Üzenet 2006/2-3.

Tamás Zsuzsa
Feljegyzések egy nőről

Mi lenne

Mi lenne, ha így beszélnék, néz rám kérdőn, és kigúvadó szemmel tátogni kezd. Na mit szólsz, megértenél? Tátog tovább, nem értem, mi ütött belé. Mi lenne, ha hallá változnék? Szeretnél tovább? Na, mi lenne?

      Elviccelném, ő a Halak jegyében született, én Vízöntő vagyok, talán kilöttyinteném őt vizestül. Úgy néz rám, mint egy gyilkosra. Na jó, elég a hülyeségből, reccsenek rá ingerülten. Nem bírom, amikor duzzogni kezd. Kitágul a szeme, még az eddiginél is nagyobbra, úgy tesz, mintha fulladozna.

      Elfordulok, nem érdekel a továbbiakban. Ilyenkor úgysem bírja soká, mindjárt hízelegni kezd, hogy béküljünk ki, noha nem is vesztünk össze.

      Mi van.

      Viccelnék megint, hogy „béküljünk ki”, megfordulok, úristen. Mindkét keze a nyakán, a torkát fogja, hirtelen nem is tudom, magát fojtogatja-e, vagy azért fogja a torkát, mert fulladozik. A szemében rémület, a könyökével próbál inteni valamit, csapkod, mint egy uszonnyal, úristen, mit csináljak.

      Nem tréfál, mindjárt megfullad itt nekem.

      Hirtelen elkapom mindkét kezét, rettentően megszorítom, nem ezt akartam tenni, talán úgy gondoltam, megrázom őt, fogom és rángatom, nem tudom, mit is akartam, valahogy, bárhogyan, csak segíteni, mert ezt kérte a szeme, ezt az uszonyai, a hideg kezek. Rettentően megszorítottam, s a zokogás első hangjaként felcsuklott belőle egy artikulálatlan hangszerűség, egy hang a kiáltás és a hörgés között.

      Közvetlenül utána csendben sírni kezdett, valamit motyogott maga elé, hogy talán félrenyelt, nem tudja, nem tudja, mi történt, és talán azt is mondta, köszönöm, de ebben nem vagyok biztos.

      Erről az egészről nem beszélünk azóta.

PIN-kód

Csínytevésnek érzi kimondani, hogy PIN-kód, csillog a szeme és belepirul. Tudniillik azt a szót, amire olyan elkerülhetetlenül emlékezteti, még sosem mondta ki, nem ejtette ki a száján, nem hajlandó és nem is lesz hajlandó rá, hogy kimondja. Ha kell, hát körülírja, de szerinte ezt a szót úgysem kell kimondani(a) soha.

      Megkért, hogy én se mondjam ki. Nem ígértem meg neki.

      PIN(a).

      Ha megkérdeznéd tőle, hogy akkor a „hülye picsa”, az miért nem annyira szörnyű, úgy néz rád, mintha oltári hülyeséget kérdeznél, valami igazán témához nem illőt. Az más, ennyit hajlandó válaszolni.

      Úgy döntött, neki inkább csak ( ) kódja van, kis elhallgatással, úgyis titkos, szóval ezt sem kell sűrűn emlegetni.

Rémálom

Fölé hajoltam, és zihálásán át is hallottam az avar recsegését a talpa alatt. Álmában zihált, menekült láthatatlan ellenségei elől, talpa alatt recsegett az avar. Álma erdejében minden mozdulatlan, minden érintetlen, minden néma, csak zihálása hallik a fák között, és  talpa alatt az avar recsegése. Fölé hajoltam és láttam az erdőt.

      Szívembe markolt ez az érintetlenség, ez a mozdulatlanság, ez a baljós némaság. Láttam az erdőt és láttam őt is, ahogyan a félelemtől szűkölve menekül, kiszolgáltatva a sűrű némaságnak, amit csak ő tör meg,  láthatatlan üldözői szeme elől a mozdulatlan, rezzenetlen sötétség felé törtetve. Távolodott, nem mert hátranézni.

      Felébreszthetném, gondoltam, s valami meleget éreztem az ajkamon. Rosszat álmodtál, suttogta álmosan, s a számat, homlokomat csókolgatta gyengéden, miközben (maga is félálomban) ébresztgetett.

Nem tud lazítani

Idegesítően nem tud lazítani, olyan, mint egy minden pillanatban pattanásig feszített húr, de arra is külön energiát fordít, hogy ez lehetőleg ne látsszék. Képtelen azt mondani, hogy leszarom, és egyébként szarni is képtelen, egyszerűen még csak annyira sem tudja elengedni magát, hogy legalább ily módon megkönnyebbüljön. Mostanában hatásomra felmutatott némi fejlődést e téren, szigorúan beriglizett magányban, bömbölő rádió mellett állítólag már többször jutott valamire.

      Ha szóvá teszem, hogy tán elengedhetné magát egy időre, csak még idegesebb lesz, engem morálisan csökevényesnek tart, mintha feladatai elhanyagolására szólítanám fel, továbbá a megjegyzést annak ékes bizonyítékaként kezeli, hogy én nem értem meg az ő lényegét. Ha az ő lényege a szarni-képtelenség, akkor tényleg nem értem.

      A múltkor is minden igyekezetével lazítani akart. Spontán délutáni teázgatásra invitált, miközben a csészét, a cukrot, a vizet, de még a szalvétát is jóelőre kikészítette rögtön ebéd után. Amint a számhoz emelném azt a gőzölgő különlegességet, mert persze rögtön valami spontán különlegességgel rukkolt elő, rám szól: Óvatosan idd! Nagyon fontos! S mikor kínos nyelvbotlása elért a tudatáig, megtörten suttogta maga elé, hogy forró, azt akartam mondani, hogy forró…

      Motyogásának egy forró könnycsepp vetett véget, melyet hamarabb kóstolt meg ajka, mint a különleges löttyöt.

Láz

Mikor lázas, mozdulni sem tud, fáj mindene, a háta, a bokája és a bőre is, tetőtől talpig sajog, ha megmoccan, könnyek szöknek a szemébe. Nem mozdul, gyakran csak ébren figyel, igyekszik megállapítani, hol csúszik át a külső valóság az ő lázas valóságába, de sosincs meg az a határ, mert már maga a figyelés is csak belső valóság,  valójában többször elbóbiskol. Az időérzéke megszűnik ilyenkor, lassú perceket óráknak él meg, hosszú órákat elillant perceknek, s aztán úgyis fel kell adnia, időn kívül helyezkedik.

      Mikor lázas, időn kívül helyezkedik és nem mozdul. Imbolyognak a könyvespolcok, ráhajolnak a falak, forog fölötte a plafon. Ha így alszik el, zokogva ébred, ez az imbolygó valóság átcsúszik a legbelsőbb realitásba, az álmok irreálisan magától értetődő világába, s ott folytatódik tovább, mintha sosem lenne vége.

      De a legrosszabb mégiscsak az a néma szempár, ami ilyenkor megállás nélkül figyeli, kíméletlenül rászegeződik, és részvét nélkül tudja minden fájdalmát. Kikíséri a vécére, némán hallgatja a csobogást, együtt zúg a tartállyal, és elmosolyodni látszik, mikor elugrik a szappan. Gúnyosan figyeli a vánszorgást, rezzenéstelenül szemléli a tacsakos lepedőt, takarót, számolja a kihűlt teából fogyó kortyokat és csak arra vár, hogy becsúszhasson az imbolygó világ azon bugyraiba, amik tetőtől talpig csak fájdalmat okoznak, amitől könnyezik a moccanó, felzokog az ébredő.

Pipere

Piperézkedni nagyon tud, az idő nem számít, csak az eredmény. Van, hogy az eredmény nem rögtön látszik, egész pontosan, mintha csak rontott volna, vagyis negatív eredményt érne el (kinyomott pattanások vöröslő nyoma), akkor is csak az eredmény számít, és az én véleményem nem. Tudniillik én ehhez úgysem értek.

      Az ő szakértelmétől roskadoznak a polcok, szerény borotvámon és kenceficék közt árválkodó fogkefémen kívül mást valóban nem tudok felmutatni, sehol egy regeneráló vagy hidratáló vagy hámosító vagy pirosító vagy revitalizáló vagy aktiváló készítmény, nem úgy, mint az ő térfelén. Ja, hát arról igazán nem tehet, hogy lassanként az egész fürdőszoba az ő térfele.

      S hogy mindez mire kell neki? Határozottan nem miattam, de nem is mások miatt, állítólag saját magának akar tetszeni, mondjuk ezt nem hiszem. Még nem mondtam meg neki, különben is minden bizonnyal azzal vágna vissza, hogy ha szerintem mindez túlzás, akkor nekem még nem volt dolgom igazi nővel.

      Mit lehet erre mondani. Semmi olyat, amit megúszna szárazon, így aztán ő sem mondja soha, hogy még nem volt dolgom igazi nővel, és én sem veszem észre, mikor megvető pillantásával egy el sem hangzott megjegyzésre némán ezt feleli.

Zuhany

A zuhany alá állva behunyja szemét, a sugarat épp a homloka közepére irányítja, lassan kisimul az arca. Minden este, minden áldott este ugyanígy. Utána a nyakára figyel, csak folyik, folyik rá a víz, a szeme még lehunyva. Aztán átállítja a csapot, hangosabban ér földet a víz, ő meg elmélyülten szappanozni kezd. Először a kezét. Ha a keze nem tiszta, hogyan tisztíthatna? Mossa, mossa a kezét.

      Aztán habot képez – ezt a reklámokban látta, de ne említsd neki, nem tudja – szóval habot képez, és megmossa az arcát. Mindig ugyanúgy, körkörös mozdulatokkal, elidőzve a halántéknál, az orrnyeregnél, szimmetrikusan, komótosan. Zuhanyra állít, arcát öblíti, csapot vissza, hangos víz.

      Másik szappannal – ami lehetőleg szappanmentes (?), viszont harmonizál az épp aktuálisan használt dezodorával – mossa meg a testét, igyekszik elérni a hátát is, szivacsot is használ, dörzsölgeti magát. Zuhanyra állít, testét öblíti, csapot vissza, hangos víz.

      Intim szappant is használ, “gyengéd krémszappant az intim testrészek tisztántartására”, ő nem tréfál az intim felületek savasságával, a gyengéd ápolásra szüksége van, keze rutinos mozdulattal siklik combjai közé, a szemét egy pillanatra lehunyja – aztán zuhanyra állít, öblít, hangos víz, csönd.

      Mindig ugyanúgy halássza maga elé a lábával papucsát, ugyanúgy törölközik, ugyanúgy bújik pizsamába, ereszti le feltűzött haját.

      Mire újjászületik, nekem nem marad melegvíz.

Torokfájás

A torkához emelte kezét, és láttam, hogy fél. Nem iszonyat ült a szemeiben, csak némi félelem. Némi félelem, némi fájdalom. Nem kérdeztem semmit.

      Ezékiás püspök elment szántani, suttogta halvány mosollyal arcán.

      Azokban a napokban nem nagyon beszéltünk, gyengélkedett, el-elbóbiskolt, gyakran félrebeszélt. Ha felszökött a láza, hadarni kezdett: békaeke, gyíküstök, kígyóostor!

      Hamar meggyógyult.

      Ezékiás püspökről a továbbiakban nem esett szó.

A legjobb barátnője

A legjobb barátnője egy aggszűz, aki egész életében a jók között is a jobbat várta, mert a legjobb nem lehetett az övé.

A legjobb barátnője egy leszbikus írónő, aki egész életében mást sem tesz, mint az apját gyűlöli tiszta szívből.

A legjobb barátnője egy rémisztő bizniszvumen, aki egész életében csak bizniszvumen, és ettől igazán rémisztő.

A legjobb barátnője az édesanyja, ő legalább egész életében az édesanyja.

A legjobb barátnője Sanyika, aki egész életében női ruhákban járt, és selypegve adja elő meglátásait az igaz szerelemről.

A legjobb barátnője

Bevetted?

Soha a büdös életben nem volt legjobb barátnője, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy legjobb, illetve hogy barátnő.

Pókok istennője

Hosszú haját nem úgy fésüli, ahogy a filmekben szokás – elmélyülten nézve saját arcába, egy pipereasztal ováltükrében figyelve selyemhálóingének  bal válláról lecsúszó vékony pántját, míg jobb kezével lassú mozdulatokkal bontogatja egymásba fonódó fürtjeit… nem. Hosszú haját nem így fésüli.

      Lehajol, hogy hajával szinte a földet sepri, s keféjével gyors és határozott mozdulatokkal bontja ki azokat az egymásba fonódó fürtöket, amiket reggel valódi műgonddal fésülgetett-fonogatott épp oly lazára és szétcsúszóra, mintha mit sem érdekelné fürtjeinek sorsa. Keféjével gyors és határozott mozdulatokkal bontja ki egymásba fonódó fürtjeit, s ahogy hirtelen felkapja fejét, egy-egy hajszál mindig repülni vágyik, és merészségében nem gondol arra, hogy meddig is juthatna egy fürdőszobában – pedig csak a sarokig.

      A sarokban pókhálóba akad, s az elbűvölt pókok tisztelettel szövik be saját gyarló hálóikba – minő nemes potroh fonala lehet! – kiáltanak fel, s vágyakozva gondolnak sosem látott istennőjükre.

      Kedvesem minderről mit sem sejt, s hétről hétre megkísérli beszippantani alattvalóit hálóstul, áldozatostul, hajszálastul feldühödött porszívójába.

Nagy dolgok…

Nagy dolgok vannak készülőben, mondja enyhe kétellyel a hangjában. Minden hónap végén így próbál viccelődni – sosem megy neki, mert minden hónap végén rémeket lát. Mikor már ott tart, hogy meggyőződése, hogy most új irányt vesz az élete, az életünk, hogy mindhármunk élete új irányt vesz – nos, én olyankor megnyugszom.

      Ilyen hülyeségeket csak akkor beszél, mikor a hormonjai már tombolnak odabent, és teljes erőbedobással készítik fel a szervezetét arra, hogy már megint nem lett belőle kismama, leányanya, sem semmilyen más anya, hanem marad minden a régiben, és egy újabb hónapon keresztül teljesen szokott mederben zajlik tovább az élete, az életünk, kettőnk élete.

      Mikor elkezdi a görcsös viccelődést, kínos könnyedséggel, akkor nyilvánvaló, hogy néhány napra megint el fogja veszíteni a humorérzékét,  egy rossz szó (de hogy melyik rossz, és miért, nem lehet előre tudni!) és vagy sírás vagy ordítás lesz a vége. Általában inkább ordítás. Mindent kikér magának, mindent félreért, mindent a lehető legalkalmatlanabb pillanatban akar tisztázni, és összességében úgy véli, az egész világ összeesküdött ellene.

      „Hogy beszélhetsz így velem, mikor vérzik a szívem?!”

A számokhoz való viszonya

A postáról kilépve elgondolkozik. Nyolcvanhétben a három hányszor van meg? Sehányszor!

És nem megy tovább. Elszokott a számoktól. Az absztrakció oly fokán állnak lelkében (igen, ott!), hogy alapvető műveletek elvégzésére is képtelen. Rettentően gondolkodnia kell. Nem megy tovább, úgy tesz, mintha egy kirakatot bámulna (majdnem minden száz forint), és meg akarja fejteni a rejtélyt. Három budapesti levél: nyolcvanhét forint.

      Rájön, hogy a “sehányszor” igen durva kerekítése az eredménynek (szó szerint így gondolja magában, ezzel hangolódik rá a számolásra), újra neki kéne rugaszkodni. Ja, maradék nélkül, ugrik be egy varázsszó, biztos ezt akartam mondani, biztatja magát, hogy nincs meg benne a három maradék nélkül.  Mert a kilencven, az más. De a nyolcvanhét? Úristen.

      Majd’ elsüllyedt szégyenében, gondolom meg is fogadta, hogy nem meséli el senkinek, aztán hazatérve rögvest meggyónta nekem, kacarászva, képzeld, milyen hülye voltam…

De a prímeket nagyon értem, teszi hozzá elkomorodva, és ezt el is hiszem neki. Csak eggyel és önmagával.

Barátságfüzetek

Voltak azok a barátságfüzetek, egyik pillanatról a másikra mindenkinek lett, divat volt körbeadni, divat és szükségszerűség, mint annyi minden más az általánosban.

A barátságfüzetek hülye kérdéseire klasszikus megoldásként következetesen hülye válaszokat adott, de nem állíthatnánk, hogy ironikusan, vagy fricskából tette volna, egyszerűen megvoltak a divatos hülye kérdésekre a divatos hülye válaszok, azt illett tehát válaszolni. Egyszerű.

      Senkinek nem tűnt fel – vagy talán neki mégis? – hogy ily módon ama funkcióját, miszerint a barát vagy barátnő egyéni vonásait kirajzolva magát a barátot vagy barátnőt tegye felejthetetlenné, eleve nem töltheti be, nem csak azért, mert egy-két végképp marginális személyiségen kívül az egész osztály kitöltötte a füzeteket, noha nyilvánvalóan nem volt mindenki barát vagy barátnő, hanem épp az imént említett okból sem, lévén a válaszoknak megvolt a maga sutácska kötelező (t)rendje.

      A kedvenc színe például mindig a kék volt, a gimnáziumban kicsit meg is idealizálta (az angol blue szóból kiindulva, értelemszerűen), ettől függetlenül a kék iránt mindig őszinte és mély vonzódást érzett, erre föl a kérdésre, miszerint mi a kedvenc színed (a barátságfüzetek egyik indító kérdése!), mit válaszolt? Na mit?

Rózsaszín.

Megbízható

Mindig meghatódik saját maga kiszámíthatóságán, amit ő nem úgy értékel, hogy túlzottan is kiszámítható volna, ebből következően netalán merev és unalmas, szó sincs róla, ő sokkal inkább megbízható, lehet rá számítni, bárki számíthat is rá, viszont senki nem számíthatja ki, annál azért mégiscsak bonyolultabb. Például.

      Például, ha felmerül benne reggel a kérdés, hol a hajcsatom, akkor számíthat rá, hogy a hajcsat éppen ott lesz, ahol mindig lenni szokott, vagyis balkézre a fürdőszobapolcon. Csakhogy természetesen nem minden reggel merül fel benne ez a kérdés, elvégre a hajcsat mindig ugyanott található, hanem éppen akkor teszi fel magának, mikor oly kevés a valószínűsége annak, hogy a csat a szokott helyen lesz. Egy hajnalig tartó beszélgetés után, mikor épp csak beérte egy fogmosással, de már nem is zuhanyzott, úgy dőlt ágyba, a ruhái is szanaszét, na, akkor hol a hajcsat!

      Mikor felébred, persze hogy felmerül benne a kérdés, hajcsat nélkül nincs fogmosás, nincs zuhany, de még csak kávéfőzés sincs!, szóval hol a hajcsat. És kicsit keresni kezdi, nyomozni az elhagyott ruhák összeszedegetésekor, mikor bevillan, hogy talán volt olyan rendes, talán elképzelhető, de a gondolatot be sem fejezi, már indul is a fürdőszoba felé, és igen, bizony, tényleg, ott van a hajcsat, balkézre, a fürdőszobapolcon. Meghatódik.

      Milyen jó, hogy így lehet számítani rám, gondolja elégedetten, s a szokott rendben kávét főz, fogat mos, zuhanyozni megy.