Üzenet 2007/4.

Szeles Judit
Krúdy utca tizenkettő

A Krúdy utcán sétáltam (odáig villamossal). A kapukód fel volt írva a noteszomba, meg a muskotályos pezsgő is, de annál a bizonyos kapunál tovább mentem. Tér, kis utcák, előbb jobbra, aztán balra, és megint jobbra; a Rádiót jobb hátulról közelíteni meg. A húgyszagú árkádok előtt át a téren; egyszer késő éjjel sétálgattunk erre a barátnőmmel (a Krúdy utcából, pont vele), éppen itt ültünk, a húgyszagú lépcsőkön. Az oszlop mögé guggolt le, s és fedeztem, nehogy valaki észrevegye.
Szóval a Rádiót hátulról, a Múzeum felől. Megtörtént az is, hogy az is, hogy az Aulában három órát ültem. Néha telefonáltam a házitelefonon, de egyik szám sem válaszolt, néha – alibiből – átsétáltam a büfébe, ne legyen feltűnő, hogy sokáig ülök ugyanott. Közben figyeltem. Azt figyeltem, hogy aki bemegy, kijön-e, hogy ki az, aki járatos itt, és magabiztosan áll a liftajtó elé, hogy a labirintus elnyelje. Aztán, hogy hiába vártam, feladtam és elmentem. A nő a pult mögött hosszasan utánam nézett. A Puskin utcán végig, és vissza, mert esett, és nem ismertem fel az utcákat. (Valahol a piros hetest is láttam, de akkor még nem ismertelek.) Ezért visszasétáltam a Pollack Mihály térre, ahol sokszor és mindig más miatt jártam. „Uram! Ne nézzen ostobának. Áll-e még a Rádió?” – „Ha az állványok nem tartanák, bizonyára összeomlana.”

A Krúdy utcán sétáltam, tereken, is utcákon jobbra-balra. Az Építésznél bementem az udvarba, hogy megcsodáljam egy nőszobor két mértani kúp alakú mellét. A nőszobornak, melyet sose mulasztok el kibontani a repkényből, ha arra járok. (És mellesleg sörökre emlékeztet, meg egy másik TE nagyapjának a tanyájára: egy rajzra és egy hangjátékra; s akit akkor már eléggé ismertem: veled voltam először az Építészben.)
Egy ideje gyakran előfordul velem, hogy ismeretlen emberek úgy köszönnek rám: szervusz, mint akit régóta s jól ismernek. Hogy tévednek, abból gondolom, hogy a nevemet nem teszik hozzá sose. Bár a nevekkel legtöbbször én is bajban vagyok. És igaz az is, hogy jártamban-keltemben éppen találkozhattunk is. Például az Építészben. Vagy a Rádióban. Vagy máshol. Talán olyan emberek társaságában is vélhettek látni, akiknek (és ismerőseiknek is) jó, ha köszönnek. Mit lehet tudni. Eddig csak én tartottam számon, ha egy híres embernek – például Vujisics D. Sztojánnak – bemutattak.
A Krúdy utcában a (Homo i) kolo feliratú kapunál kellene állnom, a betanult négy számot mondom éppen fel, s ha jól véstem be, kinyílik az ajtó. A négy szám mellé fel van írva, hogy félédes, lehetőleg muskotályos pezsgőt kell vinnem: a táskámban van. A körfolyosón kint ül a házmesterné, kötöget. Középen az udvaron nagy pálma áll egy dézsában. (Nagyobb, mint a tied. És datolya, nem legyező. Elkezdtem mesélni neked, hogy nekem is volt egy pálmám) datolya, nem legyező (, de már nincs meg. A születésemkor vette az apám, és tizenhat éves koromig meg is volt. Akkor elvitték egy kocsmába, mert már a lakásban nem fért, a kocsmában a magas mennyezet alatt meg igen.) Ne kérdezd, mi lett vele. A tied is nagyon szép: hosszú nyélen ül minden levél. Ha leereszted a redőnyt, olyankor, amikor a Kosztolányi tér felől süt a nap, de úgy, hogy résnyire besüssön, láthatod, ahogy a porszemcsék a pálma körül szédelegnek.
A Kosztolányi Dezső téren kóválygok. Tudom, ez egyáltalán nem a Krúdy utca felé van, ez Budán található, az meg Pesten, mit csináljunk, ha így építették. (A te kódszámodat nem is jegyeztem meg, pedig mindig azzal hencegtem, hogy mindent megjegyzek. És az sem igaz, hogy azért nem, mert nem tartottam fontosnak.) Szóval itt vagyok. Táskámban a pezsgő.
Egy csavargó alszik a lépcsőházunkban. Nemrég lettem figyelmes a horkolására. Most elhallgatott, talán mélyebben alszik, mélyebben nálam is. A meleg radiátorhoz lapul, lábait felhúzza, a karja és egy szatyor a feje alatt. Félek tőle, nem tudok aludni se. (Attól félek, a kaputelefonban is az üzenetrögzítőről hallom a hangodat. A padok és mászókák között ugrálok, akár egy kecske. Még azt is tudom, hogy nem nézel ki a redőny lemezei között a térre, mert a porszemcséket figyeled, ahogy a fénysugárban láthatóvá lesznek.)
Lemegyek az Építészbe. A free cardokat, a grátiszt hiába keresem, a másik TE sem ül ott jelenleg.
Félek, hogy felébred a hajléktalan, és enni is akar, nemcsak aludni.
Táskámban a pezsgő.
Elhajtom a repkényt a nőszobor melléről. Arra gondolok, most valaki hátulról megfoghatná a kezemet. (Egy harmadik TE vagy a csavargó.) Mondhatnám, az egész valójában úgy kezdődött, hogy a Krúdy utcán sétáltam. De az igazság nem ez. A Rádióban hamarabb jártam, mint ahogy a Krúdy utcát megismertem.
Visszasétáltam a Pollack Mihály térre. Kedvetlenül. Ha valaki reggel hét óta, amikor is a Krúdy utca tizenkettőből kiléptem, követett engem, bizonnyal azt gondolta, hogy rettentő rafinált vagyok, s tudom, hogy követnek, ezért ültem három órát a Rádió Aulájában (néha megtévesztésül bementem a büfébe, dupladuplát kértem cukorral, de végül elvettem a kávét cukor nélkül, s egy kis tejet öntöttem hozzá), s ezért sétáltam végig és vissza a Puskin utcán a zuhogó esőben, és lassítottam le ismét a Rádió előtt. Tudom persze, a legjobb, ha teljesen ostobának tetteti magát az ember, s a sok kis álostobaság mellett lecsúszik észrevétlen az igazi is. (Ráadásul egy nőnek még külön jól is áll a butaság.) Valójában… Azt is mondhatnám, elvesztem, de akkor sose derülne ki az igazság.

Vége