Üzenet 2006/2-3.

Dane Zajc versei

Credo

A törékeny és bomlandó dolgokat
szeretem s az elszáradt virágokat
a vértől illatos homályt
és baglyok kongó sikolyát.
A csalfa, halk lépteket
és az ember éjébe hörgő
nyögéseket, ki már semmire se vár,
kinek éjszakája száraz köhögéssel jár.
Szeretek mindent mi beteg s rothadt,
a sötét s a nyugtalan félelmet
a gyilkolás homályos erőszakát,
és a fagyos lehelet borzalmát.
Mindent, mi olyan, mint a lelkem,
mely mosolyra se képes már
csupán a sarokban áll és hallgatja,
mikor illan el e pillanat.

[Két leopárd]

Két leopárd szalad a havas
rónaságban fehér a fehérben.
Fehér hófergeteg zúdul az égből
a hófergeteg ölébe a földre le.
A fehér hófergetegbe két leopárd
szökell hosszú fehér ugrásokkal.
fehér szín szalad a fehérbe,
két fehér vad havasan a fehér messzeségbe.
Megnyílik előttük a fehérség.
A távolság és a közelség ugyanaz.
A fehérben fehérek.
Hófergeteg-fehér falba ütköznek.
A befutott térség szalad a két fehér leopárddal.
A hófergeteg csendes függönyében velük táncol.
A rónaság láthatatlan hullámzásában
két testük egyformán hullámzik a fehér hullámzásban.
Fehér leopárdtest érinti meg a testeket,
hogy fehér nyílása képződjék az érintésnek.
Hogy az egyik leopárd átszaladhasson a másikon.
Hogy a másik átszaladjon az elsőn.
A fehérben nem látszódnak, ha fehérek.
A fehérben nem hallatszik a fehér lihegés.
A fehérben rejtettek.
A fehérben fehérek.

Két szál fekete virág

Mint két szál fekete virág
virult két szemed rám.
Két szál fekete virág
a múlt kiégett talaján.
Két szál sötét virág,
folyton mondják:
Mint viruló bokor volt egykor az orcád.
Két szál síró virág,
vádakkal az ajkán:
Most két karod, mint elszáradt faág.
Szemeid illatában fájdalom bujkál.
Fanyar, mint a homály
az érlelődő hajdina kalászán.
Magányos, mint a két
hegy közt elterülő éj.
Reszketeg, mint víz mélyén a füvek.
Követ hajítottál a múlt vizébe. Lelkemet sötét
hullámok árasztják el.

Gótikus ablakok

1.

Ne szólj hozzám.
Nyughasson elvágott nyelved.

Ne nézz engem.
Szemeidet nem szeretem.
Más szemek merednek rám.
Nyugodtak, mint egy törött gótikus ablak.

A nap tüzelt rá.
Az öntelt nap.
Ezer nyílvesszővel
lőtte át azokat.

Csillagok döfték át őket
a hosszú süket éjjeleken
vékony tőrrel.
Éles, fényes hegyek táncoltak
a hatalmas, mozdulatlan szemek előtt.
A hold arca feltárulkozott:
mint megvilágított üregek
ásítottak ajkai egyet,
kövér kövek röhejével telten.

És a szent nők haldokolni kezdtek
hosszúkás, áttetsző ábrázattal.
A fehér angyalok
szárnyai átlőtten csüngtek le.

És a világ virrasztó, szűk szeme becsukódott.
Fényes hideg halál állt meg
a csillagfények hegyén.
A hold részeges nevetése
a semmibe bukfencezett.

Ne nézz engem.
Más szemek merednek rám.
Szűk. Üres. Halotti.
Szomorú szemek.

Viperák

Valamely magányos parton,
ahol a szél és a homok
a végtelenségről szónokol,

viperák kúsztak elő
a kövek alól,
fagyottan és undorítóan,
s a szívre nehezedtek.

Szóltam a viperáknak,
a melegségre szomjazóknak:
Vért vedeljetek.
Hisz mi lenne a vérrel.
a folyónyi szenvedéllyel.
Ha sehova sem ömlene,
s az értelem töltésénél fuldokolna.

S a szívet lessétek.
Felesleges az én szívem.
Felesleges,
amint szétolvad a jégben,
ahogy síró csillagok olvadnak szét
a folyó vizében.

Faljátok fel a szívet.
És tekeredjetek fagyos csomókban
keblem üregébe,
hogy ne lássam már
az örvényekből fakadó
csillagsírást
vágyakozásukat a fényes lépcsők után,
mit a kéklő ég
bársonyában hagytak.

Faljátok fel a szívet
és forró vért lefetyeljetek,
ti fagyos, undorító viperák.

Mindent szabad
a csupasz fövenyen,
ahol a homok és hullám
a végtelenségről meditál,
csak a szívet kell kitépni
és a mohó kígyópofákba vetni.

Láthatatlan szemek

Felkelnek az oroszlánok.
A magas fűben kipihent oroszlánok kelnek fel.
Nehéz lábuk a földhöz tapad:
a szélbe oroszlánok üvöltenek.

A hold, az éjjel fényes szeme,
a lombokon át figyel.
Puha hasak csúsznak a földön.
A szemek kutatnak.
Zöld szemek a fák közt.
Sárga szemek a fűben.
Vörös szemek a kákák közt.

Vigyázz a léptekre.
Vigyázz a lábakra.

A fatörzsek közt oroszlánok kúsznak.
Ugrásra kész oroszlánok.
Hátuk íve súlyos
várakozástól reszket.

Vigyázz a lépteidre.
Láthatatlan szemek tapogatnak,
hely készül az éhes fogaknak
Láthatatalan fogak a lábikráidba
kapnak.

A gazellákra vetették magukat az oroszlánok.
Ugrottak az oroszlánok, mint az éhség süvítő golyói.
Gyilkolnak az oroszlánok.
A hold, az éjjel fényes szeme, az égen baktat.
A földön puha testek kúsznak.

Vigyázz a léptekre.
Vigyázz a karokra.
A hegyen át érkezik a hajnal, mint fehér, jóllakott állat.
A vörös nap keresi majd,
hosszan keresi csontjaidat,
a magas füvekben szétszórtakat.

Oroszlánok bömbölnek az éjbe.
Hogyan öltük a félénk gazellákat le.
Hogyan gyilkoltuk le a remegő gazellákat.
Miként téptük szét húsukat,
lágy húsukat az éjjel fekete abroszán.

Szomjas oroszlánok isszák a holdat.

Vigyázz a kezedre.
A nap majd csontjaidra lel,
elszórtan a magas fűben.

Az éjszaka virágai

Az éjszaka virágait szedtem
átkozott réteken törtem
hosszú éjeken át szedtem
szomorú szirmokat méreggel telten

Szenvedéllyel telt italt ittam
mérgezett italt iszogattam
italt mikor szenvedély tombolt
cserébe a lelkem eladtam

már a hegy felett nyerített
patkóit verve egy szürke pejkó
sörényes szentélye fekete
szelídítésére az ördög se volt jó

e réteken majd ha egyszer áthalad
ha az átkozott berkeken át gázol
mellkasában lángok lobognak
szemében izzó lángok

talán magam leszek az éjjel
mikor keresztül tombol rajtam
talán csak az éj virágait
hinti be vérrel a harmat

Mindegy merre

Esős időben vajon merre menjek
teljesen magányos úton hová, merre
senki se vár engem estére
semmi fény sehol semerre

lásd, az útról ismét letért a lány
ez az út nem vezet sehová
ez az út egy ismeretlen táj
ki róla álmodoztam valaha
ez az út nem hozzá vezet
a felé vivő ösvényen tévedtem el

Esős időben vajon merre menjek
a végső küszöbről is kiverve
mindegy merre
a homály már leszállt
a sötétben a könny ösvények egyformák

[Mindenért meglakolsz]

Mindenért meglakolsz.
Leginkább a születésedért.
Kaján mosolyú madárraj zaklat
majd egész életeden át.
Nyugodt perceidben
s kellemetlen óráidban
madarak raja ereszkedik mellkasodra.
Fizetséget követelnek
és te csak fizetsz és fizetsz.
Ám sosem jön el a megváltás.
Mert sehol sincs megbocsátás.
Sehol az ember számára menekvés.
Magadban értékre nem lelsz,
amivel fizethetnél.
Hisz magad vagy a fizetség mindenért.