Üzenet 2007/4.
Mojzes Antal
Egy életút

A kiskapástól az 56-os jubileumi emlékérem átvételéig.

„Köszönet az életért
Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az élet mindenkinek
Kivételes szent örömül jön”
Ady Endre

Szabadkán 2006. október 20-án ünnepi díszülést tartott a Magyar Nemzeti Tanács. A díszülést a Városháza dísztermében szervezték meg. A díszülésen emlékeztek meg az 1956.os forradalom és szabadságharc ötvenéves évfordulójáról. Ünnepi beszédet Józsa László, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott. Ezt követően átadták az arra megérdemelt délvidéki személyek részére az 56-os évforduló alkalmából odaítélt emlékérmeket.
Az 1956. évi forradalom és szabadságharc 50. évfordulója ünnepén a Magyar Köztársaság nevében A SZABADSÁG HŐSE emlékérmet adományozzuk Mojzes Antal úrnak, aki 1956 októberében, majd a megtorlás sötét korszakában szabadság az emberi méltóság és a nemzeti összefogás melletti kiállásával példát adott a hazaszeretetből. A Szabadság Hőse adománylevelet aláírta: Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság Miniszterelnöke, Sólyom László, a Magyar Köztársaság Elnöke és Kosáry Domokos az 56-os Emlékbizottság Elnöke.
Ezen érmeket kiosztotta Pap Sándor, a Magyar Köztársas belgrádi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete valamint Nagy Ferenc, a Magyar Köztársaság szabadkai főkonzulja adta adták át. Az emlékérmeket Vajdaságból tizenegyen érdemelték ki. Közöttük jómagam.
Az e világi pályafutásom születésemmel, a kiskapással kezdődött. És folytatódott egészen az 56-os jubileumi emlékérem átvételéig. Munkám során ezt az emlékérmet tartom a legrangosabbnak, mert elismeri sokéves munkámat, amit a Délvidéken tettem a magyarságért. Ez részemről egy életműdíjnak is felér.
Azonban kezdjük az elején.
Szülők és család viszontagságai a politikai változások tükrében.
Bajmokon születtem 1934. május 2-án. Mint a család hetedik gyermeke. Az anyakönyvben Antunnak voltam bejegyezve. Azonban mihelyt ezt lehetett kiigazítani, 1978-ban, azt azonnal megtettem. Azóta hivatalosan is Antal vagyok. Édesapám 1903-ban született és bognár (kerékgyártó) mesterséget tanult. Édesanyám Mojzes, született Kocsis Rozálija háziasszony, aki tíz gyermeknek adott életet. Anyai és apai ágon 1779-ig egyértelműen magyarok vagyunk.
A házasságkötés után szüleimnek is nehezen indult el az élet. Családi fészket kellelt készíteni. A legolcsóbb volt a háztelek a bajmoki Ráta településen. Ezt azonban édesapám mint magyar ezt nem vehette meg. Magyarok Rátán nem vehettek se házat, se telket. Hosszabb közbenjárás és ismeretség után mégis a mai Rátán a Bunyevác utcában vehettek telket. Majd amúgy kalákában ezt tető alá hozták. Tehát a magyar Jugoszláv Királyság idején nem vehetett telket a Rátán. Azonban a Dunai bánságnál sikerült kieszközölni.
Majd érkezett a következő pofon. A magyar bevonulás 1941. április 12-én történt meg. A szüleim és idősebb testvéreim ezt mind felszabadulást élték át. De nem viselkedtek tüntetőleg.
A magyar közigazgatási szervek rendeletére az 1918 után kolonizált szláv nemzetiségűeket kitelepítették 1941. június 14-én. A többi lakosnak pedig június 17-én kellett elhagyni hajlékát. Ugyanis a hatalom bukovinai székely magyarokkal telepítette be ezen településeket. Édesapám az magyar ember egyetlen volt, aki nem hagyta el a családi fészkét, amit olyan nehezen szerzett meg. Úgy június 18-án megjelent két tollas csendőr lóháton. Apámhoz érve szigorúan kérdezték: Hát, ön uram, mire vár. A rendelet az rendelet. Apám felelt: De hát én magyar vagyok. Most kapta meg, amire nem várt. A tollas így felelt: maga is olyan feketehegyi (crnogorac), mint a többi. Este 18 óráig nem akarom itt látni. Az asszony (édesanyám) meg addigra meszelje át a házat. Apám kerékpárra ült. Apám kocsisfogattal behurcolt bennünket nagyapámhoz. A Paprenyacsa falurészbe, a Naputcába. Öregapám Dömök Lajos volt. Megilletődve, magyarságunk létére, hogy ki kell menünk a Rátáról, de tisztelettel és a legnagyobb figyelmességgel fogadtak bennünket.
A következő megaláztatás a család részére 1941. április 12. és június 17. között a rátaiaknak nem lehetett a vasúti sínárkon túl menni a faluba, Bajmokra. Erre a helyi Nemzetőrök figyeltek. Édesapám ez idő tájt egyszer a faluba akart menni élelemért. Amikor a vasúthoz ért, a Nemzetőr azt mondta: Miska, te rád is vonatkozik a rendelet. Nem jöhetsz be a faluba. Édesapám imígy: De hát én is olyan magyar vagyok, mint te. A felelet: A rendelet az Rendelet. Ez volt a követező lekicsinyítés.
A magyar közigazgatás minden ilyesmit ellenére szüleim teljes mértékben elfogatták. Sőt figyeltek arra, hogy azt támogassák és mi gyerekek minden vasárnap délelőtt illendően ott legyünk a templomba és az ünnepeken, mint március 15. vagy augusztus 20. Jómagam is, mint kisiskolás nagyon szerettem ezt az időt. Nem tudtam a jegyrendszerről. De volt mit ennünk. Igazi facipőben jártunk. Télen klumpában jártunk, ami jól is jött, hiszen lehetett csúszkálni. A kis fehérneműnk kenderfonálból volt. Ilyen kenderruhába mentem fürödni a helyi strandra, de jegykezelő ezért sohasem rótt meg, mert ez legalább tiszta volt. Az első elemiben is egy kendertarisznya volt a hátitáskám és benne a palatáblával, a palavesszővel meg egy kis szivaccsal, amivel törölni lehetett a palatáblát.
Örültem, hogy magyarok vagyunk.
Édesapám egy pártnak sem volt a tagja. A napszámából éltünk. Ekkor építették a Bajmok-Bácsalmás műutat, és szerencsére itt kapott kubikos munkát. De az is jó volt. A jó élet reményében élt a család. Alig három és fél év után újabb rendszerváltásra került sor. A szülők részére ismét jöttek a megpróbáltatások súlyos pillanatai. A Vöröshadsereg 1944. okt. 19-én vonult be Bajmokra és másnap még a partizánegységek. A Vöröshadsereg bejövetelével a fiatal asszonyok és lányok nagyon féltek a portyázó és néha részeg ittas orosz katonáktól. Szüleim is Katica nővéremet féltették. Ezért anyai ági rokonoknál, a Papranyacsa falurészben Dömök Ágnesnél, koros asszonynál lett elrejtve néhány hétig, amíg a Vöröshadsereg nem vonult át Bajmokon, a család ilyen és hasonló gondokkal is tele volt.
Megalakult a Néphatalom, a helyi Népfelszabadító Bizottság, amely csakhamar táviratot kapott, hogy összeírni azokat a nem szláv nemzetiségű embereket, akik a magyar közigazgatás alatt együttműködnek a megszállókkal. Az új hatalmi szervek 560 ilyen egyént jegyeztek fel. Köztük az édesapámat Mojzes Mihályt is. Hamar egy jó ismerős jött szólni, hogy Miska te is a listán vagy a kivégzésre. De édesapám egy rokona a helyi Népőrség-partizánhelyi alakulat tagja volt. A bajmoki razzia napján minden reggel őrjárattal eljött szólni és megnézni, hogy nincs-e baj. Hál Istennek nem is volt. Ha nem áll ki mellette. Ez pedig Martin Lacić-Burgó volt, a helyi Népőrség partizánja. Így apám is ott lenne a bajmoki Akácfánál, az ártatlan áldozatok között. Maga után hagyva özvegyét, Rozit a sok apróbbnál-apróbb gyerekkel. De az 560 feljegyezettből valamint a környékbeliekből és a visszavonuló fegyvertelen magyar honvédekből 195-en lettek az Akácfánál kivégezve.
1944 őszén a Vöröshadsereg bevonulása után és az 1944. november 2-i razzia után összegyűjtötték a magyar embereket 16 évtől 60 éves korig. Mondva, hogy munkászászlóaljat alakítanak az őszi munkák elvégzésére. Pedig a karhatalom célja nem az volt, hanem hogy szem előtt tartsa az életképes magyar férfiakat. Édesapám is bekerült a munkászászlóaljba, amely a front átvonulásával és a dunai átkeléssel elmúlt szerintük minden veszély. Fel is oszlatták a zászlóaljat. Az édesapám is itt volt. A zászlóalj parancsnoka a szabadkai Marko Peić volt. Apám a szabadulása után ment ki német szállásra jószágetetőnek.
Jött a következő meg alázás. De ez is inkább elviselhető volt, mint a halál. Apám, majd a család kivonult egy német tanyára, eltűnni a partizán karhatalom elől. Nehogy ismét listára kerüljön. Egy alkalommal partizán-járőrség tartott a tanya felé. Édesapám vélte, hogy érte jönnek. Kötelet vett magához és a padlásra rohant, hogy „felhúzza magát”. Idősebb testvéreim Katica és Simon akadályozták meg tettének elkövetését. A partizánok bejöttek csak vizet inni. Lám, milyen kis dolgokon múlik az emberi élet!
Úgy 1945 januárjában lehetett. Kemény tél és sok hó. Édesapám rendeletet kapott a helyi népfelszabadító Bizottságból, hogy szánkóval partizántiszteket vigyen át Telecskára. Be is fogott apám a szánkóba és elment a községházára, ahol 4-5 partizántiszt ült fel. Irány Telecska. A razzia következő állomása ez kellett, hogy legyen. A partizántisztek fenyegették a „starit”, az öreget, ha máshova viszi őket. A fejével játszik. Apám tudta Telecskára az utat. Hiszen apai ágon nagynénje Váci Anna lakott ott. Akihez „boldog időkben” többször is gyalog elment. Így a holdas, havas és csapás nélkül is el tudott jutni Telecskára. Itt egy távoli rokona Petar Vujević várta őket. A partizántisztek marasztalták, édesapámat, de nem tudni miért. Pero határozott közbelépésre engedték el a szánkóval együtt apámat. Szinte ismét a biztos haláltól menekült meg.
Valamikor az 1954-ben a helyi Népfront ülésére hívták meg. De el kell mondani, semminek sem volt a tagja. Beérve a Népfront tanácskozó termébe, a bent levővel valamennyien kezet fogtak vele. Egy Anica Milković nevű egykori partizánlány kézfogás után azonnal a lavórhoz szaladt kezet mosni. Bizonyára lemossa a kezéhez tapadt „gyalázatot”. Ami nem volt. Ekkor a párttitkár Anicának komolyan odaszólt, hogy ilyen jelenetet nem akar többé látni…
1953-ban már a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző növendéke voltam. Szegények voltunk. Apám a Népbizottsághoz fordult, a könnyebb iskoláztatásom végett ösztöndíjért. És most jön sors iróniája. Mikor felolvassák, hogy Mojzes Mihály részemre ösztöndíjat kér. Aki 1941-ben megakadályozta, hogy átjöjjön a vasúti síneken a faluba élelmet vásárolni, a témánál ő szólt fel, hogy a Miska ösztöndíj nélkül is bírja fiát tanítatni. Ez szomszédunk is volt. Az édesapám soha többet nem beszélt a népbizottsági taggal, már említet két eset miatt.
1954 szeptemberében Versec Község pályázatot írt ki tanítók ösztöndíjazására. A családdal beszélgettünk, hogy ezt megpályázom. Mégis a szegénysors mellet szükség volt a pénzre. Meg is pályáztam. A következő év 1955. Májusában Versecről arról értesítettek, hogy jóváhagyták a kérvényemet és 1954 szeptemberétől, a következő év júniusával kapom az ösztöndíjat. Ekkor jött édesapám igazi bölcsességgel, aki azt mondta: Fiam, ha eddig nem kaptál ösztöndíjat, akkor erre a két hónapra nincs szükség. Ne vedd fel. Magad embere leszel. Ráhallgattam és jól tettem. Hiszen hamarosan szülőfalumba kaptam alkalmazást.
Az 1948-as év a beszolgáltatás éve. Hozzánk három személy jött el, Joso Lebović, Blaško Miljković, Ile Ivošević - Crni (Pezo), akik szintén ismerték apámat. A padláson mindent felsepertek és csak két zsák árpát hagytak nekünk és a jószágnak élelemre.
Az utolsó meggyalázás valamikor 1955-ben történt. Édesapám és Simon bátyám, aki 1930-ban született, a mezőre mentek fogatos járművel. Az őrszállási úton menve, a lovak sziporkáltak. Egyszer csak utoléri őket egy másik fogatos jármű, amelyiken egy férfi és egy nő ült A fogatos apámék elé hajtott, hogy megállítsa a kocsijukat, mire a bakon ülő nem volt más, mint Joso Budanović-Ečkeš, a már említett Partizán Népőrség egykori parancsnoka. Majd az asszony és az ember elkezdtej beszélni. Zaőto si stao - mondja az asszony. Siću sa kola da ovog istučem - gondol apámra. Mire az asszony: jesi li lud, pa čoveknije tebi ništa skrivio - szólt az asszony. Joso leszált a kocsiról és le akarta venni a kocsi lőcsöt. Kocsi lőcs az a faszerkezet, ami összeköti a kocsi tengelyt a kocsioldallal. Ezzel akarta édesapámat ütni. Az ember és az asszony közötti szóváltások után Budanovicék elmentek. Úgy látszik, Joso jobbnak látta elmenni, mint verekedni, hiszen akkor már bátyám is 25 éves kiszolgált katona volt.
Lám, milyen volt a sors iróniája a politikai változások alakulásakor Mojzes Mihálynak és családjának. Hiszen egészen 1955-ig rettegésben élt.
Igaz, apám egyetlen alkalommal 1949-ben belgrádi magyar nagykövetség útján kérte is a visszatelepítést Magyarországra. Erre választ nem kapott.
A szülők és a család, különösen idősebb testvéreim részére voltak ezek nehéz évek. Azonban mint látjuk ezen megszállás és üldözés után mindvégig megmaradtunk igazi őszinte magyarnak. Hiszen mégis tartozunk egy nemzethez - a magyarhoz.

A kiskapástól a tanító diplomáig

Mindamellett, hogy szüleim szegények és nagycsaládosok voltak, mégis fényes, sokat játszó, gondatlan gyermekéveim voltak. Kisiskolás korom előtt a főút poros, néha sáros utca volt. Itt sokat fogóztunk, gödörmamáztunk és persze a sömlyékben covbojosdit játszottunk. Ebéd után elmentünk és csak este tértünk haza. Édesapám ezért sokszor megdorongált bennünket.. De az édesanyánk, a bőszoknyájó szleskötényú asszony, aki ek ünneplőrujája a kékfestőböl készült ruhája volt, egyszer így próbált megvédeni bennünket: „Miska hagyd a gyerekeket hadd játszanak, hiszen az a drága, szép és csodálatos gyermekkor most van és soha többé nem jön vissza”. Úgy látszik, apám ennek igazat adott, mert töbet nem szidott benünket. Mi pedig ahogy nőttünk, a családi munkába való beosztásunkat el is végeztük.
Az elemi iskolát - ahogyan akkor nevezték - Bajmokon fejeztem be. Három osztályt a magyar közigazgatási rendszer alatt. Jótanuló voltam, szépen rajzoltam. A tanulmányi eredményemre felfigyelt Hegedűs Leonárd esperes-plébános, aki a hittant tanította az osztályban. Az esperes-plébános több alkalommal is meglátogatta szüleimet és ilyenkor ezt mondta „Miska gazda, az Antal jó tanuló. Én kitanítattom. Kell a maguk beleegyzése”. Valószínű papnak akart tanítani, amibe mind szüleim és én is beleegyeztünk. Itt jött iskoláztatásom derékbatörése, mert 1944. okt.19-án rendszerváltozás történt.
Gyermekorom ezen részére, jellemző továbbra is a játék az utcán. Azonban itt már változás állt be... Most már „nagyok” játéka felé sodróttunk. Ez pedig volt cinázás, dólázás, futballozás -labdázás rongylabdával. Volt kis foci csapatunk is. A játékból vasárnaponként, amikor a kislányok is kijöttek, akkor párostütürüt játszotunk.
Azonban aratás utan már nekünk is kiállt egy nagyolb munka. A búzatarló-földeken a kalászszedés. Ez abból állt, hogy a tarlón haladva szedtük az elmaradt búzakalászt és azt csokorba kötve vittük haza baromfietetésre. Ez már a szülők részére komoly segítség volt.
A rendszerváltás után édesapám a hatalom szeme előtt menekülve vállalta egy német tanyán jószágetetést. Ez úgy 1944 december derekán volt, miután apámat hazaengedték a bajmoki munkászászlóaljból. Később, már karácsonyra az egész család kiköltözött Jung Augustin német nemzetiségű őrszállási tanyájára. Ez jó volt, hogy apámnak menedékül szolgált, nekünk pedig munkát adott és az itt levő sok jószágtól élelmet kaptunk.
Az elemi iskola befejezése után a bajmoki Reál Algimnáziumba iratkoztam. Egy év után átváltoztatták Állami Vegyes Gimnáziummá. Itt kisérettségiztem is.
Ennek az időszaknak a gyermekéveiről is kell szólni. Hiszen már egy kicsit lefaragott a boldog és gondatlan életből, de szép volt. Édesapám itt a német tanyán később nemcsak a jószágot etette, hanem az itt levő 22 katasztrális földet is művelte. Neki ebben segítkezett Simon bátyám és Katica nővérem. Édesanyám a háztartást vezette.
1945 nyarán itt kezdtem bele 11 éves koromban a kukoricakapálásba. Ez úgy történt, hogy mindenki kapott egy sort kapálni. Apám sajátmaga és a testvére közötti sort adta nekem. Megmutatva hogy kell kapálni. Majd az idősebbekhez szólt „Ha a gyerek lemarad, akkor segítsetek nekinéhány bokrot megkapálni, hogy ne maradjon le a «bandától»”. Így is volt.
A kukoricakapálást elsőt a másodikat követte, utána az aratás. Azonban aratás előtt volt még kukoricatöltögetés, lóval és ekével. Ugyanis ló húzta az ekét, édesapám tartotta nekem pedig maradta ló vezetése, a két kukoricasor között. Én lovat a kötőféken fogta és apám szólítására magadra vagy tőled „magadra vagy tőled” kellett irányítani. Apám néha az ostorral meglegyezte a lovat, amikor magadra vagy tőled kellett irányítani. Ekkor én is néha kaptam az ostorból, amikor elmáléztam.
A búzaaratás nálam úgy kezdődött, hogy apám és a bátyám kaszával rendre vágták a búzát. Anyám meg nővére pedig sarlóval marokba szedték a learatott búzát. Igen, de ezeket a markokat, búzakötélre kellett rakni. Így én voltam a kötélteregető. Egy kéve kötélbe 36 búzakalászból font kötél volt. Ő utána szedte édesanyám a markot. Én meg teregettem. A második kaszás Simon testvérem volt és ő utána a markot Katica nővérem szedte. De Katica már arra az első marokra tette az ő búzakalászcsomóját, amit már édesanyám meg én elkezdtünk. Amikor a 36 kötél elfogyott, akkor elölről kezdtük. Visszafelé jövet a búzakalászkötegeket bekötötték kévébe.
Ez elég nehéz munka volt a részemre.
Már a következő években én is szedtem, a markot.
A következő évben résztvettem a kora hajnali órákban a kötélfonásban. Sőt, a kévekötésben is. Majd következett, a kévék „halhéba” rakása. Ez úgy történt, hogy összehordtuk a búzakévéket, kettőt tettünk le és egyet rá. Így könnyen ki lehetett számolni, hogy egy halhénál hány kereszt búza lesz. Mert egy keresztbe 18 kévét tettek. Ettől az évtől kezdve már tarlót is nagygereblyével gereblyézzük, és az így összegyüjtött búzakalászt is kévébe kötöttünk.
Amikor mindez megtötrént, akkor jött a buzakeresztek kocsira rakás és onnan a tanyához való hordása. Itt asztagba lett rakva. Majd jött a cséplőgép és lecsépelte az új termést. Később már jómagam is kivettem részem az ú.n. hordásban.
Az Állami Vegyes Algimnázium már tanyárol jártam. Ez 3, esetleg 3.5 kilométerre volt az iskolától. Nagyon szerettem iskolába járni. Néha az őrszállási út mellett levő eperfák között gyalog és kerékpár utat szinte futva tettem meg. Nagyon szerettem olvasni. Sok esetben, amikor délelőtt jártunk iskolába, akkor én könyvet vette a kezembe, és így olvasás közben mentem haza az a tanyáig.
Hál' Istenek a hároméves iskola után kiséretségit sikerrel tettem le.Ekkor már nagyocska voltam.
Édesapámék még a magyar közigazgatás idején házat vettek a faluban a Kis utcában. Ezt ekkor Kölcsey Ferenc utcának hívták.
Gyermekorom idejére már futballozás volt a jellemző. Továbbá pajtásaimmal többször futóversenyt is rendeztünk... Most a kézenjárást gyakoroltuk. Persze, a kisebb csínytevések sem maradtak el. A bajmoki esperes-plébános papnak akart nevelni, a szüleim pedig ösztöndíj mellett ügyvédnek, mivel jó és kitartó tanuló voltam. Azonban nekem egyetlen vágyam volt, hogy tanító legyek. Itt édesanyámé volt az utolsó szó. Apámmal beszélve azt mondta: „Miska hagyd, a gyerek annak menjen, aminek akar és amit kedvvel fog végezni”. Ebben is megállapodott a család.
Így került arra sor, hogy végül is a szabadkai Magyarnyelvű Tanítóképzőbe iratkoztam. Azonban nagy nehézségek és ismeretség után vettek fel. Ugyanis itt hallópróbát kellett tenni. Nekem pedig gyenge volt a zenehallásom. Ekkor a képzőben egy neves, Bajmokról származó zenepedagógus jött, nagy tekintély volt a zenetársadalomban: Toplák Istvánnak hívták. Mivel Bajmokon ő tanította a zenét, azonnal tudta, hogy nincs zenehallásom. Próbált is utasítani műszaki iskolába, de én csökönyösen azt ismételtem, hogy tanító akarok lenni. Mivel jó tanulónak és jó viselkedésű gyereknek ismert, ezért azt mondta: „Hátha ha tanító akarsz lenni, akkor az leszel, nem az a fontos, hogy mindenki hegedüljön, de ha te bírsz zongorázni és harmonikázni, az elég, főleg ha itt nem téveszted el a hangot ”.
Fel is vettek a képzőbe. Az ötéves Magyar Tannyelvű Tanítóképzőt 1954/55-ös tanévbe be is fejeztem. Azonban öt év alatt a tanitóképezdei évem alat is volt néhány lényeges epízódom. Ugyanis mi fiútagozatra jártunk, és egy alkalommal egyik tanárunkat, Palics István pszichológust valamiért a képzőből el akarták helyezzni vagy talán felmondani neki. Mi ekkor 1952/53-as tanévben, az osztályunk irányításával, talán a titói Jugoszláviában az elsők akik sztrájkot hirdettünk a tanárunk mellett. Ekkor reggeltől estig ott voltunk az iskolában. Kértük az akkori igazgatót, Szűts Vilmost, ne helyezzék át a tanár urat. Ő ekkor utasított benünket Szabadka Község Oktatási Tanácsához, amelynek titkára egy Bella László mérnök volt. Bella néptárs aznap nem tudta fogadni a delegációnkat - elfoglaltsága miatt. És, Uram fia, mi történt!? A Szabad-Európa Rádió az egész világ tudtára adta, hogy a szabadkai magyar képzőben tanáruk miatt a magyar képzősök sztrájkba léptek. Ezt adásában többször is leadta.. Most már politikának is lépni kellett. Ismét a delegáció Bella mérnökhöz ment. Most sem fogadott senkit, mondván, hogy a tisztviselők Újvidéken van. Nem mentünk most sem tanításra. Érdekes volt, hogy a Szabad-Európa Rádió kiállt mellettünk és bátorított. Este a vasútállomáson megvártuk Bella mérnököt a vonaton, és skandáltuk „Akarjuk tanárunkat Palics Istvánt”. Ő röviden meghallgatott bennünket és megígérte, hogy a delegációnkat másnap fogadja. El is ment. És ő döntöttek is „kecske is jóllakjon és a káposzta megamaradjon"-elv szerint. Ugyanis Palics Istvánt tanév végéig a tanítóképzőbe hagyták. De tanév végén menesztették. Ő azonban jó tanár hírében állt, ezért Ujvidéken nyert alkalmazást.
Ilyenek voltunk mi, szabadkai magyar képzősök.
A tornatanárunk és katonai képzést tanító tanár invitálása töbször is a menetelést gyakoroltuk a városban. Ilyenkor nótát kellett énekelni vezényszóra, szép magyar „bakadalokat” énekeltünk.
Égett benünk a magyarságért vágyódás.
Képzős korom ifjú évei is kemény munkával és főleg futballozással telt el. Mi rendesen haza sem értem a szüleim azzal vártak „Anti, siess lefeküdni, mert reggel 3 órakor kelünk, kezdődik a második kapálás”. Így is volt. A kapálást követte az aratás, majd búzahordás az asztagokhoz, ami előkészület volt a csépléshez. A cséplést követte a kendervágás, azt a napraforgó szedése, ami a kukoricaszedéssel végződött. Ezek befejeztével újból az iskola, a szabadkai tanítóképző. A kemény munka a fiatal életemre vonatkozik, hiszen szegények voltunk. Ekkor már kaszáltam is. A búzahordásnál kévéket dobáltaka kocsira, amely erre az alkalomra volt felállítva.
Öt évet az iskolai szünetben a cséplőgépnél dolgoztam. Mégpedig Dér János cséplőgéptulajdonosnál. Az ő unokájával Károllyal együtt jártunk a képzőbe. Az ő támogatásukkal vettek fel cséplőgép-munkásnak. Itt előbb két évet kévehányó voltam. Ez igen nehéz munka volt, de a többi munkás befogadott. Sőt, több alkalom segítettek is. A legnehezebb volt az asztag aljától a hatalmas rozskévéket feldobni a dobra. Ilyenkor majdnem a tüdőm szakadt ki.. De ki kellett bírni. Később három évet mázsás voltam. Ami abból állt hogy a dob csatornáin lepergett búzát zsákokba várjam, azt bekötni, a mázsán lemérni és a részt kiszámítani. No, itt már a gazdák segítettek. Felfogták a zsákot, bekötötték, mérlegre tették, én lemértem és kiszámoltam a részt. A gazdák pedig a zsákokat elvitték fogatos járművekre. Ez már egy fiatalembernek testhez álló munka volt.
Azonban a kendervágás hihetetlenül nehéz volt. Volt kendervágó kasza és az átölelt kendert ezzel a kis kaszával kellett levágni és kévébe tenni. A kendertarlón klompában jártunk. A kenderkötése kévében már könnyebb volt. Vagy a szekérre dobálás szintén elviselhető volt. Innen szállitották a bajmoki kendergyárhoz.
A napraforgószedés késsel történt. A napraforgófejet késsel levágtuk és kosárba dobáltuk. Innen kocsira vitték az emberek a hátukon. Volt, ahol a rakásra dobálták, de ekkor sok mag hullott el. Este a tulajdonosnál kis botokkal ütlegeltük a napraforgófejet, hogy kihulljon a szem. Ezt a szemet összegyűjtöttük és kiszelelték. Majd zsákokba rakva szállították az olajgyárba.
A napraforgószárat is kiskapával vágtuk ki, éppen úgy, mint a kukoricaszárat. Jött a kukoricatörés. Nehéz őszi munka volt, mert többször a dér is elkapott benünket. Csak röviden mondom el, hogy résztvettem a cukorrépa egyenlésben és a beért cukorrépa szedésben is.
Szabad időmben futballoztam és a bajmoki Radnički ifi-csapat tagja is voltam egy ideig. De ekkor szokás volt, hogy körzetnek volt ifi-csapata, és amelyikben játszottam, a „Bika Völgyi” csapat volt a legerősebb.
Középiskoláskorom egyik legszebb élménye volt, amikor fejeztem be a tánciskolát. Hiszen ekkor szokás volt tánciskolába járni, hogy a fiatalok megtanuljanak táncolni. Természetesen ezért tandíjat kellett fizetni. Az én tánciskolai generációmban 1952-ben csupa magyar fiatalok jártak.

A tanító pályafutásom kezdetén

Miután 1955-ben diplomáltam a szabadkai Magyartannyelvű Tanítóképzőben, azonnal a bajmoki Népbizottság Oktatási Titkárához folyamodtam a munkahely miatt. Mondták is, hogy van hely a Magyartannyelvű Hétosztályos iskolában. Kicsi András volt az igazgató, aki azonnal mondta is, hogy rendezzem papírjaimat, és a madarasi tanyai iskolában kapok helyezést. Sőt, az itt működő magyar osztatlan tagozaton kívül a szerb-horvát tagozaton is dolgozhatok - tiszteletdíjért. Azonban szerb nyelvtudásom miatt ezt nem vállalhattam.
Azonban a papírjaimmal történt némi gond. Ugyanis a község Oktatási Tanács titkára Ivan Bašić tanár volt. Mikor megmutattam a diplomát és az anyakönyvi kivonatot, a titkár azt kérdezte tőlem: „Melyik vagyok én, az anyakönyvi kivonat szerint Antun, a papírjaimon pedig Antal.” Magyaráztam, hogy ez mindegy, engem 1934-ben Antunnak jegyeztek be, de én vagyok az Antal. Mindegy hosszabb huzavona után megkaptam a kinevezésem a bajmoki Magyartannyelvű Hétosztályos Iskola madarasi tanyai iskola osztatlan tagozatába.
Kimentünk az igazgatóval, apám fogatosjárművön vitt ki bennünket. Volt mit látnom. Egy szép iskolaépület, tanítói és iskolaszolgai lakással, valamint két tanteremmel. Az igazgató bemutatott a takarítónőnek, a diákoknak, mert 28 tanítványom volt a négy tagozaton.
A tanyasiak rendkívül boldogok voltak, hogy új tanítót kaptak. Jómagam is örültem, hogy ide kerültem. Jó szülők, jó gyerekek és kitűnően megértő háromtagú iskolabizottság volt a szülők részéről. De elmondhatom azt is, hogy nagy megtisztelésnek vették, ha a tanító elment vagy elvitték családi ünnepekre, esetleg disznótoros vacsorára. Az iskolaszolga Benkovics Teréz és férje Dudás István volt.
Az iskolaépület kb. 1 km-re volt a határtól. Itt kell elmondani, hogy éjjel előfordultak határmenti lövöldözések. Ha ez a határsértés volt, akkor az ügyek a katonai vegyesbizottság végezte el. De még 1956 őszén kint voltam az iskolában. Mindannak ellenére, hogy be kellett vonulnom ténylegesen katonaidőm letöltésére. Azonban már akkor lógott valami a levegőben. Azonban amikor az 1956-os magyarországi eseményekkel kezdtem foglalkozni, akkor igazán jól jött a madarasiakkal való jó kapcsolatom.
Később már nem is tanítottam, hanem Leskovácra vonultam be.
A Leskováci kaszárnyában, az ú.n. Keleti kaszárnyában egy ezred katona volt. Én a gyalogsághoz voltam besorolva. Itt a gyalogságnak volt egy zászlóalja. Érdekes, hogy az említett zászlóaljban sok volt a vajdasági, horvátországi és szlovéniai magyar kiskatona. A kaszárnyának volt könyvtára, olvasóteremmel, ahol rádiót lehetett haltgatni és a napisajtó is ideérkezett. Mi, magyar kiskatonák csakhamar összeismerkedtünk. Persze a kaszárnyaudvarában magyarul beszélgettünk. Talán magam voltam közöttük az egyetlen értelmiségi, tanító, akit szerbül egyszerüen Učonak mondtak, učo (tanító). Az 1956-os magyarországi események itt értek bennünket. Mint kiskatonákat még a katonai eskütétel előtt voltunk. A Magyar Szó járt ide és rádió hullámain keresztül értesültünk az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról. A magyar fiúk valamennyien féltek, hogy mi lesz velünk, akik meg fegyverforgatás alapvető ismereteit sem sajátítottuk el. Kérdezték is a fiúk: Učo, mi lesz velünk, ha kitör a háború. Igyekeztem lelket önteni beléjük, ne féljenek, a nagyhatalmak: Amerika, Anglia és Franciaország közbelépnek és nem engedik a forradalmat leverni. Azonban az igazsághoz tartozik az is, hogy néhány nap és éjjel teljes katonai felszerelésben aludtunk, hogyha a szükség esetén bevetnek bennünket valamelyik oldalra. De erre nem került sor. Megtörtént a forradalom leverése, az orosz bevonulással és a nagyhatalmak némák maradtak. Hiszen úgy vélték, hogy politikai és gazdasági szempontból fontosabb törődni a Szuezi-csatornával és a Sínai-félszigettel, mint Magyarországgal. A fiúk a forradalom leverésével elégedetlenek voltak. Voltak, akik mondták: „Ha én ott lettem volna…”
Elbukott a forradalom mi Leskovácon maradtunk.
Egy alkalommal a zászlóalj tisztjei kérettek magukhoz. Meg voltam ijedve. Azonban azt kérdezték mint Učot, hogy vannak-e írástudatlanok. Én azonnal a ćirilicára gondoltam, hogy sokan nem ismerik a ćiril és latin írasmódot. Ekkor azt mondták, hogy ezeket írástudatlanoknak minősítík. Én egyezem is vele. Majd megparancsolták, hogy hetente háromszor tanítsam őket írni-olvasni. Napiparancsban ki is jött az írástudatlanok tagozata megalakítása, akikkel az Učo foglalkozik majd.
Eljött az első foglalkozás ideje. Tél volt. Tantermet a kaszárnya alagsorában kaptunk. Meleg volt. De volt tábla, kréta, szivacs és székek. És milyen szerencse!, csupa magyar fiú jelentkezett a tanfolyamra. Ez jól is jött, mert nem kellett három hónapig mást tenni, csak tanulni. Az órát mindig magyar népdallal kezdjük. Jött a betűtanítás is. A fiúk többször is mondták, Učo, énekeljünk valamit, hogy vidámabb legyen az életünk. Ekkor magyar népdalokat, szórakoztató dalokat énekeltünk, de nem maradtak e la bakanóták sem. Egy alkalommal az ügyeletes tiszt látogatott meg bennünket, amikor énekeltünk. Kérdezte, mit csinálunk. Én azt feleltem, hogy énekóra van. „No, akkor csak csináljátok.” Három hónap után, tavasszal beszüntették a tagozatot, hiszen a fiúk megtanultan írni és olvasni.
Az ezredből válogattak katonákat az Egyesült Nemzetek Szervezetének katonai kötelékeibe, a Sínai-félszigetre. A századparancsnok engem terjesztett fel erre. Én „suttyomban” vállaltam, de azon gondolkodtam, hogy ne menjek el. Valamit ki kellett találnom. Mindenesetre orvosi vizsgálat után mehetett valaki az ENSZ-be katonának. Annak rendje-módja szerint elmentem az ezred orvosához, aki zentai származású magyar őrnagy, katonaorvos volt. Fogadott vizsgálatra. Mire én egyenesen: „Őrnagy úr! Én nem akarok menni a kötelékbe!” Mire az őrnagy: „Akkor nem megy, de három nap múlva jelentkezzen ”. Meg is tettem, mire az orvosi bizonylatban az állt: “ Ne spsoban ya vojsku UN, vagyis alkalmatlan az ENSZ kötelékébe”. Így nem lettem ENSZ-katona. Azonban egy bajmoki barátom ezt vállalta és egy terepjáróval aknára futottak. Felrobbantak és ő meghalt. Ki tudja, rám mi várt volna.
Az ezrednek volt egy tíz hektáros földje, amelyet kertészetre használtak fel. Uram fia, az itt dolgozó katonák és kertész mellé engem rendeltek el főnöknek.
Amikor Tito marsall 1957-ben Makedóniában, Szkopjébe ment, igaz, nem voltam pártag, de az egyetlen magyar nemzetiségű voltam, aki részt vett a Kék vonat elvonulásának őrzésében.
Teszem fel a kérdést most és akkor is: mekkora volt a magyar nemzetiségűekben a bizalom?
Leskovácról 1958-ban szereltem le.
Azonnal munka után néztem.

Tanítói pályafutásom, gyermekkori álmom megvalósulása

A katonaságtól leszerelve, kisebb bonyodalom után a bajmoki Nikola Tesla Nyolcosztályos területi iskolába nyertem alkalmazást. A faluban dolgoztam. Második osztályt kaptam. Nálunk egy ideig az azonos szintű osztályokat tanítottunk. Én sokáig a negyediket vezettem. Később átértünk a felfelé vezető rendszerre. Illetve, hogy elsőtől negyedikig vezessük az osztályt. Nekem mindegy volt. Hiszen szerettem a gyerekeket. A tágra nyíló gyermek-szemek mindig új erőt és lendületet adtak munkámhoz. Bármi is történt velem, jó vagy bánat, sértés és keserűség, ha a tanterem ajtaját becsuktam, akkor minden kint maradt és a tanítványaimra az arcomról mosoly fakadt.
Ekkor még kevés volt a tanító és a felső tagozaton a tanár. Engem igazgatóim: Kicsi András, Zóni Sándor, Lazar Rankov munkámért mindig tiszteltek és nagy megbecsülést érdemeltem ki tőlük. A felső tagozatos javaslatunkra, a negyven évi pályafutásom alatt tanítottam: testnevelést, természet- és társadalomismereteket, magyar nyelvet, mint anyanyelvet, magyar nyelvet, mint környezet nyelv, történelmet. A felső tagozaton volt szakköröm is, amelynek elég hangzatos nevet adtam: Környezetismereti szakkör. Irigyek is voltak rám a kollégák. Ezekkel a gyermekekkel jártam be a vajdasági könyvtárakat, levéltárakat, így a tartományi levéltárat Karlócán. Nekik köszönhetem helytörténeti kutatásaim anyagának összegyűjtésében való segítséget
Tornát tanítva egy alkalommal az iskolaigazgatót és a Partizán Testnevelési Egyesület vezetői engem bíztak meg a májusi tornabemutató (SZLET) megszervezésével és a nagy gyakorlatok betanításával. A tornabemutató fényesen sikerült.
Egy alkalommal, amikor történelmet tanítottam, meglátogatta az órámat a tanfelügyelő, kirobbanó örömmel rohant az igazgatóhoz és a többi történelemtanárhoz, mondva: „Így kell történelmet tanítani.”
Másik alkalommal első osztályt tanítottam. Óralátogatásra jött hozzám a tanfelügyelő. Óra után az igazgatóhoz rohant és mondta: „Férfiú tanítóban még ilyen jó képességű és felkészült tanítóval nem találkoztam.” A tanfelügyelőktől kapott írásos minősítésűek kitűnőek, elismert tanító voltam a tanfelügyelők berkeikben is.
Itt elmondhatom azt is, hogy tanítóképzőben, minden osztálytársam és évfolyamtársamnak az volt az egybehangzó véleménye, hogy kitűnő, példás és gyerekeket szerető tanító bácsi leszek. Ezt igazolták minősítéseim is.
Osztályomban sikerrel kísérleteztem a modern tanítási eszközökkel és módszerekkel. Kollégáimnak mintaórákat tartottam: páros (tandem), csoport és individualizált egyéni munkából.
Mint tapasztalt tanító tanulmányokat jelentettem meg: a Népoktatásban, az Oktatás és nevelésben, Misao-Gondolatban. Ezekben gyakorlati és elméleti témák jelentek meg. Részemre sokan számított, hogy egy falusi tanítónak számos írásom jelent meg.
Amit csak meghirdetett a szabadkai Pedagógiai Intézet tanfolyamokat mindegyiken részt vettem. Önképzést is sokat végeztem. Ma is a könyvtáram tele van pedagógiai tárgyú szakirodalommal és folyóirattal.. De itt vannak a Monarchia és Jugoszláv Királyság idejéből származó tankönyvek és kézikönyvek is.
A bajmoki Vuk Karadžić Általános Iskolában másfél évig voltam igazgatóhelyettes, de magyar kiállásom miatt hamar leváltottak. Hiszen minden magyartagozaton dolgozó kollégának lehetővé tettem a magyar nyelven való beszédet, a magyar osztálytanácsi üléseken megköveteltem a magyar beszédet… De ez már mind múlandó, mert ez valamikor 1972-1973 között.
A negyvenéves tanítói pályafutásom végén volt alsós tanítványaimmal egy „Nagy Szülői Értekezletet” tartottam. Ezen a 403 tanítvány közül több mint 200-an jelentek meg. Sokan külföldön és más városokban találták meg életük és családi boldogulásukat.
Az ünnepi műsor után felolvastuk a 40 év munka eredményét: a 403 tanítvány közül öten lettek osztályismétlésre küldve, de ezek később mind a szabadkai Žarko Zrenjanin iskolában kötöttek ki. Mindannyian elvégezték a nyolc osztályt, ezek közül sokan ma is kitűnő gazdálkodók, pl. Horák Sándor még a madarasi tanyavilágból, Lukács Zoltán és mások. Se szeri, se száma azoknak, aki hároméves szakközépiskolát fejeztek be, de itt vannak a négyéves iskolát, gimnáziumot, szakgimnáziumot és szakközépiskolát végezettek is. Főiskolát 40 diákom fejezett be, 30 tanítványom egyetemi végzettséggel dicsekedhet. Az utóbbiak közül háromnak van magiszteri és háromnak doktori titulusa. Az iparban azt mondják, hogy skart. Vajon nálam pedagógiában volt-eskart?
Ez a negyvenéves tanítói pályafutásom rekapitulációja.
A Nagy Szülői Értekezlet végén egy madarasi kedves tanítványom, Balázs Károly elővett egy kis csengőt és megköszönte negyvenéves munkámat. Majd csöngetett és azt mondta: „Tanító Bácsi most magának is kicsengettek.” Ez követően elénekeltük a Ballag már véndiák című dalt. Majd a bajmoki Nimródban egy közös vacsorán vettünk részt.
Biztos, hogy a tanítói pálya-választását és a tanítóskodást nem bántam meg. Ha kellene, ma is ezt választanám, mert részemről ez nemcsak hivatás, hanem hobby is volt. Így bennem a kettő párosult.

A faluban végzett munkám, a tanítói gyertyaláng

Már a tanítóskodásom kezdetén, a tanítványom volt Probojcseics Mária, aki szülei 1956-ban a terror elől menekültek Jugoszláviába. Nem szülők, hanem nagyszülő, Probojcsevics Márkó bácsi járt szülői értekezletre. Ő igazi gazdálkodó volt, a bajmoki Földművesszövetkezet alapítója. Bajmok Szent Péter és Pál Apostolok római katolikus plébánia hitközségének sokéves elnöke. Nagy tekintélynek örvendett a faluban. Egy szülői értekezlet után beszélgettünk, és ezt mondta nekem: „Tanító úr, senki saját falujában kántor nem lehet. De engem Isten úgy segéljen, ezt a Tanító úr megdönti.”
Meglátjuk.
Bajmokon 1945 augusztusában alakult meg a Magyarkör-Magyar Művelődési Egyesület. Ennek tagja lettem 1948-ban, az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc százéves évfordulóján. Amikor a madarasi tanyai iskolában dolgoztam 1955/56-os tanévben, akkor az akkori Dózsa György Magyar Művelődési Egyesület elnöke, Lukács Simon bácsi megkért mint fiatal tanítót, hogy nyissunk mozgókönyvtárat a madarasi magyarság részére. Én ezen kaptam is. Így minden szombaton, amikor jöttem haza vagy 15 könyvet, amit a tanyasiak elolvastak, hoztam a Dózsába. Majd kicseréltük, és hétfőn vittem újabbakat olvasásra. Ez így ment, amíg itt voltam. Örültem is, hogy így segíthetek a tanyasi magyar embereken. Azonban az igazságért el kell mondani, hogy a Magyarkör 1949-ben a magyar parasztvezér nevét a Dózsa Györgyöt és így lett bajmoki Dózsa György Kultúregyesület.
Vissza kell térnem a bajmoki Állami Vegyes Algimnázium diák éveire. Hiszen az itt eltöltött évek tovább palántálták belém és belénk a magyar érzelmet, a magyar nemzethez való tartozást. A gimnázium csakhamar fiatal magyar tanerők érkeztek. Köztük: Dossztán Veronika magyar tanár, Guelmino Ilona rajztanár, Mérei Klára biológia tanár, Ströbl Aladár történelem tanár és mások. Valamennyien kiváló érzésű magyarok voltak. Dosztán Veronika csakhamar megalakította, az iskolai magyar nyelv szakkörét. Itt a magyar írókat és költőket tanulmányoztunk, akik nem voltak a tantervben. Minden vasárnap délután, örömünkre és az ő fáradságát nem sajnálva szakkört tartott. Számomra a legemlékezetesebbek maradtak mindmáig: a Petőfi-, Ady-, Vörösmarty-, Kölcsey-délutánok. De a legfelemelőbb volt 1947 és 1948-ban szervezett márciusi 15-kei szabadságharc megemlékezései.
Múlt az idő. A katonai letöltése után a község szintjén is bekapcsoltak a kultúrmunkába. Ugyanis 1958-ban megalakult a Községi Közművelődési Közösség, amelynek előbb alelnöke, később pedig elnöke lettem 1966-ig.
Ezt az időt az egész községre nézve egy művelődési újra szerveződés jellemezte. A Községi Könyvtár és a Dózsa Könyvtárának könyvállománya gyarapodott.
Erre az időre jellemző, hogy 1963-ban beindítottam a Járási Népi Táncszemlét, amelyre 8 folklór-együttes jelentkezett. Ebből hat volt magyar, a lovćenaci volt, crnagorac és a szabadkai Bratsvo Egyesület bunyevác és szerb néptáncokkal léptek fel. Dagadt is a mellem, hogy hat magyar csoport van. A plakátok pedig egy horvát aktivista tervezte és piros-fehér-zöld lett. Ezért majdnem „meghúzták a fülemet”. Szerencsém volt a horvát aktivista miatt. A néptánc-szemle később terebélyesedett. Én 33 évet voltam a szemle szervezőbizottságának elnöke. Ma már ez a szemle nemzetközivé vált és kevesebb a magyar együttes.
De a magyar szemlékhez tartozik, hogy ott voltam Gomboson, amikor a Gyöngyös-bokrétát indítottunk újra. Ekkor Rehák László, aki a Jugoszláv Szocialista Népi Szövetség Országos Választmányának főtitkára volt. Amellett kardoskodott, hogy mégis legyenek más nemzetiségűek is. Én nagyon kitartottam emellett, hogy a Gyöngyös-bokréta legyen, amiért az igazi csokorba kötött bokréta. Ebben igen támogatott, az akkori gombosi művelődési egyesület elnöke, akinek a nevére nem emlékszem, csak egyszerű ember villanyszerelő volt. Ő ezt mondta: „Eljöttünk, hogy újra elvessük a búzamagot, de konkoly nélkül.” Ezt mindannyian megértettük. Még ebben az évben kétnapos Gyöngyös-bokrétát tartottunk. Elértük azt, hogy a pénzelést a rendezvények Vajdasági Közművelődési Közösség fedezte. Azonban a találkozó másnapján vendégként nemzetiségi csoportok is felléptek egy-egy néptánccal.
Az újabb nagy rendezvény, amely a nevemhez műződik volt a Járási Amatőrszínjátszók találkozója, amelynek megrendezésére első ízben 1968-ban került sor. Igaz, azóta lefokozódott községire. De 1968 óta rendszeresen szerveződik. A magam számára sikeresen könyveltem el, hogy az első verseny jellegű találkozóra hat csoport jelentkezett és ebből 4 volt magyar színjátszó együttes.
Amikor a Dózsa György Magyar Művelődési Egyesület és Szerbhorvát nyelvű Žarko Zrenjanin Művelődési Egyesület 1957. január 27. - egyesítették a Jedinsztvo Egység Művelődési Egyesületbe. Ez történt az egypárt-rendszer utasítására. No, mindannak ellenére mind a vezetést, mind a művelődést mi végeztük, magyar nemzetiségűek. Magyar csoportokat alakítottunk. A mi ismeretségünk útján jutottunk el először Magyarországra vendégszerepelni 1966. március 8-án. Kitörő volt a sikerünk Jánoshalmán, ahová vendégszerepelni mentünk. Úgy fogadtak bennünket, mintha hazamentünk volna. Én és az egyesület akkori elnöke Schvarc István és titkára Milkovics Ferenc irányításával és pénzgyűjtésével 1969-ben elkezdtük építeni a Jedinsztvo Egység ME színháztermét. Ez egy 320 férőhelyes mellékhelyiség, amit sikerrel 1972-ben át is adtunk rendelkezésének. Ma is áll.
Bíztunk abban, hogy a magyarságot még jobban össze tudjuk gyűjteni. De tévedtünk. Hiszen az egypárt-rendszer bajmoki emberei nem jó szemmel nézték a magyarok munkáját itt. Habár senki senki sem volt mellőzve. Leváltottak bennünket és nekik megfelelő személyeket választottak a vezetőségbe.
Én mindig is itt voltam Bajmokon. Fiatal voltam és semmi sem csüggesztett. Így 1963-ban az akkori bajmoki Népbizottság határozatot hozott egy korszerű Sportközpont kiépítésére. Mint a bajmoki Községi Közművelődési Közösség elnöke minden tudásommal és erőmmel támogattam. A vidék egyik legszebb Sportközpontjának építkezése fejeződött be 1972-ben. Ez Bajmok és vidéke büszkesége volt. Jómagam is az építkezés részeként ünnepeltem az objektum átadást.
Az iskolában is történtek építkezések. Hiszen kevés volt a tanterem 1300 tanulórészére. Így a volt Nikola Tesla nyolcosztályos iskola egyik szárnyát toldottuk meg két tanteremmel. Örültem is ennek, mint pedagógus. Az iskolatanács elnöke voltam 1969-től egy négy éves mandátumon. Ebben az időben az iskolaudvarban egy újabb szárnyat építettünk. Itt az emeleti részben három szaktermet és díszterem kapott helyet. A földszinten pedig diákműhely, konyha, ebédlő, toalettek, a fényképészeknek sötétkamra, rajzterem épült ki. Ennek az ünnepi átadására 1972. november 7-én került sor. Az űj épületet az akkori községi elnök adta át rendeltetésének Bagi Károly. Örültem, hogy ennek részese és megvalósítója voltam.
Ugyanebben az évben 1969-ben cserélődött fel a községház és az emeletes iskola. Igaz, én ezt elleneztem. Mert a faluházát mégis csak meg akartam tartani községháza épületének. De nem lehetett bírni az „új szellemmel”. Megváltoztani mindent, ami a múltat idézi. Hiszen Bajmok, mint ekkor mondták, 1945-ben kezdődött. Sajgó szívvel beadtam derekam. Azonban 1971-ben az egész iskolaéepület, tantermek, irpdákközponti fütést kaptak.
Bekapcsolódtam Bajmok társadalmi életében is. Így támogattam mindent, amit jónak láttam. Ami a falu fejlődését segíti el. Így Szabadka község helyi járulékot írt ki a közkórház építésére. Mi bajmokiak ezt teljesen támogattuk. Ez valamikor 1966-ban volt.
Én megnősültem 1966-ban. Nőül vettem a szabadkai Takács Katalin zenepedagógust, nyomban alkalmazást is nyert a bajmoki iskolában.
A településen történt falu alakításában és fejlesztésében is kivettem részem. Ugyanis a mezőgazdaságból a földmunkások, napszámosok kikerültek a munkából, miután az 1960- ad évtől megjelent a búzakombájn. Így nem volt szükség az aratásra és csépeldére. De csakhamar megjelent a kukoricakombájn is. Így a tengeritörőkre sem volt szükség. Ezekről mint munkaerő-feleslegről kezdett az akkori rendszer gondoskodni. Így az akkori bajmoki Népbizottság és Járási Népbizottság (az ú.n. nagyjárás) saját és a lakósság eszközeiből a Fleiser-féle raktárat tartozták, és ebből lett a szabadkai Solid Cipőgyár és kihelyezett tagozata, mintegy 250 munkással. Igaz, ezeket előbb be kellet tanítani. Ugyanebben az időben önkéntes bajmoki munkások pénzadományokból és Járási Népbizottságeszközeiből kiépült a Königh-féle fatelep helyén egy új munkacsarnok. Ezt később a szabadkai Villanymotorgyár kapta. Ennek lett a Sever Mikro-villanymotorgyár kihelyezett tagozata. Itt mindegy 450 munkás nyert alkalmazást. Tehát a mezőgazdaságból kiszorított agráripari munkások átképzéssel itt helyezkedtek el. Így megoldódott a munkaerőfelesleg
Bajmoknak 1966-óta van helyi járuléka. Ezekben a helyi járulékokban is résztvettem. Nem is sajnálom, mert vársiasodott a falu. Előbb a szabadkai közkórházak építését támogattuk. Utána jobbnak láttuk, ha saját pénzünket a mi infrastruktúránkra használjuk fel. Így a következő helyi járulék a városi vízhálózat kiépítésére íródott ki. Ki is épült és a lakosság vezetékes vízhez jutott. De csakhamar az utak és járdák jöttek építésre. Mintegy kilencven utcában betonutat vagy aszfaltutat építtetünk. Igaz, Szabadka község mindkettőt támogatta. Azért használom most a Szabadka község termionológiát, mert 1966.január 1-től Bajmok csatlakozott Szabadka községhez, és így helyi közössg lett a község keretében. Az említett építkezésnél a víztorony vételét és felszerelését pénzelte a község. Míg a másiknál pénzzel járult hozzá az utak és járdák építéséhez. Míg rendesen le sem járt a helyi járulék, a bajmokiak máris arra gondoltak, hogy az iskola tanulói részére és sportolók edzésére, valamint versenyére Sportcsarnok épüljön. Ezt itt szinte kézzel-lábal támogattam is. Fel is épült egy inpozáns Sportcsarnok, ahol minden hasonló építményben bajnoki mérkőzéseket lehet játszani. Így kézilabda, kosárlabda, kispályásfoci. Természetesen a diákok részére a szertona. De ugyanebben a helyi járulékban benne volt három temetőben a hallotasházak felépítésére. Mindezt követte a szennyvíz-elvezetőcsatorna kiírására a helyi járulék. Ez tíz éves volt és az idén, az 2006.október 31-én járt le. A tíz év alatt anyi csatorna lett lefektetve, hogy a 9000 lelket számláló, 3500 háztartásnak mintegy 40% rákapcsolódhatna a csatorna hálózatra.
Azonban a munkám és kezdeményezésemnek egyik legtekintélyesebb helyét foglalja el a Bajmok-Bácsalmás határátkelő megnyitása. Ennek megnyitását még mint önkormányzati képviselő javasoltam 1969-ben. De a leghatásosabb javaslat Bácsalmásról érkezett dr.Bodnárné Kis Ildikó, polgármesterasszonytól, amit én mint a helyi közösség akkor tanácsának elnöke el is fogadta és minden erőmmel és tekintélyemmel támogattam ezt. A határátkelő meg is nyílt 1993. szeptember 1-én. Nagy eredménynek könyveltem el, hiszen nemzettársainkal közelebb jutottunk egymáshoz. Gyorsab lesz a komunikácíó. A határátkelő talán a mostani elnöködésem ideje alatt kiépül és 24 órás lesz, valamint elnyeri a nemzetközi státust is. Ezzel Bajmok és Bácsalmás közelebb kerültek egymáshoz és Európához.
A családban 1968-ban gyermekáldás lett. Feleségem egy kislánynak adott életet, akit Klárikának neveztünk el. Most kevesebb lett a szabadidőm, de továbbra is hasznos munkát folytattam társaimmal.
Így a negyven évi tanítói hivatásban szolgálva, mint a nemzet napszámosa, talán a település fejlesztője egészen 2006-ig, a tanítói hivatás gyertyalángja, amely a tantermek és a települést is bevilágította, kezdett halványabban égni. De csakazértis nem hagytam kialudni. Örültem az eredményeknek és sikereknek. A település megbecsült polgára lettem. Ahogy mondják a falu legendája.
A két területi Nikola Tesla nyolcosztályos iskolát és Svetozár Marković nyolcosztályos általános iskolát 1963. okt. 31-én egyesítették a Vuk Stefanović Karadžić általános iskolába. Most ezért használtam azt a nevet.
Szólnom kell arról is, hogy Bajmok többnemzetiségű és -vallású közösség. Ebbe be kellett illeszkedni. Barátaim főleg magyarok voltak. De bálba mi diákok a Lutz-vendéglőbe jártunk szórakozni. Itt ismerkedtünk össze a Barcsról és Sárvárról visszatérő szerb, crnagórai fiatalokkal. Ők a táborban az Antalokat az őslakósokkal együtt kicsinyítő képzővel használták: Antika. Így lettem a szerb nyelvterületen, becézve Antikának. Amit el is fogadtam. Tehát barátaim minden nemzetiségből voltak. De legjobban a mieink között érzem jol magam. Még ma is a szerb nyelvterületen „Čika Antika” vagyok. Bárki is jön Bajmokra, ha Mojzes Antal tanítót keresik, azonnal tudják, ki az. Vagy legyen az Mojzes Antika nastavnik, így is tudják. Mindkettő rám illik.

Nemzetért való küzdelem és anyanyelvhasználat

A vajdasági magyarság a trianuni békeszerződés után mindig valami megpróbáltatáson esett át. Így történt 1969-ben is. Ebben az évben ugyanis alkotmány-módosításra került sor. Az alkotmány egyik függeléke előírta a magyar nyelv hivatalos használatát és ezzel egyenrangúvá tette a szerb-horvát nyelvvel. Jómagam éltem is ezzel a lehetőséggel. A helyi Vuk Karadžić általános iskolában én kezdtem el elsőnek élni az alkotmány függelék adta lehetőségeivel. Az osztálytanács, a tanterület és a kollektíva ülésein magyarul kezdtem el beszélni. Lassan követni kezdtek a velem együtt érző kollégák. Így néhány hónap múlva mi is magyarok magyarul szólaltunk fel. A szerb és horvát kollégák azért nem is szóltak semmit. Hiszen az első felszólalásomnál elmondtam: ez törvény adta lehetőség. Később tartottam is tőle, hogy nehogy évek múltával gondom legyen belőle. Gondom támadt is, de ügyesen megoldottam.
Szabadka község képviselő-testületében 1969. áprilisában önkormányzati képviselőnek választották meg. Ez egy ötéves mandátum volt. Bagi Károly volt a képviselő-testület elnöke. Josip Gabrić jogász a községi titkár és Marko Peić, aki annak idején a bajmoki munkazászlóalj parancsnoka volt, Molnár Megyeri Pál szabadkai fényképész. Egy magyar származású rendőrőrnagy, Szecsei Mihály közgazdász, jómagam és egy ludasi önkéntes tűzoltó éltünk a lehetőségekkel, és egy-egy napirendi pontnál magyarul szólaltunk fel. Nekem minden ülésen volt mit mondanom. Egy alkalommal nagy meglepetés ért, amikor Szecsei Mihály közgazdász így kezdte beszédét a szószékről: „Én eddig magyarul szólaltam fel, de a jövőben mondanivalómat szerb-horvát nyelven mondom el.” És valóban a későbbiek során az igazán aktív önkormányzati képviselő szerbül beszélt. Hogy miért tette, ezt sohasem kérdeztem.
További munkám a magyarságért és az anyanyelvhasználatáért erősödött bennem. Ugyanis az országban megalakult Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület. Ennek csakhamar fiókszervezetei alakultak városokban és falvakban. Így a szervezetnek 16 fiókszervezete lett. Bajmokon is megalakították a JMNYE fiókszervezetét, amelynek négy éven át én voltam az elnöke. E négy év alatt a fiókszervezetnek 80 tagja volt. A véleményem az volt, hogy bárki nyelvművelő lehet - a földművestől az egyetemi tanárig. Hiszen már ez a földműves is nyelvművelő volt, aki „prikolica” helyet „pótkocsit mondott”.
A bajmoki JMNYE egyik a legaktívabb fiókszervezet volt. Tevékenységünk sokirányú volt. Szervezetünk irodalmi esetek, versmondó versenyt, felvonulásokat, kimagasló magyar történelmi személyiségek életrajzát ismertettük, szóltunk Nobel-díjasainkról.
Azonban legnagyobb eredménynek azt könyvelem el, hogy közösen azon fáradtunk, hogy a magyar nemzetiségű gyerekek magyar tagozatra iratkozzanak. Hiszen ekkor már az asszimiláció majdnem már a tetejére hágott. Beszéltünk is a szülőkkel, hogy ne érveljenek azonnal, ha szerb tagozatra iratkozik, jobb lesz majd az egyetemen, hamarabb beilleszkedik a közösségbe. Akciónk eredményes volt. A magyarság mind kevesebb gyermeket íratott szerb tagozatra. De érveltünk is. Itt van Ivanics György orvos időre diplomázott, itt van Kollár Leona orvos, aki szintén megszerezte a dipolomát. Az előbbi ma a bajai kórházban dolgozik, az utóbbi sajnos meghalt. Továbbá itt van Kovács Zoltán és Szakács István ügyvédek. Az egyetemen kívül minden tagozatot magyar nyelven fejeztek be. Valamennyien az én tanítványaim voltak.
A fiókszervezet vezetősége elhatározta, hogy az általános iskolások részére vasárnap teadélutánokkal egybekötött vetélkedőket szerveznek. A vetélkedő témáit az általános iskola tantárgyainak témáiból merítettük. A bíráló bizottság tagja középiskolás diákok voltak. Néha több mint száz tanuló jött el a délutáni vetélkedőre. Itt ki kell mondanom néhány tanárkollégám aktív szereplését tervem megvalósításához: Dudás István, Szakács Ferenc, Szakács Bernadetta, Szakács Márta, Mojzes Katalin, Szakács Péter, Viser Vali és mások. Azonban az is az igaz, hogy a vegyes házasságokból származó tanárok, mint Trbović Ibolya és Kukić Éva „ferde szemmel” nézték a munkámat.
Ezt a munkát is igen eredményesnek ítélem meg. Ez is sokat tett a megmaradásunkért. Küldöttségünk mindig elment Adára a Szarvas Gábor Nyelvművelő napokra új erőt szippantani a munkához. Ami meg is történt.
Mondhatom, mint elnök és önkormányzati képviselő én biztosítottam a pénzt a munkához, amihez igen nagy egyetértéssel volt az akkori községi titkár Josip Gabrić.
Sajnos néhány évi munka után a Jugoszláv Kommunista Szövetség beszüntette a JMNYE munkáját mivel azt vertikális szerveszkedésnek vélte. A bajmoki fiókszervezet utolsóként szünt meg az említett párthatározattal.

Történelmi és helytörténészi munkáságom

A történelem mindig vonzott. Mindig nagy érdeklődést tanúsítottam iránta. Még a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképzőben tanárom kedveltette meg velem meg a történelmet és a helytörténészetet.. Ez Györe Kornél Tanár Úr volt. Amikor elkezdtem tanítói pályafutásomat történelmet is tanította tiszteletdíjasan. Ezt örömmel tettem, mert tudtam, hogy itt kibúvót találok, a tanterven kívül, hogy a magyar nemzet történetével is foglalkozzam. Ezért is alakítottam meg az iskolában a történelmi szakkört. Itt aztán lehetett széles témát adnom a nemzeti történelemnek. Egykori diákjaim ma is mondják: „Tanár úr csak maga merte velünk a magyar nép történetét tanítani.”
Később Környezetismereti szakkört alakítottam és ide vontam be a gyerekeket, hogy bővitsék tudásukat nemzeti történelmünkel. De tanítványaim a szakkörből bevontam gyűjtő-kutató munkába is. Ennek eredményei letek a következő helytörténeti könyvek:
Munkásmozgalom Bajmokon ( 1984), Radnički pokret u Bajmoku ( 1984), szerb nyelven. A bajmoki közoktataás története magyar nyelven és Istorija školstva u Bajmoku szerb nyelven (1985). Bajmokon művelődési kronikája . I. Kötetet (1993),Bajmok művelődési kronikája II. Kötet ( 1994), A bajmoki tűzoltóság története ( 1994). Istorija vatrogastva u Bajmoku (1994). Majd A hallottak napja Bajmokon (1994), A bajmoki Szent Péter és Pál római katolikus plébániatemplom történata 2001, Bajmok, helytörténeti írásain kívül az addig Bajmokra vonatkozó helytörténeti írások megjelentetése. Az írások eredeti magyar, szerb, horvát és német nyelven vannak közölve. Ezt követi Bajmok utcanevei, 2003. Ez egy trilógia: utcanevek, szkaláris objektumok és jelesebb középületek. Ezután Bajmok, memento 2004. Emlékezés az 1944-es magyar és német ártatalan áldozatokra. A sort zárja: Bajmok a családnevek tükrében 2004. című terjedelmes könyve. 2006-ban jelent meg Bajmok sport élete című munkája. Csoportszerzőként magyar és szerb nyelven jelentkezik a következő könyvekben: Bajmok monográfiája, kismonográfia 1979-ben. A kaponyai ütközet, 1995 a Bajmokra vonatkozó rész.. Továbbá Aracs évkönyve, Minden magyar felelős minden magyarért cím alatt és írásai - a Bajmokra vonatkozó rész, 2003., A szabadkai Kosztolány Dezső Diáksegélyző Egyesület monográfiája - a Bajmokra vonatkozó rész 2003. Az 56. és Délvidéki Tanulmányok Az 56-os menekültek Bajmokon át, továbbá a Vajdasági Mgyar Néprajzi lexikon, Bajmok című szó alatti írása. Vajdasági Lexikon: B-címszó alatt Bajmok, a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság: Rémuralom Délvidéken című könyvében 2004, a bajmoki atrocitásokat írja le. Majd Délvidék könyvében Bajmokra vonatkozó írásra. Az 56-os Délvidéki Műhely 2006-ban kiadta a Távlatok 4-5. füzetében: Az ártatlan áldozatok bajmoki kutatásainak eredményei című munkáját. Emléktemetővé tételének 10 éves évfordulójáról. Továbbá Vajdasági Magyar Települések az ezredfordulón című könyvhöz a bajmoki rész. Végül a sort zárja : Dr. Bus János és Szabó Péter: Béke poraikra... című könyv II. Dokumentum emlékkönyv Bajmokra vonatkozó rész. Közben dr. Penavin Olga és Matijevics Lajos Szabadka és környéke földrajznevei - adattár - a Bajmokra vonatkozó rész.
Így Szabadkán kivívül első volt aki megszerezte 1994,november 2-án az ártatalan áldozatokról való megemlékezést az Akácfánál. Mojzes Antal mint helytörténész, Bajmokot azon kevés Vajdaság Délvidéki mgyarlakta települések közé vitte fel Hagyománynapló, Nemzetmegtartó és Identitásmegőrző munkájával, kevesen dicsekedhetnek.
Ezen kívül a Bácsországban, Hét Napban, Népoktatásban, Oktatás és Nevelés Gondolat. Életjel, Subotičke Novine-ben mintegy 90 helytörténeti és szakmai írása jelent meg. Lakása egy gazdag helytörténeti könyvtár. Ezenkívül egy gazdag Bajmokra vonatkozó irattár is. Írásaiban mindig előtérbe helyezte Bajmok magyarságát, sorsukat, létszám-beli csökkentésüket.

Anti, hogy ezt megirtad , már ezért érdemes volt élned

A többpárt-rendszer bekövetkeztével lehetőség nyílt szabadon foglalkozni az 1944-es 1945-ös magyar nemzetiségiek felett végzett atrocitásokkal. Azonban tény, hogy magyarországi szerzők megírták a bezdáni és temerini razziát. Matuska Márton újságiró volt az első vajdasági szerző, aki vajdasági településeken történt atrocitásokat írta meg. De nézzük sorjában! Erről írt Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában (1991), A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944, ( 1987) , Matuska Márton: A megtorlás napjai, (1991) , dr. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítani, (1995), dr. Aleksandar Kasaš: Mađari u Vojvodini 1941-1946, (1996). Én mégis Matuska Márton barátomat tartom a vajdasági magyarok felett végzett kutatásainak írójának Atyjának.
Azonban az igazsághoz tartozik az is, hogy mint helytörténeti könyvet, egy településen magyarok és németek felett végzett atrocitásoknál én voltam az első szerzője, Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon (1994), melynek recenzense Matuska Márton volt. Ettől az évtől kezdve rendszeresen megemlékezünk az Akácfánál történt razziáról, amely 1944. november 2-án történt. Itt az Akácfánál levő parcellánál 195 ártatlan polgárt végeztek ki. A helytörténeti könyvemben leírtam a bajmoki razziát. A könyv nagy sikert ért el. Könyvbemutató volt, Bácsalmáson, Szabadkán, Szegeden és Újvidéken. Az 500 példány pillanatok alatt elkelt.
Ezt követte részemről a parcella-rendezés, amit sikerült is megvalósítani. Előbb a föld lett megvéve. Majd a terv lett elkészítve. Következett a tujafák ültetése, hogy ezzel szegélyezzük be a parcella három sírgödrét. Csakhamar haranglábat és harangot szereztünk. Majd koszorúkat állítottunk fel. Majd 2004-ben a vérengzések 50 éves évfordulóján kiírtuk márványlapokra az összes áldozat nevét. Az idén az a zombori úttól az Akácfáig műutat építettünk és sírgödörhöz vezető út mellett húsz személygépkocsi részére parkolót építettünk. Ezzel ki is nyilvánítottuk az Akácfánál levő sírgödrök helyét Emléktemetőnek. Gyászbeszédemben mindig mondtam: „Vándor, ki elmégy ezen a dűlőúton, emeld meg süveged az ártatalan áldozatok tiszteletére, és jábor polgár, ha meglátogatod eme Emléktemetőt, hozz magaddal egy szál virágot és helyezd el az emléktáblánál! Így ródd le kegyeleted, az ártatalanul kivégzettek emlékére!”
Majd 2004-ben még egy könyvet írtam, a szervezett megemlékezések 10. és az atrocitások 50. évfordulójának emlékére. Ez volt a Bajmoki Mementó című könyv.
Minden év november 2-án, a Halottak Napján tiszteletadással, ökomenikus istentisztelettel emlékezünk meg róluk, az ártatalan áldozatokról. Nem dicsekvésként mondom, hogy ezen gyászmegemlékezések főszervezője és gyászbeszédek tartója én voltam. Egy alkalommal Matoska Márton barátommal beszéltem telefonon és elmondtam neki az Akácfánál történt Emléktemetőt, a gyászmegemlékezéseket. Mire ő ilyen elismeréssel felelt nekem: „Anti, ha az életedben mást nem tettél volna, csak amit a bajmoki ártatlan áldozatokért, már ez is felettébb megérti, hogy éltél.”
Őszinte köszönet.

A bajmoki Dózsa György Művelődési Központ újraszervezője, alapítója és működtetésének élharcosa

A káderváltoztatás, amit az egyesítésekkel hoztak a kultúrában, amit követettek az 1974-es leváltások, így mind jobban érezhetővé vált a magyarság mellőzése. Azonban ez valamikor a Miloševič-rendszer alatt csúcsoskodott. Ekkor a Jedinstvo-Egység Művelődési Egyesület elnöke Petar Vujić és elnökségi tagok, akik őt mindenben támogatták: Srboljub Nakić, villanyszerelő, Nikola Tatalović mérnök és Arany Mihály autószerelő és mások. Az itt működő magyar színjátszócsoport igen színvonalas előadaásokat mutatatott be. Azonban nemigen mentek vendégszerepelni sehová. Így megtűrtek voltak. Azonban volt egy színvonala a magyar asszonykórusnak, amelynek néha húsz tagja is volt. Őket igen keményen kezdték mellőzni. Először a zenekart beszélték rá, hogy ne próbáljanak velük. Utána nem vitték őket vendégszereplésekre. Így az asszonykórus teljesen mellőzve lett. Ekkor fordultak hozzám, mint önkormányzati képviselőhöz, hogy lépjek valamit. Ekkor pattant ki az én és többedmagam agyában a gondolat, hogy alakítsuk újra az egykori Dózsa György Magyar Művelődési Egyesületet. Ezért az asszonykórus kért fel újraszervezésre. Én ennek örültem is, hiszen régi vágyam volt a magyar kultúregyesület. Most csakhamar Kiss Nándorral és Dukai Ilonka nénivel Szabadkára utaztunk, hogy ott legilletékesebbeket értesítsük, a magyar kulturegyesület megalakításáról. Ott a Községi Közművelődési Közöség titkára fogadott. Đuro Molnar személyében. Csóválta is a fejét, hogy miért kell ilyet tenni, ott a Jedinstvo és dolgozhatunk. De nem ellenkezett. Ezután csakhamar kezdeményező bizottságot alakítottunk Dukai Ilonka néni Marko Orašković utcai házában, amelyre kijött Dudás Károly, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke és dr. Szöllősy V. László főtitkár. Ők örültek és egyeztek is a gondolattal. Sőt, minden támogatást meg is ígértek a VMMSZ részéről. Megalakult a Dózsa György Magyar Művelődési Egyesületet alkotó kezdeményezőbizottság. Elnöke Nagy József villamossági mérnök lett én meg az egésznek a rugója.
A későbbiek során a plébánia hivatalban tartottuk üléseinket.
Elkészítettük a Dózsa Alapszabályzatátát.
Majd 22 személyt tettünk annak a kezdeményezőbizottságba, amelyet a Statutummal együtt át kellett adni a szabadkai belügyi szerveknek.
Közben az alapítókon kívül gyüjtöttük a tagságot. És mint egy 130 felnőtt polgár alá is írta a beíratkozási nyilatkozatot. Az alapítóbizottság első embere én lettem.
Közeledett az alkotógyűlés összehívása. Kértük a Jedinstvo vezetőségét, hogy ott a színháztermében tartsuk.meg. Petar Vujić azt mondta: Megalakulhattok, de itt nem dolgozhattok. Nikola Tatalović mérnök pedig azt mondta Ti magyarok vigyázzatok, nehogy szikrát üssetek, az lángra lobbanjon és tűz keletkezzen, amit nekünk keljen eloltani. Így minden érthető volt.
Mi mégis több mint 130-an gyűltünk össze a színházteremnél. Az zárva volt. A házmester nem akart ajtót nyitni, mert az elnök nem engedte. Ekkor Kasza József úr , Szabadka polgármestere hathatós közbelépésre nyitottak ajtókat
Majd 1993. május 8-án meg is alakultunk. Az alakuló-gyűlésen Kasza Józsefen kívül ott volt Kern Imre, a végrehajtó bizottság elnöke, továbbá Dudás Károly, dr. Szöllősy V. László, Kern Katalin a Népkör részéről és Lazar Vojnić Hajduk a Bunjevačko kolo Horvát Művelődési Központ részéről. Az alakúló ülésén elfogadtuk az alapszabályzatot és megválasztottuk a 11 tagú vezetőséget. Az üléseinket a plébánia hivatalában vagy Maglai Jenő ügyvédnél tartottuk. Ezután jött a további nehéz feladat. Ingatlanhoz jutni. Házat vásárolni.
A Vajdasági Magyar Demokratikus Közzösség vezetőivel jó kapcsolatom volt. Elmondtam bánatunkat. Ők írtak is egy ajánlólevelet a budapesti Illyés Közalapítvány Kuratóriumához egy ingatlan vásárlására. Az ajánlólevelet jómagam vittem el Mélykútra, ahol dr. Tabajdi Csaba országgyülési képviselő és Kuratórium elnöke is ott volt. Kértem egy rövid négyszemközti beszélgetést. Dr. Tabajdi ezt lehetővé tette. Majd elmondtam. Amit megértett. Az ajánlólevelet is átadtam. Azonnal bíztatott is, hogy ebből lesz valami. Dr. Tabajdival többször levelet is váltottunk, és íme, 1994. augusztus 20-ára mégis érkezett döntés, amit a plébánia hivatalban Kudlik Gábor úr adott át nekünk. A következő évben 1995-ben megvettük Kollár Piroska Mosa Pijade utca 14-es házát.
Most ezt közbenjárásomra Szabadka Önkormányzata alakította át saját költségén olyanná, hogy alkalmas lett a tevékenységre. De itt hatalmas telek volt. Addig jártam a községi vezetőhöz, hogy beleegyeztek a telken, a község terhére, egy 13x35 méteres épület építését. Ennek az alapkövét jómagam, Siflis Zoltán és Lukács Simon vezetőségi tag tettük le 1996. augusztus 17-én, Szent István nap tiszteletére. Ezt követte a pénzgyűjtés az aktivitáshoz. Szakkörök megalakítása, versenyeken való részvétel. A Dózsa irányításom csakhamar felkeveredte magát a legismertebb vajdasági magyar művelődési egyesületek közé.
Célom volt, hogy ez magyarház legyen. Az alapszabályzatba le is fektettük, hogy a műkedvelőkön kívül itt kapjonak helyet a bajmoki magyar civilszervezetek. Ez az épület a magyarok gyülekezőhelye legyen. Itt kapjanak helyet gyüléseik megtartására mindazon magyar pártok, amelyek szivükben zárták a kárpátmedencei magyarság gondjait, bánatát és örömét.
Célom elértem. Ma a bajmoki Dózsa György Magyar Művelődési Központ tiszteletbeli elnöke vagyok. Ez elismert munka eredménye, és megtisztelése részemre.

Magyarországi városokkal való együttműködés

Irányításom alatt szoros művelődési kapcsolat alakult ki: Bácsalmással, Lakitelekkel, Kunbajával, Érsekhalmával, Mártfűvel és az utóbbi időben Bonyháddal.
Kezdeményezésemre lettünk partnertelepülések Bácsalmással és Lakitelekkel. De idetartozik Bajmok címerének elfogadása is. Mivel mindezen városoknak Magyarországon van címerük, sikerült kieszközölnöm a helyi tanácsán a bajmoki címert is.
Számomra ez is nagy eredmény volt. Annál is inkább, más szimbólumok mellett, hogy a címer alulsó részére a következő dátum került: 1463. február 16. Ez a dátum, amikor Mátyás király édesanyának Hunyadi Jánosné, született Szilágyi Erzsébetnek adományozza Bajmok falut, a környező pusztákkal. Bajmokra vonatkozóan pedig ez az első hivatalos írásos dátum. Tehát Bajmok a magyar uralkodók birtoka volt. Igazi elismerés részemre, hogy a magyar nemzethez való tartozás így is megjelent .
Folytatva a Bajmok-Bácsalmással való együttműködés kezdetét, fontos kiemelnem, hogy ennek érdekében a szabadkai polgármesternél, Kasza József úrnál is mindent megtettem, hogy szorgalmazza nálunk a határátkelő megnyitását. Jómagam, mint önkormányzati képviselő a szószékről több alkalommal is bizonygattam ennek fontosságát. Hogy biztos legyek dolgomban, kerestem a lehetőséget magyarországi államvezetőkkel, hogy tudassam, hogy e régió népeinek és magyaroknak milyen fontos ez a határátkelő. Sikerült is két alkalommal találkoznom Jeszenszky Gézával, Magyarország Külügyminiszterével. Egyszer Bácsalmáson és egyszer Szabadkán. Mindkét alkalommal vagy 5-5 percet beszélhettem a külügyminiszter úrral. A beszélgetés végén azt ígérte, hogy latba veti tekintélyét és pozícióját, hogy a határátkelő meglegyen.
Lobbiztam és sikerült. Hamarosan 24 órás nyitva tartás lesz a határátkelőknek

A bajmoki magyarság és demokratikus érzelmű polgárok emlékhelyei

Vajdaságban kevés az a település, amelynek annyi nemzetmegtartó, hagyománytápláló és identitást megőrző emlékhelye van.
De kezdjük az elején. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején 1849. március 5-én a kaponyai, Bajmokhoz tartozó, határrészen csata dúlt a szerb felkelők és a magyar honvédek, valamint a nemzetőrök részéről Szabadka megvédéséért. A honvédek és a nemzetőrök győztek. Szabadka nem került a felkelő szerb katonák kezére. A csata 50 éves évfordulójára 1899-ben emlékművet emeltek a csata színhelyén.
Ezt a trianoni diktátum után lebontották. Majd a magyar közigazgatás idején 1942-ben visszaállították. Ismét az 1944-es rendszerváltás után lebontották. Nekem, mint önkormányzati képviselőnek eszembe jutott, hogy vissza kell állítani. Ebben támogatott dr. Hegedűs Antal történész és Gubás Ágota nyugalmazott újságíró, képviselőtársak. Az emlékművet 1999. március 5-én visszaállítottuk. Én tartottam a kaponyai csatáról történelmi megemlékezést. Kasza József úr, Szabadka polgármestere pedig a díszbeszédet. Azóta a Dózsa aktivistái minden év március 5-én emlékműsorral tisztelegnek az emlékmű előtt.
Sorba megyek, és Mišićevo településnél állok meg. Mišićevo lakósai a magyar közigazgatás idején Barcs és Sárvár gyűjtőtáboraiban deportálták. Helyükbe a rendszer illetékesei bukovinai székely magyarokat telepítettek be. A három és fél évig, amíg a bukovinaiak itt voltak, természetes halállal 17-én haltak meg. Néhány évvel ezelőtt, éppen a mišićevoiak fordultak hozzám, hogy az erre látogató bukovinaiak, akik néha el is jönnek egykori sírjait megnézni és virággal ellátni, ami már nem volt, mert az idő vasfoga tönkretette. Mondták, hogy szeretnének a bukovinai székely magyarok az itt elhunytak tiszteletére egy sírt felállítani. Nekem csak ez kellett. Azonnal a helyi közösség tanácsának ülésén ezt kihoztam. A tanács ezt teljesen mértékben támogatta. Így a mišićevói pravoszláv temetőben a község pénzelésével elkészült az emléksír. Ennek átadására 2004. junius 28-án Vidovdán napján került sor. A sírt a bajmoki ft. Bende Zsolt káplán szentelte be.
Emlékbeszédet pedig Predrag Marković, a Szerb Parlament elnöke szerb nyelven és Pótárpi Árpád, a Bukovinai Székely Magyarok Magyarországi Szövetségének elnöke, országgyűlési képviselő, Bonyhád polgármestere és a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke mondott.
Az emléksír a mišićevói temetőben a Dózsa gondozza, hogy az illendő legyen.
De itt van Felsőtemetőben ( Központitemető) Jakab Anna bukovinai székely magyar lány sírja. Ő tüdőbajban halt meg 1941 júliusában. Közvetlenül letelepedésük után. Röviden szólok, hogy Rátát kitelepítették és helyükbe a rendszer bukovinai székely magyarokat hozott. A sír kielégítő állapotban van. Éppen köszönve Mojzes Veronkának, aki végig gondozta a sírt. Ő adta át nekem. Én pedig a Dózsa-emlékbizottságára ruháztam át ennek a karbantartását. De én azon munkálkodom, hogy az itt lévő kereszt mellé egy kopjafát állítsunk.
Ugyanitt, a Felsőtemetőben (Központi temetőben) nem messze Jakab Anna sírjától van Újvári István honvéd sírja is. Újvári mint honvéd a magyar bevonuláskor került Bajmokra. Egy véletlen robbanáskor lett áldozat. A honvédsírt a közelmúltig a már megemlített Mojzes Veronka tartotta karban. Ő adta átadtam a Dózsa hagyományápoló bizottságának, akik rendszeresen virággal látják el a sírokat.
A Rátára betelepített bukovinai székely magyaroknak, három és fél évig, amíg itt voltak, összesen 83 halottjuk volt. Ezek mind természetes hallállal haltak meg. Ezért szeretnék egy kopjafát elhelyezni Jakab Anna sírjához, hogy legyen az erre jövő székelyeiek kegyhelye.
Mint helytörténész itt egy kis kitételem van Rátával és Mišićevóval. Ugyanis a kitelepítés egyik tételéről szóltam. Azonban a másiknak most adok hangot. Ugyanis mindkét terület a Magyar Kincstár vagyonát képezte egészen 1936-ig. Ekkor a Dunai Bánság elrendelte a szabadkai Körzeti Bíróságnak, hogy vonja meg területén a kincstári vagyonokat. A szabadkai Körzet Bíróság ezt meg is tette és ezeket a földeket átminősítette a Kolonizációs Alapba. Így ebből kaptak a rátaiak földeket, vagy akik kaptak már előbb, mint a szaloniki front önkéntesei, most lett jogilag rájuk ruházva, a tulajdonjog. A továbbiakban tudnunk kellene, hogy a magyar közigazgatás alatti állami szervek ezt a döntést megsemisíterték és két határrészt ismét kincstári vagyonná nyilvánitották. Ezért kellett mindenkinek, még a magyar nemzetiségűnek is elhagyni Rátát.
Töröky Pál bajmoki kántortanító sírjának karbantartása. Ugyanis Töröky Pál 40 évet Bajmokon volt kántortanitó. Részt vett az 1848-49-es magyar forradalom és szabaságharcban. Pelczer Mór katonájaként harcolt. Részt vett az 1849. márc. 5-i kaponyai csatában. Sírja a bajmoki Alsótemető (paprenyacsa temető) egyházi részében van. Mivel az 1848-49 magyar forradalom és szabadságharc Bajmokon egyetlen sírja. Ezért úgy határoztam, hogy Töröky szabadságharcos mellett, fölkutatom a többi bajmoki 1948-as honvéd és nemzetőr nevét. Célom, hogy ez is egy kegyhely legyen, ahol a bajmoki magyarság március 15-én, augusztus 20-án emlékműsort tartanak itt. November elsején, Mindenszentek napján elhelyezik a megemlékezés virágait és a temetőcsokrokat. Így az idén Szabadka önkormányzatának támogatásával rendezve lesz Töröky Pál szabadságharcos sírja. Márványlapra pedig ki lesznek írva a bajmoki 48-as honvédek és nemzetőrök nevei.
Gondolom, ennek megvalósításával és a Dózsa gondozásában való elhelyezésével komoly tettet valósítottam meg. Megemlékezve örökre a szent 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról.
Emléktábla az 1956-os magyar forradalom szabadságharc leverése után a terror elől menekülő tisztes emlékére. Még Szabadkán az egykor történelmi Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségben ismerkedtem meg Kudlik Gáborral, akivel később együtt voltunk községi önkormányzati képviselők. Azonban ő néhány évvel ezelőtt megalakította a Nyitott Távlatok Civil Szervezetet. Ennek keretében tevlkenykedik a Délvidéki 56-ok Klubja. Hamar én is ennek a tagja lettem. Előadásokat is tartottam: a bajmoki németekről, a bajmoki zsidókról, az 56-os terror elől menekülőkről, akik e vidéken választottak menekülésként a jugoszláv-magyar zöldhatárt. Gábor egyszer megkért, nézzem meg, hogy egy tanácskozást tartanánk Bajmokon Nagy Imre mártírhalált halt miniszterelnökről. Én azonnal ebbe bele egyeztem. De ugyanakkor sugallta, ha ez lesz, van-e mód arra, hogy Bajmokon emléklappal emlékezzenek ma a terror elől menekülőkről. Én azonnal ezzel is belegyeztem. Azonban mint a helyi közösség tanácsának ülésén ki is hoztam elképzelésem az emléktáblával kapcsolatban. A tanácson minden tag jelen volt, és lám a témához, hogy ez jó és meg kell tenni. Az emléklap megszavazásánál is egézségesek voltunk. Így a község elkészítette az emléklapot, amely a Helyi Hivatal ablakába helyezünk el. A település szigorú központjába. A Délvidéki 56-os Klub és helyi közösség határozata értelmében a tanácskozást a Dózsában tartottuk meg 2003. nov. 6-án. Ekkor lepleztük le az emlékművet is. Erről egy terjedelmes írást is jeletettem meg a Bácsország 2006/3. számában. Így ez az elképzelésem is sikerült. Nagy öröm volt számomra, hogy a madarasi tanya világában dolgozó tanító ezt is így össze tudja hozni. A tanácskozásra és at emlékmű leleplezésére hatalmas tömeg gyűlt össze Bajmokról és Szabadkáról.
Már szóltam az 1944.nov.2-án kivégzett ártatlan áldozatokról. Most csak annyit említek meg, hogy az Akácfánál levő razzia helye Emléktemetővé vált. Ez is a bajmoki magyarság megemlékezési színhelye lett.
Ezért mondom azt, nincsen Vajdaságban még egy olyan város vagy település, hol dicsérete a mi részünkre, hogy ennyi nemzetmegtartó, identitást megőrző emlékhelyünk van.
Azonban Bajmok mai és a múltban is többnemzetiségű és -vallású település volt. Itt említem meg, hogy 1944 májusában még 114 zsidó élt a faluban. Ezek a későbbi hetekben a holokauszt áldozatai lettek. Volt temetőjük és volt imaházuk, a zsidótemplom. De itt voltak a németek, ők is el lettek 1944 őszén üldözve vagy haláltáborokba küldve. (Ma csak két német család él Bajmokon.)
Jómagam azon voltam, hogy egy emléktáblával örökítsük meg a zsidók bajmoki egykori létét. Ez is sikerült. Ugyanis egy nagy megemlékezés mellett, a holokauszt 60 éves évfordulóján emléklapot állítottunk fel a bajmoki zsidók emlékezésére, az egykori zsidótemplom bejáratánál. Ennek a leleplezése 2004. július 20-án volt. Ennek örültem, hogy megtehettem, mert iskolatársam volt egy aranyos kis barátom, Manheim Hary, aki szintén Auschwitzben halt meg. Ha ott megyek el az emléktábláná,l szinte mindig az ő kis aranyos mosolygós arcát látom.
Így még visszamaradt egy emléklap. Ezzel tartozom még a németeknek. Azonban elmenekültek első és második generációjából élnek. Velük vagyok tárgyalásban, hogy egy emléklapot állítsunk fel a dolgos, takaros, barátságos, segítőkész németek ittlétének tiszteletére. Gondolom, hogy az összes emléklappokal és emlékhelyekkel elértem célom.

Bajmok kitárt karokkal, őszinte szívvel fogadta a terror elől menekülő magyar állampolgárokat

Arra, hogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után terror elől menekülőkkel foglalkozzam, Kudlik Gábor kért fel. Sőt, arra is megkért, hogy készítsek erről egy tanulmányt is, amit a Délvidéki 56-osok Klubjában fel is olvashatok. De el kell mondanom, hogy a madarasiakkal e témával kapcsolatban többször is találkoztam. Egy alkalommal Siflis Zoltán kért fel, hogy filmre venné a terror elől menekülő bajmokiak emlékezéseit és a madarasi tanyasiak történeteit a témával kapcsolatban. Egy ilyen találkozón készített is felvétel. A Duna Tv szabadkai részleges több alkalommal is felkért interjúra. Sőt, egy alkalommal ki is mentünk a madarasi határba felvételezni. Legutóbb pedig Hegedűs Attila történelemtanár a Duna tévével felvételt készített velem és Gyetvai Sándor menekülttel.
Amikor Kudlik Gábor felkért egy ilyen kutatásra és tanulmány megírására, azonnal a Dózsába egy ilyen témájú beszélgetésre összehívtam madarasi ismerőseimet. Ezek közűl ott voltak: Borics Júzsef a csárdatulajdonos fia, Vinkó József , Horák Sándor, Graca János, Garajszki Sándor, Garajszki Róbert, Graca Ferenc, Stefánovics Antal, Stefánovics mezőőr, Bárdos János, Bárdos István, Májer Péter,Gál József, Horvát Pájó és mások. Több alkalommal pedig beszélgetést folytattam a szomszéd kapitánnyal, Jovo Repaccal. Repac kapitány ebben az időben a tavankuti kaszárnyáról a regőci kaszárnyáig volt megbízva a határral. Hozzátartozott a madarasi Ratko Sofijanić néphősről elnevezett madarasi kaszárnya, továbbá a bácsalmási útnál levő a Sári-dűlőnél lévő és az őrszállási tanyasi őrház egészen Regőcéig. Így jó ismerője volt a helyzetnek.
Az említett beszélgetésen Garajszki Sándor mondta, akinek a tanyája közvetlenül a határ mellett volt, hogy sok volt 1956-ban a határsértés. Majd, mint egy felszólításra. ez októberben megszűnt. Egy alkalommal véletlenül fordultak be hozzájuk a magyar és jugoszláv határőrök. Eleinte az ő részükről nagy volt a riadalom és félelem. De egy kis pálinkázás és cigarettázás után felszabadultan beszélt mindenki. Ők, a tanyasiak fordítottak. A beszélgetés után, dolguk végeztével elmentek. Nem sokkal később, mesélte Garajszki Sándor, aki akkor kitöltötte a katonaságot, hogy ismét volt náluk egy ilyen véletlen határőri találkozás. De ennek a vége az lett, hogy a jugoszláv határőrök magyar kollegáikat a kaszárnyába kísérték. Jovo Repac nem sokat törődött az esettel, a két magyar határőrt teljes felszereléssel elengedte. Lehet, hogy már tudott valamit a magyarországi események előestjéről.
Jovo Repac kapitány egy szívet tépő történetet mondott el, és szinte valahányszor írok az esetről szólok, mindig elérzékenyülök. Ugyanis egy alkalommal tizenhét kiskorú érkezett, két pedagógus kíséretében a kaszárnyához. Elég gyéren voltak felöltözve és mindegyiknél egy kis batyu. Menedéket kértek. Jovó kapitány el is szállásolta őket a madarasi határban levő szövetkezeti otthonba. Élelmet pedig a kaszárnyakonyhájáról kaptak. A kiskorú diákok és pedagógusaik egy-két vendéglátás után a faluba hozták. Tovább nem kísérte Jovo kapitány az esetet. Azonban elmondta, hogy csakhamar a magyar oldalon lazult az őrjárat, a mieink pedig a zöldhatáron mindenkit átengedtek, hiszen valamennyien a terror elől menekülők voltak. A menekülők a zöldhatárt választották: Tavankút, Bácsalmás, Madaras és Katymár irányban, így valamennyien a bajmoki templomtornyot választották célul.
Sok idős és fiatal is frissen emlékezett az esetre. Stefánovics Antal, aki akkor ért haza a csárdából, elmondta, hogy téli esős időben emberek érkeztek a tanyájukhoz és afelől érdeklődtek, hol vannak. Amikor Stefánovicsék mondták, hogy Jugoszláviában , akkor megkönnyebbültek. Náluk tehát melegruhát és egy pedig kucsmát (sapkát) kért. Majd ezután a kaszárnyához vezették őket. Stefánovics Antal mezőőr a nappali menekülőket idézte fel. Számos csoportot vezetett a kaszárnyához. Gracza Ferenc szülei tanyája a Sári-dűlőn volt. Az éj leple alatt 2-3 család is érkezett hozzájuk. Ő személyesen vezette a menekülteket a kaszárnyához. A többi jelenlevőnek is megnyiltak a gondolataik és elmondták a visszaemlékezéseiket. A kaszárnyában mosóként dolgozó Papdinénak meg is nőtt a munkája, hiszen állandóan a teát kellett főzni.
Továbbá tudnunk kell azt, hogy a zöldhatár mentén több helyen volt gyűjtőközpont. A madarasi kaszárnyából a csárdában vezették vagy irányították az embereket. A bácsalmási őrházból és az őrszállási őrházból már Bajmokra hozták a menekülteket.
De nézzük a Bajmokra érkezésüket!
A bácsalmási őrházból minden reggel Elgetz Tibor, a bajmoki szövetkezet kamionsofőrje, a madarasi csárdától traktorral és kocsikkal, a Sár-dűlői őrháztól kocsikkal és az őrszállási őrháztól is kocsikkal hozták a menekülteket. Ez már néhány hét alatt be is járódott. Előbb a helyi rendőrállomásra mentek. Itt leadták a személyi adataimat. Majd a település gyűjtőközpontjába mentek. Ezek a gyűjtőközpontok voltak: Az emeletes iskola, a Bergel-féle iskola, a Gál kocsma, a Harton vendéglő táncterme, az akkori Dózsa épülete és sokan a vasútállomásra mentek, hogy minél előbb Palicsra jussanak.
Ebben az időben a bajmoki Népbizottság elnöke Djeno Kečenović-Čoban volt. Ő rendeletet adott ki elsősorban lisztre, babra, húsra, hogy tudjanak főzni részükre főtt ételt. Az említett helyeken szinte mindenütt egy kis konyha működött. A menekülők néhány napot töltöttek Bajmokon. Majd utána Palicsra szállították őket.
Bajmok lakosai nemzeti és vallási hovatartozás nélkül megmutatták emberi, humánista érzéseiket. Szinte minden házból sugárzott a jóindulat, a megértés és a segítőkészség.
A hosszabb ideig itt maradt menekültek elmehettek látogatóba házakhoz, ismerőseikhez. Sokan kimentek a bajmoki utcákra nézelődni és várni a jobb reménység idejére, hogy mikor utazzanak tovább.
Szóljunk azokról a hazamenekülő bajmokiakról is, akik ismét hazajöttek: Bárdosék, Fábiánék, Kollárék, Frankék, Hegyiék, Gyetvaiék, Probojcsevityék, Molnárék, Verébék és mások. Azonban többjüknek meg kellett járni a gyűjtőtáborokat. Így Gyetvaiék egészen Ohridra, Kollárék Šabacra jutottak el. Később valamennyien visszatértek Bajmokra és új életet kezdve bekapcsolódtak a község vérkeringésébe.
Az említett jelenlevők egybehangzó kijelentése alapján a zöldhatárt, amelyről szóltam, Tavankúttól, Regőcéig sokan a bajmoki központot választották gyülekezési helyül. Ezt a zöldhatárt több ezren választották menekülés helyéül.
Bajmok lakosságának, a Népbizottságnak, a rendőrállomásnak és befogadóknak a humánus érzését fejezi ki az az emléktábla, amely a volt emeletes iskola egyik gyűjtőközpont-vakablakában, a Helyi hivatal falán van elhelyezve A menekülők és a befogadók tiszta, becsületes emlékére. Azóta az emléktáblán minden év megemlékezésének napján friss koszorú hirdeti eme csodálatos bajmoki lakosság megértését és a menekültek iránti tiszteletét.
Az én számomra, aki gyűjtő-kutatómunkát végeztem, együttműködtem a tévésekkel, legyen tisztelgés minden segítőkéznek és minden révbefutó, terror elől menekülő magyar állampolgár előtt, ezen emléktábla jelenti az elismerést.

Díjak

A Jugoszláv Szocialista Szövetség Köztársaság Ezüstkoszorús Munkaérdemrenddel, 1983-ban , a Vajdasági Harcos Szövetség: Jovan Popović-díjjal, 1985-ben, Szerbia Közművelődési Közössége a művelődésben kifejtett tevékenységéért két alkalommal Aranyjelvény-díjjal, a Vajdasági Közművelődési Közösség a Kultúra Szikra Díjjal 1992-ben, Szabadka Község Októberi Díjjal 1991-ben tüntettek ki. Ezen kívül Oklevél a budapesti Magyar Művelődési Társaság és Magyar Művelődési Intézettől 2000-ben Bajmokon megszervezett 34. Gyűjtők és Kézimunkázók Nemzetközi Kiállításán az eddig megjelent helytörténeti könyveiért I. Helyezést kapott Nívódíj és ezzel a Szabadság Státusát, a Határontúli Magyarok Hivatalától, Aranykoszorús Tűzoltó Státuszjelvény a bácsalmási tűzoltóktól 2004-ben, a bajmoki önkéntes tűzoltóegyesület fennállásának 110 éves jubileumán 2005-ben emlékplakettel tüntették ki. A kecskeméti Kertészeti Egyetem a velük való együttműködésért Diplomával tüntették ki. 2005-ben Szabadka Önkormányzata Tanítói Aranydiplomával tüntette ki az összes 1954/55 évben végzős tanítókat, akiknek az eltelt pályafutasuk alatt kitűnő eredményeket értek el a magyarság megtartásáért. Így engem is. A diplomákat Kucsera Géza adta át. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, a Szabadkai Észak-Bácskai Pedagógus egyesülettel valamint a Kodolányi Zoltán tanszékkel együtt 2004-2006-ban a magyar nemzeti történelemből előadásokat és tanfolyamokat szerveztek. Ezen a továbbképző tanfolyamon magam is részvettem. Habár akkor már hat éve nyugdíjas voltam. Ezt a tanfolyamot engedélyezte a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériuma is. A tanfolyamot látogatók és a történelem tanárok, akik látogatták a tanfolyamot 2006-ban TANÚSÍTVÁNYT illetve OKLEVELET kaptak az eredményes munkájukért. A Tanúsítvány-Oklevelet 2006-ban ünnepélyes keretek között adták át a szabadkai Városházán. A Tanúsítvány latin és magyar nyelven íródott. 2006-ban Tanúsítvány-Oklevelet, amely latin és magyar nyelven íródott a Zürichi Magyar Történelmi Egyesülettől vettem át. 2006. okt.20-án átvettem a Magyar Köztársaság a Szabadság Hőse emlékérmet

Végezetül

Az egész életemet végigkísérte a magyar nemzethez való tartozás. Amit eddig leírtam, biztos nemcsak a saját munkám eredménye, de kevés volt az, amelynek nem én voltam a kezdeményezője. Eredményes munkámat fémjelzi a sok társadalmi elismerés. A megtett út sokszor tövises és sokszor tulipánvirággal telirakott volt. Gyönyörű gyermekkorom, kitűnő pedagógiai pályafutásom volt. A falufejlesztésben is élenjártam. A magyarságomért mindent megtettem és minden ilyen sikernél határtalan volt a boldogságom. A megtett életutam olyan volt, hogy mindig visszamerek rá nézni. Igaz, az utcának, ahol végigmentem, néha árnyékos oldala is volt, de az eredmény mindig feldobott. Azonban sokkal több volt az utca napos oldala. Néha nehéz is volt, de ha kellene, sokszor újból megtenném ezt az utat. Mindezt úgy tehettem meg, hogy feleségem Katalin, mindig biztosította az otthoni családi morális hátteret és mindenben segítségemre volt.
Vissza kell emlékeznem Probojcsevics Márko bácsira, aki azt mondta: „Tanító úr! Maga megdönti azt a gondolatot, hogy senki saját falujában nem lehet kántor.” Talán igaza volt. Vajon megdöntöttem-e, mondják meg mások, életutam ismerõsei és ezen írás olvasói?
Gondolom, ezt megdöntöttem !

„Minden nemzet, amely elmúlt emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé
lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg.” (Kölcsey Ferenc)

Bajmok, 2006.november 15.