Üzenet 2006/4.
Milovan Miković
Magyar tétel*

– Írtál 56-ról?
– Igen, van néhány írásom…Azt hiszem, olyan…Valószínűleg egy kicsit át kellene…
– Az e-mail címem változatlan, küld át az egyik írásodat, ha lehet még ma délután…A fordítás miatt sürgetlek…

*

Az, ami a magyarok számára `56 ősze volt és ami ma is, nos, ez számunkra a hetvenes évek horvát tavasza. A magyar történésektől fél évszázad választ el bennünket, a horváttól meg 35 év. Amikor később átnéztem 56-ról szóló írásaimat, már nagyon is jól tudtam, hogy könnyen – meggondolatlanul – ráálltam. Igaz, emiatt nem fenyeget semmilyen veszély a Gyurcsány Ferencféle piruettől, ámbár az amit 56-ról a számítógépemben tároltam, többnyire a különböző alkalmakkor és évfordulókkor keletkezett naplójegyzeteim kategóriájába tartozik. Meg részben, itt-ott kapcsolódóan alkalmi megemlékezések a XX. század ötvenes éveinek (kelet)német és lengyel történéseiről, stb. Összességében ezek szövegkivonatok, modellek, kiegészítő anyagok, egyfajta alap vagy mi Magyarországról, és arról, ami ott 1956. október 23-tól november 4-ig történt. Egyéb benyomásaim mellett, amelyek többnyire akkor keletkeztek, amikor átléptem a trianoni határt, amelyet sem a horvátok, sem a magyarok nem szeretnek, amire persze mindenkinek megvan a maga oka. Arról a bizonyos 56-ról persze szó van a különböző, könyvekről és írókról szóló jegyzetekben, egy s más megtalálható a magyar filmekről készült feljegyzésekben, azután az általános helyzetről, de semmi olyan, ami egy kicsit is hasonlítana egy egységes szerkezetű szövegre 56-ról! Annak ellenére, hogy eddig a pillanatig szinte teljesen (maga)biztos voltam abban, hogy teljesen kialakult nézetekkel rendelkezem mindarról, ami akkor Magyarországon és a magyarokkal történt…De vajon rendelkezem-e? Rendelkezhetem-e ilyennel egyáltalán, ha nem is írtam róla?

*

1956 egyik decemberi estéje. Piroska nagyanyámmal hazatérőben a miséről. A Zombori út mentén nagy távolságokban elhelyezett villanykarókon halványsárga, vibráló fényt sugárzó lámpák, amelyek alig világítanak meg bármit is, csupán arra emlékeztetnek, hogy sötét van. Este van, inkább csak érezzük, semmint látjuk az utat, a szél alacsonyra ereszkedett, már-már a fejünkre nehezedő ólomsúlyú felhőket űz valamerre. A kapuban, váratlanul elénk toppan Jakab nagyapó szikár alakja. Valaminek történnie kellett! A sötétben nem látom az arcát…Tán csak nem apát hurcolták el ismét oda…
– Mi van…– kérdi nagyothalló nagyapámat Piroska nagyanyó – …Gézával minden rendben?
– Talán, viszont vendégeink vannak…messziről érkeztek…megjött a rokonod a férjével és a gyerekekkel…
– Melyik?
– Rózsika, Péterrel…meg a két gyerekkel…útközben a karjaikban cipelték őket, meg a hátizsákban…el sem tudom hinni, meg talán nem a legjobban hallottam és értettem őket – mondja nagyapa, mintha csak valami miatt magyarázkodnia kellene.
– Mit nem mondasz…– és berohant az udvarba.
Jakab nagyapa és én kint maradtunk az utcán, a sötétben, háttal a kapunak támaszkodva. Nézem a villanykarókon a sárga foltokat, a villamos ablakain kiszűrődő halvány fényt, amit a végállomástól, a Zombori kaputól, lassan, csattogva távolodik a város felé. Szótlanul állunk, kínos csöndben, kedvetlenül, miközben az est mind csípősebb hidege lassan eláraszt bennünket. Amikor nagyapa rágyújt, megnézem az arcát és a szemeit. Egyszerre csak bizonyossá válik a számomra, hogy a váratlan vendégeknek, számomra érthetetlenül, valami közük van ahhoz, amit napok óta hallgatunk a pesti rádióban. Meg ahhoz is, ami a múlt szombaton történt, amikor a szőlőbe mentünk.
Nagyapa felfogadott egy fogatot, hogy hazaszállítsuk a lemetszett szőlővesszőket, meg a gyümölcsfák rőzséjét, amelyet már korábban rozsdás dróttal kévékbe kötöztek, s amelyek nyáron a fürge zöld gyíkok kedvenc lakhelyéül szolgáltak. A sparheltben gyújtósként van szükség a rőzsére, vagy amikor Meznericséknél a pálinkát főzik, no meg a disznótorhoz, hogy tüzelhessünk a kotlaházban.
A szőlőben a fák csupasz koronája fogad bennünket, amelyek felett varjak szálldosnak ide-oda, károgva és a nyakukat tekergetve. A napok most már egyre hidegebbek, így a még mindig buja zöld füvet és a száraz avart belepi a dér. Egy nagyobb kévén ülök, amelyen általvetettek egy súlyos lópokrócot, s lassan forgatom a parázs felett a szalonnát, amelyet nagyapám szelt borotvaéles oltókésével, s igyekszem a lecsöpögő forró zsírt egy lepénydarabbal felfogni. Beszívom a füstöt és a szalonna illatát, türelmetlenül várva a pillanatot, amikor végre beleharaphatok. Előtte azonban a szalonna üvegesen zavaros sárgás színe lassan barnába megy át, egy kicsit összezsugorodik, ropogóssá válik. Nos, ekkor a legízletesebb…
Egyszer csak valami nagyot durran. Robbanás! Méghozzá hatalmas! Soha korábban semmi hozzá hasonlót nem hallottam. Nagyapa is megremeg, rám néz és gyorsan a szája elé emeli az ujját. Hát, különben is hallgatok…és meg vagyok ijedve…meg elhallgattatva is. És akkor még egy ugyanakkora detonáció hallatszik! Lázasan próbálom meg elképzelni azt a helyet, ahonnan a robbanások hallatszottak! Ha nagyapa engedné, rögtön odafutnék, a hang alapján megtalálnám azt a helyet, csendben odalopóznék, óvatosan, egészen az erdő széléig, egy kicsit rejtőzködnék a fák törzse mögött, amíg minden le nem nyugszik körülöttem, csakhogy megláthassam azt a két helyet, mielőtt még az éjszaka vagy holnap betakarja őket a szél és a homok…
– Úgy látszik, tényleg errefelé szöknek! – mondta nagyapa a kocsisnak.
– Lehet, hogy őzek – mondja a kocsis, fejével az erdő felé biccentve – azt mondják, az idén elég sok van belőlük, bejárnak a szőlőkbe és a gyümölcsösökbe. Úgy látszik, hideg lesz a tél.
– Az erdő mögött ott a határ. Alig ismerjük emberünket, nagyapa az idei őszön először fogadta fel rőzseszállításra, a következő héten meg a cefrét is ő szállítja majd, minthogy az öreg Léderer Stefán, aki mindig szokott segíteni, lebetegedett és elerőtlenedett a szüret után.
– Voltak itt korábban is őzek, meg más vadállatok is – válaszolt nagyapa ellentmondást nem tűrő hangon, majd bement a kunyhóba, és egy üveg pálinkával a kezében tért vissza, megrázta, figyelmesen nézte a láncát, mintha csak valamit számolt volna magában. A kunyhó nyerges nádfedeles tetővel készült, a talán százéves diófa tágas lombja alá. Kívül-belül fehérre volt meszelve. A kunyhó bejárata délre nézett, a padlója pedig nagy mezei téglákkal volt kirakva, amelyek Molczer Károly és Raichle Ferenc téglagyárában készültek. A bal sarokban, a falnál szúrágta, tölgyfakredenc ácsingózott, egykoron nagyanya lonyhájának büszkesége volt, amikor még apám korombeli volt, a szemben levő sarokban pedig L alakban felállítva két megőrzött vaságyáll, amelyek a két világháború között készültek Rothmann Imre szabadkai gyárában. Ugyanilyen, de rozsdás ágyakat láttam a rabkórházban, amikor nagyanya és én meglátogattuk apát. Nagyanya előtte két héten keresztül könyörgött a börtönigazgatóságnak, valójában pedig a látogatásra alig egy nappal azután került sor, hogy a piacon a börtönparancsnokok egyikének asszonyához lépve nagyanya szó nélkül az illető kötényének a zsebébe csúsztatott egy aranyláncot, smaragd díszítésű kereszttel – amelyet még apjától, Szűcs Mátyástól kapott, amikor nagykorúvá cseperedett. Még a forró napsütés idején is a kunyhóban egész nap kellemesen hűvös félhomály uralkodott, a nappali fény csupán a keleti és a nyugati falba vágott parányi ablakon szüremlett be, estefelé meg, ha a kunyhóban éjszakáztunk, nagyapa lassan végighúzta az égő gyufát a porcelánból készült petróleumlámpa széles, füstös lámpabelén. A lámpán egy kerek ellenző volt, amelybe kis tükröt ágyaztak. Amíg vacsoráztunk, vagy az asztal körül ültünk, nagyapa levette a tükrös ellenzőt és a fény egyenletesen jutott el a kunyhó minden szegletébe. Napközben a lámpás egy három colos szögön lógott, amelynek a fejét a cvikcanglinak nevezett fogóval felhajtották. Mellé volt akasztva a szenteltvíz-tartó, felettük pedig két szentkép, Jézus szíve és Boldogságos Szűz Mária kézzel faragott, széles farámában.
– Reggel azt mondta, hogy nincs…– mondta a kocsis, inkább csak magának, zavartan nézve nagyapára, aki jó nagyot húzott az üvegből.
– No, vegyél, most te is igyál…

*

Soha nem sikerült megtudnunk minden részletét annak, hogy budapesti rokonainknak miként sikerült eljutniuk először Kecskemétig és az ottani rokonokhoz, aztán pedig Csávolyig, és hogy milyen szerencsének köszönhetően sikerült éjjel, karjukban cipelve a gyerekeket, átjutniuk a határon. Az idősebb fiú vagy két éves volt, a fiatalabb meg alig hat hónapos. Szabadkára nem mertek csak úgy bejönni, hanem a város szélén haladva lassan eljutottak a Bajai temetőbe, ahol megbújtak a Lichtnecker kápolnában, mivel onnan rá lehetett látni a Vámház udvarára. Egész nap lesték, hogy ki jön hozzánk és ki megy el. Bizonyára hozzájuk is eljutott apám letartóztatásainak a híre. Hannák Péter és Géza iskolatársak voltak, együtt fejezték be a polgári iskolát. Péter akkor ismerkedett meg Rózsikával, apám unokatestvérével, aki később a felesége lett.
Mindenesetre a karácsonyi előkészületek abban az évben valahogyan másképp kezdődtek. Általában már november végén, december elején, de legkésőbb egy-két nappal Mikulás előtt összeszedtem a holmimat, elkészítettem a csomagomat. Ezt a csomag szót anyám – csak ő tudja, miért – külön hangsúlyozta, én meg lelkesen elhagytam a Karadžić utcai nedves lakást, ahol nem igazán volt keresnivalóm, és átmentem a Vámházba. Onnan, a Zombori kaputól minden reggel villamoson mentem iskolába, amely a valamikori Sokol Otthon épületében működött, amelyben a II. világháború után a J. J. Zmaj iskola néhány osztályával együtt a Bábszínház, a Jadran mozi, a Partizán Szertornász Egyesület és még néhány sportklub kapott otthont. Nem szerettem túlságosan az iskolát. Ott számomra minden valahogy lassú, unalmas és mindenekelőtt csömörletes volt. Az osztályunkat a legfelső emeleten helyezték el, a színházzal szemben, az ablakaink meg a Prokes palotára és a Korzó elejére néztek. Figyeltem a szürke, elhanyagolt homlokzatokat, az ablakkeretekről pattogzó olajfestéket, az elsötétített ablakszárnyakat, fülelve, hogy Krsmanović tanító nénink szavai között meghallhassam a zongorát, amelynek kíséretében a színházban a Pinokkió című előadást próbálták. Az órák után nem mentem rögtön haza, vonzottak a villamossínek, amelyek mintha csak az úttest kőburkolatából nőttek volna ki épp Mamusich Lázár háza előtt, elnyúlva a vasútállomás irányába. Ezeken a síneken már régóta nem közlekedett a villamos, csupán időről-időre egy- egy álmos fiáker kereke csusszant be a sínek vájatába. Néha meg elmentem a Majsai hídig és a korlátra támaszkodva figyeltem a sínek számomra érthetetlen fonatait és a vagonokat, amelyeket a tolatómozdonyok rendezgettek ide-oda. Meg persze a teher és a személyvonatokat, a gyorsvonatokat, jöttükben, mentükben egyaránt. És minden egyes alkalommal ott megfogadtam, hogy valamelyik vonattal egyszer én is örökre elmegyek valahová…
Különösen nem volt hazamehetnékem 1956 adventjének első hetében, amikor nagyapához és nagyanyához megjöttek a magyarországi rokonok, így a fekvőhelyek hiánya miatt, mélyen megbántva, lógó orral kénytelen voltam visszaköltözni a Karadžić utca 12-be. Már előre féltem az udvarbéli gyerekek gúnyolódásától, akik különféle kérdésekkel piszkálnak majd a Vámházról, a lóversenypályáról, a Gátról, a Bácskáról…Két nappal később, a hideg téli szürkületben egyszer csak betoppantam a Vámházba a csomagommal, eltökélve magamban, hogy nem engedek. Persze a tágas nászágyban, nagyanya és nagyapa háta között lett elegendő hely a számomra is. Ott azután minden este úgy tettem, mintha azonnal elaludtam volna, amint a fejem a párnához ért, miközben füleltem a nagyszüleim melletti, a közelmúltig még az én kizárólagos birodalmamat jelentő szobámból kiszűrődő hangokat, amíg Rózsika és Péter késő éjszakába nyúlóan sutyorogtak.

*

Az ENSZ hivatalos adatai szerint 1956 októberétől 1957 végéig csaknem húszezer magyar állampolgár keresett menedéket Jugoszláviában, többségük – több mint 16 ezren – pedig később nyugatra emigrált. Köztük voltak a mi budapesti rokonaink is, akik a nápolyi menekülttáborokból Ausztráliába hajóztak. Egy olyan kis országból, mint Magyarország, megérkezve a legkisebb földrészre, de a világ hatodik legnagyobb országába, még a gondolatát is elvetették annak, hogy bármihez is kezdjenek valamilyen farmon, hogy ők maguk is farmerek lehessenek. Sydneyben kerestek menedéket. Ott kezdetben kénytelenek voltak elvállalni minden munkát, amit csak felkínáltak nekik, csak hogy megélhessenek. Aztán egy napon Rózsika elkezdett fánkot sütni, amit az előtt a textilgyár előtt árult, amelyben Péter megkapta első állandó munkahelyét, tekintve hogy szakmája szerint szerszámlakatos volt. Néhány évvel később, amikor a tulajdonos úgy döntött, hogy új gépeket vásárol, a régieket pedig eladja ócskavasnak, Péter megvásárolt két kötőgépet. Rendbe hozta őket, kibérelte annak a háznak a pincéjét, amelyben laktak, és ott, nem sokkal később Rózsikával együtt elkezdtek kendőket, sálakat kötni. A gyerekek iskolába indultak, majd főiskolába…A nyolcvanas évek közepére, amikor meglátogattak bennünket, Rózsika és Péter két textilgyár tulajdonosa volt, több száz, főleg magyar munkással, akik valamilyen okból elhagyták hazájukat, helyet keresve maguknak a nap alatt. A fiúk – fenéket fiúk, fiatal gyárosok! – otthon maradtak Ausztráliában, mert a termelést állandóan felügyelni kell, még ha a munkások egytől egyik magyarok is voltak.
– Szabadka után Kecskemétre megyünk, majd Budapestre, utána meg, ha Isten is úgy akarja, Hawaiira, ott – nem hiszitek el – kibéreltünk egy házat, medencével, befizettünk egy hat hónapos pihenést…Életünkben először megyünk nyaralni! A gyerekek nélkülünk is el tudják vezetni a céget, már teljesen felnőttek! A saját maguk urai! De amint hazaérünk Sydneybe, küldjük a repülőjegyeket, és aztán ha mindkettőtöknek megtetszik az, ahogyan ott kint élünk, nálunk maradhattok örökre! Idővel, egészen biztos, találunk majd nektek is valamilyen munkát, ha másutt nem, hát a gyáraink valamelyikében. Ott aki dolgozni akar, előbb-utóbb megtalálja a helyét.
Összenéztünk apámmal, lassan kortyolgatva az ausztrál chardonnay-t, az 1888-ban alapított Ryecroft cégnek ezt a száraz borát, amelyet Péter hozott, hogy megmutassa, a mi agyondicsért homoki borainktól is vannak ott náluk jobbak. És nem is akármilyenek!
– Istenuccse, fogós ez a bor – mondja Géza körültekintően – ha pedig ott nálatok a többi dolog is ilyen, akkor nagyon meg kell gondolnunk, mielőtt elfogadnánk a meghívást…Valahol azt olvastam, hogy a ti ausztrál futballotok is más, hogy minden csapatnak 18 játékosa van! Igaz ez? – és nem is várva meg a választ, folytatja a számára ismeretes különbségek felsorolását, megemlítve a tudom is én hányféle erszényest, a 140 fajta kígyót, a veszélyes rovarokat, furcsa növényeket, az aborigineket, meg hogy Ausztrália nagyon sokáig mégiscsak a brit korona legtávolabbi fegyenctelepe volt…Hogyan is sikerült ezt mind megtudnia? És miért említi most mindezt? Minek? Talán fél, hogy elfogadja a meghívást és a repülőjegyet, minthogy akkortájt életében már másodszor kellett szembesülnie azzal, hogy nézetei miatt távoznia kell a munkahelyéről a rádióból…A baj, a nagy baj, amit csak kevesek tudtak érzékelni, már felütötte fejét köröttünk… És nem kellett felmászni a Majsai híd korlátjára, hogy észre lehessen venni…

*

Előbb-utóbb az ember számára minden világossá válik, különösen, ha valamilyen nem mindig megmagyarázható módon elkezdenek ledőlni a korlátok, amelyek addig eltakarták a kilátást. Szinte önmaguktól roskadnak össze, egyikük a másik után, amikor még azokra a bennünket nyomasztó, el nem feledett titkokra is fény derül…No, de bármennyit is kutakodtam itt is, ott is, mind a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy azon a napon, amikor a szőlőben azokat a robbanásokat hallottuk és a halál kettőig számolt – vajon nem számolt-e esetleg háromig, négyig, ötig…?

Palicson, 2006. december 3-án

* A tétel elv, szabály, amely bizonyos törvényszerűséget, (jelenségek, feltételek és hasonlók közötti)
viszonyt fejez ki . [Pitagorasz tétele]