Üzenet 2005/2-3. Varga István

Varga István
A lehetséges valóságok

Kontra Ferenc: Wien – A sínen túl. Helikon Kiadó, Budapest 2006.

Egy ismeretlen ember szól hozzánk. Egy olyan valaki, aki valamit korábban nem akart senkinek elmondani, most azonban elhatározza, hogy mégis kitárulkozik. Hogyan is történt meg valami. Emléktöredékeket próbál összerakni, mint egy kirakóst. Nem bírja tovább magában tartani azt, amit tud. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy amit tud, az nem jelenti a teljes igazságot, csak azt mondhatja el, hogyan látja ő a dolgokat immár bizonyos idő távlatából. Más valaki másképpen látja. „Megfelelek-e ennek a feladatnak, melynek véghezvitelére inkább valami megnevezhetetlen belső késztetés serkent”, fejezi ki kétségét vallomásának bevezető szakaszában. Az apropó a múlt felidézéséhez pedig egy urna, benne egy ember hamvai. Ennek az embernek a sorsát, és azon túl jóval többet, mondja el a narrátor Ludwig Wien Landsteiner.
Így indul Kontra Ferenc Wien – A sínen túl című legújabb regénye. Az író már néhányszor meghökkentette kitartó és hűséges olvasóit azzal, hogy műveiben igen különböző témákat dolgozott fel, illetve azzal, hogy írásmódját gyakran változtatta. Ez a könyve bizonyítja: Kontra Ferenc hű maradt önmagához, kísérletező kedve változatlanul lobog benne. Ez a kísérletező kedv természetesen meglepetéseket tartogat. Vonatkozik ez erre a könyvére is, amelynek mottójául Ilse Tilsch, kortárs osztrák költőnő sorait választotta. Benne Ilse Tilsch egy anyját ábrázoló fényképről szól, és ennek alapján azt gondolhatjuk, hogy a Wien – A sínen túl anyaregény, valamilyen anyaemlékmű-emelés folyamatának elmondása, esetleg az urna az ő hamvait tartalmazza. A kimondatlanság rejtélyt szül, a regény megoldást sejtet, és azért izgalmas olvasása.
A regény közepéig valójában az anya és a fia közös sorsának alakulásáról olvashatunk. A legrégibb, kettőjük viszonyához kapcsolódó homályos emlék „Hőse” egy tündér, aki egy reggeli ébredés alkalmával látomásszerűen felbukkan Wien előtt. A tündér arról győzi meg, hogy „rajta áll merre viszi útja”, azzal, hogy a nevét viselő városban kell élnie. A valós ébredés pillanatában a tündér anyjává alakul át. Wien anyjával a „sínen túl” lakik, az pedig a szegények világa. Anyja történetét Wien későn ismeri meg, kiderül, hogy idegenként (más országból érkezett) került az osztrák fővárosba. Már ott szülte meg fiát, kapcsolata Wien apjával felbomlott, anya és fia magukra maradtak. Anyja igen szigorúan neveli, nevelésének célja pedig az, hogy Wien a „város fia legyen, ne az apjáé”, ezért is adta Ludwig mellé a Wien nevet, önálló, erős és szabad lényt akart fiából nevelni, aki úgy érvényesül az életben, hogy ugyanakkor minden szempontból beolvad a németnyelvű város közösségébe, elhagyva származását, új önazonosságot nyerve ez által. Ha a regénynek ezt a szakaszát vizsgáljuk, akkor az tulajdonképpen Entwicklungs- vagy Bildungsroman benyomását kelti. Wien az életet tanulja, anyjával különböző betegeket ápol, mindegyik valamilyen módon hatással van rá, mindegyik hozzájárul neveléséhez, mint mondjuk Goecklin kisasszony, aki azzal bíztatja, hogy „rád fontosabb hivatás vár”, mint a beteggondozás. Az emlékezés folyamán a látogatott betegeket nagyszüleinek tekinti, akik hozzájárulnak jelleme kialakulásához. A regény második felében Wien anyja azonban szinte eltűnik, Wien csak itt-ott tesz róla említést: új élettárssal új életet kezdett, kapcsolata a fiához laza.
A regény fentiekben ismertetett szakasza mintha egy vallomás lenne, amelyet Wien, immár befutott csillagászként, barátjának Sty-nak tesz, úgyhogy a regény jelen ideje tulajdonképpen a 91. oldalon kezdődik. Ekkor kezdi el Wien barátjának elmondani, hogy mi is történt Thomas-szal, ekkor kezdi el igazán „bebútorozni az emlékezet üres szobáit”. Tudniillik a regény második részében Wien iskolatársának, Thomasnak életútját próbálja meg elbeszélni. A két egymástól sok szempontból különböző részt egy olyan esemény köti egymáshoz, amely kulcsfontosságú Wien és osztálytársa Thomas kapcsolatában. Tudniillik Thomas pedofil apja egy alkalommal elcsábítja Wient, ez Wien anyja tudomására jut, és megzsarolja a férfit. Az letelepedést, munkahelyet és aránylag jó bért biztosít az asszony és ez által kiszállási lehetőséget annak fia számára. Így sikerül elhagynia a sínen túli világot. Thomas azonban valahogyan a sínen túl marad, küzdelmes életet él kitörése érdekében, új identitását keresi (és leplezi a régit) önpusztító izzással. Azért pusztító ez a belső harc, mivel a történet végén végez szeretőjével és önmagával. A regény második szakaszában elsősorban arról szerezhetünk tudomást, hogyan látja Wien Thomas életének alakulását. Wien immár a történet végén áll és beszámolója nem annyira múltidézés, hanem inkább múltértelmezés. Saját múltbéli érzéseiről és gondolatairól alapjában véve nem sokat közöl, terjedelmes belső monológjainak központjában arra igyekszik magyarázatot találni, hogy miért viselkedett Thomas úgy, ahogyan. Oldalakon át olvashatunk arról, hogy Thomas aszociális lény volt, aki valamilyen áltevékenység (emberbaráti munkálkodás a menekültek érdekében) által igyekszik bekapcsolódni az emberi kapcsolatrendszerbe, kitörni magányából, amelynek egy megnyilvánulási formája kapcsolata szerelméhez Ninához. Ugyanakkor Wien értelmezésében „lelki menedékhelyet” is keres és talál magának: a vasút gyűjteményt. Wien szerint ez a mániává alakult szenvedély sejtette életének tragikus végkifejletét. Thomas erővel meg akart szabadulni múltjától, de genetikusan örökölt hajlamai determinálják, sőt: azoktól mintha nem is igyekezne megszabadulni. Wien úgymond megérti Thomas másságát, elfogadj azt, de Thomas igazában sohasem lett barátja. Látja, hogy Thomas más akar lenni, de ambivalens jelleme ebben megakadályozza. A szörnyű kettős gyilkosságot azzal magyarázza, hogy Thomas talán úgy érezte épp Nina árulta el, így nem maradt neki senki, akiben bízhatot6t volna. A lélektani elemzés oldalakon át hosszan tart, és Wien úgy véli, hogy egy rejtéllyel áll szemben, és ő az egyedüli, aki megértette Thomas lelki világát, ő az, aki megoldotta a rejtélyt.
Mint már említettem, a történet elmondásának kezdetén Wien beismeri, hogy több igazság létezik. Ő csak arra képes, hogy a sajátját elmondja, azaz hogyan látta ő a történteket. Hogy aztán valójában létezik más igazság is, arról akkor győződhet meg, amikor a regény jelen idejében Stíyjal folytatott beszélgetése folyamán újabb információkhoz jut, amelyek számára ismeretlenek voltak és a történteket egészen más megvilágításba helyezik. Sty, miután meghallgatta érveléseit, közli vele, hogy „egyszerűen nem úgy történtek a dolgok, ahogyan gondoltad, rossz következtetésekre jutottál”, Wien túltárgyalta a dolgok ok-okozati összefüggéseit. Sty szerint Thomas apja nyomdokain járva jómaga is pedofil lett, aberrált embertípus volt, öngyilkosságot azért követett el, mivel pedofil volta és tevékenysége kiderülőben volt. Azt is közli Wiennel, hogy ő és társai, Wien gyerekkori kedves barátai, az ő tudta nélkül elhatározták, hogy megbosszulják a gyerekkorukban ért megaláztatást (Thomas apja szinte mindegyiket megbecstelenítette valamilyen módon), és Thomas apját a halálos kimenetelű szívroham akkor érte, amikor tervüket közölték vele. Így szerez tudomást Wien a másik valóságról.
A huszonegy fejezetből álló regény utolsó fejezetének narrátora már nem Wien, hanem egy a történeten kívül álló egyén: Günter Osternkorn, az idős preparátor. Wien barátai mesélnek neki a történtekről, és ő igyekszik a dolgokat helyre tenni. Célja az, hogy a barátok bocsássanak meg Thomasnak, legyen vége a gyűlöletnek. Tervükbe nem avatják be Wient. A preparátor kieszközli Thomas holttestének elhelyezését a családi sírboltba és az urna, amelynek tartalmát Wien Thomas végakaratához híven szétszórja a világba, nem Thomas elhamvasztott földi maradványait tartalmazza, hanem egy kivénhedt kutyáét. Wien számára a valós valóság így talán örökre titok marad, de vallomása, amely az ő sajátos valóságértelmezése, megmaradt és izgalmas regény lett belőle.
Mert a Wien – A sínen túl tagadhatatlanul eredeti és lebilincselő olvasmány, amely csak első olvasatra egyszerű, mivel számos réteget tartalmaz, amelyek feltárása újabb izgalmakkal jár és egyelőre megválaszolhatatlan kérdéseket, vet fel. Ilyen kérdés például a mű műfaji besorolhatóságának kérdése. Azon túl, hogy alapjában véve mélyen hagyományosan realista (azaz a valós valóság egy minden szempontból hitelesen ható változata a szöveg), keverednek benne a regény alfajai. Már utaltam arra, hogy értelmezhetjük nevelődési regénynek. Wient anyja és az élet neveli és, bár csak vázlatosan, tudomást szerezhetünk jellemének alakulásáról, míg Thomas, Wien értelmezésében, hiába próbálkozik tudatosan változtatni jellemén, nem sikerül neki. Wien szerint Thomas egy „veszteglő vonat, amely sohasem indult el”. Egy olyan embernek látja, aki képtelen mássá válni (kitörési kísérletei alapjában véve sikertelen pótcselekmények), mert biológiai eredetű determináltsága (apjától örökölt pedofil hajlama) egy életre kalitkába zárja. Azzal pedig, hogy Wienen keresztül a szerző mélyrehatóan igyekszik megmagyarázni Thomas jellemét, tulajdonképpen a lélektani regény területére jutott a szerző. Ezt pedig írástechnikailag a belső monológ segítségével éri el. Wien vallomása egyes szám első személyben megerősíti a szöveg hitelességét, de korántsem valamilyen rendezetlen és szabad képzettársításon alapuló tudatáramlás, hanem az író által elrendezett önmagával folytatott beszélgetés, amelynek keretein belül az idősíkok keveredése egyenesen mesteri. A Wien – A sínen túl ezen túl magában hordozza a detektívregény egyes elemeit is. Hiszen a könyvben két bűncselekmény fordul elő: a pedofilség és a gyilkosság, az utóbbihoz társul Thomas öngyilkossága. Ellentétben a hagyományos detektívregénnyel, mindkét esetben az elkövető ismert, tehát elmarad a tettes utáni nyomozás, Ez helyett a narrátor másfajta nyomozást végez másfajta rejtély után: a tett indítéka érdekli. Az apa pedofilsége nem érdekli, ezzel szemben viszont monomániákusan kutatja az indítékokat Thomas cselekedetéhez. Valójában nem nyomoz, azaz nem követi Thomast, nem gyűjt anyagot, bizonyítékokat róla, helyette igyekszik viselkedése, gesztusai, kijelentései és szokásai alapján kideríteni viselkedésének és tettének rugóit. A könyv egy emberi sors utólagos rekonstruálása. Ki kell hangsúlyozni, hogy mindez nagy tárgyilagossággal történik, mert Wien és Thomas között igazi barátság nem létezett, a könyvet egyáltalában nem lehet egy barátság történetének nevezni. A regényben az igazi rejtély a narrátor számára ismeretlen marad: nem tudja, hogy becsapják, hogy Thomasnak gyerekkori barátai talán megbocsátanak.
Mint már említettem, a könyv mottója Ilse Tilsch egy szövegrészlete német nyelven. Ezen kívül a regényben negyvenhárom német nyelvű szövegbetét fordul elő. Ezek néha mindössze egy-egy szóra korlátozódnak, de akadnak néhány mondatból állók is. Felvetődik a kérdés: vajon milyen funkciót szánt nekik az író? Az egyszavas betéteknek talán hangulatteremtő szerepük volna, igazolni igyekeznek a helyszín és a történet hitelességét, a tényt, hogy a narrátor valójában beilleszkedett az őt körülvevő környezetbe, bécsi lakóssá vált, anyja óhaja tehát teljesült. A terjedelmesebb német nyelvű betétek funkciója első olvasatra megmagyarázhatatlan, eredetük ismeretlen marad. Ezekkel a betétekkel kapcsolatban óhatatlanul felvetődik az intertextualitás kérdése. Vajon egy merőben fiktív műről van szó vagy pedig egy sokban önéletrajzi jellegű trilógia harmadik kötetét képezi ez a regény? Vannak akik hajlamosak az utóbbi feltételezésére, mivel Wien hely_ és identitáskeresése emlékeztet Kontra Ferenc korábbi, valójában önéletrajzi elemeket bőven tartalmazó két regényére. Gondolom, hogy ez alkalommal jóval többről van szó. Bízvást vannak a regényben önéletrajzi elemek, például Wien sejteti, hogy jól ismeri a kortárs osztrák irodalmat, bár nem tudjuk, hogy ezekre az ismeretekre hogyan tett szert. Hamarább hisszük, hogy ez Kontra Ferencre mondható. Maga a történet lehet valóságos esemény írói feldolgozása, szépirodalmi szöveggé való transzponálása azonban pusztán alkotói fikció eredménye. Kizárt, hogy a metatextualitás esete állna fenn, azaz hogy a regény szövege egy másik szövegen alapul (parazitáris textuális struktúra), de hogy valamilyen módon más szöveggel kommunikál, az nagyon valószínű. Ez a kommunikáció lehet merő utalás, idézés, parafrázis vagy esetleg adaptálás, azt az első olvasatra lehetetlen megállapítani. Válaszolni az intertextualitás problémáira csak további alaposabb vizsgálatok után lehet.
A Wien – A sínen túl egy szuverén és kerek, titkokat magában rejtő mű. Sűrű nyelvezete – gondolok itt a lélektani elemzések végtelenül indázó, hosszú mondataira – némileg nehezíti megközelítését, de ennek ellenére feltétlenül izgalmas olvasmány. Mondhatnánk Kontra Ferenc eddig talán művészileg legsikerültebb nem önéletrajzi elemekre épülő regénye. Mélysége, rejtélyessége és ügyes szerkezete „megfogja” az olvasót, a szövegfejtőknek pedig alkalom a további kutatásra.