Nehéz erre válaszolni. Fogalmam sincs. És az sem biztos, hogy jól értem a kérdést. Úgy szoktam dolgozni, hogy megvárom, amíg
körvonalazódik, miről is szeretnék írni. Ha megérzem ezt a hangot, akkor azt sok ideig hordom magammal. Nem dolgozom ki, nem
kezdek írni szavakat, csak ezt a sejtelmet forgatom magamban. Néha elfelejtem. De amit elfelejtek, az nem is lehetett annyira fontos,
biztos meg is érdemelte. Hát ez az idő, a készülődésnek ez az ideje is hozzátartozik. Ez valahol benne van.
Alapvetően lassú vagyok. Kishitű, szkeptikus, kételkedő alkat. Meg bizonytalan, ezért mindent, amit elkészítek, félre szoktam tenni.
Amiben bizonytalan vagyok, azt hosszú időre. Minél bizonytalanabb vagyok, annál hosszabb időre. Aztán néha megint előveszem,
nézegetem, van amit ezek után kidobok, ha nem győz meg, hogy érdemes vele foglalkozni. Sokszor sok időt fordítok tervek
végiggondolására. Olvasok, jegyzetelek, figyelek, töltöm az időm, hallgatózom befelé. De semmi. Ilyenkor több hónapi munka után is
kidobom az egészet. Félreteszem. Elfelejtem. Nem izgat annyira, hogy érdemes volna vele dolgozni. Haszontalan munkának tűnik ez
első pillantásra, de – bármily bosszantó –, jobban meggondolva, egyáltalán nem elfecsérelt idő. Sőt talán hasznosabb is, mint azok a
tervek, amelyeket megcsináltam. Mivel eközben, amíg hozzáolvasok, vázlatokat készítek, gondolkodom, addig magamon is
dolgoztam. Belátásokra tettem szert, önismeretre. És a legnagyobb eredményre is eljutottam: nem csináltam meg valamit, ami pedig
első pillanatban, de még a második, harmadik, stb. pillanatban is, úgy látszott, volna értelme foglalkozni. Nem vetettem bele magam,
nem hagytam, hogy a látszat elcsábítson, és valami olyasmibe kezdjek, amire vagy nem vagyok felkészülve, vagy a végső eredménye
igen csak kétesnek tűnne.
Szóval ilyen kitartott, aztán mégis összetömörített időkkel foglalkozom. De valahogy ilyen a nyelv ideje is, a nyelvben sem homogén
idők vannak. A mondatszerkezetek pedig valamiképpen egészen más tapasztalatát adják az időnek, aminek nincs köze a mindennapi
élet nyelvéhez, a térről és az időről kialakított fogalmakhoz, amelyek belénk vannak írva. Azt hiszem, ezért van a szövegek
olvasásának sokszor felszabadító, magával ragadó hatása ránk. Hiszen egy-egy szöveg nyelve nem azzal az idővel rokon, amelyet mi
használunk. Ezért szeretünk olvasni, ezért ragad magával egy regény nyelve. Kevésbé a sokszor előre tudható, könnyen kiszámítható
történet fordulatai miatt.
Tehát az olvasással töltött és a közben megélt – a szöveg működését (is) szabályozó – idők,
és az írással töltött idők egészen sajátságos viszonyban vannak az olvasóval és az alkotóval. Kialakul a saját idő, ami csak és kizárólag az
individuumról szól. Egyre beljebb és közelebb vezet önmagunkhoz?
Ha a ráérő idő olyasmi, amiben az ember másként él, szebb, de legalábbis összetettebb életet élhet, akkor az nagyon hasonlít valamire,
ami a saját idő és a saját élet tere volna. Erről viszonylag keveset tudunk, mert épp a természete olyan, hogy nem kell a nyilvánosság
elé vinni. Amiből szövegek jönnek létre, az már eleve valahol a nyilvánosság előtt zajló dolgokból jön létre. Úgy értem ezt, hogy nem
én vagyok jelen például azokban a versekben, amelyeket írok, hanem az a szerep, hagyomány, elvárásrend, amelybe beleilleszkednek
a saját dolgaim is. Mert hogy választottam magamnak egyszer valamikor egy utat, amelyről most már nem nagyon tudok letérni. De a
saját idő, a saját élet az kívül van ezen. Nem hiszek benne, mert irodalomtörténészként épp azzal kell szembesülnöm, hogy azok a
szerzők, akikről azt gondoltuk, tudjuk, milyenek is voltak, mert hisz ott van minden benne, a verseikben, vagy bármilyen
produkciójukban, kiderül, fogalmunk sincs. Az írással, és különösen a romantika óta a költészettel épp ez az egyik legnagyobb
probléma, hogy az olvasók általában azt hiszik, hogy vall a költő, ott van az író, egész jól látjuk a nyomorultat. A nyelvi művészet
ebből a szempontból hátrányos helyzetben van, mivel a leírt szavakat az emberek általában nem jeleknek, nem szimbólumoknak,
allegóriáknak tekintik, hanem kimondásnak, vallomásnak, egy az egyben, szinte névértéken veszik. A zene vagy a képzőművészet
esetében tisztább a viszony, hiszen ott eleve áttételesen gondolják el. Mivel nem mondják ezek az eszköztárak állandóan, hogy én, én,
én.
Valahogy úgy gondolom, hogy az individualizmus, ami áthatja a mi kultúránkat, a világunkat, amit talán leginkább civilizációnak szoktak
nevezni, téves képzeteket oltott belénk a személyes jelenlét jelentőségét és lehetőségeit illetően. A reklám és a kereskedelem erre épül,
ennek az individuumnak az illúziójára. Azt hiszem, e nélkül az ideológia nélkül a fogyasztói társadalomba hamar beütne a krakk. Mert
épp ennek a jegyében vásárolunk háromnegyed részben felesleges dolgokat, amelyek nélkül ugyanolyan jól élhetnénk. Több ezernyi
tárgy vesz körül bennünket, és folyton szaporodnak a tárgyak. A csokoládét is eladják kerek, hosszúkás, és még pár tucat formában.
De az anyaga egyáltalán nem különbözik. Nincs annyiféle csokoládé, amennyi formában, csomagolásban árusítják. Gyerekkoromban
még lehetett kenyeret és tejet kapni. Ma már egyik sem kapható. A kenyerekben nincs búza, és nem úgy készül, mint több évezreden
keresztül. A hetvenes években ettem utoljára igazi kenyeret. Akkoriban ittam tejet, amelyet tiszta legelőre járó tehenekből fejtek. Még
meleg volt, amikor vacsorára elég volt ebből egy liter, két szelet kenyérrel. Volt benne, ami táplált. A tej ma víz. Csak
folyadékpótlásra való. Nem táplál. A kenyér adalékanyagokból készül, nem kelt meg, de hát az adalékanyagok nem is tudnak
megkelni. Azt csak a búzaliszt tudja. Csak puszta időtöltés az evés, mert nem evés, csupán pótcselekvés. Nem leszek tőle jóllakott,
legfeljebb az éhségérzetet csökkenti. Borzasztó, amiben élünk. Borzasztó, hogy ezt az állami szervek engedik. Borzasztó, hogy az
embereket mindenütt csak a profit növekedésének alárendelten szemlélik. Az emberi méltóság sehol sem számít már. Milliókat
nyomorítanak meg, csak azért, hogy a nagyvállalatok még több nyereségre tegyenek szert. Az individualitás és a szabadság eszményeit
nyomorúságosan megcsúfolják. Azt mondják állami szinteken, hogy te fontos vagy nekünk! hogy minden ember számít, hogy mindenki
érték. De ezt utoljára talán a középkori civitásokban gondolták tényleg komolyan. A nyugati világban sok-sok millióan élnek
a mentális nyomor legmélyén, a szegény országokban pedig a fizikai élet nyomora öli meg az emberek méltóságát. Az ember méltóságát
valamennyire a tradicionális kultúrák tartották és tartják tiszteletben. Épp azok, amelyek nem az individualitást, hanem a kollektivitást
tekintették legfőbb értéknek, vagyis a szolidaritást, nem a kollektivizmust.
Magam leginkább egy csavar vagyok a gépezetben, úgy érzem. Teszem a dolgom, nem különbözöm a többiektől. Miért is
különböznék? Mindenkiben a valamilyen célra szolgáló eszközt látom. Nem az egyéni élet célja a fontos, hiszen miben is áll az? Ugyan
ki tudja, miben áll az ő egyéni létének speciális célja? Miért is van ő itt ezen a földön? Fogalmunk sincs. Ez a kérdés a mi
civilizációnkban élők döntő többségét már réges-rég nem érdekli. Mert nem kell feltennie ezeket a kérdéseket. És ebben
valamiképpen az individualizmus ideológiája az egyik legnagyobb bűnös, azt hiszem. Ez az elterjesztett ideológia feleslegessé, mintegy
okafogyottá teszi a kérdést, amelyet pedig Hérakleitosztól, Szophoklésztől kezdve feltesznek. Nietzsche újra felteszi ezt a kérdést.
A művészetek mélyen tudják, hogy ez a kérdés nem megkerülhető, de a művészet helye ebben az individualizmus féle logikában már nem
teszi érthetővé ezt a kérdést. Az intimitástól fél a világ, hisz az lerombolná az individualitás idolját. A másik iránti őszinte érdeklődés,
a kérdezés képessége és tehetsége helyébe a leskelődés tud csak kerülni, ami inkább a szokásaira, furcsaságaira vonatkozik, mintsem
arra a titokra, amely a létezésben magában rejlik. Ki az a másik, akivel találkoztam? Ki ez az ember, vagy ki ez az állat, aki az utamba
került? Ezt kevésbé akarjuk megtudni, mint a hobbiját. Az emberek ma már épp ezért kötelességüknek tekintik, mintegy az
udvariasság kereteibe illesztett feladatuknak, hogy ilyen érdekességeket szállítsanak magukról másoknak: mi a hobbim, mit szoktam
csinálni szabad időmben, milyen egyéni műsorszámaim vannak, amelyeket a társaság szórakoztatására elő tudok adni. Ez udvariasság,
hogy meg tudjanak jegyezni: „Ja, az a pofa, aki a múltkor a fondüt csinálta, és egyébként pedig fallabdázik.” Meg ilyenek. Balga világ ez.
Megismerni magunkat, megismerni egy másik embert odafigyelés és sokkal kevésbé megfigyelés kérdése. Ehhez
azonban tiszteletre van szükség. Nagyobb léptékekben gondolkozva, azt is mondhatnánk, hogy a mindenség tiszteletére.
Megkerülhetetlennek látszik a szakralitás.
Nem gondolom, hogy rendes hivő ember vagyok, már úgy értve, hogy semmilyen vallás dogmatikai elveinek összességét nem tudnám
követni. A kereszténység, amelyben neveltek, is igen hamar problémákat jelentett számomra. Kerestem is rájuk magyarázatot.
Bizonyos, hogy erősen kifogásolható válaszokat. Nem hiszem, hogy dogmatikailag kifogástalanokat, és azt sem hiszem, hogy ezek
összeegyeztethetők lennének bármilyen hivatalos vallási irányzat elveivel. De nem valószínű, hogy valamely vallási felekezethez való
tartozás azt jelentette volna valaha is, hogy az ember mindennel teljes mértékig azonosult volna azzal, amit valahol valakik előírtak neki.
Sokkal fontosabbak a mozdulatok, az élet gesztusai. Az ember végül is nem az eszével él, hanem valahogy zsigerből. Egyre
kevesebbet hallgatunk az intuíciónkra is, nem fejlesztik bennünk. Leszoktatnak arról, hogy hallgassunk a belső hangra, pedig ez sokkal
fontosabb, mint az ésszel belátható tudás. A racionalitás vallása, ahogy a felvilágosodás korában elterjesztették, legalább annyira
türelmetlen lett, mint bármelyik más vallás. Az intuíció, a megérzés, a megsejtés, a véletlenek – amelyek persze nem véletlenek –
megértésére tett erőfeszítések nagyon fontosak. Ezt nem fejlesztik semmilyen módon az emberekben. A meditációs technikák jelenléte
a hagyományos életformákban és a hozzájuk kialakult vallási gyakorlatokban például ezt is hivatottak finomítani, de legalábbis ébren
tartani. Hogy meghallgassuk a szívünk mélyén rejlőt, a tudattalant vagy inkább talán tudatelőzetesnek nevezettet, a freudi terminológia
szerint, vagy azokat a jelentéseket faggatni, amelyeket Jung a nagy közös, az egyéni tudattól és az individuális racionalitástól tágasabb
archetípusoknak nevez. Magam úgy gondolkodom erről, hogy az hiszem, a racionalitásnak a felvilágosodás által bevezetett új vallása
után a teljes emberi élet új szemlélete fel fogja fedezni, mint ahogy mutatnak is erre jelek, az ember racionalitás előtti, állati lényének
teljességét. A felvilágosodás korában volt egy nagy hatású allegória, amely az embert a félig állat, félig angyali lények gondolta. A
szakrális minőséget valahol az angyali tájékán jelölte ki, de emlékeztetett arra, hogy az ember mégis jórészt állat. Ez az egész egy
korabeli kvázi tudományos elméletből származott, ami az evolúció gondolatának előképe volt, de még a gondviselés és a bibliai
teremtéselmélet nyomát retorikájában is erősen magán viselte. Az evolúció elgondolása ezt az elgondolást racionalizálta, kiszűrve
belőle a racionalitás szerint hozzá nem illőket. Az evolúció gondolata az emberiség egyik mitologikus tapasztalatát fogalmazat át,
ezért eléggé kétes is, hiszen nem csak más metaforákat alkalmazott, racionalizált metaforákat, szerintem. Én magam inkább úgy látom, hogy
az ember leginkább azonban mégis csak egy speciális állatfaj, és a benne lévő, általa elérhető szakralitás természete is az állati
szakralitással hozható összefüggésbe. Az sem ettől független hagyomány, hogy a nagy vallási hagyományok az isteni attribúciókat
valamilyen állati ikonnal jelenítették meg. Az állatok racionalitásáról sem gondolkodik már az etológia olyan lekezelően, mint a
kereszténység hosszú századaiban tette ideológiai okok miatt. Az állati intuícióról, pedig ha nem tévedek, sokkal nagyobb tisztelettel
gondolkodnak ma, mint korábban. Azt hiszem, az emberi vallás az állati szakralitásból sokkal jobban megérthető, és a humán
antropológiáról szerzett csekélyke ismeretem számomra nagyon inspiratív volt, mert belátásai megnyugtatóak számomra.
Életvitelünkben minél inkább eltávolodunk az emberi racionalitástól, annál közelebb kerülünk az általad említett
állati racionalitáshoz. Ennek tökéletes állapotát a kínaiak az „egy ügyű ember” jelzővel fejezték ki. A különböző
létállapotok más-más emberi szabadságot jelentenek. Milyen a te szabadság fokod?
Nem tudom, de korosodva egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon mi az én dolgom. Mi az a feladat, amely az életem feladata
lehetne. Hajlamos vagyok egy elég jó magyarázatnak gondolni el azt, amit az élet és a benne rejlő feladat kapcsolatáról mondanak.
Sokféle megfogalmazása van, a keresztény misztika ugyanúgy beszél erről, ahogy a karma-tan, már amennyire meg tudom ezt érteni.
Hajlamos vagyok úgy gondolni az életre, az életemre, a munkára, az életben eltöltött időre, amely ezzel a gondolkodási mintával van
kapcsolatban.
Nagyon komoly kérdések ezek, és ezért igen nehéz is rájuk válaszolni. Óhatatlanul komolykodás lesz belőle, aztán pedig ez a dolog
mérhetetlenül ellaposodik. A ráérő idő a szabadságtól függ. Ha nem vagy szabad, ha nincs meg benned a függetlenség valamilyen
aprócska gyakorlata, akkor az idő, bár mértéktelenül legyen üres, mégsem lesz ráérő, abban az értelemben, hogy valamire érne rá
valaki. Nincs tárgya, nincs célja az időnek. Embereket lehet látni, akik idő fölösleggel bírnak, de ebből nem lesz teljesítmény, nem lesz
ez az idő strukturálva. Ülnek, reménytelenül, tévét néznek, vagy köpködik a szotyi magját, vagy bármi, kicsi falvakban lehet ilyet látni,
de az idő nem lényegül át tapasztalattá, vagy bölcsességgé. Vagy bármivé, ami segíthetne élni, belátásokra szert tenni. Belelátni a
létezés személyes mélységeibe, már hogy ilyen nagy szavakat mondjunk.
Az idő, mint a valóság („valóság”) egyik paramétere, hogyan hat(hat) a verseidre? (a megírás előtt, közben és után)
Az időt nem az úgynevezett „valóságos” dolgok részeként látom magam sem, hanem ennek az illúziónak a közegeként. Az az idő,
amely engem igazán érdekel, az az ismétlésben búvik meg, az ismétlések idejében. Maga az ismétlés, mint az idő maga érdekel. Hisz
az élet maga is úgy nézhető, mint újra találkozás, régóta folyó dolgok újra meg újra való átélése. Minden egy nagy folyamatnak a része.
Nincs elszigetelhető jelenség, hanem csak összefüggések sorozata, minden valahová vezet valahonnan. Hálózatok vannak, amelyek
igazából a fraktál logikáját követik. Az emberi sors is a fraktál mintázatát követi talán, ahogy az előző nemzedékek, a szülők
ismétlődnek. Olyan ritka, és olyan nehéz a végzet megtörése.%
Van, aki az időt valamilyen közegnek éli meg. Rád jellemző ez, van ilyen tapasztalásod?
Nem tudom, nem tudom pontosan. Úgy érzem magam, mint aki valahol megrekedt a huszonéves kora elején, és az óta ott maradt.
Nem érzem az időt, csak a testi lassulás jeleit érzékelem magamon. Öregszem, bizonyos értelemben. A dolgok súlya válik
érzékelhetővé. Az időben meg nem nagyon tudok tájékozódni. Csak úgy tapogatok. Emlékeim eltűntek. Többször estem át, különféle
fokozatok szerint, olyasféle tapasztalatokon, amit a klinikai nyelven depressziónak neveznek. Ahogy visszagondolok, már iskolás
korom előtt is, aztán közben is volt két-három igen mély időszak, aztán húszas- és harmincas éveim közepén ismét. Úgy tíz évenként
rendszeresen depressziós lettem, mert valahogy nem éreztem a magam helyét. És nem is érzékeltem magam az időben, mindig ki-
kiestem belőle. Nem volt hozzá erőm, hogy hozzá igazodjak. Nem voltam képes felvenni a ritmusát, és ki-kipottyantam belőle.
Ilyenkor be-bekerültem valamilyen klinikára, hosszabb-rövidebb ideig. Gyógyszereket adtak, amelyek segítettek elvenni az
emlékeimet. De azok, azt hiszem, maguktól is eltűntek volna. Ahogy a gyerekkorom emlékeiből egy-két nap maradt meg, miközben
hosszú évekről nincs semmi képem.
A depressziós időszakok után borzasztó tapasztalat volt, amikor előkerültek, vagy elővettem papírokat, úgynevezett kéziratokat,
amelyen láttam a kezem írását, de hogy az mit jelent, mire vonatkozik, mikor és főként milyen céllal írtam oda, ezeket már képtelen
voltam felidézni. Mintha nem is én lettem volna az, aki valamikor ott elkezdett valamit írni, csinálni, pedig tervek, vázlatok, próbák
voltak ott, amelyeknek biztos el volt gondolva a rendjük. De erre már nem emlékeztem. Félelmetes az ilyesmi, mert mintha kettő lenne
belőled, vagy még több, akik nem állanak kapcsolatban egymással. Valami, ami benned van, az nem függ össze semmivel, ami
korábban voltál. Kezdheted az egészet elölről. Többször elölről kezdtem már, valahogy mindent újra meg kellett tanulni. Nem volt már
olyan hosszú ideig tartó, mint amikor először vettem át az anyagot, inkább emlékeztetett a vizsgára való ismétlésre. Átnézed, és
visszaemlékszel. De ha nem ismételnél, biztosan nem emlékeznél már semmire. És amikor megkérdezik, ott állsz, mint a szamár a
hegyen, és fogalmad sincs, mit kell tenned. Sok ilyen kellemetlen emlékem van. Ott vagyok az emberek között, és nem emlékszem,
hogy ez kicsoda pontosan. Tudom az eszemmel, hogy valamikor egyszer beszéltem is vele, de már nem vagyok képes visszaemlékezni
semmire vele kapcsolatban.
Különös tapasztalat, hogy amikor benne van az ember a depresszióban, akkor megváltozik az időérzéke. Amikor pedig kijön belőle
egyszerűen eltűnnek idők. Emlékszem egyszer, amikor kijöttem a klinikáról, mentem az ABC felé a parkon át, és láttam ott egy
embert. Egy kéregetőt, aki a bolt előtt ült. Azt érzékeltem, hogy az egy más világ. Igazából ezt nem is tudom elmesélni, sem pedig
leírni. Furcsa érzékelés volt. Azt éreztem, hogy hirtelen valami megnyílt és ettől másképpen érzékeltem az időt és a teret. Amikor ilyen
állapotba kerül az ember minden nehezebbé válik. Nehéz megmozdulni, nehéz gondolkodni. A térérzékelés egészen másként működik.
Minthogyha az ismerős terek nem ott volnának, vagy nem úgy volnának jelen, ahogy megszokta.
Voltak víziószerű dolgok is. Például a testem olykor mintha áttetsző lett volna. A testszerű foghatósága egyszer csak kezdett eltűnni.
Mint mikor egy pillanatra ránéz az ember magára és csak úgy átlát a lábán.
Aztán voltak olyan hirtelen bevillanó képek, hogy emberek mozognak, mozognak és egyszer csak, mint egy haláltáncban koponyákat
láttam a fejük helyén. Ezek nem a semmiből megjelenő képek voltak, hanem a valóságban látott emberek látványa módosult ilyen
formában. Amikor még egyszer odanéztem, hogy ez igaz? Már eltűnt a kép. Olyan volt ez, mint amiről egyesek beszélnek, hogy az
emberi világ mellett van egy másik, párhuzamos világ, ahol démonok és még ki tudja milyen lények vannak. És ez a világ néha
összecsúszik a miénkkel.
Az egészben az a különös, hogy amikor kiesünk a normális állapotból, abból amiben tudjuk, hogy mi a valóság és a fejünkben van
tisztán a tér-idő fogalma, és nem is akarunk ezeken a határokon átcsapni, akkor ezek a konvenciók váratlanul megtörnek. Olyasmit lát
meg az ember, ami vagy a képzelet műve, vagy – ha hisz a misztikumban - azt mondja, átsejlik a létezés egy másik arca.
Lehet, hogy nem minden látomást a betegség szül. Lehet, hogy amit ma betegségnek mondunk, az például a
sámánoknál a jó és a kellő működést jelentette. És mi van akkor, ha egy ilyen állapot valóban működni enged egy
másik világot?
Hát igen... Ez érdekes, valóban. A betegség, láthatóan metaforikus jelenség, amely a civilizációnak és a kultúrának a
metamorfózisához tartozik.
Korunk elterjed civilizációs népbetegsége a depresszió. Épp most olvastam egy 1902-ben megjelent biciklis könyvben a következő
nyitómondatot: „A biciklizés azért is hasznos, mert megmenti az embert korunk két népbetegségétől, a neuraszténiától és a
rövidlátástól.” Ez nagyon tetszett. Lám az 1900-as évek elején mi a legnagyobb súlyú probléma, ami ellen az embereket védeni kell.
Ne felejtsük el, hogy eközben Freud Bécsben úriasszonyokat hisztériával kezelt. Azóta hihetetlen, mennyi minden változott meg.
Amikor azok a furcsa tér-idő észleléseid voltak, azokkal együtt járt a félelem is?
Nem az volt a jellemző. Sokkal inkább a kétségbeesés. Az napok alapvető hangoltsága a mély kilátástalan kétségbeesés volt, amihez
képest már minden szabadulás lett volna. Akár még a halál is, legfőképpen az tűnt a szabadulásnak magának.
Jut eszembe, a múltkor hallottam egy jó történetet: Két székely asszony beszélgetett Kolozsvár alatt a vonaton. Az egyikőjük meséli,
hogy amikor az egyik ismerősük depressziós lett, nem értették, mi az. Mi lehet az, csodálkoztak. Mert még ilyesmit nem hallott, hát
megkérdezte a beteg ismerősét, mi az a depresszió? „Tudod az olyan,” válaszolta, „hogy minden reggel, amikor felébredek, azt
szeretném, bár halnék meg. Erre a másik: „De jó neked! Én minden reggel, amikor felkelek, attól félek, hogy meg fogok halni.”
Nagyon tetszett nekem ez. Nekem, azt hiszem, gyermekkoromtól fogva voltak depressziósnak mondható fázisaim. Olvastam
szakirodalomban, hogy létezik gyermekkori depresszió is, csak nem egy mindennapi jelenség vagy nem figyelünk fel rá. Akkoriban
pedig, amikor én gyerek voltam, falun ez nem volt elterjedt probléma, finoman szólva.
>A korai verseidre jellemző volt a játékosság. Aztán mintha ez a játékosság egy elkomoruló hangba hajolna.
Gondolok itt a Berlin-Hamlet és a Halotti Pompa kötetekre.
Szerintem ez is játék. A Mint minden alkalom című, 1995-ben megjelent könyv is legalább olyan szomorú és komor, és ugyanakkor
persze játékos is, mint a Halotti Pompa. Ez utóbbi talán szomorkásabbnak tűnik, de ez megkerülhetetlen. Annyi talán számomra
látható, hogy a halál-kérdés mindig is fontos volt számomra. Kamaszkorában az ember különösen sokszor szeretne meghalni. Talán ez
az egész mozgatott engem.
Ahogy korosodom, szóval öregszem, egyre inkább azt gondolom, meg úgy látom, hogy ami bennünk meg körülöttünk van, az nem
individuális történés, hanem sokkal inkább szimbólumoknak és allegóriáknak a rendszere. Tehát az, hogy mi történik, mi fog történni
velem, az nem úgy érdekes – és egyre kevésbé úgy érdekes –, hogy velem konkrétan mi történik. A halállal kapcsolatos
érdeklődésemben sem az az érdekes, hogy nekem ez mit jelent, hanem hogy ez az egész kavalkád – ami a történések, az életünk és a
körülöttünk lévő dolgok összessége – nem valóságos, nem realitás, hanem szimbólumoknak és allegóriáknak a rendszereként leírható
jelképek sokasága, sorozata. Az, amit az előbb mondtam, hogy ránéz az ember a többiekre és démonokat, halálfejeket lát visszanézni,
ez ebben a dologban így teljesen a helyén van. Mert nincs olyan, hogy valóság, nincs olyan, hogy másik ember. Azok, amik történnek,
amikkel találkozom igazából jelképek, amiket nekem meg kéne értenem. Ott rejlik minden mögött a válasz. Ha szembe jönnek velem
emberek, akkor nem azért érdekesek számomra, hogy kicsodák, micsodák, mit csinálnak, hanem hogy elhozzák-e a halálomat,
mondjuk. Nem azért érdekesek, hogy ők kicsodák, hanem mert sosem tudom, hogy ki jön velem szemben. Ki lesz az, aki leüt, vagy
akivel olyan dolgom lesz, ami nem most kezdődött el, hanem csak ebben az életben folytatódik, és ki tudja hová vezet. Soha nem
tudhattam, hogy akivel találkozom, az végül is a halált vagy a halál arcát hozza, vagy csak egy szembe jövő hétköznapi járókelő.
S ahogy telik-múlik az idő egyre inkább nem azt látom, amikor megyek az utcán és jön velem szemben egy ember, akármilyen féle,
hanem azt nézem, hogy jön egy jelkép. Egy jelkép, aki akármi is lehet. Amit nekem meg kell értenem, vagyis inkább értelmeznem kell... 