Üzenet 2006/2–3. Koleszár Csilla

Koleszár Csilla
Lifka Sándor élete és munkássága

(1880–1952)

A Lifka család ősi fészke a csehországi Žatec, a Prágától északnyugatra mintegy 30-40 kilóméterre fekvő, akkoriban még falu. Itt gyülekezett a család a téli hónapokban, amikor lehetetlenné vált a vidékjárás. Károly, az apa volt a lelkes ember, aki a vándormúzeumot összehozta, s akinek lelki alkatát örökölte beszámolóm hőse, Sándor. Ernestina, az édesanya, már sokkal nagyobb és több gyakorlati érzékkel rendelkezett: ő tartotta kézben a család anyagi gyeplőjét, igencsak ő volt az, aki az apa álmodozásaiból eldöntötte, hogy az utazó múzeum ne csupán ismeretterjesztő missziót töltsön be, hanem a család fönntartásához, a gyerekek kiiskoláztatásához szükséges anyagi hasznot is meghozza.

A Lifka vándormúzeum egy ilyen útján született Sándor Brassóban, 1880. május 20-án. Elemi iskoláját odahaza vagy rokonainál, középiskoláját pedig Bécsben végezte, s elektrotechnikát tanult. Akkoriban számított amolyan csodabogárnak a laterna magica, amely ködképet vetített, persze csak egyetlen ember számára. Egyik nagybátyjától Lifka kapott egy ilyen dobozt, s mert nem elégítette ki, megpróbált kísérletezni vele. Megcsinálta a maga kis szerkezetét, a kromatropot, amely két állóképet hozott mozgásba. Az egyiken egy inas tortát vitt, a másikon egy lány közeledett, s arcával belefutott a tortába. Szerény eszközeivel és anyagi lehetőségeivel ennél többet nem tudott kihozni, pedig az volt a vágya, hogy olyan képet, képsort hívjon életre, amellyel több mozgást lehet bemutatni. Hogy a francia Lumiére-nek ugyanakkor sikerült ezt a problémát megoldania, nem hangolta le túlságosan, inkább kíváncsivá tette, s meg is nézte annak bécsi előadását 1897-ben.

Ezután nem tudott nyugodni. A családtól pénzt kért, Párizsba utazott, hogy közelebbről megismerkedhessen a filmezéssel, s onnan egy Pathé filmfölvevő kamerával tért vissza. Magyarországi lapok feljegyezték, hogy ezzel a kamerával 1900-ban Gödöllőn kb. 40 méter hosszú szalagot forgatott. Nem mást, mint I. Ferenc József császár és király meg Erzsébet királynő látogatását örökítette meg. Állítólag ekkor figyelt föl rá az Uránia nevű „tudományos színház”, amely a Magyar Tudományos Akadémia III. (természetrajzi) szakosztályának kezdeményezésére alakult 1897. január 17-én, s fogadta munkatársként soraiba. Ezt látszik alátámasztani Hatvani Nándornak a Magyar Filmmúzeumban fekvő könyve, amely szerint „Lifka a monarchia első mozgófénykép-vállalatát alapította meg 1900-ban”, másrészt „a budapesti Uránia Színház fióküzleteként hirdette magát”. Ha ez így van, akkor valamelyest érthetővé válik számunkra, miért nem találjuk meg Lifka Sándort a szabadkai lapok 1902. évi számaiban, noha sokan úgy tudják, hogy ő ekkor már vetített ebben a városban.

Karl, az apa, 1885-ben meghalt, s attól kezdve Ernestine anya vitte tovább a vándormúzeumot. Alex, ahogyan Sándort a családban nevezték, 1900-ban kikérte édesanyjától atyai örökségét, s erre rábeszélte fivérét, Karlt is. Elhatározták, hogy azonnal mozit vásárolnak és megkezdik a vetítést. Megpróbáltak érintkezésbe lépni néhány esetleges szállítóval, de kiderült, hogy komplett mozit senki sem gyárt. Még a filmek összehozásában is nehézségeik keletkeztek. Gyártók még akadtak, akik természetesen igyekeztek eladni termékeiket, ám forgalmazó még nem volt.

Elhalasztották hát mozijuk megvásárlását, azt azonban elhatározták, hogy székhelyüket Triesztbe teszik át, s ott látnak munkához. Ez a város volt a monarchia legnagyobb kikötője. Számítottak a sok utasra és a sok tengerészre, akik itt megfordultak. A két testvér presztízs kérdésének tartotta, hogy mozisátruk különb legyen azoktól, amelyeket addig láttak. Brenner János monográfiájában ezt olvashatjuk: „…megvettek minden szakkönyvet amiből valamit megtanulhattak építkezésről, berendezésről, gőzgépről, mely az áramfejlesztőt üzemeltette, villamosvezetékről, izzókról, ívlámpákról, moziberendezésről és annak kezeléséről, ácsolásról, kárpitozásról…/…A faalapvázhoz Szlovéniából hozattak csomómentes fát, az acélszerkezetet a Styria gyár legfinomabb fémkészítménye adta. Vetítőt a párizsi Gaumont cégtől vettek, a félstabil gőzgépet a Garret és Schmidt, az áramfejlesztőt a berlini AEG, ívlámpákat a bécsi Körting szállította.”

Végre összeállt a nyolc vagonból álló „mutatványos” szerelvény és, az adatok szerint, kemény két hónapos munka után a kikötővárosban kigyúltak a fények, fényárban úszott a mozi környéke, a kivételesen kényelmes 460 ülőhely várta a nézősereget. A hét rövidke filmmel azonban fél évnél tovább nem maradhattak meg Triesztben sem, így megkezdődött vándorútjuk. Amerre és ahol jártak, Lifka Sándor forgatott is és hamarosan be is mutatta a közönségnek a – voltaképp – róla szóló filmeket. Gondolom: nézőcsalogatónak szánta ezeket az „ínyencségeket”, de talán ettől több is lehetett az, amit csinált. Erről maga Lifka Sándor egy helyen így vall: „Nemcsak készen vett filmeket játszottunk. Amerre jártunk, saját felvevőgépünkkel felvételeket készítettünk s azokat már néhány nap múlva bemutattuk a publikumnak. Ezekkel a saját filmfelvételeinkkel három arany- és két ezüstérmet, valamint néhány dicsérő oklevelet nyertünk.”

És a mozis szerelvény járta a vidéket. Ismét a dokumentumok nyomában járva lett ismeretes, hogy 1901-ben Fiuméban, Csáktornyán, Ljubljanában, Bjelovarban, Eszéken, majd 1902-ben Vukovárban, Belgrádban, Zimonyban, Újvidéken, Szabadkán, Nagykikindán, az elkövetkező 1903-ban Splitben, Pancsován, Nagybecskereken, Versecen moziznak.

1904-ben a két testvér még egy sátrat készített, s ennek 550 férőhelye volt. Elhatározták, hogy szétválnak útjaik. Az első sátorral Karl járta a monarchia osztrák tartományait, a másikkal Sándor a magyar területeket. Karl fáradt bele hamarabb a portyába, s Linzben és Salzburgban állandó mozit létesített, s ezek ma is a Lifka nevet viselik. Sándor 1906-ban még nagyobb, most már 900 férőhelyes sátrat épített magának és fáradhatatlanul kitartott filmkedveltető, ismeretterjesztő útjain. Ez a sátor már mindenütt nagy föltűnést keltett. A bejárat faragott és aranyozott volt, finom olajfestményekkel díszítve. A hátracsapható székek bársonybevonatúak voltak, villamos légkeverők szolgáltatták a friss levegőt. A vendégeket 15 tagú személyzet látta el.

A két Lifka testvér, amikor már a sátrak megvoltak, s amikor egy kis pénzt gyűjtöttek össze, vagyonukat azonnal arra használták, hogy Franciaországba, később Németországba utazzanak újabb filmekért. Így aztán elérték, hogy egy-egy városban legalább egy hónapig volt filmjük, s programjukat többször változtatták. Két újdonságot tulajdonítanak egyébként a két Lifkának. Az egyik a programbeli, a másik a szervezésbeli volt. A programbeli abból állt, hogy feltétlenül vetítettek híradót. A szervezésbeli dolog: gyerekek, diákok és őrmesteren aluli sarzsik meg katonák számára félárú volt a belépőjegy.

Bár 1902-ben a Bácskai Hírlap sopánkodik, hogy a szabadkai közönség nem mutatott megfelelő érdeklődést és megértést a mozgófénykép iránt, Lifka Sándor mégis (újra) ellátogat Szabadkára a már 900 férőhelyes, pazar mozisátrával. 1905-ben a város polgársága, apraja-nagyja bebizonyította, hogy igenis fogékony a mozgókép iránt, hűséges látogatója a vetítéseknek. Pedig Lifka nem volt hajlandó lefizetni az újságírókat, hirdetni is csak annyira hirdette jelenlétét, amennyire szükséges volt a beindításhoz. Most azonban a szabadkai újságok „csúszópénz” nélkül is foglalkoztak a Lifka-mozival, sűrűn emlegetve a filmek tanulságosságát. És itt jelentkezik Sándor igazi kötődése apja természetéhez: az is mindent megtett, hogy vándormúzeumával oktasson. Bárhol megjelentek, ő előadásokkal kísérte végig látogatóit. Minden kiállított tárgy, vagy rajz megkapta – néha a szükségesnél bővebb magyarázatot is. Lifka Sándor bárhova vitte moziját, elsők között látogatta meg az iskolák igazgatóit, figyelmükbe ajánlotta válogatott műsorát és vetítés után felkérte őket: írnának néhány sort benyomásaikról. Ezeket a jegyzeteket aztán, mert rendszerint elismerőek voltak, magával vitte – általuk bizonyítandó filmjeinek oktató, nevelő, ismeretterjesztő jellege – következő látogatásaira.

A szabadkai sajtó egyre lelkesebben ír a Lifka-moziról: a Bácskai Hírlap, a Bácsmegyei Napló, a Szabadkai Közlöny, de kétségkívül a Friss Újság „szívéhez” állt legközelebb nem csak a mozi, de maga a tulajdonos is, akiről köztudott volt végtelen szerénysége, csendes és megértő természete, mindenki iránt megnyilvánuló jóindulata és türelme. Bizony ezek kitűnő tulajdonságok, de nem valószínű, hogy üzleti szempontból mindig hatékonyak is, de főleg nem jövedelmezők. A pénzzel, akárcsak Bosnyák, nem tudott bánni. őt a siker villanyozta, az mozgatta, az volt az igazi és egyetlen „rugója”. Talán érezte is, hogy munkájában így nem nagyon léphet tovább, de tanácstalan volt, meg talán egy kicsit már fáradt is. Ekkor hozta a sors, hogy ismét Szabadkára érkezett mozijával és amikor elment a Bácskai Hírlaphoz, hogy hirdetést adjon fel, megismerkedett Beck Erzsébettel, egy ezerholdas földbirtokos leányával, későbbi feleségével, aki – érdekes mód – hajlandó volt otthagyni a lap hirdetőszolgálatát és átvenni a Lifka-mozi gazdasági vezetését, aminek az lett a végkifejlete – a házasságon túl – hogy Lifka Sándor a kassai és szegedi állandó filmszínház mellett Szabadkán is megteremtette az állandó mozit. A rosszhírű Hungária kávéházat átalakította, szépen berendezte és 1910. október 13-án ünnepélyesen megnyitotta.

„…Sok eminens vendég jött össze a városból, környékéről, s természetesen Budapestről az Urániából. Mint mindenütt ilyenkor, Pekár Gyula igyekezett főszerepet vinni, szerencsére vele tartott Hock János lelkész is, akit „aranyszájú papnak” ismertek szónoki tehetsége miatt. A bevezető előadások után levetítették Lifka Sándor Szabadkán és Szabadkáról készített filmjeit…” (B. J.)

Belgrád és Zágráb után Szabadka volt a későbbi Jugoszlávia harmadik városa, amelyben állandó mozi kezdte meg a működését.

Ezzel lezárult Lifka Sándor életének az a része, amikor még mindent meg kellett tennie annak érdekében, hogy a filmre fölfigyeljenek, hogy azt elfogadják, hogy az emberek elhiggyék, nem cirkuszi mutatványról van szó, hanem egy sok lehetőséget tartogató művészeti ágról, sőt – mint később kiderült – szórakoztató nagyiparról.

Igazából hárman vezették a mozit: Sándor mellett édesanyja Ernestina és Beck Erzsébet. Ez a hármas igen jól, teljes összhangban csinálta munkáját. Ernestina úgy érezte: a vándormúzeum ideje elmúlott, el is adta, hogy fia és menye mellett teljes emberként vehessen részt a vállalkozásban.

Így dolgozott a triumvirátus 1914-ig, a háború kitöréséig.

Lifka Sándornak, mint a monarchia minden polgárának, be kellett vonulnia. Mint ismert filmest nem fegyveres szolgálatra osztották be, hanem a Filmkriegspresséhez hadi filmhíradósnak. Lelkiismeretesen végezte filmtudósító munkáját, kamerájával a galíciai fronton sűrűn volt arcvonalban, ott is sebesült meg. Lábadozásakor ismét kérte, hogy a filmeseknél dolgozhasson, amikor fölfigyelt rá a vezérkar. operatőrként Bécsbe, Schwarzenauba, majd Badenba, a főhadiszállásra került, ahol gyakran a monarchia legfőbb urai előtt vetítette a harctérről kapott filmjelentéseket.

Amikor 1919-ben leszerelt a cseh eredetű, osztrák származású, romániai születésű Lifka Sándor Jugoszláviában találta magát. 1920-ban feleségül vette munkatársát és mindenben hű segítőjét, Beck Erzsébetet. Felesége és édesanyja üzemeltette a mozit, ő meg villamossági üzletet nyitott és megalakította az Orient DD nevű filmforgalmazó vállalatot.

Csak a második világháború után vette fel a jugoszláv állampolgárságot. Utolsó éveit Bácsszőlősön töltötte az ottani házában, ápolta szőlejét, gyümölcsösét és saját pénzéből felszerelte a falu első moziját.

Lifka Sándor 1952. november 12-én hunyt el és síremlékén ez áll: A kinematográfia Közép-Európai megismertetője.

Róla is megfeledkezett a város, mely otthonává lett, csak a mozit nevezték még hosszú ideig Lifka-mozinak, bár sokan már nem is tudták miért. Újabban a Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál egyik díját nevezték el róla. Emlékét ezért mégis őrzi valami. Sorsa is más volt, mint Bosnyáké és ő valóban nem igyekezett az „álmok felé”, dokumentumokat hagyott filmszalagon, s abból a kevésből, ami megmaradt, a szakma állítja: mesterien kezelte a felvevőt, bánt az anyaggal. Sajnos életműve nagy része a kapzsiság áldozata lett, de mert érezte, hogy valójában ennek a szerencsétlenségnek az ő hiszékenysége, naivitása az oka, általában kerülte a róla való beszédet. Mert, miután a zágrábi Star Filmforgalmazó raktárában tűz ütött ki s leégett az egész háztömb, 1932-ben a parlament a tűzvédelmi törvényben kimondta: a filmeket megfelelően épített és felszerelt bunkerekben kell tartani, ennek híján el kell őket égetni. Lifkának nem volt bunkerje, de volt az akkori BATÁ-nak. A cégvezetőt kérte meg: őrizné ott filmjeit, amíg maga építi a bunkert. Később az illető letagadta, hogy néki bármit is átadott volna Lifka. Így lett műveiből ragasztóanyag.

Így, ilyen lehetetlen módon mentek tönkre Lifka Sándor ma minden bizonnyal óriási művelődéstörténeti értékeket jelentő szalagjai.

Brenner János szerint Lifka húsz filmje maradt meg, egész véletlen. A törvény meghozatalakor lakásán, valahol fiókokban hevertek elfeledve…

Lifka Sándor újért, érdekesért, szépért lelkesedő ember volt. Szülei vándormúzeuma, s a vándorlások révén vérévé vált az emberek nevelésének, ismerete bővítésének szép szándéka.

Lifka Sándort mindenki csöndes hangú, finom modorú, „igazi úriemberként” írta le. Ritkán emelte fel a hangját, nem volt veszekedő, vitatkozó típus. Nem palástolta el véleményét, ha kérték, de mindig türelmesen meghallgatta másokét. Bárki ismerte, megesküszik rá, hogy az olyan ember, mint ő, anyagilag semmire se viszi, ha nem áll mellette energikus, a realitásokat jól átérző, nagyszerű üzleti érzékű felesége, Lifka Sándorné Beck Erzsébet. Mert Beck Erzsébet alkatrészeket szerzett be a gépek javításához akkor is, amikor az I. világháború idején ilyesmihez nehéz volt hozzájutni.

A mozi személyzete nemcsak azért becsülte nagyra Lifka Sándort, mert alkalmazottai iránt is türelmes, halk szavú volt, mert soha senkit össze nem szidott, s még csak azért sem, mert jól fizetett, hanem mindenekelőtt nagy hozzáértésé, szaktudása miatt. Bár örökké elegánsan öltözve járt-kelt, pillanatok kérdése volt levetni magáról a zakót, lecsavarnia a nyakkendőjét, feltűznie inge ujját, s úgy, ahogy volt, hozzálátnia egy gép megjavításához. Amellett ha csak tehette, maga állt a vetítőkészülék mögé.

Amint láttuk azt is, hogy Lifka Sándor nem elégedett meg azzal, amit a film pillanatnyilag nyújthatott neki. Amikor a vegyigyáros Lumiére testvérek, több pénzükkel és sok munkatársukkal összehozták az igazi filmet, a mozgóképet, Lifka először színezéssel próbált újat hozni: az ő filmje „megszólalt”, s szinkronban dolgozott hang és kép.

És még valamiről örömmel beszélnek Lifka Sándor volt munkatársai, barátai. Sátrai annak idején, mozija is később, ragyogott a rendtől, a tisztaságtól.

Lifka Sándor fölfogásban korrekt, az emberek iránti viszonyában egyszerű, halk szavú, munkájában nyugodt, megfontolt ember volt. Ritkán eredt meg a szava társaságban. Saját gyerekei nem voltak, ezért a II. világháború idején hadiárvákat fogadott örökbe. A politikától távol tartotta magát.

Sajnos, nagyon keveset olvashatunk Lifka Sándorról a filmirodalomban. Sokkal kevesebbet, mint amennyit úttörő, lelkes, népnevelő munkájával kiérdemelt volna. Lenkei Zsigmond A mosolygó mozi 1900-1903. Mozivilág, Budapest: „Lifka Sándor szabadkai, most már suboticai mozitulajdonos. Valamikor nagy szerepet játszott a hazai film- és moziszakmában, ahol a mozi iránti tradicionális családi vonatkozás összefűzte őt egy egész életre a szakmával. Élete párja, kedves felesége, a mi volt kedveltünk, Beck Erzsi, Lifka jobb keze, akinek az egész szakma a kisujjában van, zseniális nő, s tüneményesen ismeri a film és a mozi minden rejtelmeit.”

A Legújabb Kor Lexikona, Sztrazimir Oszkár szerkesztésében (Budapest, 1934) így ír: „Lifka Sándor, a kinematográf feltalálása után és jelenleg is a mozgószínházak egyik leglelkesebb megteremtője Közép-Európában. Született Brassóban, 1880-ban. Középiskoláit, valamint a technikai középiskolát Wienben végezte. Ebben az időben került nyilvánosságra a Lumiére testvérek találmánya, a mozgókép. Helyes ösztönével meglátta a filmben azt a mérhetetlen perspektívát, amit rövidesen elért. Amerikából megrendelte az első gépeket és berendezte Magyarországon Szegeden az első állandó mozit, majd Kassán a városi mozit bérelte. Suboticán 1911-ben (hibás: 1910-ben) nyitotta meg a jelenlegi Lifka mozit. Pécsett 1907-ben nagy aranyérmet, Wienben 1912-ben nagy ezüstérmet nyert. A magy. kir. kereskedelemügyi  miniszter a nagy ezüstéremmel tüntette ki. A háborús évek alatt a hadügyminisztériumhoz tartozó hadisajtó osztályon működött, innen 1918-ban a főhadiszállás az udvarhoz, a mozi vezetőjének nevezte ki.”

A budapesti Filmtörténeti Múzeumban kéziratban fekszik egy könyv, amelyet Lajta Andor A hordozható és sátormozik tündöklése és bukása címmel írt, s ebben a következő olvasható: „Igen ismert volt az egész országban a Lifka-féle „Első magyar vándor mozgóképszínház”, amely a vidéken komoly versenytársa volt a színháznak, a cirkusznak, vagy bármilyen más mutatványos vállalkozásnak.”

Közvetlenül a fölszabadulás után egy kislexikon jelent meg, amely ugyan nem említi Lifka Sándort, de többek között ezt írja: „Filmművészetünk úttörői közé tartozott Milton Manaki, aki már 1905-ben kamerát vett, később részleteket fényképezett a mindennapi életből és az utolsó szultán Bitolába érkezését (1911), a zágrábi Josip Hala 1911-ben fényképezte a Plitvicei vízesést és a sinji alkát…”

Boško Tonkin és Vladeta Lukić Filmlexikonában (Filmski leksikon Bratstvo-jedinstvo, Novi Sad, 1953) a 115. oldalon a következő olvasható: „Aleksandar Lifka, hazánk első mozitulajdonosa (1880–1953). Már 1900-ban beszerezte Európa legelső, Teatar Elektriknek nevezett vándormoziját, amellyel beutazta különféle helyiségeinket, s így Belgrádban, a Kiskalemegdanon is tartott előadást, 1909-ben megnyitotta első állandó moziját Szabadkán. Élete végéig foglalkozott a mozival, mégpedig nemcsak tulajdonosként, hanem operatőrként is. Pathé első kameráinak egyike az ővé volt. Ez a kamera most a filmmúzeumban tekinthető meg.”

Végül tekintsük át röviden, mit mond a Jugoszláv Enciklopédia (Enciklopedija Jugoslavije) ötödik kötetének 95. oldalán a jugoszláv filmről:

1896: Az első filmbemutatók Belgrádban, Zágrábban és Ljubljanában.

1898: Lumiére-ék utazó csoportja Opatijában vihart, Ljubljanában tájat vett fel szalagra.

1903: Stanislav Novorita riportot készit a francia Pathé cégnek.

1904: Egy angol operatőr filmet készít Péter király koronázásáról.

1905: Milton Manaki Bitola környékén filmez.

1906: Megnyílik az első állandó mozi Belgrádban.

1911: Milton Manaki filmre veszi a szultán érkezését Bitolába.

A lexikon Lifka Sándort a két háború közötti idők operatőrei között említi Stanislav Novorita, Bosnyák Ernő és Metod Madura társaságában.

A filmtörténet a bitolai Milton Manakiban tiszteli az első jugoszláv filmszalag készítőjét, mégpedig annak alapján, hogy 1905-ben kamerát vett és fölvételeket készített az életből. Ezek a kockák azonban hozzáférhetetlenek. Egyedül hozzáférhető a szultán Bitolába érkezéséről szóló szalag, amely viszont 1911-ben készült.

Lifka Sándorról tudjuk, hogy 1900-ban vett kamerát, hisz vele Gödöllőn fényképezte Ferenc Józsefet. Ez nem tekinthető jugoszláv filmnek, noha mégis úgy vehető, hogy jugoszláv ember készítette, hiszen Lifka Sándor Szabadkán telepedett meg, utódállamban tehát, s a fölszabadulás után azonnal felvette a jugoszláv állampolgárságot. Azt is tudjuk, hogy Lifka Sándor 1901 óta a mi tájainkat látogatja, a maga állítása szerint mindenütt készített bemutatásra és nem fényképkészítés céljaira szalagot, tehát tudatosan filmezett és nem fényképezett. Azután azt is tudjuk, hogy 1904-ben, tehát Manaki első kamerája előtt egy évvel, új kamerát vett, s vajon megint csak minek vette volna, ha nem azért, hogy filmezzen.

Végül Lifka Sándor filmjeiért az első díjakat 1907-ben kapta, tehát a szalagokat minden logika szerint 1907 előtt kellett készítenie. Mi viszont az első teljes, integrális szalagot a Milton Manakiében tiszteljük, amelyet ő a szultánról 1911-ben forgatott.

Ha tehát közvetve is, mégis bizonyítható: Jugoszlávia első filmese, olyan embere, aki tudatosan, vetítés céljaira készített filmet, nem más, mint a szabadkai Lifka Sándor volt.

Lifka Sándor mozija valamikor a század elején....

Források:

1. Brenner János: Lifka Sándor élete és munkássága
2. www.google.com (internetes keresőprogram)