Üzenet 2005/2-3. Varga István

Varga István
Közép-európai jelenetek

Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Budapest, Jelenkor Kiadó, 2006

Most, amikor kezünkben van Nádas Péter legújabb művének három vaskos kötete, akkor érezzük csak azt, hogy talán milyen gyakran igen elhamarkodottan és nagy adag túlzással használjuk a rendkívüli jelzőt egy-egy irodalmi alkotás minősítésekor. Mert ez a könyv valójában kiérdemli ezt a jelzőt és azok, amelyek minősítésekor korábban használtuk, egyszeriben nem érdemlik meg ezt a szót. Nádas valójában egy olyan könyvet írt, amely rendkívülisége tagadhatatlan és már első olvasatra lenyűgöz eredetiségével, bonyolultságával, terjedelmével, nyelvezetével, gondolatiságával és írásmódjával.
A fentieket már az első recepciók egyértelműen kihangsúlyozták. Érdemes néhányat röviden idézni. Károlyi Csaba beszélgetést folytatott az íróval és az interjú elején röviden szól magáról a műről: „A regény nem könnyű olvasmány és nem problémátlan. Ugyanakkor felkavaró, különleges erejű, magába zárja olvasóját, és nem ereszti …nagyszabású, korszakos mű született”. Györffy Miklós szerint a „Párhuzamos történetek teljesen egyedülálló mű az irodalomban … mostantól fogva kikerülhetetlen alkotás”. Szilágyi Ákos értelmezésében „olyan mű, amely teljesen egyedül van, sehol nincs helye az irodalomban, egymagában alkot irodalmat”. Nagy Sz.Péter véleménye szerint a „Párhuzamos történetek a magyar és bizonyára a világirodalomban is páratlan bátorsága, modernsége, következetessége nem mennyiségi kérdés. Nem az 1500 oldal és a sok-sok szereplő teszi naggyá Nádas művét … Nádas következtésségének radikalizmusa nem mennyiségi, hanem minőségi, létfilozófiai, ismeretelméleti természetű”. Ezek az idézetek hűen érzékeltetik a kritikusok csodálatát és megdöbbenését a könyvet olvasván.
A három kötet olyan eseményekről szól, amelyek nagyjából 1930 és 1961 között játszódnak le, tehát egy történelmileg rendkívül tömény időszakról: a nácizmus kibontakozása, bukása, a kommunista diktatúra kialakulása Magyarországon, az ötvenhatos forradalom és az azt követő néhány év. Ki kell hangsúlyozni, hogy ez csak a történés időpontjának behatárolása, mert a Párhuzamos történetek alapjában véve nem történelmi regény. A történelem csak idő és tér, amelyben Nádas hősei mozognak, nem formálói a történelemnek, csak szenvedői annak. A hangsúly egyes emberek sorsának elbeszélésén van. Már pedig ezekből az emberekből a regényben számos van. Ami a színteret illeti, az elsősorban Magyarország (azon belül Budapest és Mohács), illetve Németország egyes terei. Mint ebből kiderül, a regénynek van egy magyar és egy német fonala. A két fonál kötődése laza és nehezen hozható összefüggésbe. Erre felfigyelt Györffy Miklós is, aki megállapítja, hogy a „Döhring-szállal már végképp nem tudok mit kezdeni”. A magyar szál valahogyan zártabban hat, követhetőbb, de az írónak biztos alapos oka volt amiért a német szálat is bevitte regényébe. Mert Nádas, a látszat ellenére, nem véletlenül rakta össze úgy könyvét, ahogyan most olvashatjuk. Nem kaotikus író. Mint azt már mások is megállapították, a számos szereplő alaklomszerű felbukkanása valamilyen kapcsolatrendszer kibontakozását jelenti, és ez valójában így van. Helyénvalónak minősíthető tulajdonképpen az az észrevétel is, miszerint a Párhuzamos történetek tulajdonképpen néhány regény vagy elbeszélés tudatos egybeolvasztása. Az az érzésünk a regényt olvasva, mintha a szerző egy kort megelevenítve magyarázni vagy értelmezni akarná a világot. Olyan ez a világ a maga áttekinthetetlen tarkaságával, mint egy emberi színjáték. A továbbiakban maradjunk ennél a meghatározásnál.
A kritikusok a Párhuzamos történeteket „világregénynek” tekintik, és mint olyant Sterne, Proust, Joyce, Musil, Broch egyes műveivel vetik össze, a magyar irodalom határain belül maradva Szentkuthy Miklós Szent Orpheusa, Hamvas Béla Karneválja vagy Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című szövegmonstruma az összehasonlítási pont. Nagy Sz.Péter terjedelemben hasonlónak találja a római regényt, a középkori lovagregényeket, a barokk eposzokat, a XIX-XX. századi regényciklusokat, Zola kísérleti regényeit, Balzac Emberi színjátékát, vagy Tolsztoj és Proust regényfolyamait, de kihangsúlyozza, hogy a hasonlatosság gyakran csak mennyiségi, Nádas minőségi különbséget akar megvalósítani. E sorok írója a színjáték szónál maradva kísérleti vizsgálódást végezne Balzac Emberi színjátékában és Nádas Péter Párhuzamos történetekben alkalmazott írásmódjának összehasonlításával.
Nádas, regénye írásáról szólva, elmondja, hogy az vagy húsz éven át tartott. Hosszú éveken át írta Balzac is az Emberi színjátékot. 1842 júliusában bejelentette kiadását, ezzel indult meg a sorozat, de ekkor már tizenhárom esztendeje tudatosan írt az Emberi színjáték cím alatt. Ezt maga Balzac közölte az Emberi színjáték elé írt előszóban. Tehát mindkét mű sokáig készült azzal, hogy Balzac folyamatosan jelentette meg „jeleneteit”, míg Nádas egyszerre publikálja alkotását, tehát az tulajdonképpen egy mű, formailag nincs lebontva alegységekre, a regényvilág úgymond ömlesztett formában kerül elénk. Balzac regényei között nagyok a különbségek, ami terjedelmüket és esztétikai értéküket illeti. Vannak rövidke, elbeszélésnyi írások, amelyek gyakran kidolgozatlanok vagy befejezetlenek, és vannak számos szereplőt felvonultató nagyregények, amelyek kerekek és zártak.
Terjedelem dolgában a balzaci mű nagyban felülmúlja Nádas művét. Ez a különbség nem csak az oldalszámban jut kifejezésre, hanem a cselekményességben és a felvonultatott figurák számában is. Balzac 137 regényt tervezett, ezek közül 91 jelent meg. Az Emberi színjátékban több mint kétezer személy elevenedik meg és bontakozik ki sorsa az olvasó előtt, ezek közül több mint négyszáz több regényben szerepel. Ilyen széles hőstabló nem fordul elő a világirodalomban, így Nádas nem vetekedhet vele, bár az ő hőseinek száma is jelentős.
A két összehasonlítható mű írásának időpontja között több mint százötven év telt el. Ezért igen csak nehéz vagy talán lehetetlen a két alkotó írásmódjának összevetése. Balzac egy-egy jelenete önálló mű, de a közös hősök, illetve egyes cselekmények többszöri előfordulása számos művében (egyszer teljes részletességében elmondva, máskor lerövidítve vagy egyszerűen táviratszerűen) ezeket a jeleneteket egymáshoz kötik. Így bontakozik ki egy óriási tabló, amely egyszerre lenyűgöző és elképesztő. Történeteinek mozgatója a cselekményesség, amely Balzac legfőbb művészi eszköze. A cselekménysor elmondása általában egy meghatározott séma alapján történik, amelytől az író természetesen alkalomadtán altér, de ez az eltérés csak jelzésszerű és a narráció legtöbbször visszatér a sémához. Balzac előkészíti az olvasót, ennek az előkészületnek a folyamán részletesen leírja a tárgyi környezetet, valamint a figurák küllemét és lelki alkatát. Az előkészületek tartalmazzák az előtörténetet, azaz mi is előzte meg azt, amiről majd a műben részletesen mesél. Ez után indul be a cselekmény, amelynek gerincét egymást követő drámai jelenetek képezik, ezek száma a regény terjedelmétől függ, ezekben a drámai jelenetekben a történet lényege összpontosul. A cselekménysor alakulása legtöbbször valahova tart, azaz jó vagy rossz végben feloldódik. Balzac világában két dolog mozgatja az embereket: az anyagi érdek vagy a szenvedélyes érzések. Érdekes, hogy a kettő egybeesése ritka, de előfordul. Egyrészt a birtoklás vágya,a vagyon, az anyagi jólét mohó kívánása, másrészt az anyagiak felett könnyedén elsuhanó érzelmi túláradás. Helytelen lenne azt mondani, hogy az előbbi a realizmus, az utóbbi pedig a romantika ismérve, de kétségtelen, hogy ez a durva osztályozás bizonyos igazságot hordoz magában. Többen is kiemelték, hogy Balzac történetei romantikusak, amelyeket a rideg anyagi valóság lépten-nyomon szétzúz. Szerb Antal szerint Balzac ez által leegyszerűsíti a bonyolult valóságot, regényeinek meséje romantikus. Balzac írásmódjának egy másik jellegzetessége a véletlen gyakori bevonása a történetbe, amely egyenes kinövése a fantasztikum és a csoda. Mindez azt eredményezi, hogy Balzac életművében előfordulnak a múlt korok narrációs eszközei, de azon túl megjelennek nála olyanok is, amelyek később erőteljesen kibontakoznak és átnyúlnak egészen a mai prózába. Írásművészete így hihetetlenül komplex és teljes, akárcsak Bach muzsikája.
Vajon milyen írásmódot alkalmaz Nádas, korunk Balzac-ja, azért, hogy felépítse a maga színjátékát? A közös kettőjük hozzáállásában, hogy realista írásmódot alkalmaznak, azaz a valós valóságnak egy hiteles, hihető változatát akarják megírni, de a regénybeli megjelenítéshez már különböző eszközöket alkalmaznak. Nádas abban is „követi” Balzacot, hogy több történetet mond el. Ezek legtöbbször párhuzamosan futnak, az egyes történetek közötti összefüggések igen lassan bontakoznak ki, egyesek becsatlakoznak a főáramba, hogy aztán befejezetlenül (azaz tö9redéknek megmaradva) eltűnjenek, és helyükbe egy másik történet lép. Ezek a „melléktörténetek” épp ezért kidolgozatlanul hatnak, legtöbbször van funkciójuk a főáramlat értelmezésekor, de vannak, amelyek regénybeli funkciója első olvasatra – s talán később is – ismeretlen marad. Utaltam már a Döhring szálra. Valószínűleg ebben fontos szerepet játszott az idő, amely alatt a regény íródott. Nádasnak talán volt egy eredeti elképzelése, amely a húsz év folyamán írás közben módosult, a valós világbeli események talán befolyásolták, ami a kezdetben fontosnak tűnt, annak fontossága írás közben idő multával halványult, és helyét egy másik élmény és annak regénybeli kivetítése foglalta el. Mint már említettem, Nádas szereplőinak száma kisebb, mint Balzacé, és ezekről különböző terjedelemben szól. A főhősök lelki életének megírása Nádas regényében olyan mélységben történik, ami kevés kortárs irodalmi műben tapasztalható, Balzac külső láttatása ebből a szemszögből nézve jóval kevesebbet nyújt. Nádas regényében vannak olyan szakaszok, amelyekben az auktoriális író szerepe megszűnik, ilyenkor egyes szám első személyben történik a narráció (például Kristóf megszólalása). Hogy ez miért van így, az az első olvasatra megmagyarázhatatlan számomra: A tárgyi valóság megjelenítése inkább Balzac erőssége, de érdekes módon Nádas is néhány alkalommal balzaci szintre emelkedik, mondjuk egy pesti bérház leírásakor, mintha Balzacot utánozná, a kínos aprólékossággal megírt részletek, amelyek valóságos lélektani mikrorealista felvillanások, pedig egyértelműen felülmúlják Balzacot. Közös a két író hozzáállása a regényanyaghoz: mindketten a mindentudó író szerepét öltik fel azzal, hogy Balzac minden hőséről szinte mindent el akar mondani, míg Nádas jóval szelektívebb. Ő is mindent tud, de csak annyit közöl, amennyit fontosnak tart, tehát nem tesz funkciómentes kitérőt (az anyag magával ragadja), hanem uralkodik az anyagon. Balzac állandóan maga előtt látja az olvasóját, gyakran megszólítja, tiszteletben tartja türelmét, szórakoztatni és felvilágosítani akarja a történeteivel. Ezzel szemben Nádas mintha nem törődne az olvasóval: elképzelése szerint írja könyvét, az olvasó „feladata”, hogy feltalálja magát regényvilágában.
Ami a cselekményességet illeti, Nádas vetekszik Balzac-kal. A sok szereplő felvonultatása mellett ez regényének egy másik fontos jellemzője. Ellentétben Balzac kényelmes és ráérős mesélése helyett, Nádas elbeszélő üteme igen csak változékony. Talán a legjellemzőbb az egyetlen pillanatba való tömörítés óhaja. A terjedelmes fejezetek központjában legtöbbször egy kimerevített pillanat áll, mintha megállt volna a regény jelen idejű folyása, ebben a pillanatban tömörül a múlt valamilyen eseménysora, méghozzá valamelyik hős gondolataiban. A látszólagos, a szabad képzettársításon alapuló írásmód azonban természetesen irányított, Nádas mindentudása mederbe tereli az értelmezett belső monológ tartalmát. Azért értelmezett, mivel magában foglalja az író reflexióit is hősei gondolataira. A regény jelen ideje alapjában véve kevés teret kap, a regény tartalmának döntő hányada a múltban történteket idézi fel. A valós idő cselekménye gyakran minimális. Balzac egyszeriben áttekinthető, ma már megmosolyogtató nagyjából időrendi sorrendben történő elbeszélése eltörpül Nádas merész idősík váltogatása mellett. Vannak egyes fejezetek, amelyek méltán utalnak könyv címére, mivel több eseményről számolnak be párhuzamosan, mondhatni egy időben. Ilyenek például a harmadik kötet Annus mundi, illetve Szorul a hurok című fejezete. Ez utóbbi némileg emlékeztet Mario Vargas Llosa „legvadabb”, azaz leginkább kísérletező, eddig sok szempontból felülmúlhatatlan bonyolultságú A Zöld Palota című regényének írásmódjával.
A két összehasonlított mű a fentiekben vázolt különbözőségei és hasonlóságai mellett érdemes azzal is foglalkozni, hogy miért is próbálkozott a szerző egy ilyen óriási, szinte végtelennek tűnő projektummal. Balzac arra az alapötletére támaszkodott, hogy szerinte hasonlóság létezik az emberiség és az állatvilág között, tudniillik szerinte a társadalom úgy formálja az embert, mint a természet az állatot. Buffon egyetlen könyvében ábrázolta a teljes zoológiát, ő pedig a társadalmat szerette volna így bemutatni. „A történetíró, gondoltam, a francia társadalom lesz, nekem csak az a dolgom, hogy írnoka legyek”, szögezi le az Emberi színjátékhoz írt előszavában. Az erkölcsök történetét akarta megírni, a társadalmi tényeket akarta kikutatni, az események, szenvedélyek és alakok e roppant halmazában a lappangva rejtőzködő értelmet akarta megtalálni, hogy aztán a végén következtetéseket vonjon le, mondja említett előszavában. „Az ember sem nem jó, sem nem rossz, hanem ösztönökkel és hajlamokkal születik a világra”, szögezi le, a társadalom pedig tökéletesebbé, jobbá teszi. S ami talán a legfontosabb: Balzac mélyen nevelő szándékkal írta meg művét. Hitt abban, hogy regényeinek olvasása az olvasót jobbá teszi. Hitt az irodalmi mű jellemformáló erejében.
A Párhuzamos történetek üzenete első olvasatra nehezen kivehető. Tény, hogy Nádas egy korszakot igyekezett megjeleníteni, annak egyes, szerinte talán jellemző képviselőinek sorsát igyekezett teljességében vagy fragmentárisan követni. Végeredményben egy igen lehangoló tabló bontakozik ki előttünk, a hősök sorsa tragikusan vagy kilátástalan pályán mozogva alakul. Nádas (joggal?) nagyon sötétnek látja a valós valóságot, és ez érződik minden során. Ezt nem csak a bemutatott életutak, hanem a hősök belső, értelmezett monológjaiba ügyesen beillesztett írói reflexiók is tükrözik. Balzac teljes világot ábrázolt, amelyben minden benne van, míg Nádas regényvilága eléggé egyoldalú: szinte teljesen átitatja az ösztönélet mélységeinek impresszív megidézése, hiányzik belőle a derű, a humor, Balzac egyes jeleneteinek olvasása ugyanakkor kacagásra bírja az olvasót. Nádas csak sötét tónusokat alkalmaz azzal, hogy az ösztönvilágon keresztül az emberi lét alapkérdései felé tapogat. Ilyen mélységekbe Balzac nem ereszkedett le. Nádas könyvében az ösztönélet emblematikus kifejezője a nemiség, azon belül a homoerotikus ösztön. Ott pedig ahol az ösztönök uralkodnak, a ráció a háttérbe szorul és irracionális mozzanatok bukkannak fel. Eltekintve néhány fantasztikumot vagy esetleg csodát tartalmazó jelenetet, Balzac mindig észérveket sorakoztat fel, ezek pedig az oksági összefüggésekre alapoznak. Nádas regényében egy kaotikus világ bontakozik ki, amelyben az oksági összefüggések vagy nehezen kivehetők vagy egyenesen nem is léteznek.
Mint írásom elején jeleztem, a Párhuzamos történetek megjelenése nagy visszhangot váltott ki a kritika művelői körében. Sokán próbálták meg különböző irányból megközelíteni, értelmezni és értékelni. Ez nem minden esetben sikerült egyértelműen, számos kérdésre még nem sikerült választ adni, sőt: számos kérdést még nem is tettünk fel. Óriási munka vár a jövő szövegértelmezői számára, ennek folyamán biztos, hogy még mélyebb rétegekbe fog leereszkedni és újabb titkokat megfejteni a kutatás. Írásom célja nem volt ezeknek a titkoknak a végére jáni, hanem a Párhuzamos történetek  és üzenetének összehasonlítása Balzac Ember színjátékával. Ez az összehasonlítás igenis elvégezhető, bár ez az írás inkább csak gyors, kidolgozatlan, túl általános és ötletszerű reflexió, nem pedig alapos komparáció. Összegezésképpen még csak azt szeretném megjegyezni, hogy Balzac regényei, írástechnikájának naiv ósdisága ellenére ma is valószínűleg olvasottak, míg a Párhuzamos történeteket inkább talán a beavatottak olvassák, de ugyanakkor hatása a modern regényírásra felmérhetetlen értékű. Balzac korában a társadalom talán átláthatóbb, az emberek egyszerűbbek lettek volna? Vagy ő egyszerűsített le volna mindent? Korunk társadalma átláthatatlan, az emberek rendkívül bonyolultak? Mintha Nádas így látná, nem igyekszik leegyszerűsíteni, mint nagy elődje, hanem a bonyolultságot átmenteni regényvilágába, méghozzá sajátos írásmódja segítségével. Balzac „népíró” volt a maga korában. Nádas nem az, ő kultikus író.