gondolat sem.
Fáj ez az űr, keserves. Fáradt vagyok.
Hallgatok. Szólni sem merek, félek másoknak adni a semmit. Nem ezt érdemlik. Nekik szivárvány kell, melegszínű affektivitás!
Magamba fordulok. Keresek valamit,amit érzelemnek titulálhatok.
Belső tekintetem röpköd, lágyan, mint egy pillangó,de nem ütközik semmibe. Nagy tere van játszani.
Hova tűnt minden?
Pompázó színek vesznek körül, hosszú eredményskála, mégsem tudok semmire reagálni.
– Ő egy igazi individuum! – állapítják meg a mellettem ülő kék és zöld egyének, mit sem sejtve arról, hogy egy bőrpáncélba zárt semmit
neveznek így, akinek pillanatnyilag csupán egy tudatlan lepkéje van, ami élvezi, hogy fel és alá cikázhat könnyed mozdulatokkal egy burokban.
Egyfolytában lefelé nézek,nehogy kiábrándítsam ezeket a személyeket üres pillantásommal.
– Most is milyen mélyen koncentrál... – mondja a kék személy.
Elmosolygom magam. Nevetséges, hogy néhány emberben egyfolytában benn röpköd egy lepke, csak másfajta; ez a fajta nem tud kirepülni, mert az ilyen személyek két fogsora között láthatatlan rács van... Csak a kimondott hang testesítheti meg és sokszorosítja a szabadban. Akinek ilyen fajta pillangója van, az hallva a hangrezgéseket, a fülén keresztül berepül a testébe, szövetkezik a belső szemével és növeli azt. Igen! Látom ezeket az apró lényeket, szinte offenzívát indítottak. Lassan oldalra fordítom a fejem.Tekintetem a kek egyénre emelem. Mélyen a szemébe nézek. Pillantása érzelmeket és egyszerű gondolatokat áraszt.A talpam újra bizseregni kezd, érzem az áramló energiát. A torkomig minden apró négyzetmillimétert betelítenek a színek. Pillangóm, most repülj!
Lélegzetet veszek: Köszönöm! Kiengedem a hangot.
A kék személy értetlenül összehúzza a szemöldökét, mosolyszerű szájmozdulattal adja tudtomra, hogy érzi a hálám... de a lélegzetemmel kiáramló pillangómat nem látja.Senki sem láthatja, hiszen őt hang nem tudja megtestesíteni a kékeknek.
Másodperc töredéke alatt kimúlik a kis rovar, de különleges tapasztalati progresszióval tölt meg bennem egy négyzetmillimétert... Színnel... érzem.
Augusztus délután
Testem reszketett. Idegsejtjeim vehemens szívdobogásomat a tarkómhoz vezettek. Izmaim égtek a fajdalomtól, úgy éreztem, nem tudok tovább egy pillanatig sem állni, végkimerültségtől csuklok össze.Száraz levegőért kapkodtam, de büszkén álltam tovább.
Néhány másodperc után éreztem, ahogy pulzusom csökken.Oxigén könnyebben jut a tudőmbe, majd sós izzadtság patakocskái folyamatosan lepték el arcom.
Néztem a zsibongó tömeget.Ismeretlen szempárok válaszoltak a fel nem tett kérdésemre.Tapstenger üdvözölt.
Augusztus délután enyém lett a világ!
Nemzeteket, koninenseket raktam a tenyeremre; szerettem őket.
Vártam, messze a tömegtől.Kerestem az én prófétáimat, akik évekig küzdöttek velem, erősen támogattak, fáradhatatlanul segítettek előre... Ott voltak... s már nem magamért örültem, hanem értük ujjongtam. Kölcsönös örömtétellel múltak a percek, észrevetlenül, amíg egy mély hang meg nem törte a nyíló hangulatot. Csend lett. Egy név hangzott el, s egy szót csatolt hozzá, amely megváltoztatta a jövőnket:
– Disqualification.
Értetlenül magam elé néztem, lehajtottam a fejem, izzadtság csípte a szemem,a levegő forró lett, nehéz.
Augusztus délután elvesztettem a világot!
Omnia mea mecum porto
...Magammal viszlek benneteket, drága Vitézek.
Együtt sodródunk tovább a piszkos homályban a fergeteggel. Útjaink többé el nem válnak. Az enyémek lettetek. Már senki és semmi nem bír akkora hatalommal, hogy elvegyen tőlem titeket.
Erőt adtok nekem. Energiát, mely felülkerekedik gyenge, materiális testemen és a magasba emel.
Az uratok vagyok!
Tovább emeltek... Egyre csak gyarapodtok... De sokan közületek hűtlen hozzám, s ahogy a fehéren habzó tengerhullámok a sziklát mossák, hogy egyre beljebb férkőzzenek és szabad utat kapva meghódítsák a nyílt partot, úgy gyengítetek ti is engem.
Nem változtok már soha. Így kell, hogy elfogadjalak benneteket... És én így szeretlek titeket, mert az enyémek vagytok.
Én alkottalak titeket, hősök!
Más nem gondolhat rátok, nem is jelenhettek meg más képzeletében.
Csak bennem tudtok létezni – én pedig belőletek létezem. Szükségem van rátok, ahogy nektek rám.
Mégis én állok a hierarchikus kúp csúcsán, mert bár különbözőek vagytok, de mindannyiótok alapját képezem.
Közösen alkottok engem, én alkottalak titeket.
Ti vagytok az össz' vagyonom, a kincseim.Nem hasonlítatok senkire.
Drága Vitézek, velem kell jönnötök, mert most mindenemet magammal viszem.
Anorexia
Láthatatlan kötéllel megkötözött kezekkel fekszem az ágyban, mozdulatlanul. Képek villanak meg a szemem előtt, sztereotíp
gondolatok peregnek a fejemben.Csak lélegzetvételre használom a kalóriákat.
A plafont bámulom és koncentrálni próbálok:
– Fel kell kelnem.
A néhány percig tartó rituálé után külső zajok ébresztenek a valóságra.
Összeszedem az akaratom és az erőm nagy részét, és lassan felülök.
A lábaim a padlóhoz érnek, a tekintetem a falba beépített tükörre szegezem.Undorral nézek a lányra ott szemben, s hogy még jobban megvizsgálhassam, felállni kényszerülök.
– Szörnyűre sikeredett karikatúra a testem!
Lassan megfordulok, profilt keszíteni magamról... De csak mereven állok. Nincs merszem megtekinteni a képet.
Tovább állok, felesleges gondolatokat gyűjtögetek – néha a tv-re tekintgetek, máskor a már ezerszer kielemzett festményt nézegetem. Felkeszültem azzal a biztos tudattal, hogy az eredmény csőd. A remény fordítja el a fejem.
Groteszk látvány erősíti meg a negatív gondolatokat.
Lábaim reszketni kezdenek, majd az inerció a felső testrészeimbe vezeti a mozdulatokat.
Szinte beleszédülök a látványba. Behunyom a szemem. Neurotikus tünetekkel borulok a földre. A hasamhoz kapok, mely nyilallásoktól szorult össze. Ötszörösére felgyorsult légzésem sírást vált ki belőlem. A földön fekve zokogok.
– Kövér vagyok, kövér vagyok – ismételgetem magamban, miközben könnyek rajzolják meg arcom vonásait.
Egy pillanatra megáll a légzésem, tágra nyílt pupillákkal figyelek.Kopog, ideért a szobámhoz.
– Felkeltél már?
Csengő,éber hangon válaszolok, hogy be ne nyisson.
– Aha! Mindjárt megyek!
Felállok, könnyeimet a pizsamám aljába törlöm, öltözni kezdek. Érzem az ajtó résein beszivárgó, éppen készülő reggeli illatát.
– Valamit sut...chh... remélem, nem gondolja, hogy egy falatot is lenyelek abból a zsírtól csicsegő, hízlaló szarból! Cinikus szemforgatással reagálok a szagokra.
Kész vagyok. Mély levegőt veszek, kinyitom az ajtót.Ahogy haladok lefelé, felfordul a gyomrom az egész házat ellepő bűztől.
Belépek a bűnbarlangba.
Az asztalon csupa gusztustalan étel. Bepiszkolják az ember lelkét.
– Ne ess rögtön kétségbe! Neked joghurt és kukoricapehely.
A tükörképemre gondolok megállás nélkül. Az éhségérzet kimúlt már belőlem, de szomjúság gyötör.
– Majd az egyetemen eszem. Rohanok...
A szivacsot a mosogatótálba dobja vehemensen.
– Hahh! Megfordul, rám néz, tekintete tele van tehetetlen dühvel és mély fájdalommal. Meddig akarod ezt meg csinálni?! Nézz magadra! Az utóbbi három hétben 7 kilót fogytál! A szemed alatt fekete árnyék, a szád ki van száradva. Nap mint nap várom,hogy megjöjjön végre az eszed, de épp ellenkezőleg... Süllyedsz! Szemei megteltek könnyel. Hozd le a betegkönyved,viszlek az orvoshoz, csak előbb egyél valamit.
Valahol legbelül tudom, hogy minden szava a helyes.
Sajnálom őt, nem akarom, hogy miattam szenvedjen...
Leülök az asztalhoz. Megfogom a csészét. Mintha Pandorra szelencéjéhez nyúlnék. Felemelem. S a bűn, amely testem élénkítené fel, ha megiszom, kiszárítja a lelkem. A pohár széle a számhoz ér. Beleiszom, a folyadék a gyomromba ér.Felélénkülten sóhajtok egyet. Menthetetlennek érzem magam, bepiszkolódtam. Kitörölhetetlen bűntudat gyötör. A világ átforduls tovább pörög.Behunyom a szemem, a bal kezem kapaszkodnék valamibe. A másik kezemmel a hasam fogom, nyilalló fájdalom vette hatalmába. Morajlást hallok. Elvesztem az uralmam a testem fölött, ahogy zuhanok, beleakadok az asztaltrítőbe, magammal rántom.
A padlóra esek, rám zúdul a rengeteg étel.
A sötétség betakarja a szemem.
Sol omnibus lucet
Közös útra léptünk. Megfogtuk egymás kezét, haladtunk előre szemben a szürke árral; mert mi együtt szivárvány voltunk, mások számára megfoghatatlan jelkép. Néhányan felnéztek erre a misztikus viszonyra,a hitetlenek irigykedve hallgattak.Filozófiai kérdésre adtunk effektív választ, különlegesek voltunk. A farizeusok és a ragaszkodás néha illúziókat fabrikáltak bennünk, de mi könnyedén átugorva őket, kapaszkodva egymásba, mentünk tovább. Célunk a végtelen közös út volt. Minden pillanattal erősítettük a szivárványunk fényét. Kialudhatatlan melegséget sugárzott, és megsemmisíthetetlen energiát. Senki sem közelíthetette meg azt az érzelmi telítettséget, amelyet mi alakítottunk ki. Nap mint nap extázisban múltak az órák. Olyan tiszta volt ez a kapcsolat, akár a forrásvíz-egyfolytában frissítette a lelkünket; nem volt benne affektálás, hazugság sem érzéketlenség. Mohón és telhetetlenül töltöttük el boldogan az időt. Tudtuk és bizonyítottuk, hogy senki sem tüntetheti el a szivárványt...
Kivéve önmagunkat. Sorsnak nevezhetem-e azt, ami rákényszerített, hogy elengedjem a kezed?
El kell mennem... karriert csinálni. Mondtam, s gyógyíthatatlan fájdalommal megtelve taszítottam el magamtól bőröd
tapintását. Elléptem mellőled, s szürkék lettünk mi is, beleolvadva a környezetbe. Feladtam, megsemmisítettem az acélszivárványt. Tudtam, nélküled örökre szürke maradok, mégis az önzésem áldozatává lettem. Hosszú napokat töltöttünk sóhajtozva, tétlenül, mégis megértetted, hogy létem más céljait elérve lehetek csak igazán boldog.Őszintén szerettél.Messze mentem tőled, de a rengeteg kilométer sem töltötte ki azt a nehéz űrt, amit elveszteéed okozott. A szeretet nyomorúságában múltak el az üres percek, keresve másokban egymás egy-egy darabkáját. Sorsnak nevezhetem-e azt, ami ekkora felüdülést hozott? Én is itt akarok karriert csinálni. Mondtad és felém nyújtottad a kezed. Örömtől reszketve érintettem meg ujjaid. Melletted újra magamra találtam.Éreztük, nekünk a szivárvány a végzetünk. Az utcán haladva nézz előre. Mit látsz? Zaj, nyüzsgés, morajlás, vehemens mozdulatok... a szituáció felgyorsítja a pulzusod, de te ne engedd. Haladj tovább az élet hangos zűrzavarában, csendben. Ne hallj... nézz... láss. Kik jönnek veled szemben? Hasonlítanak rád? Náhányuknak szőke haja van, mások sötét tincseit a napsugarak törése vilgítja meg. Szép idő van. Valódi őszi hangulat. Sokan napszemüveget viselnek. Talán én is éppen most haladok el melletted.
Tarka fizikumunkkal díszítjük fel a betonszalagokat.
Színek kavalkádja van jelen, tengernyi stílus kibontakozását figyelheted meg. Az arckifejezések? Mosoly, harag, felszínesség, meglepettség, érdektelenség; a pillanatnyi hangulatunktól függ. Valóban ennyire különbözőek lennénk? Nézz mélyebbre. Mind tudunk örömtől mosolyogni, összehúzott szemöldökkel, szangvinikusan vitába szállni mással, felszínesen és érdektelenül elhaladni egymás mellett, meglepetéstől kitágult pupillákkal reagálni a hirtelen eseményekre. Most nézz még mélyebbre. Mi van benned, ami másban nincs? Vagy mi van másban, ami benned nem létezik? Semmi. Az alaptulajdonságok mindenkiben megvannak. Tudsz mélyen szeretni és utálni, könnyet hullajtasz szomorúságodban, néha örömödben, tudod becsülni a másikat,de ha nem ügyelsz, talán észrevétlenül le is nézel másokat, igazmondó vagy, de
biztosan hazudtál már. Egyformák vagyunk, mi, emberek.
Folyamatosan keressük a jót. Ez a szó mit jelent? Ez a kulcsa a
másságnak.Ez különböztet meg bennünket. Minden érzelem és emberi tulajdonság létezik benned, mint a melletted elhaladókban,vagy az autókban ülőkben. Neked mit jelent a jó? Keress és valassz! Ki leszel, csak rajtad áll, nem a genetikán.
