Üzenet 2006/2–3.

Antun Rudinski és Petar Andrić
Szabadka város fejlődésének fenntarthatósága

A város tervezett határai területi

Szabadka azon kevés jugoszláviai város közé tartozik, amelyek folyamatos területtervezési dokumentációval rendelkeznek a XVIII. századtól egészen napjainkig. A város határait és azon belül a majdani városközpont helyét a XVIII. és a XIX. század fordulóján jelölték ki, aminek eredményeként a város egyes részeit tervszerűen rendezték, különösen a mai központot, amelynek köszönhetően Szabadka elnyerte sajátos VÁROSI ARCULATÁT, mégpedig a XIX. és a XX. század fordulóján.

A XX. században négy városterv /városrendezési főterv/ készült, most pedig folyamatban van egy újabbnak az elkészítése. Az összes terv és a fennálló helyzet, a tervezett – megvalósult összehasonlításból kiderül, hogy a város urbánus alapja folyamatosan és tervszerűtlenül bővült. A város peremrészei terjeszkedtek a tervekben rögzített határokon túl. A mezőgazdasági területekre épülő vidéki lakhatás fizikai jellegzetességei jöttek létre mindenfajta tervszerű rendezés és a szükséges közművek megépülése nélkül. A nehéz szociális helyzetben levő lakosság települt le ezeken a területeken, újabb és újabb kötelezettségeket róva a városra. A tervszerűtlen építkezés elkezdte leépíteni a várost, a városnak pedig eddig nem sikerült megfékeznie ezt a folyamatot. Minden új főtervvel a „tervezők” igyekeztek a város vidékiessé válását úgy megfékezni, hogy ezeket a részeket hozzácsatolták a rendezett részhez. A viszonylagos gazdasági jólét időszakaiban a város egyes részei tervszerűen fejlődtek, és azokban kialakultak a tömb- illetve családi házas lakhatás fizikai jellemzői.

A város időszakonként tapasztalt tervszerűtlen és kikényszerített, „indokolatlan” horizontális terjeszkedése következtében a város korábbi peremrészein kialakultak valamilyen köztes övezetek, elavult és a VÁROSHOZ nem méltó szerkezetekkel, ezért az új rendezési terv kidolgozásakor a súlyt ezeknek az övezeteknek az újratervezésére kell fektetni, illetve új, városias fizikai jellemzők és a megfelelő népsűrűség kialakítására kell törekedni.

A városnak a megfelelő tervdokumentációval együtt meg kell határoznia azokat az intézkedéseket, amelyek megfékezik a további területi terjeszkedést és a városszerkezet további leépülését, illetve ki kell tartani a tényleges városépítési folyamatok mellett, fenntarthatósága alapjainak és egyértelmű céljainak a meghatározásával.

Szabadka város fejlődésének fenntarthatósága

 Hogyan maradhat fenn és egyáltalán fennmaradhat-e a város, ha a két évszázados folyamatos városrendezői tervek és tartalmi gazdagítása ellenére a XX. század utolsó évtizedeiben folyamatosan kicsúszik a tervezők kezéből, és minden elképzelést nélkülözve terjeszkedik szinte megállapíthatatlan ütemben? Valójában mi ennek az oka? Mi a mi szerepünk, a jelenlegi tervezőké? Csupán megállapíthatjuk a jelenség okait, meglátásaink alapján irányelveket szabhatunk, és utasításokat adhatunk önmagunk és az eljövendő várostervezők számára arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet fenntartani és városiasítani ezt a várost.

Történelmi áttekintés

 A XVIII. század

 Mária Theresiopolis szabad királyi város 1779. évi kiváltságlevele a városra újabb, elsősorban pénzügyi kötelezettségeket rótt a bécsi udvar, de számunkra, várostervezők számára különösen érdekes a kiváltságlevél 11. pontja, amellyel elrendelik, hogy a várost belbiztonsági okokból „árokkal, idővel pedig más szabad királyi városokhoz hasonlóan falakkal körülvegyék, szükségképpen kapuk is emeltessenek, és őrökről is gondoskodás történjék”. (1) Ezeknek a sáncoknak többféle szerepük volt. A városi közigazgatás számára – a kiváltságlevélben foglalt kötelezettségek teljesítését jelentette, de lényegében nem csak a városba belépők ellenérzésére, hanem a városi pénztár bevételeinek a gyarapítására szolgált. Számunkra azonban kétségkívül várostani szerepük a jelentős, hiszen meghatározzák a VÁROS ELSŐ HATÁRVONALAIT, a kezdeti alapokat, amelyeken belül a várost felosztották, a belső városra, a majdani városközpont területére, és a külső városra, peremrészére, amely egészen az említett sáncokig húzódott. Ez a felosztás jól látható a város első részletes térképén, amely 1778-ból származik (2). Az akkori királyi biztosok gondoskodtak arról, hogy a többi rendelkezés és a város bécsi udvar iránti kötelezettségei közül ennek is érvényt szerezzenek, amiről a sáncok 1826. évi terve is tanúskodik (3).

A biztosok fontos szerepet töltöttek be a rendelkezések életre keltésében. Az egyik ilyen kötelezettség volt azok számára, akik itt földet vásároltak, hogy a városban „szép házat” építsenek (4). Ez az előírás nem jelentéktelen a területtervezés és városrendezés szempontjából. Ezáltal tervszerűen alakult ki a kétféle élőhely: szállás a termőföldön és ház a városban, az alapvető cél pedig a telekkönyvek (telekkönyvi) hivatal felállítása, illetve az ingatlanokkal kapcsolatos adópolitika végrehajtása volt. A történeti források alapján megállapítható, hogy az első építészeti szabályzatot 1782-ben hozták meg.

 A XIX. század

 Ebben a században kezdődött meg az a folyamat, amelynek egyértelmű célja volt az addigi városka VÁROSSÁ történő átalakítása. Már 1820-ban elkészült az első városrendezési terv, 1838/39-ben pedig a város területének kataszteri feltérképezése is kész volt (5), így felállították a telekkönyveket is. Feltételezhető, hogy a második városrendezési tervet (bizonyos jelek erre utalnak) a század közepén dolgozták ki, a város és a hozzá tartozó települések második kataszteri felmérésére 1878-ban került sor.

Fő vonalaiban szemlélve a XIX. századi városrendezési tevékenység a legnagyobb súlyt a városi posványos területek kiszárítására és feltöltésére fektette, hogy az így nyert területeket építési telkekké változtassa, emellett a városon áthaladó nyílt vízfolyások tervszerű szabályozását, valamint az elmúlt századokból örökölt, elavult városszerkezeteknek az új évszázadhoz méltó újabbakkal való felcserélését tűzték ki célul. Ezeket a terveket az egyes városrészekre külön-külön kidolgozott részleges szabályozási tervek révén valósították meg. A tervezési folyamatok megvalósítása szempontjából fontos megállapítani, hogy az új utcahálózat kialakításakor a lehető legnagyobb mértékben tiszteletben tartották az öröklött városszerkezetet, különösen a fő útvonalak esetében, valamint a város övezetekre történő felosztását a VÁROSKÖZPONTRA és PEREMRÉSZEIRE, azaz a KÜLVÁROSRA. A béke időszakában, a XIX. és a XX. század fordulóján, gazdasági és szellemi fejlődésének csúcsán Szabadka az újonnan megépült városi típusú szerkezetének köszönhetően elnyeri jól felismerhető VÁROSI ARCULATÁT azon a területen, amelyen egy évszázaddal korábban már kijelölték a VÁROSKÖZPONT HELYÉT, illetve a fő útvonalak mentén (a földszint + 2 szintű középületeivel valamint lakó- és üzleti célokat szolgáló épületeivel). A város peremrészein az újakkal felcserélt szerkezetek lakhatási célokat szolgáltak, a feltételesen falusi építészetnek elnevezett stílusban /nádtetők, az ún. pannon típusú házak/. Lehet, hogy abból a korból származik két, a VÁROSSAL kapcsolatos anekdota: Egy utazó felmászott a jelenlegi, akkor még újnak mondott városháza tornyának kilátójába, és azt mondta: „Szabadka drága város!”, valószínűleg a központra gondolva, amelynek fizikai szerkezete a többi európai város mintájára épült a parkjaival, a villamossal, stb. együtt. A másik, a szabadkaiak körében nem túlságosan népszerű (el)szólás, amelynek eredete ismeretlen, nevezetesen, hogy „Szabadka Európa legnagyobb faluja”. Ki kell azonban emelni, hogy a mai építészeti nyelvezethez közel álló jelentős szerkezetváltás ellenére is még mindig gyakran használatos a „megyek a VÁROSBA” kifejezés, miközben az emberek magára a KÖZPONTRA gondolnak. A Szeged – Szabadka – Zombor vasútvonal 1869-ben épült meg, s a tervekben szerepelt a vasúti pálya meghosszabbítása Zágrábig és Fiuméig (Rijekáig), nyomvonala csak érintette az urbánus alapot. Annak idején a tervezők egészen jól helyezték el a városhoz képest.

 A XX. század

Ebben a században négy városterv /főterv/ készült, és most van folyamatban az újabbnak a kidolgozása. A század elején kezdődik a VÁROS horizontális terjeszkedése a tervekben eredetileg meghatározott urbánus terület határain túlra, különösen keleti irányba, az akkori szőlők és kertek felé. Mivel a korábbi városrészek rendelkeztek saját elnevezéssel, a városnak ezt a területét Kertvárosnak nevezték el, amely mind a mai napig fennmaradt, csakúgy, mint a többi városrész esetében, különösen az idősebb szabadkaiak körében.

A húszas években kibővítették a város alapterületét és meghatározták a VÁROS új határait. Hozzácsatolták ezt a keleti részt, továbbá az addig tervezetten kiépített Sándor falvát. A város 30-as években készült második tervében ezt a keleti városrészt tovább bővítették keleti irányban és a város alapterületéhez csatolt részeken előirányozták az utcák szabályzását is.

A II. világháborút követően, pontosabban 1954-ben Szerbiában elkészült a háború utáni első szerbiai várostervek egyike (6), amely többnyire megtartotta a város terjeszkedésének korábbi határait, de hozzácsatolták Palicsot is.

A fizikai szerkezetek építése szempontjából meghatározták az övezeteket a népsűrűség megnövelésével, ezzel együtt pedig az épületek magasságát is. A legfeljebb földszint + 3 szint magasságú épületeket a VÁROS központi övezetében irányozták elő, az ehhez közeli részekben az építhető szintek magassága FSZ + 2, a peremrészek felé haladva ez FSZ + 1 szintre csökken, a város szélén pedig a földszintes építkezést irányozták elő. Mindegyik tervezett övezeten belül változik a népsűrűség és vannak sűrűn, közepesen és ritkán lakott települések. A fő központi rész mellett négy ún. alközpontot is előirányoztak.

Fontos rámutatni, hogy a tervben szerepelt a városon belüli, valamint a peremrészek közlekedési hálózatának a rekonstrukciója illetve a tranzit forgalomra való felkészítése. Ugyancsak szerepelt a tervekben a tömegközlekedést szolgáló villamoshálózat kibővítése a VÁROS és Palics területén /az első villamosjárat, 1897/. Mindenképpen az egyik máig megoldatlan közlekedési probléma a város régi részének és a már említett, keleti irányú bővítmény, a Kertváros közötti kapcsolat, hiszen a vasúti pálya a vasútállomással együtt maradt a mai VÁROSKÖZPONTBAN, miután az kibővült. Fontos megemlíteni még a tervezett központi temetőt is.

Az 1962/63-ban készült városrendezési tervvel kapcsolatban elmondható, hogy a tervezés szempontjából nem eredményezett új koncepciót a város szerkezetében. Újdonságként az akkori irányzatokkal összhangban a várost szűkebb és tágabb építési övezetre osztotta fel. A szűkebb építési övezeten belül a várost adminisztratív egységekre – lakóközösségekre – osztotta 7–10.000 lakossal, akik számára biztosítanák a szükséges létesítményeket az ott kialakított alközpontokban.

A városnak akkor 71.000 lakosa volt, a főterv pedig az elkövetkező időszakra 100.000 lakossal számolt, mégpedig úgy, hogy a lakóközösségekben növelnék a népsűrűséget. Érdekes megemlíteni, hogy 1965-ben pályázatot írtak ki a városközpont rendezésére, amely alapján 1967-ben kidolgozták a VÁROSKÖZPONT részletes rendezési tervét amely főbb vonalaiban a tervszerűen kialakított városszerkezet szétdarabolását irányozta elő, amelyet azonban szerencsére nem valósítottak meg.

A következő városrendezési főtervet Szabadkára és Palicsra együttesen dolgozták ki 1983-ban. Ebben a központot védelem alá helyezték és ambientális egésznek nyilvánították. Ugyanez a terv a palicsi gyógyfürdő részét az azonos nevű tó partja mentén ugyancsak ambientális egésznek nyilvánította olyan jelentős épített tartalmakkal és természetes jellegzetességekkel, amelyeket óvni és fejleszteni kell.

Ez a főterv, amelynek most folyik a felülvizsgálata, tovább bővítette az építési övezet határait, de általuk felölelte az ipari övezeteket is, amelyek az előző várostervektől eltérően érintik a város területét. Az ipar szempontjából meghatározta azokat a területeket, amelyekre szennyező illetve tiszta ipari létesítmények telepíthetők, illetve a gazdaság egyéb ágazatai. A lakhatás szempontjából elkülönül a már megkezdett és megvalósult kollektív lakhatási övezet és az egyéni lakhatás, azzal, hogy a lakósűrűség növelésével és az elavult lakásalap cseréjével a város északi peremén kialakította az alacsony sűrűségű /50 lakos/ha/ családi házas lakhatási övezetet.

A közlekedési tanulmány alapján felülvizsgálták, és a valós szükségletekhez igazították a közlekedés rendjét, a védett városközpontot első és másodrendű városi útvonalakkal kerülték el, a város körül pedig terelő utat irányoztak elő különösen az átmenő forgalom számára. Az előző tervtől eltérően ezzel a várost adminisztratív úton helyi közösségekre osztották, az alközpontokon belüli szolgáltató tartalmakkal.

 
A városnövekedés egyes szakaszainak elemzése

 A város területi terjeszkedése

 A XX. század első évtizedeiben a város horizontálisan folyamatosan bővül keleti irányban – a Kertváros felé. Ezt a területet kétszer is megkísérelték tervekkel szabályozni, az ebbéli törekvések azonban csak részben jártak sikerrel. Ezt a területet az alacsony lakósűrűségű, családi házas építkezés jellemezte.

A század közepétől egészen a 90-es évekig tartó időszakra vonatkozóan megállapítható, hogy a város kiterjesztett határain belül több családi házas településrész tervezett kiépítése történt meg. Ez alatt az idő alatt a város egyes részeiben a kollektív lakhatást szolgáló tervek valósultak meg a tervezett városrendezési megoldásokkal összhangban. A létesítmények többségének szintszáma nem megfelelő, ami különösen vonatkozik a település déli részére, a Harcosok sorakozója lakótelepre. Ez egy nagy hálófülke, 10.000 lakossal, akik számára nem biztosították a szükséges lakótelepi tartalmakat, amelyek csupán az utóbbi egy évtizedben épülnek ki fokozatosan, a lakósűrűség pedig 400 lakos/ha. A védett városmagon belül helyenként új épületeket emelnek, a védett környezettel és a megújításra irányuló törekvésekkel összhangban.

A város utolsó tervének felülvizsgálatakor a legújabb, 1999-ben elkészült légi fotogrammetriai felvételeket összehasonlították az 1978-as helyzettel, és a valós helyzet áttekintését követően megállapították, hogy a VÁROS NEM A TERVEZETT MÓDON fejlődött, azaz „kisiklott a tervezők kezei közül”.

Ez a megállapítás különösen érvényes a város északkeleti és északnyugati részére, az egykori gyümölcsösök és szőlőskertek területére, de még a tervezett védősávra is.

Az urbánus és fizikai szerkezetek jellemzői

 Urbánus szerkezetek

 A városról 1978-ban készült légi fotogrammetriai felvételeken látható a város morfológiája, amelyben jól érzékelhetőek a családi házas lakhatás kiépült szerkezetei a város peremrészein, a meghatározott határokon belül, de a tervszerűtlen, vadon építkezés is a város határain kívül, a főbb útvonalak mentén.

Ugyancsak jól érzékelhető a tervbe vett kollektív lakóövezet megkezdett, de befejezetlen építése, amely így a megkezdett városi tömbök befejezetlen urbánus területeket hagytak maguk után.

A XX. század utolsó évtizedeiben érzékelhető a viszonylagos stagnálás a városépítés más funkcióinál (ipar, sport, rekreáció, turizmus és hasonlók). A város fejlődését a lehetőségekhez mérten követte a szükséges infrastruktúra telepítése. Ebben az időszakban elkészült két gerinccsatorna, hogy kielégítsék a kollektív és megújult lakásépítés kapacitásigényeit, és elkészült a városi szennyvíztisztító.

A védett városmagon belül 1985-ben végre kialakították és rendezték a gyalogosövezetet. Egy szerencsétlen tanulmánnyal 1974-ben (a világméretű kőolajválság idején) bebizonyították, hogy a villamos városi közlekedési eszközként gazdaságtalan, ezért felszámolták, helyette buszközlekedést vezettek be, zömmel olyan utcákban, amelyeknek erre nem volt megfelelő keresztmetszetük.

Az autóbusz-állomás, a helyi és távolsági „különböző tervjavaslatok alapján költözködött, és végre kijelölték számára a jelenlegi – téves – lokációt, azaz tervezetten” nem kötötték össze a közúti és a vasúti közlekedést, amihez egyébként a város szövetében adottak voltak a valós feltételek. Ezt azért emelem ki, mert elmaradt egy évszázados elképzelés megvalósítása, a régi városrész és az újonnan létrejött keleti, azaz a növekvő Kertváros összekapcsolása. Ez utóbbit most már hosszában a vasúti sínek is elválasztották a várostól.

A villamos felszámolása és az új autóbusz-állomás helye szükségessé tette két városon áthaladó útvonal felújítását, amelyek érintették a városmag védett részét is. A közlekedési útvonalak felújítására alapjában véve a városrendezési főterv alapján került sor.

Fizikai szerkezetek

 A fizikai szerkezetek, a VÁROS láthatóságának területi elemeiként egyfajta pszichológiai kategóriát is alkotnak, hogyan éljük meg a városi szerkezetek összességét, tér- és időbeli létezését, illetve mindazokat a változásokat, amelyek a város fennállása során bekövetkeztek. Ezek tesznek egyébként sajátossá és felismerhetővé egy-egy várost.

Szerencsés körülmények közrejátszásának köszönhetően az 1963. évi városrendezési főterv analitikai részéből fennmaradt egy grafikai műmelléklet 1959-ből, amely maradéktalanul szemlélteti az építészeti állomány kiépítettségének a szerkezetét, továbbá az utcai hálózat útburkolatának anyagát. Jól látható rajta, hogy a város központi övezetében illetve helyenként a főbb bevezető utak mentén is az épületek szilárd anyagból készültek, a város többi részén pedig vegyes anyagból – vályogból épültek, vagy vert falúak, azaz rossz minőségű építőanyagokat használtak fel. Az I. világháborúig elkészült épületek adták meg a városközpont sajátos arculatát, ezek meg is maradtak, a városiasítás folyamata pedig többé-kevésbé sikeres beszúrásokkal zajlott a két világháború között, amelyek ugyancsak műemléki jelleggel bírnak. A védett városmag területén tovább folytatódott a városépítés. Minden új létesítmény esetében, amelyet ebbe a térbe szúrnak be, a Városrendezési Intézet valamint a Műemlékvédelmi Intézet határozza meg a feltételeket, hogy az új épület is beilleszkedjen környezetébe, ugyanakkor pedig hogy az építészet mai nyelvén valljon a mai időkről. A felújítás jól ismert elveivel összhangban viselnek gondot a korábbi időszakok épületeiről, a revitalizálás pedig a leggyakrabban a meglevő pincék és padlásterek funkcióba helyezésével történik.

Az ősi városmag határain kívül eső peremrészeken, amelyek még a város határain belül esnek, az 1963. évi városrendezési tervvel összhangban épültek ki a tervezett településrészek a családi házas lakhatásra a tervezett lakósűrűségre.

A védett városmag, azaz a VÁROS KÖZPONTJA és város ÚJONNAN MEGTERVEZETT és megépült részei közötti területet két övezetre osztották: a családi házak tervezett építési területére az ősi városalap pereméig, valamint az ehhez kapcsolódó vadonépítés övezetére.

Ennek az építészeti alapnak a legnagyobb részét földszintes lakóházak képezik, alacsony a lakósűrűség, az építkezésekhez pedig gyenge minőségű anyagokat (vegyes, vályog vagy vert falakat) használnak. A jelenlegi városalap területén létrejött egy köztes övezet, amelyen részben ellenőrzött, részben pedig ellenőrizetlen (vadon)építkezés zajlik.

Ezt a köztes övezetet az új tervben mindenképpen ÚJRA KELL TERVEZNI, hogy beépülhessen a városszövetbe.

A kollektív lakásépítés szórványosan valósult meg a század ötvenes éveitől az évszázad végéig, azzal, hogy egyes övezetekben a város jellegével ellentétes szintszámú és lakósűrűségű épületet építettek, minden szükséges kísérő tartalmak nélkül, vagyis az ún. hálófülkés típus valósult meg. Ezeket a területeket most nagyon nehéz újra- vagy áttervezni, különösen a szintek számát tekintve, vagyis csupán megállapítható, hogy ezek a tervezett beavatkozások egyéni megítélés szerint hátrányosan hatottak a város látképére.

Okok és következmények

 A ciklikus politikai, ezzel együtt pedig a társadalmi-gazdasági változások nem igazán voltak jellemzőek a XIX. századra, viszont a viharos XX. században annál gyakoribbak voltak háborúk és gazdasági válságok formájában. Ezek közvetlen hatással voltak a VÁROS alapjaira, ami kifejezésre jutott a különböző időszakokban kialakult fizikai szerkezetekre.

A változásokat a lakosság városba irányuló migrációja követte, létrehozva a polgárok újabb szociális típusát, amelyet vidékies polgárok csoportjának neveztek el. Ők voltak azok, akik otthagyták a földművelést, a városba jöttek, hogy munkásosztállyá váljanak, anélkül, hogy rendelkeztek volna megfelelő életkörülményekkel a városban, ami arra kényszerítette őket, hogy a VÁROS közvetlen közelében tetőt emeljenek a fejük fölé a minimális lakhatási feltételek megteremtésével és a minimális közműfelszereltséggel. Ezzel elkezdődött a vadon építkezés, amelyet idővel fokozatosan legalizáltak, részben elláttak a szükséges közművekkel, aminek a következtében a város területe, azaz a városalap horizontálisan bővült, gazdaságilag pedig indokolatlan volt a közműfejlesztés. Ezzel eltűntek a tanyák, és velük együtt a város kifejezetten mezőgazdasági potenciálja.

Ez a folyamat különösen az 50-es és a 60-as években jutott kifejezésre. Ezzel az irányzattal együtt növelték az ipar kapacitásait is, amelyek zöme jelenleg a csődállapottal küszködik. Politikai irányelv volt, hogy a határ menti városokba nem kell befektetni. Közéjük tartozott Szabadka is, ahol az I. világháborút követően lelassult a város fejlődése – építése.

A városépítés folyamatában nem játszottak jelentéktelen szerepet azok a megoldások, amelyeket a kulisszák mögötti politika diktált, s amelyek esetében már maga az elképzelés is téves volt, de mégis megvalósultak a különböző tanulmányok támogatásával. Ez volt a helyzet a szennyvíztisztító telephelyével és koncepciójával, a városi tömegközlekedést lebonyolító villamos felszámolásával, az új helyi és távolsági buszállomás helyének a kijelölésével, ami viszont szakmai szempontból már a tanulmányszerzők esetében felveti az etika kérdését. Szabály szerint ezeket a tanulmányokat nem az adott szakág helyi művelői dolgozták ki, akik jobban ismernék a helyi problémákat, hanem a tanulmányokat az azonos profilú kompetens szakemberektől rendelték meg – más városokból.

Problematikusak voltak a lakásépítési és kommunális ÖÉK-ek stratégiai politikái és koncepciói, irányelveik. Különösen a kollektív lakásépítés iránti hozzáállás kritizálható. A többnyire földszintes házakból álló területen kevesebb kisajátítás történt, ami példátlanul megnövelte az új épületek szintszámát, miközben a csak a minimális közműfelszereltséget biztosították, nem viselve gondot a város fejlődésének irányairól. Mindez a XX. század utolsó három évtizedében történt. Végezetül, mi tervezők is feltehetjük magunknak azt az etikai kérdést: vajon minden városrendezési tervünket azzal a mély meggyőződéssel dolgoztuk ki és írtuk alá, hogy az a mi elképzelésünk a városi területek hasznosítására, vagy talán vannak olyanok, amelyeket a megrendelők már említett vagy nem említett nyomásgyakorlására dolgoztunk ki és írtunk alá?

Vélemény a város fenntarthatatlanságáról

– A két évszázada folyamatosan kidolgozott tervdokumentáció mellett csodák csodájára leszögezhető, hogy a felsorolt okok miatt a város kisiklott a tervezők kezei közül…

– Az elvégzett bíráló elemzést követően nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy a XIX. század, különösen pedig annak második fele a tervezés és a tervmegvalósítás szempontjából sikeresebb volt, s hogy ennek köszönhetően a VÁROST sikerült megtartani a kijelölt határokon belül, és a városból, különösen pedig a ma is védett városmagjából sikerült kialakítani jól felismerhető arculatát, amely a XIX. és a XX. század fordulóján jött létre.

– Sajnos ilyen megállapítás nem mondható el a XX. századra a tervdokumentáció ellenére sem. EGYSZER TÚLNŐVE A TERVEKBEN RÖGZÍTETT HATÁRAIT, A VÁROS HORIZONTÁLISAN MIND A MAI NAPIG FELTARTÓZTATHATATLANUL TERJESZKEDIK TOVÁBB.

 Ebben a rövid elemzésben megállapítható, hogy a XIX. századi városépítési folyamat opusa a majdani városi területek rendeltetésükbe való bevezetésében tapasztalt sokkal nagyobb gondok ellenére is a XVIII. századi mezővárosból megteremtette a XX. századi várost, ám ugyanez a város a folyamatos tervezés ellenére a XX. század legvégére kezdte elveszíteni a VÁROS tulajdonságait, és ismét MEZŐVÁROSSÁ alakul a XXI. századra!

Miben is rejlik valójában a fenntarthatatlanság problémája – illetve miben rejlik a válasz a VÁROS fenntarthatóságának kérdésére?

A kérdésre a választ kétségkívül a tervek végrehajtásával kapcsolatos fegyelemben vagy a városépítés folyamatában tapasztalható fegyelmezetlenségben kell keresni, attól a pillanattól kezdve, hogy az kisiklik a tervezők kezei közül. Ebben mindenképpen döntő szerepük van a már említett XX. századi viharos ciklikus változásoknak, a politikának, a háborúknak, a gazdasági válságoknak, a megfelelő szolgálatok szakszerűtlen hozzáállásának a városépítés folyamatához, de egészen bizonyosan sok egyéni tényező is közrejátszott – gondolunk itt a tervezőkre.

 A fenntarthatóság és a fejlődés irányelvei

 Ha ezzel az elemzéssel sikerült diagnosztizálni Szabadka VÁROS FENNTARTHATÓSÁGÁNAK és FENNTARTHATATLANSÁGA egyes fázisainak okait, akkor meghatározhatók a tevékenység irányai a további FENNTARTHATÓSÁG céljából.

 A városszövet – illetve a majdani városalap – zónásítása a város újonnan kijelölt határai alapján

 Ahhoz, hogy továbbra is tervszerűen lehessen irányítani a városépítést annak egyértelmű FENNTARTHATÓSÁGA, valamint a városszövetnek a VÁROS jellegzetességeivel rendelkező biztosítása érdekében szükség van a városalap zónásítására, azzal hogy az így meghatározott zónák esetében eltérő tervezői hozzáállás szükségeltetik.

Nagyvonalakban az új városalapon belül négy ZÓNA kerül meghatározásra:

1. A VÁROSKÖZPONT ZÓNÁJA – a védett városmag
2. A VÁROSSZÖVET MEGÚJÍTÁSÁNAK ZÓNÁJA – köztes övezet
3. A TERVSZERŰEN ÉPÜLŐ CSALÁDI HÁZAK ZÓNÁJA
4. A TERVSZERŰTLEN – (VADON)ÉPÍTKEZÉS ZÓNÁJA

 Minden egyes zónára (övezetre) külön intézkedéseket írnak elő a terv végrehajtása érdekében

A. A városközpont zónája

A mai védett városmag, annak KÖZPONTJA Szabadka VÁROS jelképe lett és maradt. Sok erőfeszítés közepette sikerült tervszerűen egy egészként felfejleszteni a város központjává. A városiasítás folyamatában az oda nem illő fizikai szerkezeteket újakkal cserélték fel a két világháború közötti időszakban is. Mint valamilyen igazi genius locinak szinte teljes egészében sikerült megmenekülnie a II. világháború alatti bombázásoktól, de egyes városainktól eltérően a nagy átalakításoktól is, amelyek a 60-as, 70-es években váltak divatirányzattá az örökölt városközpontok lerombolásával. Noha erre létezett városrendezési főterv, a már említett okokból a VÁROS szerencséjére nem váltották valóra.

Ha tehát az összes, a lerombolására vonatkozó fenyegetés ellenére is sikerült FENNMARADNIA védett építészeti egységként, a tervezők számára maradt még elég hely városiasítási folyamatának folytonos tervezésére. Ez a folyamat abban jutna kifejezésre, ha sikerülne tartalmakkal megtölteni az előző korokból ránk maradt teret, illetve sikerülne alakilag tovább formálni az előttünk álló idők szükségletei számára. Maradt még elég lehetőség újabb fizikai szerkezetek beszúrására ebbe a védett környezetbe, az egyes védett épületek megújítására, akár még toldaléképítéssel is. A sétálóövezet kibővítésének a lehetősége a városközpont egyes útvonalainak átgondolt felújítása, az övezeten belül vagy akár a teljes övezetre kivetítve a gépjárműveszteglés megritkításával, a közműfelszereltség javításával, a városi eszközök iránti viszonyulással, és még sok egyébbel, ami jelenleg áttekinthető, illetve a jövőben felmerülő más szükségletekkel, amelyek a város kétségkívül legértékesebb térségének a megóvását, tartalmi gazdagítását szolgálják.    

B. A városszövet megújításának zónája

Az a köztes zóna részben tervszerűen, részben tervszerűtlenül épült ki, területileg pedig a város alapterületén a városmag és az utóbbi évtizedekben tervszerűen kiépített C ÖVEZET között, vagyis magában a városban található, de olyan építményekkel, fizikai szerkezetekkel, amelyek a városi /a mai fogalmak szerint polgári/ építészetet tekintve mind anyagukban, mind formájukban, illetve alacsony lakósűrűségük miatt elavultnak tekinthetők. Emiatt az elkövetkező tervezői beavatkozások során a VÁROSI ÉS FIZIKAI SZERKEZETEK VÁROSNAK MEGFELELŐ MEGÚJÍTÁSÁRA KELL törekedni, AMELY A VÁROS ALAPTERÜLETÉBEN egyfajta logikai átmenetet képezne az A övezet – a Központ – és a C övezet – TERVSZERŰ CSALÁDI HÁZAS ÉPÍTKEZÉSRE kijelölt terület között. A városszövet megújítását bizonyosan többrétegűen, de radikális tervezéssel kellene megoldani, amitől bizonyos eredményeket, ha folyamatos is lesz a megvalósítás, majd csak ennek az évszázadnak a közepe táján remélhetünk. Az egyik alapvető, talán legjelentősebb tervezői beavatkozás a közműfelszereltség megújítása kell, hogy legyen. A felújítás és a tervszerű szabályozás során mindenképpen elsőbbséget kell élvezniük az I. és II. rangú útvonalaknak, össze kell kötni őket a központtal és a város körülő terelőutakkal. A közlekedési hálózat rekonstrukcióját a várt forgalom intenzitásához mérten, következetesen és folyamatosan kell végrehajtani, miközben a legteljesebben figyelembe kell venni a kialakult úthálózatot, különösen pedig az ütőereknek számító főbb városi útvonalakat. Az előkészítés során természetesen föld alatti kábelekkel kell felcserélni az elektromos- és telefon légvezetékeket, és nagy gondot kell fordítani a fasorok tervszerű telepítését, amelyek teljes látványa és környezeti hatása majd csak harminc vagy ennél is több év múlva jut kifejezésre.  

Megállapították ugyanis, hogy a múlt század elején telepített kettős fasor fái közül, amelyek hatása csak most jut teljes egészében kifejezésre, különösen ebben az övezetben sokat részben megcsonkítottak azon az oldalukon, ahol az elektromos és telefon légvezetékek húzódnak, s amelyeket az után szereltek fel, hogy a fák sikeresen kifejlődtek. Különösen fontos a csatornahálózat, amelyben külön kellene választani a csapadékvizek és a hulladékvizek elvezetését.

Már most mérlegelik annak lehetőségét, hogy a hulladékvizek (csapadékvizek) egy részét a meglevő szivattyúállomásig vezessék, onnan pedig a Csík-érbe emeljék. Ez a természetes vízfolyás Péterrévénél ömlik a Tiszába. A meglevő szennyvíztisztítót ki kell egészíteni biológiai tisztítóművel, amely nagyon fontos a Palicsi tó növény- és állatvilága, de a tónak, mint turisztikai övezetnek az ökoszisztémája szempontjából is. Annál is inkább, mivel össze van kötve a Ludasi tóval, amely természetvédelmi terület.

A felújításra irányuló nagyberuházások ebben az övezetben – függetlenül a munkálatok szakaszosságától és ütemétől – nem kellene, hogy gátolják az övezeten belüli fizikai szerkezetek felújítását. Épp ellenkezőleg: a városi szintű rendeletalkotással együtt további lendületet és ösztönzést adhatna ennek a tevékenységnek, illetve szükség lenne az előírások szigorú végrehajtására.

A következő időszakban szükség lesz a Központi temető megvalósítására, mivel a meglevő temetők (öt van belőlük) szinte belenőttek a jelenlegi városszövetbe, anélkül hogy lehetőség lenne további bővítésükre.

C. A tervszerűen épülő családi házak zónája

Annak ellenére, hogy ebben a zónában az építkezés tervszerűen történt és szinte teljesen fel van szerelve közművekkel, ez nem jelenti azt, hogy vele kapcsolatban nincs teendő. Ebben az övezetben is felül kell vizsgálni, és részben újratervezni különösen a csapadékvizek jelenlegi elvezetési rendjét, mivel a meglevő egyesített rendszer az elmúlt időszakban a belvizek megnövekedésekor az ilyen települések egyes részeiben hatástalannak bizonyult. Palicson, ahol különválasztott rendszert terveztek, s mivel azt nem építették ki teljes egészében, az újabb fizikai szerkezetek emiatt veszélybe kerültek, a következmények pedig elemi csapás jelleget öltöttek.

D. A tervszerűtlen – (vadon)építkezés zónája

Sajnos megállapítható, hogy a peremrészeken, de a város tervezett határain kívül fizikai valóságában létezik ez a zóna. Úgyszintén elmondható, hogy ez is „városi”, a város legdrágább része a gyakorlatilag legolcsóbb épített fizikai szerkezetekkel. Ez a legdrágább fogalom arra vonatkozik, hogy ez a rész mezőgazdasági termőterületekre épült, tagolt közműhálózatokkal. Ezek alapján az a benyomás, hogy a hatályos jogi szabályozás minden elemében nem a legszerencsésebben és nem szinkronizáltan rendezte ezt a városi problémát. Gondolunk itt a Tervezésről, a terület- és településrendezésről szóló törvényre, a Mezőgazdasági földterületekről szóló törvényre, valamint az Építési illetve használatbavételi engedély kiadásának közelebbi feltételeiről szóló törvényre, továbbá néhány más, a törvénynél alacsonyabb rendű dokumentumra. Mondhatni ezek hordozzák magukban a város fenntarthatóságának és a mezőgazdasági területek megóvásának az ellentmondásait, stimulálva illetve hátráltatva a város fenntarthatóságát a mezőgazdasági földterületek viszonylatában.

Ez a megállapítás a városnak a város számára DRÁGA részéről arra a bizonyos, már említett anekdotára emlékeztet a XX. század elejéről, amely viszont egészen biztosan nem az akkor még elképzelhetetlen engedély nélküli építkezésre vonatkozott, mivel akkoriban szigorúan tiszteletben tartották a város építésével és rendezésével kapcsolatos előírásokat. Az engedély nélküli építkezés a következők (feljegyzett) történetre emlékeztet: Mária Terézia királynő (későbbi császárnő) megkérdezett egy idős bunyevác asszonyt, hogy tényleg szép-e Szabadka városa? Mire a néni azzal válaszolt, hogy a zsebéből kivett egy marék babot és az asztalra szórta. A bab szanaszét gurult az asztalon, majd amikor a legszebb rendetlenségében elrendeződött, a (természetesen megfelelő szépérzékkel rendelkező asszonyság azt mondta: „Fenséges asszonyom, nézze meg, és minden babszemben képzeljen el egy házat.” A légi fotogrammetriai felvételek alapján nem vonhatjuk kétségbe ezt a jelenlegi, engedély nélküli építkezéssel kapcsolatos összehasonlítást (7). A királyi biztos rendelete alapján Szabadka város tanácsa 1820. június 4-én rendeletben tiltotta meg az épületek engedély nélküli építését és befedését, ha pedig valaki erre szánta volna magát, mindent lerombolnak, a szabálysértőt, szükség esetén pedig a mestereket is megbüntetik (8). Szemmel látható, hogy ez a rendelet hatásos volt a városépítés folyamán.

Amennyire számunkra ismeretes, a város újabb kori története során egyetlenegy épületet sem bontottak le azért, mert nem rendelkezett a szükséges dokumentációval – építési engedéllyel, de még a szabálysértőt sem büntették meg, nem hogy a munkálatok kivitelezőjét!

A megvalósítás ütemezése

 A város múltjában tevékenykedő tervezők tapasztalatain okulva, akik gyakran radikális, a város szervezetének működése szempontjából jövőbelátó tervbeavatkozásokkal alakították annak arculatát, felfigyeltünk rá, hogy egynémely elképzelés mégis megvalósult az alapvető városépítői ötlet számos változtatása és módosítása ellenére is, néha akár fél évszázados késéssel is.

Az új terv megvalósításának ütemezése szempontjából a legnagyobb súlyt a következőkre kellene helyezni:

1. kidolgozni az utcák új szabályozását a városszövet megújításának zónájában,
2. újratervezni a közműrendszereket azokban a városrészekben, amelyekben hiányosságok észlelhetők,
3. a többszintes lakásépítés területén befejezni a megkezdett, de nem végbevitt városrendezési megoldásokat,
4. a védett városmagon belül folytatni a tervezői tevékenységet, és külön figyelmet fordítani a vele érintkező területekre,
5. felülvizsgálni, hogy minként lehetne újratervezni, és tervezetten bekapcsolni a város újonnan megállapított határain belülre az engedély nélküli építkezést…
6.  megépíteni a központi temetőt.

A jogi szabályozás és a terv végrehajtása