek, tisztázzuk. Nagy baj van. Ilyen már nincs. Nem baj.
Nem is lesz, ez biztos. Normális reakciósok, nemzeti és keresztény, dzsentri és polgár, lateiner és hivatalnok/katonatiszt, szabadszájú, elviselhetetlen és bámulatos, gesztusaikban dühítően autentikus, konzervatív-liberális urak. Ez a parvenü jobb-csürhe marad, oké, legyen, mindegy, nem ez a baj.
Azért ekkora a baj, mert az egész igazából nincs elölről szépen végiggondolva, elölről kezdve. Most sem lesz, szép se lesz, néhány hosszacska megjegyzést teszek, oszt megyek aludni. Kezdjük ott, hogy túl lazán használatosak bizonyos terminusok. Politika, mondja, aki mondja, és politikus, és a pártok közti hajcihőről, hatalmi játszmákról beszél, közpénzből eltartott pártkatonákról beszél. Politikus, képviselő, miniszter(elnök), ezek összekutyulódnak-boronálódnak. Keveregnek. Kavarodnak. Tévesztődnek. Hatalom, ismételgetik a végrehajtó hatalomról, a képviselőket, népképviseletet összekeverik a kormánnyal. Megtévesztés, azt nagyban űzik, de igazából létezik politikai hazugság? „A demokratikus verseny paradox módon még ösztönöz is a hamis praktikákra, mert a választók nem elég tájékozottak”, így Kis János3 (Pengeélen, Élet és Irodalom, 2006.okt. 6.): ez miért paradox? A hamis praktika nem tautológia? „Addig beszélhetünk értelmes módon népképviseletről, a választókkal szembeni felelősségről, amíg a közösség fenntartja a különbséget igazmondás és hazugság között”, stimmel így? A választó „tudja, hogy nem lehet olyan világ, ahol a választott tisztségviselők mindig az igazságot […] mondják”, tudja, hogy visszaélnek a bizalmával, de „elvárja tőlük, hogy tiszteljék; márpedig ha egy politikus tiszteli a polgártársait, akkor nem hazudik nekik könnyű szívvel”, állítja, és rátér Gyurcsányra, az öszödi beszéd4 „katasztrofális” hatására: van összefüggés? „Döbbenetes fény” stb., az egészet, úgy, ahogy van, nem értem. Csöppet sem döbbentem meg és szinte semmivel sem értek egyet.
Mert, ad 1, a-moll eins, ahogy anyukám mondja, én vagyok politikus. Akkor és addig, amikor és ameddig közös ügyek foglalkoztatnak, konkrétan most. Épp, mint a politikus(nak titulált pártember), képviselő, apparátusokban dolgozó, föl egész' a miniszter(elnök)ig. Mikor focizom, csajozok, a szakmámban nyomulok (dolgozom, igyekszem föl/előrefelé), nem vagyok politikus, ahogy az említettek sem gyereknevelés, főzés közben, vagy míg tömik a fogukat. Most se „mint író” írom mindezt, nem „irodalmi munkásságom” 5 része. Noha.
Ad 2. Abban az értelemben, ahogy közhasználják, szerintem nincs politikai hazugság. Képviselőm nem a hazudik/igazmond koordinátában beszél: azt kell mondja, amit én mondok, vagy mondanék, ha én volnék ott. Nem vagyok ott, mert: milljó okom van rá, nem érek rá, értek hozzá, nem is akarom érteni, napozok a kertemben, nincs kedvem, nem érdekel, unnám. Megfizetem, képviseljen, az érdekeim mentén választom. Jelentkezik, bevállalja a melót, ha van eszem, nem foglalkozom azzal, hogy egyetért-e velem, vagy pénzért csinálja. (Majdnem) mindegy, ha azt mondja, ami nekem jó, akkó' jó.
Hazudva vagy őszintén.
Ha nem így tesz, akkor nem hazudik, viszont nem a képviselőm, és kirúgom a csákót. Egy közösség tartsa fenn a különbséget igazmondás és hazugság között, de ne már legyen ez, ahogy Kis János teszi, összehozva a népképviselettel. Meg a választókkal szembeni felelősséggel, mert szigorúan véve olyan nincs. És vegyük szigorúan, képviselőm ugyanis munkaidejében (helyettem, míg magam munkaidőben Anna Kareninával foglalkozom a fürdőkádban) törvényeket hoz, és az általa delegált végrehajtó hatalommal, a kormánnyal végrehajtatja. No és ez, a végrehajtó hatalom, a köz szolgái, a k.szolgák elnöke felelős, képviselőmön keresztül, nekem. Képviselőm nem felelős, hanem vagy képvisel, vagy nem. Nem? De.
Ad 3. Kis János a közvélemény morális megrendüléséről ír, no ilyen végképp nincs. Köz, ahogy rendül? Ki megrendül, ki nem, és ki mitől. Attól, hogy a góré lekúrja6 a mancsaftját? Morálisan nem is a hallgatózás kifogásolható, az egymás öltözőjét lehallgató személyzet, hanem hogy ezt, a közérdekre hivatkozva, piti kíváncsiságom kielégítendő, lelkes-borzongva hallgatom, és nem pofozom le nyomban a cselédlépcsőn az árulkodót.
Ad 4. A választó, hát az meg kicsoda?, mert én speciel tuti nem. Választás, tart, amíg tart, 3 percig, akkor sem választó vagyok, hanem állampolgárok azon részhalmazából egy, aki az által véli érvényesíteni érdekeit, hogy képviseletére kiválaszt és pénzért fölfogad számára megfelelőnek látszó jelentkezőket. Ahogy földesúr a cselédségét: válogat az (egyébként meglepően hasonló) ajánlatok közül, és majdhogynem pofára, rokonszenvi alapon választja az egyiket. És hogy paradox volna (a munkába lépni akaró személyzet közti) versenynél a praktika? Kis János egyetértőleg idézi Rauschenberger Pétert,7 miszerint Gyurcsány nem morális hős, mert ha bocsánatot kér, „hogy most azután jöjjön az igazság ideje, az ért volna valamit. Ez nem ér semmit.” Ez az állítás nyomban összedől, nem ér semmit, ha az erkölcsi diskurzusból, mint nem odavalót, finnyásan kipenderítjük. Egy közszolga ezért meg ezért (más potenciális közszolgákkal való küzdelme íratlan – és gusztustalan – szabályainak megfelelően) inkorrektül tájékoztatott engem, ergo nem úriember. De hát (úri)emberek! A miniszter mint miniszter (és nem mint magánember) definíció szerint nem „úr”!
Hanem, külön kéne hangsúlyozni?, a fenséges nép hivatott szolgája Más tészta a nem pénzért és/vagy hatalommámorból ügyködő államférfi – lát-e itt valaki olyat? –, ő viszont hogyan, miért mondana mást? Aki futballozik, tudja, ha nincs bíró, a szabályok betartása ettől nyomban morális kérdéssé válik. A bíró mintegy „belénk kerül”, akkor nem csalunk, mindenki (elsősorban, jobb esetben kizárólag, saját maga) bíró(ja). Ha azonban bíró „vezet”, majd' minden stikli legitim, morálisan nem megítélhető. A választás bírálat, én (is) döntök, így, ezért a győzelemért egymással harcban álló csapatok egymásnál nagyobbat mondogatása nem hazudozás. Csupán csak mind a legjobb arcát – mert mi mást – mutatva viselkedik, túllicitál, ahogy ez állásinterjúknál normális. Vizsgán. Első randevún. Be van ígérve a csillag égből való lehozatala, hidd el, bébi, ha akarod, ha tudod, jól esik neked, ha szeretsz hinni. Tényleg elhiszed?
Szerinted a reklám hazudik?
Hiszel a reklámozónak? Ha kiadóm komoly pénzekért hirdeti a könyvem, ezzel eléri, hogy (nem azért) veszik (, mert jobb a többinél, hanem mert komoly pénzekért hirdeti), akkor hazudik?
Ad 5. Jó-jó, de az, hogy választott tisztségviselő, tényleg mi a manó? Ha képviselő, lásd fenn (ne igazat beszéljen, hanem helyettem), a végrehajtó hatalom részese pedig végképp ne az igazság/hamisság mentén mozogjon, ha kérhetném. Hanem hogy annak kivitelezése, amivel megbízták, minél optimálisabban teljesüljön.
Akár mellébeszélés, elhallgatás, ha tetszik (amúgy nem tetszik!) hazugság árán. Ugyanis – engedjük meg neki – ő ért a mikénthez (legalábbis ezzel jelentkezett, így mondta magáról, és ragaszkodnék a jóhiszeműségemhez), tehát tudja, hogyan kell – mint orvosnak a csukamájolajat – beadni a beadandót. „Kockázatos játszmáját a hátunk mögött”: hol máshol? „Az igazmondásról és a hazugságról szóló (pró és kontra) sekélyes moralizálás számomra émelyítő”, írja Tamás Gáspár Miklós 8 (Vallásháború vagy osztályharc, Élet és Irodalom, 2006. okt. 6.). Számomra is.
Hazugságról papolni hazugság.
Tamás szerint a polgári demokrácia lényege a „titkos kormányzás”, mert ellentmondás van a nyilvánosság és a politikai egyenlőség „illetve az osztályuralom és a politikai-kulturális hierarchia védelmét ellátó állam funkciói között”. Ehhez annyit fűznék, hogy ez a rendszer egyrészt a nyilvánosság és a politikai egyenlőség felé törekszik, másrészt a verseny szelleméhez tartozik a titok (félrevezetés) és az át- meg átrendeződő hierarchia, az állam pedig mindezt együtt védelmezi. Nekem is az a számadó tetszik, aki, ha kérdem, pontos számot ad, nem titkolja előlem, ami engem illet, és ha akad ilyen, alkalmazom. Ha nincs (és nincs!), alkalmazom, aki kevésbé pontatlan. Ne becsületes képviselő és/vagy miniszter legyen (becsületes ember, az legyen!), hanem – kizárólag közügyekben – helyettem beszéljen, döntsön, intézkedjen, ha kell, „ellenemre” is az érdekemben.
Szolgáljon, egyszóval.
Kelleténél jóval kevésbé tartjuk amúgy evidenciában, hogy a miniszter (köz)szolga. Miniszter úr, ez kontradikció. A víz az úr. Habár fölül a gálya. No azért! Ha dolgozik, miniszter, civilben X úr/hölgy, és hogy miért miniszterelnököznek le derék exeket, végképp rejtély. Mit szolgál? A taxisofőr szolgálaton kívül furikázva úrvezető, civilben senki pincér vagy szobacica nem szolga, miért pont a szolgálaton kívüli szolga szolga? A miniszterelnök pedig per def. a szolgák, az általa toborzottak elnöke.
Nem az enyém.
Nagyon nem az enyém.
A tied se. Senki lelkes Orbánt/Gyurcsányt dicsőítő/gyalázó, vihogva viktor'zó csitriké, fecózó szakiké, belobogózott foghíjas atyafiaké, hidrogénezett idősebb hölgyeké és lófarkas, egyetemistának látszó fiatalembereké sem. A legfinomabban szólva is alkalmazott/alkalmazó viszony forog fönn, és hogy épp egy alkalmazott közjogi méltóság volna, félreértés. Baromság. Lapszus. Logikai hiba. Nyelvi hiba.
Hiba.
Sőt katasztrófa. Ez (, mert ebből származik) a katasztrófa.
Ad 6. „Politikus” mint olyan (akkor még egyszer: pártember, képviselő vagy miniszter?) miért tisztelné: de kiket is?, a polgártársait? Ezek a kategóriák nem ugyanabban a dimenzióban mozognak. Mintha összecsúsztak volna: ahogy a taxisnak kuncsaftja van (és szintén kuncsaft, ha más taxis szolgáltatását veszi igénybe), a képviselőnek képviseltjei. Polgártárs, mint maga is (még ha saját magát) választó polgár, ebben a vonatkozásban képviselő (homeless, háziasszony, hermeneuta) mivolta nem játszik. Pártpolitikus nem tisztel (vagy nem), hanem szolgál vagy „helyettesít”.
Vagy nem szolgál, és akkor, tisztel vagy nem, kirakom a hóra. Hazudni viszont, ennek megfelelően, ha akarna sem „tud”, lévén nem egyenlő a (jog)viszonyunk: nem erkölcsi szempontok játszanak az elszámolásnál. Tisztviselő: tisztességes, vagy nem az. Kecsegtet, hízeleg, nyalizik is, magáról és csapatáról hamis-előnyös képet fest, a közügy és saját ügye szempontjából manipulált adatokat szolgáltat – vagy nem. Gondolhatom róla, hogy félrevezet, a hosszabb utat választja, hogy ketyegjen az óra, de ha arra gyorsabb, és azért ketyeg így? Korrekt vagy inkorrekt? Amúgy, mint mindenki, hol korrekt, hol nem, ez a leg(jobb, normálisabb, élhetőbb) változat. Engedem, sőt – ezzel korlátozhatom – biztatom is arra, hogy nyugodtan csinálja meg belőlem a maga tisztes hasznát, és ha (jól) él a helyzetével, nem hiszem róla, hogy visszaél vele. (Nem) minden cseléd lop.
(Nem) muszáj neki.
(Nem) azért cseléd. Pontosabban (nem) azért képes egyáltalán szolgálni. Ugyan, mire mennének a gyárilag hajlongani képtelenek nélkülük? Lenn is van valami, muszáj lennie hajlósabb gerincűeknek. „Ha egy politikus tiszta szándékkal piszkítja be a kezét” (Kis J.), ez számomra értelmezhetetlen. Tiszta szándékkal piszok dolgokat tenni nem lehet. A sebész operálván bepiszkítja a kezét, csorog a vér, veríték és könnyek meg minden, de fölmerülhet a (nem) tiszta szándék? Nem tiszta szándékból gyógyít, hanem (…) gyógyít, értsd, ez a dolga, hivatása, ebből él.
Ad 7. „A demokráciát az a megállapodás tartja életben, mely szerint a mindenkori kisebbség elfogadja a többség által választott vezetőket az ország vezetőinek”, huhh, ez így nagyon nem! Hogy „a kormányokat mi választjuk” (Kis J.), csak megszorítva igaz, az érdekeim képviselői alakítanak kormányt (amennyire tudnak, többségbe kerülvén), és jól teszem, ha ebbe, azon kívül, hogy választáskor ítéletet alkossak a kormány előző négy évben nyújtott teljesítményéről, nem szólok bele. Mintegy tudatlanságban tartom magam, ehhez ragaszkodnék. Választok a társaságok közül, de a taxi vezetőjét nem. És nem mondom meg neki, merre-hogyan kormányozzon, mikor nyomjon gázt és féket, merre rövidebb a hamarabb, hogy ne taposson el mindent, ami keresztülfut az úton, azt vizsgálom csupán, eljutok-e, ahova szándékozom, ami be van ígérve. Pedig nyilván volna pár ötletem, látván, hogy' dögölnek a libák. Hogy „a választók többsége [bármit] nem gondol végig”, bölcsen teszi. Ne a többség, senki meg se próbálja! Aki hajlandó és képes végiggondolni, azt sok pénzért azonnal alkalmazzák! A választónak nem kell tájékozottnak lennie, nem is lehet az, senki nem lát senki veséjébe, pofára megy, mint minden.
Ízlésből megy. A lehető legjobb változat.
Ha tetszik neked. Tetszik a muki. Az élet. Neked az élet tetszik nagyon. Értesz ahhoz az autóhoz, amit izgatottan megvásárolsz? Értesz ahhoz a nőhöz, aki mellett nyugodtan elalszol? „Tartson tudatlanságban” a vezető, nehogy már beledumálja a fülembe a stratégiát meg a taktikát, mert egyrészt bambulni óhajtok, úgyis piszkosul zötyög a tragacs, másrészt bámészkodom, zenét hallgatok, no és Anna Karenina, tehát kuss legyen. Diszkréten rebegje el, ha kell valami, és ugye az egy pillanati sem merül föl, hogy mert ő ül legelöl, ő kormányoz, és abba nem enged belepofázni, ettől valamiképp ő volna a góré?!
Ad 8. Végül pedig, ami az öszödi Gyurcsányt illeti: hol itt a katasztrófa? Hogy „politikai válságot okozott” volna? (Radnóti Sándor9, Élet és Irodalom 2006. okt. 13.) Politikai válságot az okoz, hogy az ellenérdekelt, potenciális közszolgahad vezetői rányomultak, és cinikusan dagonyáznak benne, apropót találván riválisuk kinyuvasztására erkölcsöznek-hazugoznak. Ez nem szép.
Csúf. Nem kellemes.
De nem erkölcstelen.
Ha tehetséges és ambiciózus emberek így tesznek, nem hatalommániából törekszenek. Hanem egy döntés, életük stratégiaváltásának súlyos konzekvenciái miatt. Aki erre a pályára lép, nem ügyvéd, orvos, tudós, alanyi költő (Vásárhelyi Mária10: A nagy agyhalál, ÉS, 2006. okt. 20.) vagy futballista teljesítményével keres kitüntetett („hatalmi”) helyet magának a társadalmi hierarchiában, kénytelen közvetlenül a (z oké, a demokrácia viszonyai között „csupán” végrehajtó) hatalmat megcélozni. Akkor viszont nincs más út, nem lehet, hogy ne ő legyen ott. Vagy az övé (minden), vagy (a) semmi (van), és ezért tehát minden eszköz. Ne ítélkezzen-moralizáljon, aki nem így választott: ők egymást közt játszanak (előttünk, sőt nekünk), egymás ellen harcolnak (nem ellenünk, sőt értünk), és maguk húzzák meg maguknak az övet, ami alá tilos ütni. Nézze, aki nézi, ha bírja a pankrációt, izguljon, ha amúgy unná magát. Ha nem unja, unalmasnak fogja tartani. Majd szóljanak, melyik nyert, nekem tulajdonképp mindegy.
Majdnem.
Egy van, ami kicsit se mindegy. Nem is az, hogy ennyire leuralta a csetepaté a teret, hogy iszonyú a ricsaj, hanem, hogy léteznek híveik.
Hívek vannak, úristen!
És beizgulnak. Még be is izgultak! Miért vannak híveik?
Ez hogy lehet, csöppet sem értem, ha valamit nem, ezt nem. A fenséges nép hogyan híve saját alkalmazottainak? A főszakács lehordja saját csapatát, mert fél, hogy ha nem változtatnak a kuplerájon, felmondanak neki(k), ez „ment ki”. Bárgyú kell legyen, aki megdöbben, és azon sipákol, hogy csúnyán beszélnek, de félreérti a helyzetét, ha gyűlölködik vagy lelkesedik. Nem szokás úri szalonban a konyhából behallatszó cselédvircsafton ájuldozni, ám érzelmileg viszonyulni semmiképp sem az. Beszélni róluk, nem is tudom. Hajdan budai úriasszonyok kedvenc témája volt háztartási alkalmazottaik kibeszélése. Az értelmiség éppoly szíves-örömest szapul „politikusokat”, rendben is volna.
Valahogy.
Picit büdös. Ízlés dolga. A nép begyújt a tévének, töri-zúzza az eszközt, amivel ügyintézőiről így-úgy, de tájékozódhat, mert valóban nincs nagy mákja (= szerencsétlen), adót fizet, és nincs értesítve arról, hogy régóta, vagy 16 éve fenség, nem misera plebs contribuens többé. Ez rendben van, ressentiment tombolás (Tamás G. M.), de hogy értelmiségiek maguktól, honor nélkül, egyenesen angazsálódnak valamely párthoz?
És kritikátlanul visszabüfizik a pártkiskátét?
Hogy karizmát várnak el, sőt látnak bele pártvezérekbe? Nocsak, vezérük nem bensőjükből vezérli őket? Nem látják a karizma veszélyét, hogy épp a kisugárzók legveszélyesebbek a demokráciára? Nem azért, mivel képesek volnának az intézményrendszert lerombolni, ne túlozzunk, viszont a jámbor néplélekbe alaposan be bírnak zavarni. Nagyjából ezzel a zűrzavarral van tele a beszéd tere. A szimbolikus tér. És a konkrét11 Csak kukkants ki.
Meg vizelettel. Húgyszag és cinizmus. Tényleg nézd meg, szagolj oda. Szerinted tetszik ez bárki becsületes embernek? Csak remélem amúgy, hogy ez a szöveg, miközben azonnali elhúzást ajánl az ultimátumozgató, erőszakkal cicázó Orbánnak, nem menti Gurcsányék húzásait. Egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal, azok a valóságos ellentétek, amelyek megnyilvánulnak, ám ebben a felekezeti típusú bináris oppozícióban kizárólag a belga álláspont létezik. Számomra. A politika viszont a kisebbik rossz politikája, és jaj-jaj, ezek a fiúk-lányok itt elég borzalmasak. Szocik, most ehhez mit tegyek hozzá!, mint nagybirtokos, nem bíznám rájuk az igazgatást. Már ha létezne bármely alternatíva. Nem látok alternatívát. Hogy jövök én ahhoz, hogy ne lássak alternatívát? Hogy jövök ehhez az egészhez?
Ha valami politikával kapcs. keversz bele, akkor gáz, mert abban mindig váltogatom a véleményem. Most épp nem bírom az szdsz-t, a szocikat természetesen soha, vagy mégis, vagy az szdszt soha, ezt nem tudom eldönteni. Végül is nem tetszik a gyurcsány szövege, főleg lampertmoncsicsi nem, de jó nézni őket, meg az egészet. Annyira rosszak. Úgyhogy rossz nézni őket. Nagyon zverj. Nálam ez bulvár szinten megy, de általában jobboldali vagyok, illetve mindig bal, de itt jobb, ott meg bal, most ezt nincs időm kifejteni, de más qrwát ne idézz, ne is kefélj velük, mert széttéplek, és kivágom az agyad.
(B. M.)
Eleve úgy volt, hogy nagyanyám üldögél a barátnői a Gerbaud cukrászda teraszán 1926-ban, és a cselédeikről beszélgetnek. Olyanokról, hogy a Julcsa rendes, csak lassú, bezzeg az izéke mint a motolla, viszont nem szeret mosdani, szagcsíkokat húz maga után, a Katica meg hiába tiszta, mert bakázik. És lopnak, világos. Kicsit szabad nekik lopni, kérdés csupán, hogy mennyi a kicsi, ráadásul esetleg olyik nem lop, mert elvei vannak nekije. Képzeld, drágám, elvei!, ennek a Julcsinak! Meg a cselédek veszekedése, hogy megy a gangon, ha összeszaladnak! Deviszont ajánlatos velük jóban lenni, különben beleköpnek a levesedbe, sose tudhatod. Nyilván a személyzetről szerzett tapasztalataikat csereberélik unatkozó budai úriasszonyok.
Te meg azonnal fölpattansz, és menekülsz onnan.
De menekülsz-e akkor is, ha a felséges nép alkalmazottairól fecseg? Lelkesedik értük és gyűlöli őket, mert azt hiszi, hogy azok a főnökei, és nem tudja, hogy a miniszter (köz)szolgál, a miniszterelnök a szolgák elnöke, és nem az övé? Hogy jó, de írók meg hasonlók, az értelmiség is róluk beszélnek, és mintha nem bírnák a szemüket levenni róluk, ezt normálisnak tartod? Mert hogy a közösség szolgálatára beláthatatlan pénzekért és a (végrehajtó) hatalommal járó beláthatatlan befolyásért tülekedők kocsmai módon verekednek, iszonyú dolgokat állítanak egymásról, lehallgatják egymást, miközben nekem nyaliznak, szónokolnak, összevissza beszélnek-ígérgetnek, ez rendben van, ez az út. Illatos út. Az ő dolguk: de én hogy jövök ahhoz, hogy odafigyeljek rájuk?
Kik ezek? Az amúgy derék emberek, de hova jutottak? Hova torzul ez az egész?
Vagy ne ógjak-mógjak, lekövethető a pszichében dolog, élesben menő pankrációt bámulni jó? Hallgatózni jó?
Meglesni jó? Egyrészt nyugodtan szörnyülködhetek és háboroghatok, mert mégsem én magam vagyok, aki látszik, másrészt dehogynem: magamat figyelem másokban, magamból is a legalantasabbat keresem? A kíváncsiság az őserdőből jön, az önvédelem része, kilesni a másikat, másféle, idegen csoportosulások mozgásformáit, élet-halál kérdése? Tükör és keret, így látható meg igazán, mit várhatok – elsősorban magamtól: tükör által homályosan, és túlzottan is laza keretek között, de mégis csak ez az esély? A leskelődés veszélyes helyzet, akit kilesek, nemigen játszik, ha lehallgatom, jó arányban valóban őt magát hallom, és ez érdekes? Meghökkentő, sőt megrendítő, magamba szállhatok tőle? Vagy nem azért csinálom? Érzem, mennyire gáz, mégis leselkedek és hallgatózom, van hozzá technika, például poharat szájával a falhoz meg ilyesmi, közben meg a morálhoz is van érzékem ám? Tudom, hogy mi az, másokat megítélni, és működésbe lép a védelmi mechanizmus, önfelmentő seregek, cosi fan tutte, hogy mások is hallgatóznak, más is lop-csal-hazudik? Jó így? Jó ez nekem?
*
Egész nap előadtam, jó volt, úgy tűnt, mintha a diákok élveznék. Aztán még a kollégáimmal bökdöstük egymást, örvendezgettünk a poros Beregszászban,12 kész Klopstock. Tudod, a Wertherben van egy olyan rész, mikor nagyot éreznek, és elhangzik a név, Klopstock. Most Ungváron vagyok, iskolabusszal jöttem, nevetgéltünk még ott is, fizut is kaptunk, igaz, úgy tudott csak kifizetni minket a főiskola, hogy önmagát elárverezte, saját épületeit stb. Hát majd Zápszonyban kapálgatok, igaz, azt utálom, na, keveset eszem, nyáron napozok, télen bebújok a paplanba, vagy magamra gyújtom a házat. Amúgy az emtévés rombolók13 közt felismertem tíz olyan arcot, akik az utcán lógnak Pesten, és rendszeresen szerepelnek a Mónika-showban.14 Ezek csak pénzért szoktak aktívkodni, az tuti. Jukrajnában nincs politika, nincs rombolás, néha leöntenek minket valami premixel, az állítólag halálos, és dől az esztrád, ami itt nem is rossz. A tévében janukovics-juscsenkó-tyimosenkó, ezek, ha átkapcsolom, gyurcsány-orbán-hazudott-svábybuzi. Elképzelem, ahogy bágyadozol.
*
Tegnap fölhívott a F 15
*
Nem is értem, min vannak felháborodva. Nekem tetszett a Gyurcsi szövege, jó szónok. És mi köze ennek a trágársághoz? A csomag nem nagyon kemény, a reformtervek se radikálisnak, na, és miért lenne 1 egész ország morális válságban, kikérném magamnak, ha madzsarisztáni lennék. Mert aszondta magáról a csákó, h. hazudott? Sólyom16 se van a toppon agyilag, az egész tiszta középkor, gáz. Gyurcsi annyira nárcisztikus, irritáló, semmi empátia, visszafogás, vakmerőség viszont ezerrel. Orbi meg folyton bocsánatot kér, tisztelthölgyeimezik, és irogat egy papírra, ha kérdezik, mikor tűnnek má el mind2en. Én mindjárt megyek Zápszonyba. Vannak ott mindenfélék, komoly dolgok, de ugye, eztet te jól tudod.
*
Reakciósok, ez akármit is jelent, egykor így tituláltak olyasfajta embereket, akikhez a legtöbb közöm van. Egykor, a rendszerváltás előtt. Tudjátok, komonizmus, szovjetónió. Elasztikus, remekül használható terminus, a kotextusa által félreérthetetlen: csontreakciós a famíliám. Nem bírták a ruszkikat, a komcsi, a rendszert, és jó okuk volt rá, a háború utáni változások következtében igazán mindent elvesztettek. Szó szerint véve, kisebb csoda, hogy, az életüket nem. Apai nagymamám az életét is, ő Budapest bombázása alatt halt meg, és az a bombázás – ahogy Drezdáé – nem a háborúhoz tartozott már. Nagybirtokos család, minden elúszott. Trianon után a beregsomi birtokot17 muszáj volt elkótyavetyélniük, nagyanyám bátyját ugyanis, szembekerülvén a híres demokratikus cseh közigazgatással, egyszerűen kiutasították. Ami maradt, államosítva lett 1947-ben. Apám hivatásos tiszt, a brjanszki erdőben partizánvadász század parancsnoka, súlyosan sebesült, a fogság után sokáig nem kapott állást, ezekről írtam eleget, most csak röviden.
Erről az én kis, Monachia által gyönyörűen összekavart, polgárosodott magyar kisnemesekből, úriasszonyokból, elmagyarosodott osztrák-német polgárokból, elmagyarosodott horvát báróból, nagybirtokosokból és nagybérlőkből, magy. kir. katonatisztekből, állami hivatalnokokból és művelt lateinerekből, immár totálisan deklasszált keresztény középosztálybeli urakból álló családomról. Anyai nagyapám, Vranovits, félig horvát, félig osztrák, németül álmodik, németül számolgat valamit a középső szobában a kártyaasztalkánál. Hallom, ahogy. Hét éves voltam.
Hallottam, nem értettem, miket beszél a nagypapa. Az Elektromos Művek főfelügyelője, a komcsik alatt szoc. brigádtag a Ganz Műveknél. Lányai budai úrilányok, hibátlan darabok. Eltéveszthetetlen gesztusok, tartás, hanghordozás. Tévedhetetlenül megtalálják a hangot mindenkivel. Tudnak bridzselni, főzni, klimpírozni a zongorán, tárgyalni, társalogni, cigiznek, nem panaszkodnak, semmi prűdség, totális autenticitás és képmutatás. Nos, az én anyukám, meg nővére, a Lonci, osztálya és korosztálya mintapéldányaiként egy dologban mindenképp tévedhetetlenek és megtéveszthetetlenek, ez pedig annak a hajszálpontos bemérésre való képesség, hogy ki hova tartozik.
Von Haus aus hogyan van eleresztve.
Közben meg kurva nagy nyomor. Grízes tészta. Eszed, baszd meg, a grízes tésztát már megint, és ezüst eszcájg van hozzá. Totális deklasszálódás.
Azzal nem az a baj, a deklasszálódással nem pusztán az a baj, hogy megfoszt a szabadságod( alapját képező magántulajdon)tól, hanem eközben, összetörve a lelket, mintegy légüres térbe helyez, értelmét veszi annak, hogy kezdj valamit az életeddel. Értelmét veszi bármi tartásnak. A deklasszált, mondjam úgy, izomból tart. Mert azért tart, furcsa mód.
De mit.
Ha tart egyáltalán.
Egy darabig.
Bizonyos helyzetekben. Bizonyos formákat. Egyre rövidebben, egyre ritkuló helyzetben, egyre kiüresedettebb formákat. Egyre kisebb helyre vonul vissza benne az a tudás, amit pusztán osztályához való tartozásával eleve birtokolt. Osztálytudata, a klasszis tudása. Mondhatni, anyám aztán már igazából semmit nem tudott „az osztályáról” azon kívül, hogy könyörtelenül kijelezte, (ki) hova tartozik. Rettenetes. Ezek az ex-urak rémesek. Szenvedtem tőlük. Már nincs ilyen, meghaltak.
A felismerhetetlenségig megöregedtek.
Kihalt, na. Bármit is gondolsz. Ilyen állat nincs, már nincs, ha vélsz látni itt-ott, paródiát látsz. Nincs esélyed tartással bíró, magát artikulálni tudó, gesztusaiban autentikus, a parvenüt megvető, nemigen kétségbeeső, gyárilag blazírt, szabad szellemű, szabad szájú, normális reakciósokhoz. És?
*
Most Ungváron vagyok, holnap főiskola. A levéltárba még nem volt időm elmenni, de olvastam egy valamit Beregsomról, állítólag sok kastély és kúria volt ott, hihetetlen. Vettem egy elég jó könyvet neked, Kárpátalja kincsei. Ma veszek magamnak egy fekete körülprémes sapkát és hozzá csillogó fehér fülbevalót. A tévében megy a Tulipános Fánfán. Csak ne kellene Petőfit is tanítanom, ezt a hőzöngő, szegény, beteg turbógyereket. Tegnapelőtt voltam egy kötelező bulin, sokat táncoltam, nagy sikerem volt. Természetesen egyedül jöttem haza, megkérdezheted apámtól.
*
Valamikor a 70-es évek elején, Plutarkhosz párhuzamos életrajzait olvasva jöttem rá, mi a demokrácia. Mit jelent az a bizonyos demokrácia. Én onnan vettem. Hát, nem túl korrekt valami: a szerző szánalmas dolognak találta, hogy a görög démosz folyton száműzi magából legtekintélyesebb tagjait. Aki a polisz védelmében, ügyei intézésében nagyot cselekedett, számíthatott rá, hogy cserépszavazás útján száműzik, ez nem tetszett Plutarkhosznak, és, nem is tudom, azt hiszem, nekem sem. Azt írja, akkor kezdődött a demokrácia hanyatlása, amikor az osztrakiszmosz valódi gazembert, egy sikkasztót távolított el Athénból. Ez jó vagy nem?
Nem jó semmiképp. Ha nincs jobb, akkor se jó. Ez viszont jó.
Ez a jó. Hogy ezen szép világon jó és rossz keveredik, abszolút jó, hogy nincs abszolút jó, egyes dolgok szigorúan más dolgokhoz képest jobbak vagy rosszabbak, és a legnagyobb belátás és nagylelkűség mellett is végeredményben az érdekeinktől függnek. De akkor nekem jó-e?
Igen, nem szeretem a démoszt. Tumultuózus, lökdösődik és hangoskodik, eldobálja a csikket, baszdmegezik, ostobaságokkal van elfoglalva, izzadtság- és/vagy kölniszagú, verekszik Fradimeccsen, szotyit köpdös, kiköp az utcán, kiköp a szépliteratúrára. Reklámcélcsoport és nézettségindex. Pár tízezres városállam drámaversenyekkel és kizárólag férfiaknak szóló olimpiásszal, itt meg ez van, itt ez a démosz. Mégis. Jól válasz, ezt ki tudja, hogyan csinálja.
Egyszerűen jól csinálja. Egyenként, külön-külön reménytelenek, részenként borzalmasak, az egész, rendben van. Ami nagyjából olyan misztikus, mint a fél pár zoknik keletkezése: nincs rá magyarázat. Ahogy a derék rabszolgatartó, perioikosz-öldöső, nőket lenyomó, pedofil ógörög nép halálbiztos érzékkel távolította el azokat, akik politikai sikereik miatt, a hübrisztől elborítva potenciális veszélyt jelentettek az arisztokrácia restaurálására, a magyar együtt nem téveszti el azt, amiről külön-külön nem látszik értesülve lenni.
*
Beregovóban sár és hideg, a fákon narancssárga szalagok. Itt is van narancsszínű párt. Valamint agyonlőttek egy férfit a tetőnélküli Arany Pávában, ami egy szálloda és szórakozóhely, arról híres, hogy leégett a teteje nyáron. Mi van még? Süt a nap, de hideg van, meg van egy új kutyánk, akinek nincs hangja és szépen néz. Hiányzik a zöld szín. Sár, választások, szegénység. Legalábbis én le vagyok égve, mivel nem kaptunk fizut. Eléggé lehangoló volt Zápszony is, az a sok eltorzult arc, na mindegy, jól bírom, csak félek, hogy majd kiközösítenek innen is, onnan is, mivel nem vagyok sem fideszes, sem miépes, se komcsi se templombajáró, gazdag se, és akkor hogyan tovább? Most szívesen lelépnék, mondjuk Portugáliába. De valahogy mégis, érzek valami hüje felelősségérzetet, nemtom, mi ez a butaság nálam. Most találkoztam az unokatesómmal, apámat idézte: beszélni hüjeség.
*
A politikus(nak titulált pártember) szerepel, hazudik, demagóg, színjáték, amit folytat, ez úgy nagyjából a konszenzus. Pedig pont ellenkezőleg: tiszta játszma, tisztán-pusztán a hatalomért megy. Minden eszközzel. Gyűlöletnek kell uralnia, engesztelhetetlenségnek, könyörtelenségnek. Ezen ámuldozol, a mélysötétből feltörőn, ahogy mindent félresöpörve elurhodik az emberi lényen. Ezért nézel futballmeccset, a szublimált brutalitást, az előtörő elfojtott brutalitást: mintegy helyetted csinálják, ugye? Bámulod, ahogy, lehetőleg tőled jó távol, ölik egymást, ahogy a szomszédban verekednek, és azért megnéznél egy kivégzést is, mindenképp háborogsz, látván (értsd: nem tudod a szemed levenni róla) a brutalitást. Betiltották a nyilvános kivégzéseket, betiltották a kivégzéseket: betiltanád háborút, a verekedést is, meg a többi, lopást-csalást-hazudozást? Durva beszédet, görbén nézést? Heves udvarlást? Meg mindent? Legyen jámborság, körbe-szeretet, ne akarjon senki semmit, jó ez pont így, tartsuk fönn a status quo-t, Istenek Békéjét? Látod a faszit, aki, jé, milyen szenvedélyesen beszámol a hazugságairól, hogy leszámolva vele megtartsa a helyzetét, és nem tudsz vele mit kezdeni? A másikat, aki egy lapra föltéve mindent, odahajít mindent, hogy helyzetbe kerülhessen, és nem tudsz vele mit kezdeni? Jó, ne kezdj, csak legalább magadnak ne hazudd, hogy most aztán ezen hogy meg vagy lepve.
*
Ungvárról jöttem meg, hétvégén 2 szláv esküvő között ingáztam. Másnap folytatódott, végül is jó volt. Érzem, h. ezek az emberek jók, már az ízléstelenségük sem nagyon zavar. Mielőtt leültünk az asztalhoz, mindenki felállt és imádkozott, én nem vetettem keresztet, de sírtam, valahogy szeretet plusz jóság vót, semmi hamisság. Most Beregszászban vagyok, de folyton jönnek-mennek a pinik, jobbnál jobb csajok, csak lesnél, mindegyikkel beszélnem kell. Délután leutazom, végre Zápszonyba, remélem ott békén hagynak.
*
Nem tréfa, a csávó mindent beáldoz. Szónokol az Orbán, semmit nem mond, kínos tisztelthölgyeimésuraimozik, olykor oldalvást rázza a fejét. Köszönjük szépen ezeket a gyönyörű mécseseket, rebegi egy hihetetlen rendezvénybemondó butaarc, valamilyen Filip, kövérkés csaj énekli, franc tudja, miért, a Lili Marlent, a végén árpádsávos zászlók lengedeznek arra, hogy lisztetumájhárt, 2006 október eleje, csoda az egész. A Hírtévé nevű véleménytévé mutatja a tömeget, teli a tér hubaszki-magyarral, Öszöd-tábla, Keszthely-tábla, ezeket fölcsábította a fidesz-buli. Szegény árvák. A színpadon mindenféle cselédség, a komornyiktól a surmó kidobóemberig, frusztrált nyálingerek, dörzsölt kupecek –, meg picit megcsúszott, rossz ízlésű úriasszonyok, úrféle-utánzatok. Zászlólengetés, ököl- és viktor-mutatás, magyarokozás, van egyfajta áporodott, savany' szaga az egésznek, a tévén is átjön. Gyárilag jámbor, most épp némiképp bevadított pofák, teljes tanácstanácstalanság, páran a himnuszt éneklik, rögtön utána a székelyhimnuszt, beléjük folytja valami gépzene, szörnyű. Nem vicces. Olyasmi fej-félrefordítós: nem tudod sokáig nézni, elönt a szégyen. Néni, egyik kezében a családi vekker, másikban temetői gyertya, teljes zavar a tágra nyílt szemében, ez miért kell, istenem! Néni, menjen haza.
*
Most Beregszászban vagyok. Kicsit ingerülten gépelek, miközben fáznak a melleim. Valamint nem értem, miért kell háttal ülnöm a kilátásnak. Az előbb egy lánnyal kávéztam, megdicsértem az új farmerjét, pedig ízléstelennek találtam, közben nézegettem magam a tükörben. Utána émelyegve a tejszínhabtól láttam, h. egy pasas előveszi a sarkon, utána még sokáig hallottam a csobogást. 1 kis pincsi is szart még, ezeket láttam és most megyek dolgozni. Ennyi és néhány fa, madárrepülés-részletek és most itt is van egy cicu, aki folyton enne és harap. És még fáj a fejem, kiszáradtam, innom kellene vizet, de nincs kedvem.
*
De aztán elborít a hogy jövök én ehhez. Elborít az indulat. Ki a csöcs' ezek! Ki az az Orbán V., aki áll köldökig zakó-nyakkendőben, és fel irányba hívást intéz a magyarokhoz, konkrétan a hírtévézők? Függetlenül attól, hogy mit mondott tizenhárom éve, megkapja a támogatást, most már mindörökre, mondja Balsai Orbánról Stefkának.
Most már
Mindörökre.
Bárki jó nekik. Egyébként hejes fiiju az OV, hozzávetőleg ismerem hozzávetőleg húsz éve. Egyszer, 1987. december elején csöngött a telefon, egy fiatalember hívott, mondta a nevét, oral history magnós beszélgetést készítene velem. Van a naptáramban egy bejegyzés, dec. 7. este 6, Szondy, Orbán ?, a beszélgetés végére nyilván kiment a fejemből a keresztneve. És meg is jelent egy barátságos, alacsonyságát peckes-biccentgetősen kompenzáló, vidéki (ha érted, mit jelent) fiú, élénk észjárás, élénk szövegelés, magnó előtt beszélgettünk minimum három órát, valahol annak a fölvételnek meg kell lennie. Nem emlékszem, miről. Mindenféléről. Élet, viszonyok, politika, irodalom, foci, csajok. Pár év múlva, látván a Fideszt és látván az Orbánt, biztos voltam hogy itt az esélye véget vetni a törzsies-felekezeties, zsigerileg gyanakvó, minden más jellegű érdekartikulációt felülíró, kisebbségbenes, kiamagyaros, zsidózó/tahózó, mikutyánkkölykéző, népi/urbánus gyűlölködésnek. Minap, eltelt azóta majd' húsz év, legyen csak 17, aszondja a csákó, le kell számolni az illúzióval, hogy a parlamenten belül elintéződhetnek a dolgok. Hát le.
Parlamenti út-módon, hálisten, nem fog hatalmat kapni, nagyon úgy látszik.
Ebből a mondatból mit értettem volna 1990-ben?
*
Reggel nagyon hideg volt. Köd, fehér. Egy olyan csajjal utaztam, aki nagyon hangosan beszél. Neki is olyan fogazata van, mint nekem. Még sötét volt, ezért felfigyeltem egy sárgásnedves ablakra, aztán hirtelen felrepültek a verebek, és a lány is elfáradt. Piros pulóverben vagyok.
*
Alberich nem választ, mikor A Rajna kincse elején lemond a szerelemről, és a hatalom mellett dönt. Kényszerből dönt így, ne feledd. Érezz vele kicsit. Ameddig csak tudsz, úgysem lehet sokáig. Nem kell a sellőknek, szar ügy, a legrosszabb. Nem olthatatlan vágyát adja föl, hanem, rideg valóság, jéghideg halak, a másik opció marad az oltásra: igen?, nem kellek nektek én, a csúf/törpe?, akkor majd kényszerítelek benneteket. Alacsony és hatalmas férfiak, ez úgyszólván történelmi közhely, aki valamivel nagyobb darab, ezt azért jobban is megérthetné. Nem lehet könnyű majd' mindenkire fizikailag felnézni. Megy amúgy a harc: a teljesítmény jelöli ki a pozíciót, férfiak a többi férfi között, egymás előtt vívják ki helyüket a hierarchiában. „A nemi kiválasztás fokozza a természetes kiválasztás hatását, amennyiben a legéleterősebb és legjobban alkalmazkodó hímek számára biztosítja a legtöbb utódot [olyanformán, hogy a leg…ebb hím diszponál az összes nőstény fölött]. A nemi kiválasztás olyan jellegvonással is felruházhatja a hímeket, amelyek csak más hímekkel való küzdelmeikben vagy versengésükben hasznosak”, így – és így tovább – Darwin. Életerő-alkalmazkodás az alkotás/rombolás koordinátában értendő: életpályát, -stratégiát, hivatást választasz, és kitűnsz – vagy nem jön össze.
És akkor más után kell nézned. Mint Alberichnek.
Lehet ugyanis a közvetlen, teljesítmény (alkotás) nélküli hatalomba kerülés-projektet is választanod: ahelyett, hogy valamely (nem lévő) teljesítményed váltaná ki az elismerést, az lesz a teljesítményed, hogy elismerést váltasz ki. A politikát foglalkozásként űzők ezt az opciót választják: lemondva a hierarchiában a többi férfi által akceptált produkció révén való előre(nőhöz való)jutásról, a hatalmat magát igyekeznek megragadni. Alberich útja.
Testi-lelkileg frusztráltak útja. A 20. sz. második felében a kisfiúk között mindenképp a grundon, focizás közben alakul ki – először – a hierarchia, ez a halálkomoly farkaskölyök-játék tanítja meg őket mindenre. Kiválás és a csapatérdeknek való alárendelődés, becsület és csalás, megkülönböztetése, vereség és győzelem kibírása, a jobb elismerése, a gyengébbel szembeni eljárások, kegy és kegyetlenség, érdekérvényesítő szervezkedés, önfeláldozás, identitás meg tényleg minden. Kultúra. Fájdalom. Eufória. Halál. Hivatás. Szép, igaz, igaztalan. Méltányosság. A játék mint a dolgok komolyan vétele. Arra, hogy hogyan kell élni, és mi az, ami már nem éri meg. Megtapasztalod vagy nem, kivívod-e a helyed, rájössz a módjára, rá az ízére is. Ebben az értelemben itt és most mindenki focizik, aki nem – mert kiszorult – igazából ő a leginkább. És innen meríti élete más meccseihez a muníciót.
Aztán ez összejön neki vagy nem: talál pályát magának, játéka-teljesítménye (sokszor fogcsikorgató) elismerésre talál (játékos)társainál, és ez a helyzet a legfagyosabb sellőt is befűti: vagy kudarc. Nem teljesít csak vágyakozik és erőlködik, nincs pénz/presztízs/pozíció csak a torzulás, tehát nevet rajta megannyi Reintöchter.
Vagy pedig lemond a szerelemről. Sőt megátkozza azt.
*
Itt semmi különös, nem úgy mint nálatok. Folyton tévézek, szörnyű. Küldök egy képet, amiről hiányzik a lábam. Jobb lenne, ha rajta lenne. Végül is nincs baj, most jöttem a fodrásztól, kár h. nem láthatod a néger fejecskémet. Tegnap a kortárs-kommersz Pelevint olvastam, de csak egy ideig volt érdekes. Itt minden gáz, kiégett a hűtőm, a tévém stb., mert valamelyik barom a faluban nem észlelte, hogy egy fa koronája rajta van a vezetéken. A főiskola is zűrös, de ezt most nincs kedvem kifejteni. Zápszonyban egy ideig jó volt, lágy napsütés, olvasás, gyümölcsök, vicces szomszédok, de aztán minden sötétségbe fordult. Na mindegy, ezután már csak aufklärung jöhet. A fotókról jut eszembe, több jó fotómat, amit 1 állítólagos barátnőm csinált rólam a digitális gépével, letörölte irigységből, pedig többször is megígérte, hogy átküldi nekem.
*
A képmutatás rossz látvány. Mondjuk ezek a hogyhijjákok, kereszténydemokraták, ekkora képmutatást ritkán látni, én nem láttam. A cinizmus abszolút, nincs kicsit-cinikus, aki cinikus, az cinikus, kár ezért az Orbánért. Szar lehet neki. Eltolta. Szerintem nem alszik jól. Képzelj el egy fiatal férfit, aki eleve biztos valami nagyot akarhatott, és most körbepillant az övéin. És Kövér. Oké, velem együtt csinálta, na de Szűrös? Atyám! És a Pokorny, ez is, tényleg, ilyen lett? És akkor igyekszik épp, de pont, durr szembe vele a Szijjártó, az ő kis csücsör mosolya, és még jó, hogy a Pelczné, az nem mer idejönni. Menjél ki a Kossuth térre, ha nagyon súlyosdurva szerencsétlenséget akarsz látni. Nem hiszed el, mi van ott ufóban, zászlóba borult, beborult, gép-népzenére magában táncoló fiútól ősmagyarsityakos rosszarcú férfiig, középkorú foghíjas nők, összekucorogva alvó homleszek a csontkeményre taposott, összepisált hajdan-pázsiton, vagy ötven-hatvan nyomorult. A médiában meg megy a nagy elemzésezdi – lásd aktuálisan ezt itt. Ne nézd tragédiának. Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának, s múlattatni fog.18 Iszony mennyiségű szöveg: ez volna az ún. politizálás? Mind pártokról és a hatalmi harc aktuális állásáról beszélünk, a közös ügyek megtárgyalása ejtve. Mintha a hadtörténettel le volna tudva a történelem. De mégis csak politika, merthogy ez most hadi helyzet.
*
Amúgy megvagyok. Igaz, egyedül, így magamat figyelem, vagy a tévét. Onnan legalább néz valaki, igaz, hogy nem lát, de nem is ez a fontos, a nézés a fontos. A saját gondolataimat szemlélem, ezért nem jutok semmilyen gondolathoz. Vagy felveszek valami minit, mert jó a testem. Szerinted? Tegnap Beregszászban aludtam, van itt egy ház több szobával, az egyikben én egyedül, a szomszédosban Kovács Miki a barátnőjével, tudod, az a macsós szőke pasi, akit te is ismersz a tvből. Hajnalban összetalálkoztunk a folyosón, ő a vécéből jött meztelenül én oda tartottam pizsamában. nagyon gáz volt, ráadásul állt neki, nem tudtam nem észre venni, azt mondtam, hogy heló, jól nézel ki, ő pedig: kösz. Holnap leutazom Zápszonyba.
*
Helyes, jóhiszemű, önironikus és önkritikus, középfiatal ember, szeret élni, simán mellőzi a fölülretorizált beszédet, (tűrhetően) távol áll tőle az elhívatottság-feeling, mégis mindent megtesz azért, hogy jóra fordítson dolgokat. Nem csak hogy nincs valamely ideológiába gabalyodva, de eszébe nem jutna ilyesmire hivatkozni, számára a politika, a közügyrendezés kulturális kérdés. Számára minden kulturális kérdés. Így beszél: urak és hölgyek, fiuk-lányok, lopni, csalni és hazudni nem éri meg, vak bácsit erővel a túloldalra kísérni nem érdemes. Nem bízni nem érdemes. Mert lopott már csokit és könyvet is, csalt vizsgán, hazudott eleget a barátnőinek, és volt, hogy erővel vezetett, épp ezért tudja, hogy nem éri meg. Így beszél: a kormányé nem „a hatalom”, de a végrehajtó hatalom, hogy azzal élve jobbak legyenek a viszonyok. Nem gondolja, hogy tudná, mi az, helyesen élni, hogy ő hivatott azt megmondani, de az sem gondolja, hogy bármi helyes. És így tovább.
*
Mit írjak még? Írok neked egy idillt ajándékba: A falunkat erdő veszi körül. Anya mondta, hogy régen egészen a házunkig ért. A házunk körül fű, liget, virágok. Én és a természet, a többiekre nem emlékszem. Illetve lélegzem és nézek, de magamra sem emlékszem. Télen sétálunk anyával az erdőben, kicsik vagyunk és feketék, a fehérben, nyáron a zöldben. Van tó is, anya beleejt, meg kell tanulni úszni. A nagyi szobájában gobelinek: egy kisfiú báránnyal, egy lány hajol ki az erkélyen, az ösvényt figyeli, sűrű örökzöld fonja be a ház falait, fiatal nő, olyan leonárdós, aranyeső hull rá, rámosolyog, fehérruhájú tündérek, 9en, egy sötét tavat néznek, egy kis ház, alatta: légy jó, és néked adom az életjének koronáját, Piroska és farkas satöbbi. Azt képzelem, ablakunkból kidől, egészen a házunk aljáig ér a sok rózsa, orgona. Szagosak, rengetegek. Belefekszem a puha orgonafejekbe. Anya hajat mos, a falak átáznak, hullani kezd a vakolat, a házat elmossa a víz. Vagy besüt a nap, megvilágítja a szobát és ez egyúttal csend is. Tél van, kinn a hó, valaki betakar. Na ez mán szörnyű, puszi, most mán leállok, nem árasztalak el ezekkel.
*
Tegnap fölhívott a Fábry Sanyi, hogy ő most azon van, hogy összehozza a két oldalt, átküld nekem egy szöveget, ha egyetértek, írjam alá. Mi van?, szerinted, Sanyi, 2 oldal van? Mind1, oké, mondtam neki, ha egyetértek, aláírok. Merthogy ne csináljam má', hogy nem t'om, h. két oldal van, mer' annyi van. Iszonyú nehéz ilyen esetekben azt mondani, hogy nemnemnem, mert mért is ne, ha tetszik a szöveg, aláírom, sőt odáig elmegyek, hogy kár, h. nem én találtam ki.
Amúgy ez a van-véleményem-ügy alapkérdés. Mert persze van véleményem, és minimum csodálkozni szoktam rajta, mért is pont az. Azon is csodálkozni szoktam, ha valakik csak úgy, minden további csodálkozás nélkül alakítgatnak véleményeket, a véleményük mentén apodiktikus kijelentéseket téve, minden más véleményt ezzel mintegy törölve, és jól elvannak vele egész, amíg meg nem változtatják, hogy aztán ezzel a megváltoztatottal legyenek el, az újabb változtatgatásig. Arra használom az írást, hogy az kialakítsa a véleményem. Aztán igen vagy nem. Vagy nemigen. Egy van, tehát az van, az a véleményem, hogy folyton csodálkozz a saját véleményeden. És akkor szórakoztatni is fog: fog ízleni is, nem csak tömít.
*
Na szia, kicsit unatkozom, ezért is írok. Ma reggel a hidegben kibújtam a paplanból és a szép új sapkámban indultam el. A falu végén sokáig álltam, és a végtelen kelet felé néztem. Jött a busz, amiben már meleg volt és ott sokat vihogtunk elfelejtettem miről. Útközben kifújtam az orrom, megnéztem magam egy kisebb tükörben és a csizmámat is áttöröltem. Csokonait olvasok, ide írok neked tőle néhány jót: a reményt ezzel a szintagmával jelöli: „nemtudás kietlene”, az embört pedig: „lelkesedett iszap” Uh, Bébiagy, jó kedvem van, szinte alig érintem lábacskáimmal a fődet, így pimpilimpizek.
*
Az, hogy én senkivel sem üldögélek, konkrétan annyit tesz, hogy, mint bárki más, én a barátaimmal tényleg a legszívesebben, udvariasságból pedig majdnem bárkivel üldögélek senkivel sem. Megfontolásból soha, csak minden megfontolás híján, szeretetből és kíváncsiságból, és ezt lehetne belga álláspontnak nevezni az ismert vicc mentén, miszerint flamandok és vallonok bunyóznak a kocsmában, de hova álljon Kohn, a belga. Irodalmi, nő-, és futball-ügyek meg politikának nevezett vakult pártoskodás, ilyenkor legjobb felállni onnan.
Nem szoktam felállni.
Noha itt ugyanis, asszem valami a maga módján nagyon rendben lévő módon működő dolog nagyon félre van értve. Úgy tűnik, hogy egy hivatásrend, a magukat pártpolitikusként definiáló, eleve a közös ügyek elintézésére vállalkozó, egymással kompetícióban lévő szervezett csoportoknak a megbízatásért folytatott ádáz harca ma a közbeszéd legfontosabbnak tűnő eleme. Vagy, mondjuk így, a hatalom fölötti diszpozíciót életcélnak tekintő, megszerzéséért és megtartásáért profi módon harcoló, minden más foglalkozási csoportnál erősebb önérvényesítő képességekkel bírók képesek magukat olyan módon érdekessé tenni, gyakorlatilag leuralják a médiát. És, tudjuk, ami a médiában megy, az a közbeszéd. Nem mert a közvetítő közvetít(i, ami „van”), hanem mert csinálja. Minimum gerjeszti. Ahogy anno szegény Szepesi György19 mondotta volt: Kedves hallgatóim!, az ő hallgatója vagy, nem a meccset veszed, hanem a közvetítést. Az amerikai sportolók koka-kóla-mámorban fetrengnek az ötvenes évek elején, jönnek a csehszlovákok a hatvanas évek végén, micsoda ártatlan baromságnak tűnik mindez a mostani baromságokhoz képest. Amit nem közvetít a médium, az, szokás mondani, nincs is. Ennél jóval reménytelenebb a helyzet: amit nem adnak, nem érdekes. Ha nem érdeke a hatalmi játszmát játszóknak, senkinek nem érdeke(s), mondja a médium. A kultúra ügye csak bezavar, mondja a médium. A kultúra ügye pusztán annyiban érdekes, amennyiben hatalmi ügyekben játékba hozható.
Jó, de azért ezek valamit tudnak. Valami miatt ilyen hibátlanul érvényesül a pártember a költővel szemben, sebaj. Az ügyem körüli ügyködők nélkül nem megy (nem volna ilyen kényelmes az élet :), viszont nem szeretném észrevenni magamon, hogy az intézőimről beszélgetek. Túl sokat. Van olyan, hogy sok, bár nincs, ami lemérné: nincs semmi mérce. Mégis lehet valahonnan tudni, mennyi a túl. Körülbelül ennyi.
*
Nagyon buta lány vagyok ám például nem értem miért 600 grivnya a fizum, amikor docens vagyok, és másoknak miért 3szor ennyi. És ezt miért csak most vettem észre! Eddig elvoltam ennyivel is, de most már tudom, hogy kevés, és villog az agyam, mint egy kijelző, 600 gr, 600 gr, 600 gr, miért vagy te 600, dúdolgatom, bogozgatom. Van kinn még eső, néhány fű, agyag, sár. Nem lenni akarok. Butaságaim folyt.: miért nem tudom, mikor kell elültetni valamelyik virágot és hogy a bokrokat tövig kell visszavágni, és a diót is olcsón adtam el.
*
Nagyapám kávéházakba járt. Vasárnap délelőtt, istentisztelet után az egész család beült az Apostolokba vagy a Krisztbe egy ebéd előtti pikoló sörre. A lányok, anyukám és a nővére, leihatták a habot. Nagyanyám a Gerbaud-ba járt a barátnőivel, ki tudja miről fecsegni. A cselédlányokról. Úrinők a cselédjeikkel foglalkoznak, büszkélkednek és panaszkodnak, ez megy, ilyen lapos. Úriemberek. Egyszer egy Erzsike nevű cseléd a pár hónapos Loncival az ölében akart leugrani a harmadikról szerelmi bánatában. Ha beülök a barátaimmal foci után egy sörre, nekiállnak úgynevezett politizálni. Nekiállunk, mert valahogy én is nekiállok, a legjobb meggyőződésem ellenére. Azt tesszük, amit a nagyanyáink: cselédekről eszmecserélünk. Azt, azt. Ilyen lapos, igen.
P.S. 2006. október 27. Levél és válasz.
Kedves Bandi, nagy elvezettel olvastam az ES-ben megjelent (videken csak matol lehet :-) irasod. Mar a litera-beszelgetesben is tetszett ez a „szemelyzet”, „cseledseg” hasonlat. Es amellett, hogy elvezetes megkozeites, latok benne belso ellentmondasokat is. Az ur-szolga viszony belso hangsulyai a prakszisra vonatkoztatva vissza, osszezavarodik. Mindannyian politikusok is vagyunk, de ugyanakkor alkalmazottak is. Nagyon szep es okos, kevesse tudatositott a „titok” ugyeben irott gondolatmenet, ezt nem szeretik a hivatasos politikusok (Gyurcs.Orb., etc) beismerni, pedig a demokraciaban borzaszto nagy a titok-dimenzio. Ez az egyik legnagyobb hazugsaga szerintem a demokracianak (nyiltsag, atlathatosag, szemelyes jogok, etc. a „Titokkal” szembesulve fikciova valnak azonmod :-))
Masreszt az egesz hercehurca szuk politkusi klikkek konfliktusa, amelyhez felhasznaljak a „nemzetet”. A „szemelyzet” logika meg mintha a 19. szazadra volna igy igaz. Amikor a politikusi reteg a nemzeti kor (nemzeti toke) alkalmazotta volt, ekkor ertelemszeruen voltak allamferfiak is, mivel az arisztokracia es a birtokos nemesseg nevelese magas moralis toltettel birt (szemben az 50-es evek Latabar-filmjeinek Alisztid es Taszilozasaval :-) A politikusok sajnos nem a mi „alkalmazottaink”, nem a mi „szemelyzetunk”, hanem az a helyzet, amit - ha tovabb lapozol - a Szalai Erzsebet iras korvonalaz. Legfelejebb a Csanyi, Demjan, Szeles 20 etc. magyar valasztopolgarok erdekeit kepesek figyelembe venni:-) Mit gondolsz errol? Remelem, nem irtam a multkori levelemben semmi felreerthetot, vagy akar most. Biztosan nem akartam ilyet. De videkrol az ember annyi mindent nem lat:-) (Ja, persze, tudom, Szentistvantelep :-))) 21 Szeretettel, Borbély Szilárd 22
*
Nagy vagy, h. így egyből reagálsz!
Nos: mikor politizálok: nem pénzér', hanem mert „szívemen viselem a közös ügyeket” (értsd: belátom, hogy a közügy-elrendezés az én érdekem is), nem vagyok alkalmazott. Hanem polgár, aki azon töpreng, miként rendeztessen el dolgokat alkalmazottakkal. Ha ügyeim miniszterei (szolgái) közé, vagy az általuk alvállalkozóként foglalkoztatottak közé állnék, akkor igen, de nem állok, ez sze'ntem ölég egyszerű. Az ún. hivatásosak mint hivatalban levők nem politikusok, hanem a polisz ügyeit intéző, mondjuk politika-technikusok. Ez az alap(félreértés), szerintem. A praxis összezavarodott, és ebben a zavarosban halászik a szép szóval politikai elitnek tisztelt társaság.
A titokkal semmi gond, a szakács tart(has)sa meg magának, hogyan főz, engem az érdekel, milyen a kaja. A demokráciának nem hazugsága a titok: minden versengés (a fair play is) titkos és nyílt eszközökkel egyaránt folyik, ez jó: semmiképp sem baj.
A potenciális személyzetek (polit. pártok) harca az ügyeim intézéséért (a végrehajtó hatalomért, zsíros állásokért) tök normális, gusztustalan klikkharc. És be (sőt: oda) van vetve a „nemzet” meg akármi: nekik semmi se szent, nem elég semmi. Mivel nem úri sportot űznek, hanem vérre menő pankrációt. (Ezért is bírnak oly(kor) „érdekesek” lenni.
Hogy a „személyzet”-logika inkább 19. sz-i mint mai? Nem hiszem. Pl. az 1. magy. függetl. felelős kormány majd' minden tagja államférfi volt: nem pénzért-befolyásért-hatalomért ügyködtek, merthogy ezek má' megvoltak nekik. Akadtak köztük jócskán, akik saját közvetlen érdekei ellenében működtek. A maiak annyiban nem (tűnnek) a mi alkalmazottaink(nak), amennyiben nem figyelmeztetjük őket keményen erre. Ezért is lehetséges, hogy, harmatgyenge lobbi lévén, ránk magasról szarva, és lózungokkal kifizetve, az erős lobbi seggét nyalják. Tudod, mikor Hippolit, a lakáj, elpofátlanodik, mert érzi, hogy urai a markában vannak. Úgy kéne csinálni, ahogy Kabos Gyula23 a film végén: és ha én hagymát akarok enni hagymával, akkor azt eszem. Nem szó szerinti idézet. Szó szerint ölel B