zuhanyozol az emlékképben
melled feszes csípőd gyümölcs-boroskancsó
lázam aligha van
de akár a majom majszolom ami volt
kérdezed Nika te édes
egy érett ember hogy lehet ennyire szerelmes
ne mondd hogy nem tudod
s ne érints meg kérlek
fegyverem még eldördülhet
vérem forrhat akár a bor
tisztességem biztosítja a kor
nem nézlek virágnak csak nőnek
kihullott fogaim helyén újak nem nőnek
űzöm gondolatom hessegetem alázattal
mert könnyen bedőlök akár öreg házfal
nem nézlek tiltott virágnak
s nem fogadlak el – hibának
4.
ne gyere ha hívlak
Nika te édes
ne gyere mert akkor
biztosan tél lesz
már van is
testemben jég-vér göröngyök
csont-gránit karjaimmal ölellek
de akár macska az egérrel
játszik az akarat a cselekvéssel
játszik rög-szívem melegével
s tudatom mindent gyorsan megelégel
ne gyere ha hívlak
mert csont-gránit szárnyaim
teknőjébe takarlak
megmeredt karjaim rabomnak akarnak
5.
szerbiában minden ötödik percben
Nika te édes
nem kell félned
szerbiában minden rendben
vigyáz ránk a JOG és a pártok
szerbiában minden perben
Nika te édes
győzhet az előítélet
de nem kell félned
szerbiában minden ötödik percben
csak verbálisan kefélnek
s nem kell dugnod ha nem kívánod
vagy megvernek vagy lelőnek
azanyját – pedig szerettek
nélkülözni kirúgni átverni főleg
szerbiában minden ötödik percben
Nika te édes
nem kell félned
te hős leszel egy költeményben
szerbiában
minden századik
másodpercben
megáll az óra
szükség van egy véradóra
6.
páfrány- jégvirág díszíti ablakom
Nika te édes
ma ismét didergő ének rezzen
maradék énem újabb részét hantolom
és nem tudom a folytatást hol is kezdjem
ágyainkból kibújunk (mielőtt a medve)
írtam már erről az Alla rinfusában
és káoszt kiáltunk
pedig csak rendre lenne szükség –
mi történt – szerbia áll az idő fogsorában
homok rögöket görgetek
a bánáti lét trónja elé
s mire odaérek
már nem is élek
Nika te édes
homok rög elporlad
szél felkapja
idegen tájon lerakja
így jár aki nem nyal
okmány – bélyeget sem sebet sem segget
páfrány – jégvirág micsoda egylet
Nika te édes
ugyan már – kérlek
rajtam nincs – nem is volt nyílt seb
7.
éjfél múlott
jajong az éjszaka
nyalja sebeit a sötét barom
erre megiszom fél deci borom
s fogom a kalapom
Feri bácsi nincs is kalapod
mondod Nika te édes
most hova mégy
éjfél múlott
szeretőd is kinyújtott
lábakkal alszik
egy szálloda szobában
bort töltök még
maradj veszteg
Hazád szája habzik
de te ne vessz meg
simogat a lelkem
itt mindig lesz egy pici telked
és veszek neked kalapot
kajlát és derűset
maradj veszteg
örömöm ne űzd el
milyen öröm vagyok én számodra
mint marhára a bélyeget
káosz pecsétjét szerbia rám nyomta
és jön közeleg „a büszke nő a vén európa”
Nika te édes
mit gondolsz
mit kezdhet velem a vén tarisznya
8.
Nika te édes
melled oly érzékeny
tested feszül mint a gitár húrja-
szeretkezésünk lehet
akár az áramszünet
váratlan és romboló
mert vágyunk egymásra kárhozón
bántón bontom életem várfalát
nem szerelmes vers
bár lehetne – s lehetne akár, ám
szerbiában a lét véres és nyers
ateista igazhitűek gyanúval figyelnek
s ügyelnek a szerb–magyar határon
nem rejt e fegyvert húsz éves kabátom
cipőmre már rá sem néznek
nincs azon már felület a kefének
ágról szakadt vajdasági magyar – mégis szittya
itt a levegőt rontja – amott a tüzet szítja
Nika te édes
melled oly érzékeny
tenyerem érdes
mi értelme az írásnak
magasba ível tested két part között
mi értelme az ivásnak
holnap ismét repedezett falakra
okádom a festéket
elmeszelem fáradtan az estéket
szétkenem a napokat
elmázolom a holnapokat
9.
Nika te édes
ablakod párkányán
a veréb éhes
az üveghez veri sérült szárnyát
ébredj Nika te édes
szórj eléje zabot és árpát
de miért törődöm én
egy budai verébbel
hiszen ha akarom
együtt élhetek a szerbiai kéjjel
tágas nálunk a türelmi zóna
elkurvulhatok virradóra
10.
elkentünk minden festéket
Nika te édes
és vagyunk már akár a csillagok
díszítjük időnként az estéket
tőled távol egyedül ballagok
elbújom hiányod burkában
mint nyers hús a rostélyon
tehetetlen töprengek e fortélyon
11.
minap a kályha előtt
elejtettem néhány verssort
amikor begyújtáshoz készülődtem
elfeledtem őket
Nika te édes
csak arra emlékszem
azt gondoltam megírlak
megírlak még egy versben
csillagpor – bányának
habitusom vágyának
a költő olyan mint a kőfejtő
izmai feszülnek – akár drótkötél
idegei rezdülnek – mint húrok a gitár ölében
s ha nem vigyáz gondolatai szállnak
beisszák őket a falak akár a festéket
és a családi kályhatűz átfesti
elégeti a költői estéket
e – sz – m – é – ket
s ezt vajon miért kellett?
12.
játéka vagy a vágynak
miattad mégsem esem betegágyba
Nika te édes
nem csókollak álmomban sem a valóban
nyakadon ék – törik a fény kevélyen
képzeletben barna mellbimbód szívom fehérre
hasadra csókot lehelek estére
s a szeméremdomb alatt
ajkam az élet forrására tapasztom
azután ki tudja
Nika te édes
jöhet a vég keményen
vagy kezdődhet minden újra élőn
hányingerrel vagy tiszta vággyal de félőn
mert ismét tavasz van szerbiában
és tudom hogy maradok
ha bele is pusztulok
