Üzenet 2006/4.
Szerbhorváth György
Október

„Egyházunknak nem profilja az, hogy forradalmakat vezessen.”
1956 kapcsán Erdő Péter bíboros prímás 2006. november 1-én

Mit lehet, mit kell, mit lenne jól megírni – forradalmakról, a megtörténtekről, a történelemről, arról, ami volt, arról, amit láttunk, átéltünk, vagy – pontosabban – amit látni s átélni véltünk?

Sok mindent. Azt olvasom például Massimo Montanari Éhség és bőség – A táplálkozás európai kultúrtörténete című ragyogó könyvében, hogy: „A tészta története még nincs megírva.” A marosvásárhelyi származású Lorand Gaspar pedig arra hívja fel a figyelmet Boldog Arábia című, szintén nagyszerű könyvében, hogy: „Tudtommal mindmáig senki sem foglalkozott a kecskék szerepével a Közel-Kelet civilizációtörténetében.”

Furcsán hangzik mindez, persze. Mégis, a tészta és a kecskék szerepének megvilágítása történelmi kontextusban szinte mindent elmondhat valahogyan a társadalomról... Arról, ami és ahogyan történt, tehát. Nem pontosan, mellékutca ez, a történelem mellékutcája (de nem zsákutcája), mégis: honnan vesszük mi azt, hogy a főutca vezet el csak bennünket célpontunkig. Nem, néha a mellékutcákon érünk el oda hamarább, ezt minden autós tudja.

Ha 1956-ról van szó, a magyarországi októberi forradalomról, számomra mindennél beszédesebb egy 1956. decemberi 16-i keltezésű, nyíregyházi rendőrségi avagy spiclijelentés summázata: "A nyíregyházi koporsóüzem dolgozói kijelentették, hogy ők a forradalom idején is dolgoztak, és ezután is dolgozni fognak, mert az a céljuk, hogy az ország jobb megélhetését biztosítsák, az ellenforradalmárok pedig semmisüljönek meg."

Tiszta abszurd. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az 56-os forradalom abszurd lett volna (hisz ekkorra már vérbe fojtották). Sőt! De ez a mondat talán mindennél jobban kifejezi azon időszak ellentmondásosságát, a nyelv tehetetlenségét, a szocialista nyelvezet önmagát leleplező mívoltát. Azt, hogy az a rendszer önmagában hordozta saját megsemmisülését. Amire sajnos nem akkor került sor, de végül csak sor került. S ezt hívják a nyelv barométerének.

Az október kitüntetett hónap az életemben. Akkor születtem.

Egyébként nem emlékszem, hogy aztán a későbbiekben bármi más kitüntető, sorsfordító esemény zajlott volna le az életemben éppen októberben. Különleges, más hónapban nem megtörténhető dolog, valami specifikusan októberi, amiről úgy is éreztem, igen, ez azért van, azért volt, mert október van, október volt.

Olykor, ha belemélyedünk egy történelmi témába – film, könyv, újságok vagy éppen egy talált tárgy révén –, gyakran támad az az érzésünk, hogy de jó lett volna akkor élni, s éppen nem most. Így jártam nemrégiben, amikor az Új Symposion történetével foglalkoztam vagy bő két éven keresztül. A hatvanas-hetvenes évek Újvidékén élni, Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László kortársaként irodalmárkodni, újságíróskodni a Forumban, vagy aztán a nyolcvanas évek elején Sziveri János és társai kortársaként – ez lett volna a valami!

És igaz, vélhetően besározódom a szocializmus eszméjével, netán még a pártba is belépek, kávé és ásványvíz mellett hozzászólok a titkár expozéjához, eszmei síkon javaslok, elbóbiskolok, szemezek az elvtársnővel, társadalmunk viszonyait boncolgatom, az önigazgatású szocializmust összevetem a kapitalizmussal, ideológiakritizálok, morgok, megrónak, felfüggesztenek, esetleg kizárnak, önkritikát gyakorlok, visszavesznek, aztán minden kezdődhet elölről. Utána konyakozás az elvtársakkal. De legalább hittem volna valamiben, amiből aztán kiábrándulok, amiben csalódom. Mert mi jutott nekünk?

Persze, a kilencvenes évek sem volt semmi. Ezt leginkább harminc év múlva gondolhatja egy ifjú, aki e korszakot tanulmányozza majd. Esetleg még azt is gondolja: akkor azért volt tétje a dolgoknak, volt mi ellen küzdeni.

Aztán, hogy közeledett '56 ötvenedik évfordulója, ugyanezen érzés kerített hatalmába. Dokumentum- és játékfilmek tömegét néztem meg, könyveket, folyóiratokat olvastam. Lefekvés után zúgott a fejem a forradalomtól, és elkapott a már ismerős érzet: hej, ha én akkor, ott Budapesten élek. Mit gondoltam volna? Felszólaltam volna a Petőfi kör ülésén, hogy ácsi, még emberarcú szocializmus sem kell ide, hanem többpártrendszert, szabadságot, függetlenséget, de rögtön! Kimentem volna az utcára tüntetni? Fegyvert fogok? Pesti sráccá válok? Molotov-koktéllal szovjet tanknak? Lett volna vér a pucámban? Angyal Istvánnal tartok, vagy a Pongrácz-fivérekkel, netán a Széna tériekkel? És aztán: maradok vagy Nyugatra menekülök? Megannyi kérdés, s csak egy válaszban vagyok biztos: elmenekültem volna.

 Vajmi keveset tudtam én mindizáig 56-ról. Persze, a vajdasági általános és középiskolában semmit sem tanultunk erről, a sajtó sem foglalkozott vele, kit érdekel, ez valami magyar ügy, komcsik nyírták a komcsikat. Mi jugoszlávok vagyunk, sose feküdtünk le a szovjetnek. A Vajdaságban sosem volt ez téma. Azt is a minap tudtam meg, hogy ifjúkorunk kultikus helyén, a falu melletti Pecze-kastélyban akkor menekülteket szállásoltak el. Senki sem emlegette ezt, nem írt róla, noha falunk tele íróval, helytörténésszel.

Gyerekkoromban a budapesti metróban láttam nagy tányérsapkás szovjet tiszteket, de talán még 1988-91 tájékán is, hogy többször a várost jártuk. Mindezt a II. világháborúhoz kötöttem – persze, ezek azóta itt vannak, maradtak, mert az ország csatlós állam volt, de bezzeg a mi Jugoszláviánk maga-magát szabadította fel, csak Belgrádnál, Vajdaságban és Baranyában segített be az orosz. Később az ELTE szociológia szakán sem tudtam meg sokkal többet, társadalomtörténetet tanultunk, nem politikatörténetet. Rajk László, Nagy Imre és a többiek – hát komcsik voltak azért, nagyon nagy komcsik, mit szépítsük. Mártírok, másrészt, ez is igaz, de sosem tudtam a fejemben szétválasztani ezt az előzményektől. Ráadásul már a kilencvenes évek közepétől elkezdődött a nagy marakodás, kié is 56. Hát az enyém biztosan nem, ha meg ők sem tudnak megegyezni, lám, egy okkal több, hogy figyelmünket másra fordítsuk.

Átlapoztam a korabeli Magyar Szókat, milyen volt 1956 októberében az élet Kishegyesen. A pontos dátumokat nehéz kihámozni, akkortájt más volt az újság – a friss hír másképpen volt friss, s a hír is más volt. Hír volt például, ha valakit megrúgott a lova – ez volt a közlekedési baleset.

Október elején angol újságírók jártak falunkban. De jól érzékelhetően nem a nemzetközi helyzet kapcsán, hanem az Újkor szövetkezetbe látogattak el. Sőt, egy szövetkezi tag házát is megnézték. Nyilván ezek szocialista érzelmű újságírók lehettek, végigvitték őket az országon, dínom-dánom, aztán egyikük-másikuk talán Londonban lelkes cikket írt falunk fejlődéséről (ha ennek nyomára bukkanhatnék!).

Ez idő tájt, talán a tévé hiányában is, fiatalságunk még igencsak aktívkodott. Ám könnyű dolguk nem mindig volt, hiszen a felderítők semmit sem tudtak csinálni, mert a topolyaiak egész nyárra elvitték a járás sátrait. Viszont pár nap múlva egészen Gunarasig bicikliztek el, felderítendő a határt.

Ugyan erről direkt nem számolt be a lap, de könnyedén megállapíthatjuk, hogy október 15-én falunknál haladt el vonaton a Magyar Dolgozók Pártjának Jugoszláviába érkező küldöttsége Gerő Ernő elsőtitkár vezetésével. (23-án reggel értek vissza Budapestre, bele az események kellős közepébe, még az eszéki – onnan indultak vissza – csevapot sem volt tán idejük megemészteni.)

Október 18-án – 16 év múlva e napon születtem meg én – megünnepelték falunk „felszabadulásának” napját. Akkor persze még nem idézőjelben írták e szót. A nyolcadikosoknak atlétikaversenyt szerveztek, ünnepi beszédet Vig István népképviselő mondott, a fiatalok stafétát hordtak körbe, a felderítők meg tábortüzet raktak. Vig István sorsa a későbbiekben érdekesen alakult, legalábbis a sors fintora, hogy jó három évtizeddel később éppen a búcsú napján, tánc közben esett holtan össze a vendéglőben. Ami azért groteszk, mert a szocializmus elején, a klerikalizmus elleni harc jegyében egymaga akarta szétzavarni a templombúcsút ünneplők tömegét.

Mint írta a Magyar Szó, eközben a földművesek serényen dolgoztak a földeken, bár egy kis eső elkélt volna, és a műtrágya iránt is nagy volt az érdeklődés. Akkortájt a tojáskivitel igen jelentős tételt tett ki az ország exportjában, de a szövetkezet arról tájékoztatta a termelőket, hogy többet most ne hozzonak. Eközben megérkezett az új Ferguson traktor (egy ekével) a szövetkezetbe.

Falunk focicsapata, az Egység a bácskai ligában játszott (ma meg az utolsó előtti szinten „focizik”), a középmezőnyben helyezkedett el. A nézőket ekkor még nem választotta el kerítés a pályától, s éppen októberben indították meg a gyűjtést, hogy körbekeríthessék. A kerítés mai állapotát látva, helyenként talán azóta sem tudták felújítani.

A vasárnapokon nem csak focimeccs volt, hanem 21-én még lóverseny is a Kendergyár melletti pályán (a nyegusevóiak arattak nagy sikert), mindeközben a Nyári vendégség című amerikai, majd A három jóbarát című mexikói filmet vetítették. Eközben Magyarországon már csak két nap volt hátra a forradalom kitöréséig, aminek egyik oka – ha nem is túl nagy, de mégis egyik oka – az volt, hogy amerikai filmeket is láthassanak, ne csak szovjet és szocialista realista filmeket. Kishegyesen e tekintetben nem kellett a szabadságért küzdeni. Szombaton még színházi előadás is volt, a már rég megszűnt topolyai Népszínház adta elő a „Bus Fekete László János” című darabot (hogy ebben aztán a szerző neve is benne van-e, nem tudom). A könyvtár e hónapban költözött új helyiségbe, igaz, csak négy székük volt, amit a Krivaja kereskedelmi vállalattól kaptak. Szinte minden nap zajlott a tekedobók versenye is, három héten át. Az iskolában megalakult a kis technikusok klubja.

Ekkor határozták el, hogy fel kell újítani a Vasút utcai Krivaja hidat, mert egyik vége teljesen leszakadt. A kérdés ma újra aktuális, Marxnak tehát nincs mindig igaza abban, hogy egyes események a történelem folyamán először tragédiaként, majd komédiaként jelentkeznek.

Hogy a forradalom kitörésének napján, 23-án, kedden pontosan mi történt, azt nem tudjuk az újsághírekből rekonstruálni. Emberemlékezet óda a keddi a piaci nap, hát talán akkor volt piac. Aznap nem volt vetítés a moziban, de másnap igen: a Lukrécia Borgiát adták. Eközben zajlott a fölvásárlás: a szövetkezet 21 vagon paradicsomot, tíz vagon zöldpaprikát és egy vagon szilvát vásárolt fel. A sertés felvásárlási ára 20 dinárral csökkent, ezért a kishegyesiek inkább kivártak az eladással.

A forradalom előtti napon, hétfőn összeült a közoktatásügyi tanács, és a téli mezőgazdasági iskola megnyitásáról tárgyaltak. Eközben koszovói küldöttség járt az iskolában. A Népi Technika vezetősége úgy döntött, november 4-e és 11-e közt műszaki kiállítást szervez. Cellik Károly udvarán meg kigyulladt a szalma, de a tűzoltóság gyors közbelépésének hála nem keletkezett jelentősebb kár.

Október vége felé a kommunális tanács elhatározta, hogy folytatják a piactér kikövezését, miután megérkezett a szükséges tégla. (Most, ötven év múlva épp a piactér felszámolását, áthelyezését tervezik – semmi sem tart örökké, bár a tégla még ép.) A Szocialista Szövetség úgy döntött, a könyvtár kirakatában ezentúl rendszeresen „eseménykiállítást” szerveznek a legfontosabb hazai és külföldi eseményekről. Nem tudjuk, a magyar forradalomról beszámoltak-e – vélhetően nem.

November 4-én vasárnap, amikor a szovjet csapatok mindent elsöprő támadást intéztek Budapest és az ország ellen, bevonultak a tankok és három nap sem kellett, hogy leverjék a forradalmat, nos, tehát aznap, vasárnap a feketicsi (akkor még nem volt Bácsfeketehegy) nyolcadikosok színjátszó csoportja a Pál utcai fiúkat adta elő a kishegyesi színházteremben. Míg Budapesten patakokban folyt a vér, falunk népe nagy békességben délelőtt tíztől és délután négytől a Casanova éjszakája című amerikai vígjátékon nevetgélhetett.

S mi történt minusz 16-ik születésnapomon, október 18-án Magyarországon? Arra ekkor még senki sem gondolt – gondolta a fene! –, hogy forradalom lesz, hisz a történészek ma már egyöntetűen megegyeznek abban, hogy spontán felkelés, szabadság harc tört ki, melynek nem volt egy vezetője vagy vezetősége, és sokan, illetve sok csoport akart sok mindent... Szóval, eme csütörtökön még nem érződött a lőporfüst, de a levegő mégiscsak izzott. A Magyar Távirati Iroda jelentése szerint Sztálinváros tanácsa határozatot hozott, hogy megváltoztatja a Sztálin út nevét, ugyanakkor kéri a Minisztertanácstól, hogy változtassa meg a város nevét. Ugyanitt rehbilitáltak 45 kuláklistára került vagy kitelepített középparasztot és más, törvénytelenül üldözött „kisembert” (ezek szerint akkor voltak még nagyemberek is). Nagy Imre e napon kapta vissza egyetemi tanári megbízatását a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdaság Gazdaságtana tanszékén. Az MTI arról is ekkor számolt be, hogy mióta felemelték a szeszesitalok árát, jelentősen csökkent a fogyasztás. Rumból már csak feleannyit kell gyártani. Ugyanakkor nagyobb tápértűkű italok gyártásába kezdenek, vagyis tojást és tejszínt tartalmazó, gyengébb italokkal bővül a szeszipari kínálat. A próbagyártás már elkezdődött (és alighanem a degusztáció is), és már a télen forgalomba kerülnek az új nedük. Hogy mi lett a projekt vége, nem tudom – talán megszakadt, hiszen Nyers Rezső, a későbbi gazdasági reformer, 56 novemberében csinovnyikként maga írta alá a szesztilalomról (árusításról) szóló határozatot. Forradalom leverése után a nép ne fojtsa bánatát alkoholba! – gondolták Kádárék. Igaz is: annyi bánat halmozódott fel a népben a szovjetek meg Kádárék miatt, hogy tripla mennyiségű rum gyártása sem elégíthette volna ki a szükségleteket.

Vajon megírható-e a történelem úgy, ha az október 18-ák történetét írjuk meg? A történettudomány mai álláspontja szerint bizonyosan nem, mert általában sem írható meg az, amit történelemnek nevezünk. Ez csak egy konstrukció, semmi más. Különben is, ahogyan William Faulkner írta volt: „A múlt sosem halott és még elmúlni sem múlt el.”

Az ember, már csak hiúságból is – még ha a horoszkópban szemernyit sem hisz –, megnézi, kik születtek-e napon. Október 18-a persze maga is egy konstrukció, nagyon régen például nem is volt, egyes kultúrákban ma sincs (és hogy elvannak). Így az e napon születettek tekintetében a legkorábbi adat II. Pius pápára vonatkozik, ő 1405-ben született. Jók még Heinrich von Kleist 1777-ből, aztán Henri Bergson 1859-ből. Szépen hangzó név Lotte Lenya 1898-ból, kinek nevét Karafiáth Orsolya verseiből ismerhetjük. Többnyire persze művészek nevét találhatjuk meg (Chuck Berry és Klaus Kinski, mindketten 1926-ból), aztán politikusokat, de van egy gurunk is 1911-ből: Maharishi Mahes Yogi. Az amerikaiak előszeretettel jegyzik fel az amerikai foci kommentátorait, ebből kettő is van, meg a Martina keresztnevű teniszezőnőket (Navratilovát és Hingist). Az erőt Jean-Claude Van Damme képviseli 1960-ból, a sort pedig lezárhatjuk az 1976-os Azlea Antistiával, akit színésznőként említenek, elhallgatván azt, hogy pornófilmekben szerepelt.

Az igaz, hogy egy pápa ekkor született, de három is ekkor halt meg. A böngészés során feltűnő, hogy a pápák dátumait mindig gondosan feljegyzik. Október 18-án pápa ne nagyon csináljon semmit, végzetes nap ez: 707-ben e napon VII. János, 1417-ben XII. Gergely, 1503-ban pedig III. Pius pápa hunyt el. A csillagok állása ezek után a zeneszerzőknek sem kedvezett: 1545-ben e napon John Traveller angol, 1817-ben Etienne-Nicolas Méhul francia, 1893-ben pedig Charles Gounod szintén francia zeneszerző hagyta itt a földi világot. Edison pedig 1931-ben. Egyéves voltam – erről én alighanem mit sem tudtam –, mikor meghalt Leo Strauss, a kitűnő politikai filozófus. Két évvel ezelőtt, 2004-ben pedig azt jegyezték fel, hogy elhunyt az indián Veerappan, az erdők nagy banditája, aki hírnevét szantálfa-csempészettel alapozta meg. S ha már a halálnál tartunk: 1976-ban, miközben én a négy darab gyertya elfújásával foglalatoskodtam, eltemették a New York-i maffiafőnököt, Carlo Gambinót.

Október 18-a nem egy különös nap. Még a november 7-i októberi forradalom sem esik rá, semmi nagyon-nagyon nevezetes esemény. Főleg nem pozitív. 1009-ben e napon Al-Hakim bi-Amr Allah a földé tette egyenlővé az egyik jeruzsálemi keresztény templomot. XIV. Lajos francia királynak október 18-án jutott eszébe visszavonni az 1598 óta érvényben lévő nantes-i ediktumot, s megkezdte a hugenották üldözését, ennek következtében protestánsok százezrei vándoroltak el (Angliába is, ott tárt karokkal várták az iparosembereket). Igaz, 1851-ben megjelenik a Moby Dick, 1860-ban véget ér a második ópiumháború, és az Amerikai Egyesült Államok része lesz Alaszka, s a mai napig ez az állam ünnepnapja (falumé is ez volt, minthogy e napon szabadították fel a szovjetek 1944-ben, de a kilencvenes években, hogy ez már csak „felszabadulás” volt, hát kiiktatták). S ha már az USA birtokba vette Alaszkát, e napon foglalta el Purte Ricót is 1898-ban. Tíz év múlva meg Belgium annektálta Kongót. Hovatovább, az első balkáni háború is október 18-án tört ki 1912-ben, 44-ben meg ekkor tört be a szovjet hadsereg Csehszlovákiába. Vagyis egyszerre értek oda és Kishegyesre is. Ebből persze semmi sem következik.

Az azért tetszik, hogy 1922-ben e napon alapították meg a BBC-t. Az isten is rádiósnak teremtett engem: 1955-ben ekkor jelentette be a Texas Instruments az első tranzisztoros rádiót.

Szívemnek kedves esemény, hogy 1989-ben megbukott Erich Honecker, az NDK kommunista vezére, s ezek után viharos gyorsasággal az NDK-nak is befellegzett. Két évvel később Azerbajdzsán vált függetlenné, de én ekkor katona voltam, úgyhogy nem hozott tűzbe a hír, már ha hallottam egyáltalán.

De hogy mi a fontos a történelemben (amit „...” módon kellene írni), az kor- és történetíró függő. Egy amerikai honlapon mit találtak érdemesnek kiemelni 1968-ból, illetve 1969-ből? Hogy John Lennon és Yoko Ono lakásában 168 gramm marihuánát találtak, s ezért 150 font büntetést kellett fizetniük. Aztán meg a Jefferson Airplane egyik tagját, Paul Kantnert vádolták meg marihuána birtoklása miatt Hawaii-n.

1972. október 18-án viszont senki sem született, senki sem halt meg, aki valaki . És semmi sem történt. Ha jól nézem, ekkor tért vissza hazájába az angol királynő Jugoszláviából. Ez azonban a francot sem érdekli.

De 1972 őszén eléggé zűrös volt a helyzet Jugoszláviában. Mondhatni, már vagy négy éve, hogy kitörtek a 68-as (diák)tüntetések – ennek a szellemét kellett leverni. Akkortájt megerősödtek a nem szövetségi, azaz a köztársasági, elsősorban a szerb(iai) és horvát(országi) liberális, illetőleg nacionalista erők. Tito ezek leverésével foglalkozott, de „taktikusan”, nehogy egy nemzet tagjai elleni fellépésnek tűnjön, mindenütt leszámolások folytak. Így szétverték a horvát MASPOK-ot, a nemzeti ébredés (nevezzük így) mozgalmát, de bíróság elé kerültek az újvidéki Új Symposion szerksztői, szerzői is.

Szerbiában éppen 1972 októberében került sor a végső csisztkákra. Persze, Tito nem sajátkezűleg végezte el a piszkos munkát, a szabály az volt, hogy a szerbet szerb, a horvátot horvát (stb.) nyírja ki. Éppen nyolcnapos voltam, amikor leáldozott a szerb liberalizmus napja: 26-án az Szerbiai Kommunista Szövetség Központi Bizottsága, miután Tito bírálta a szerbiai pártvezetés munkáját, felmentette tisztségéből Marko Nikezićet és Latinka Perovićot . Jöhettek a keményvonalasok, az ortodox komcsik, akiket végül is Slobodan Milošević váltott fel 15 év múlva. Én pontosan a szerbiai ólomidőkbe születtem bele, amikor ugyan „lenn” gyarapodhatott a nép, de a politika egyre inkább és kizárólagosan csak „fenn” folyhatott – akárcsak Magyarországon a kádári konszolidáció éveiben.

Ha például megnézzük, mi is történt a következő évek októberében, relatíve átfogó képet kaphatunk arról, mi (nem) történt. Vékás János alapos, bár nem éppen teljesen átfogó kronológiáját néztem át, amely a vajdasági magyarokra koncentrál elsősorban, de az országban lezajlott fontosabb politikai eseményeket is megemlíti.

73 októberében például igen nagy jugoszláv-magyar együttműködés folyt: a jugoszláv szakértők Magyarországon a Tisza II. vízlépcsőt tanulmányozták, hogy esetleg majd a Tisza jugoszláviai szakaszán is felépítsenek egy vízlépcsőt. Budapesten meg italbemutatót szervezett a Délker és a Monimpex vállalat, e kétségkívül fontos eseményen a budapesti jugoszláv nagykövet is megjelent. Egyéves születésnapomon nem más, mint Dr. Dimény Imre mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter érkezett Jugoszláviába. Két nappal később a Petőfi Irodalmi Múzeumban Krleža -kiállítás nyílt, de ennél fontosabb, hogy 21-én falumban felavatták az új könyvtárat (mit később sűrűn látogattam, 11 évesen Marxot kértem, de nem adtak), itt viszont a budapesti magyar nagykövet jelent meg, s átadta a magyar kiadói főigazgatóság könyvajándékát. Tehát amíg a jugó nagykövet a magyar fővárosban szeszezett, a magyar nálunk könyvezett. Kinek mi a fontos. S hogy visszautaljunk: a könyvtár éppen 56 októbere óta volt előző helyén.

24-én Szegeden bimbódzott tovább a jugó-magyar barátság – hol volt már a láncos kutya-időszak vagy az 1956 utáni elhidegülés: a JATE KISZ-klubjában megalakult a városban tanuló jugoszláv egyetemi hallgatók ifjúsági tagozata. A belgrádi jugoszláv nagykövetség elsőtitkára és az Ifjúsági Szövetség vajdasági tartományi választmányának elnöke is ott voltak – hogy ittak vagy olvasgattak, arról nem szól a jelentés. Két nappal később Belgrádban megkezdte tárgyalását a magyar-jugoszláv gazdasági együttműködési vegyesbizottság. Akkortájt még magyarországi színházak jártak errefelé, tájolni is: 27-én az Állami Déryné Színház Lendván bemutatta Gáspár Margit - Majláth Júlia Kiléptek a történelemből c. zenés vígjátékát. 29-én a JKSZ Elnökségének meghívására magyarországi pártküldöttség utazott Belgrádba, talán éppen együtt jöttek a Rade Mićković vezette jugoszláv kulturális küldöttséggel, mely ekkor fejezte be tíznapos magyarországi látogatását.

Vajon a kronológus lustaságának számlájára írható, hogy a hetvenes évek októbereiről semmit sem jegyzett fel? Akkor nem történt semmi? „Semmi”? Furcsa, bár korábbi stúdírozásaim alapján mégis jogosnak tűnik – Tito még élt, aludt az ország, kezdődött a gazdasági válság, a világban is energiaválság volt stb. Hároméves szülinapomon is csak azt jegyezte fel, hogy éppen a szomszéd faluban, Lovćenacon avatták fel az emlékművet a betelepítés 30. évfordulója alkalmából. Az ünnepségen Major Nándor mondott beszédet. Aztán 1981-ig csak vajdasági magyar irodalmi híreket jegyez fel a krónikás: e hónapban osztják ki a Szenteleky- és Bazsalikom díjakat, később a Nagyapáti Kukac Péter képzőművészeti díjat is (gyakran épp szülinapomon, oh), a belgrádi könyvvásár is októberben zajlik le. Semmi más hír.

Tito 1980-ban hal meg – utána kezdődik a hatalmi harc, s nyomában az ország felbomlása, a sajtó, illetve az értelmiség is belelendül a tabu törésbe, a kritizálásba. 1982 októberéből Vékás János Radics Viktória Új Symposion-beli cikkét közli a Sterija játékok kapcsán, amiből hatalmas botrány lesz, ez is vád a Sympo 1983-as szétverésekor, Radics pedig emigrál, miután ellehetetlenítik. Egy évvel később éppen októberben keresgélik a vajdasági magyar pártvezetők a menesztett főszerkesztő, Sziveri utódját. 1983. október 18-án én annak örvendtem, hogy újságíró járt a háznál, és később cikket írt rólam a Jó Pajtásban György barátom, a regényíró címmel, mert öt példányban megjelent kisregényem, melyet apám egyik újságírókollégája gépelt le és adott ki füzet-formában. Amíg én kisgyermekként örültem bimbódzó irodalmi karrieremnek, mint majom a farkának, addig Csorba Béla levelet írt a főszerkesztői posztra kiírt pályázat kapcsán, fölhíva a figyelmet a törvénytelenségekre. Október 25-én ennek ellenére szépen kinevezték főszerkesztőnek Purger Tibort, akit a menesztett, azaz a korábbi szerkesztőség egyáltalán nem támogatott. Sőt, árulófajtának tekintette... Ez is egy kis októberi forradalom volt. Sziveriék harcát a demokráciáért ugyanúgy leverték, mint az 56-ost. És Purger lett a Kádár, aki aztán „konszolidálta” a helyzetet.

Öt évvel később aztán újabb forradalom zajlott le Vajdaságban, illetve Újvidéken. Igaz, az események pejoratív elnevezése – joghurtforradalom – jelzi, ha ez forradalom volt, megeszem a kalapom. Az előzmény 1987 szeptembere – ekkor veszi át a Szerb KSZ vezetését Milošević –, illetve 1988 j úliusa, amikor a későbbi szerb diktátorhoz hű pártkatonák felülről levezénylik a „forradalmat”: munkásokat rendelnek ki Újvidék utcáira, hogy tiltakozzonak a legitim (már amennyire egy kom-szoc vezetés legitimnek tekinthető) vajdasági, autonomista vezetőség ellen. Hogy a tüntetők éhen ne maradjonak, s kitartsanak erőben-egészségben, szendvicseket és joghurtot kaptak. Hogy elvonultak, az utcák az elhajigált joghurtospoharaktól fehérlettek, innen a dicsőséges név.

A tartományi vezetőséget október 6-án sikerült meneszteni - Újvidéken vagy kétszázezer ember tüntetett a pártszékház, majd a Vajdasági Képviselőház épülete előtt, mert a vajdasági politikai vezetőség ellenszegült a tartomány autonómiájának megszüntetését célzó szerbiai alkotmánymódosítási javaslatnak. A tartományi pártelnökség lemondott, s lemondott másnap Major Nándor, Vajdaság elnökségének elnöke is. A tüntetések során negyven tüntető és öt rendőr sérült meg. Másnap- és harmadnap a miloševićista er ők Titogradban (a mai Podgoricán) is felvonultak, követelelvén a Crna Gora -i vezetők lemondását, de a rendőrség feloszlatta a tömeget. Utóbb persze e pártvezetőség is megbukott, s jöhetett Milo Djukanovi ć or száglása, aki akkor még Slobo embere volt.

Ez az október aztán végképp politikailag heves őszi hónappá vált. Egymást érték a pártértekezletek minden nívón, Milošević megalapozta korl átlan uralmát Szerbiában, s másutt is szövetségeseket szerzett magának. A szlovénok és horvátok előtt ekkor vált világossá, hogy mit is akar ő.

Ha nagyon akarom, hát úgy veszem: ekkor kezdődtek el a kilencvenes évek, a hosszú kilencvenes évek.

Amelynek 2000.október 5-én lett vége, miután a szerbiai demokratikus ellenzék (a demokratikust ma már ismét idézőjelbe tehetjük) belgrádi tüntetésén felgyújtották a Szövetségi Szkupstinát és a szerbiai állami tévé épületét, Miloševićt ől elfordult a rendőrség és a katonaság – Slobo megbukott.

Ez is egy októberi forradalom – hat évvel később mégis azt látjuk, ez is csak egy „forradalom” volt. Új politikai elit került az ország élére, de sok minden más maradt a régiben – a rendőrség, a titkosszolgálat, a különleges alakulatok, a bíróságok, a maffia. Tehát győztes forradalomként nem könyvelhetik el az „egyszerű” részvevők, akik abban a hitben voltak, hogy itt most tényleg szakítás történik a múlttal. Ma már nyilvánvaló, hogy inkább egy puccsról volt szó.

Mindez persze nyelvjáték. Nevezhetünk valamit így vagy úgy, az lehet az is, ami , meg lehet nem is az. Hát persze, Wittgenstein. Nincs teljes nyelv, írja a Filozófiai vizsgálódások 18-ik (! – hmm) passzusában. Teljesnek érezhetjük-e a nyelvünket? Mint írja: „...teljes volt-e, mielőtt a kémiai szimbólumokat és az infinitezimáljeleket bekebelezte; mert ezek, mondhatni, nyelvünk elővárosai. (És hány háztól, utcától fogva város egy város?) Nyelvünket olybá tekinthetjük, mint egy régi várost: mint zegzugos térséget utcácskákkal és terekkel, régi és új házakkal, meg olyan házakkal, amelyekhez különböző korokban építettünk hozzá; s az egészet egy csomó új előváros öleli körül, egyenes és szabályos utcákkal és egyforma házakkal.”

S, teszem hozzá már én, ha a nyelv ilyen, a nyelv által elmesélhető történelem is ilyen – városhoz hasonlítható. Egy történetet, a várost megnézhetjük felülről: látjuk az egészet, de a részleteket nem. Ha pedig benne vagyunk, a részletektől nem látjuk az egészet. Hát el sem mesélhetjük az egészet, nem látjuk .

Egy forradalmat sem láthatunk. Mondhatjuk rá, igen, ez egy forradalom, ahogyan egy városra mondjuk, hogy ez egy város. De ahogyan a mikortól város a város? kérdése feltehető, ugyanígy feltehető, mikortól s meddig forradalom a forradalom?

És kik a forradalmárok? Hogyan válnak azzá, tudják-e magukról, hogy azok? A forradalom hősei mikortól lesznek a forradalom hőseivé?

Vegyük az 56-os forradalom két nagy hősét, Nagy Imre miniszterelnököt és Maléter Pál katonatisztet, akit végül honvédelmi miniszterként tartóztattak le a szovjetek. (De említhenénk még Király Béla tábornokot és másokat.) Valójában eszük ágában sem volt forradalmat csinálni. Sodródtak az eseményekkel, s végül a forradalom mártírjaivá váltak. Ez így, utólag, világos. Ők a városközpont részei, nem külvárosok. Egyedi, különleges a sorsuk.

Paul Lendvai Forradalomról tabuk nélkül című könyvében ezt a témát kitűnően bontja ki. Ma már a történészek megegyeznek abban, hogy Nagy Imre tragikus hős: nem készült föl szerepére, legtöbb lépése megkésett volt. A tömeg folyton előtte járt. Napokkal később mondta ki azt, amit korábban kellett volna, s ilyeténképpen már mindig későn. Ami miatt hérosszá vált, az inkább a forradalom utáni kiállásához kötődik. Megtehette volna, hogy fejet hajt Kádárék előtt, de nem tette meg. Ha megteszi, nem válhatott volna a forradalom emblematikus alakjává.

A kivégzett Maléter Pál sem úgy ült be tankjába, hogy átáll a forradalmárok oldalára. Azt a parancsot kapta a vezérkari főnöktől, hogy öt páncélossal és századnyi tisztiiskolással tisztítsa meg a Kilián laktanyát az épület egy részét elfoglaló fegyveres felkelőktől (vagyis a forradalmároktól). De csak Maléter páncélosa érte el a laktanyát az erős tűzben, illetve a többiek ellenszegültek Maléter támadási parancsának (ha minden igaz; nem biztos ez sem). Maléter, hogy biztonságba kerüljön, hátramenetbe kapcsoltatta a tankot, hogy így hajtson be a laktanya főbejáratán. De beragadt a szűk kapualjba, és a forradalmárok pergőtüze miatt a páncélost sem tudta elhagyni. A kaotikus helyzetben végül kidugott egy zászlót a tankból, melyből kivágták a szovjet mintájú címert, közben a kaszárnyából azt kiabálták, hogy „Tűzszünet van!” – s a felkelők beszüntették a tüzelést. A kétméteres Maléter végül kimászott a tankból, a felkelők pedig üdvrivalgás közepette emelték vállukra: „A hadsereg velünk van!”

Lendvai szerint félreértések, véletlenek, tudatos és szándékolatlan feltételezésekből és megtévesztő sajtótudósítások nyomán került végül az „átálló” Maléter az érdeklődés középpontjába. Ha akkor nem oda vezénylik, ha tankja nem szorul be a laktanya főbejáratába – ki tudja, mi történik vele, egyáltalán, mikor s hogyan áll át a forradalom oldalára, már ha egyáltalán átáll.

Voltam már persze én is forradalmár. Részt vettem a rendőrőrs elleni rohamban 1992-ben – később a rendőrkapitány helyettese azt mondta, ő mentett meg, hogy ne kapjak nyolc év börtönt –, majdnem megrohamoztuk Jugoszlávia budapesti nagykövetségét 2000. október 5-én. No és benne voltam a Milošević-ellenes mozgolódásokba a kilencvenes évek elején, igaz, főképpen újságíróként. Ugye, azok olyan forradalmi idők voltak, hisz a rendszert akartuk valamiképp megbuktatni.

Persze, ez úgy volt forradalom, miképpen a viccben. Amikor megkérdik az öreg parasztbácsit: látott-e már tévét? Láttam én, hogyne, mondja, de asse az vót!

Hát ezek se voltak forradalmak. A kilencvenes éveket én például Davidoff-demokráciának neveztem el. Ugye, dolgoztunk mi a témán mindenféle alapítványi segédlettel. Jó kis pénzeket kaptunk, már ahhoz képest, hogy mit kaptak a tanítók, a munkások, s hogy ezért mennyit kellett melózni. Mármost azok, akik osztották a pénzt, rendszerint Davidoffot szívtak, „rosszabbik esetben” Marlboro Light-ot. Mi, akik dolgozgattunk, LM-et, például, tehát középdrága cigiket. A népnek maradt a Best, a Drina meg a többi büdös füstölőpálcika. Ha akarom, hát azt is mondhatom, hogy fizetett forradalmárok voltunk, főállásban. Mert a forradalom mindig a rendszert akarja megdönteni – mi ezt akartuk, ez volt a nemes feladat –, ergo forradalmárok voltunk, élcsapat, akár a leninisták. Most látjuk, úgy is sült el az egész.

Egy vesszővé vált ez a forradalom a történelemben, egy külvárosi házikó, amely egyre inkább összedől az emlékezetünkben: ez se az vót.

Mit is kell hát akkor még megírni?