Üzenet 2006/1.
Magyari Andrea
Enteriőr

Jobban emlékezett a Gitta életére, mint a sajátjára. A régi házban állandóan átrendezték a szobákat, alig tudta már, mi hol volt és mikor, élete melyik szakaszában. Az enteriőr, ami felrémlett, az is általában Gitta szobáját mutatta. Jobban emlékezett rá, mint a sajátjára.

Gittáéknak igazi gyerekszoba-bútora van, a fiókokon narancs alakú a kihúzógomb, és van egy négerbaba-fejű szobainasuk is, oda készítik ki a ruháikat este. Neki furcsa ez az esti ruhakikészítés, mintha Gittáék tudnák, mi lesz másnap. Néha ott alszik Gittáéknál, és együtt mennek reggel iskolába, onnan tudja, milyen náluk az este. Nagyon szokatlan az ellenkező irányból megérkezni az iskolába, mintha mindennek a tükörképét látná. Szinte szédül és inog. És rossz is egy kicsit, mert nem látta az anyját meg a húgát. Ilyenkor reggel úgy érzi, nem akar többet Gittáéknál aludni, aztán legközelebb ott marad mégis, mert este olyan izgalmas az egész, és olyan jó, hogy bármeddig lehet játszani, nem kell hazamenni.

Gittáék mindig nagyon szép ruhákban járnak, mert Kati néni, a nagyanyjuk varrónő. Ráadásul nyugatnémet rokonaik is vannak, akik minden évben vastag katalógusokat hoznak. Lidi néni ottónak hívja őket, Kati néni meg divatlapnak, piros műbőrbe kötteti őket, arany betűkkel van rájuk nyomtatva, hogy Divatlap 1981, Divatlap 1982. A régebbiekről mállik az aranyozás, ezért az egész divatlap aranyporos, a ruhájuk aranyporos, a kezük aranyporos. Amikor jönnek a kuncsaftok, ahogy Kati néni nevezi őket, ők is aranyporosak lesznek, mert mindig ezeket lapozgatják, onnan választják ki, mit varrjon nekik Kati néni. A rokonok mindig nyár elején érkeznek, Gitta ilyenkor már a lépcsőről elérohan, gyere, itt vannak a németek, menjünk át nagymamához. Nagymama, mit hoztak, lihegi suttogva Gitta Kati néni kapujában, csókolom, csüsz, mondja fél perccel később már a házban Eszternek meg a német férjének, akik csodálkozva nézik, ahogy a kislányok rávetik magukat a vaskos katalógusra.

Néha Kati néni megengedi, hogy a régebbi számokat átvigyék estig Gittáékhoz. A ruhák őket nem nagyon érdeklik, de a divatlap végén játékok vannak, meg tollak, ceruzák, sőt egész tolltartók tele színesekkel. Na figyelj, mindjárt jön, mondja Gitta. Stop! kiabálnak, és nyitott tenyérrel csapkodják a lapokat, stop, stop. A stoppoláshoz jó reflexek kellenek, a Gittáé jobb, de neki meg jobb a memóriája, ami szintén fontos a stoppolásnál, mert emlékezni kell rá, hogy mi jön a következő lapozásnál, így egy tizedmásodperccel hamarabb nyúlhat a kép felé, mint Gitta, ami iszonyú fontos, mert általában ugyanazokat a dolgokat akarják maguknak. Csak egyetlen egy dolgot lehet lestoppolni, és nem lehet változtatni. Néha veszekednek, hogy ki mondta előbb, ilyenkor ő átengedi Gittának a dolgot, nagylelkűségének jutalmát általában visszakapja Gittától a következő vitás esetnél. Éveken át stoppolnak, miután rongyosra csapkodták a játékokat, jönnek a farmerek és a pumacipők, még később pedig már csak a fiús oldalakat nézegetik, és onnan stoppolnak, vagy változtatnak a játékon, övé a jobb oldal, Gittáé a bal, és mindenki választhat egy fiút a saját oldaláról. A fiúk valahogy mind egyformák, olyan üres az arcuk, mintha kirakati babák lennének, tulajdonképpen csak a hajuk formája alapján lehet megkülönböztetni őket, mintha ugyanazt az arcot próbálták volna oda különböző figurákhoz. Ő mindig feketéket választ, biztos, mert szőke, Gitta is feketéket, pedig ő fekete, olyan, mint egy olasz, és azt mondja, majd a gyereke is ilyen lesz, reméli. Biztos azért választ ilyen fekete fiúkat magának. Éjszaka ő néha a divatlapfiúkkal álmodik, mindegyik fekete, és kapucnis kabátot hord.

Marianna azt mondja, ezeket a dolgokat külföldön mind meg lehet venni, ki kell csak tölteni azt a valamit a divatlap hátulján, és akkor házhoz is szállítják, még a boltba se kell elmenni érte. Ő meg Gitta biztosra veszik, hogy Marianna hazudik, számukra a fényképek csak a vágyat illusztrálják, hogy önmagukban megtestesült valamik legyenek, az elképzelhetetlen, és amikor Marianna gúnyosan kérdezi, mégis, ha nem hiszik el, hogy ezek a dolgok léteznek, akkor mit gondolnak, mit fényképeztek itt le, és mi a fenének lenne az egész divatlap, hát erre nem tudnak válaszolni maguknak sem, de nem is fontos, mert a lényeg az, hogy a divatlap kivetíti a legtitkosabb vágyaikat, mielőtt egyáltalán még ki tudnák gondolni őket, ott van a képen minden, amit csak el lehet képzelni. Üzenet volt egy másik világból, hallotta sokszor felnőttként, jól hangzott, csak éppen nem volt igaz az ő esetükben, mert a másik világ számukra nem létezett, nem is volt érdekes, és nem is akartak eljutni oda.

Istenről először a Nagyapától hall, aki ateista.

Először csak a megkeresztelése körüli homályos történet szól a vallásról, de abban sem Isten fordul elő, csak valami zűrzavar katolikus meg református templomról. A katolikust könnyű megjegyezni, olyan, mint a Kati. A reformátusnak nincs semmi értelme, néha el is felejti, de ő úgyis katolikus. Tudja, hogy ez valamiképpen kötődik az istenhez, de nem tudja, hogyan. Nagymama elmeséli, hogy az apját be kellett csapni, mert nem akarta engedni, hogy őt megkereszteljék. Miért nem, kérdezi ő, majd választasz magadnak vallást, ha akarsz, mondja az apja, de most már katolikus vagyok nem? azt majd te eldöntöd. Ő nem ért semmit, de úgy érzi, az apjának van igaza, tetszik neki, hogy ő majd eldöntheti, bár nem érti, mit. A másik oldalon viszont az asszonyok állnak, és amikor az anyja a húgával terhes, Nagymama meg Ilus ángyi arról beszélnek, hogy keresztelték meg őt, te Veron, hát el se temetik kereszteletlen, mondja Ilus ángyi. Amikor a húga megszületik, az asszonyok nem mernek újra törvényszegők lenni, vagy nem is akarnak talán, hiszen a húga kezdettől fogva olyan egészséges, és valahogy boldog, hogy senkinek eszébe se jut, hogy meghalhat. Senkinek, rajta kívül. Hónapokon át retteg, hogy a húga meghal, és nem temetik el. Ha van is valami homályos kép a fejében halálról meg túlvilágról, az mindenképpen összekapcsolódik a temetéssel; ha nem földelik el, ebben biztos, a világ végéig feküdhet valaki az árokparton, és semmi se történik vele, még a bomlást se tudja elképzelni, csak azt a semmit, a megrekedést az itteni világban, és ez iszonyú. Csak az vigasztalja, hogy bízik az apjában, ha ez igaz lenne, az apja elvinné a húgát a templomba, az apja biztos jobban tudja, mint az asszonyok.

Fent nincs semmi, mondja a Nagyapa, amikor nyáron esténként ketten ülnek a teraszon, csak a nagy semmi. És a tejút? az is semmi, nem lehet leszállni rajta? nem. És a csillagok után mi van, nincs semmi, azt hívják istennek. Tudod, én úgy hiszem, a halál után az életnek vége, megszűnünk és kész. Én is úgy hiszem, válaszolja ő komolyan, és így is gondolja, nem talál benne semmi ijesztőt ilyenkor, sokkal elfogadhatóbb ez, mint valami rémisztő istenalak, akit el se lehet rendesen képzelni. A halál távoli, úgy képzeli, mire eljön, addigra úgyis mindent elrendez majd, és már várja is majd. Hiszen azt sem tudja elképzelni, hogy felnőtt, miért kellene tudni akkor elképzelni a halált.

Nagyapja tanítása a semmiről annyira megfelel neki, hogy minden más világmagyarázatot zavarosnak, ostobának és ijesztőnek tart. Persze van, aki jár hittanórára, Gitta is például, megyek a paphoz, így mondja mindig, és ő rettentően sajnálja, amiért a papoz kell járnia, egyrészt, mert szombaton van, ami a legjobb az egész hétben, mert akkor ismétlik a keddi sorozatokat, Gitta le is írja egyszer az iskolában, amikor valami kérdőíven a vágyaikról faggatják őket, az a vágyam, hogy ne kelljen járni a paphoz, és nézhessem a szandokánt a tévében, másrészt meg ő valami sötét dolgot képzel az egész mögé, úgy hiszi, a pap maga köré gyűjti szegény gyerekeket, és az elfüggönyözött, sötét parókiában egy szigorú istennel ijesztgeti őket, miközben, gondolja ő, Isten nincs is, mert Isten a csillagok meg a semmi. És ez egyáltalán nem félelmetes.

Gittával sohasem beszélnek arról, mi történik a papnál, tiszteletben tartják egymás más véleményét, legfeljebb akkor vág néhány pofát, amikor Gitta „istenkéről” kezd beszélni. Gitta halála után tűnt csak fel neki, hogy Gitta sohasem Istenről beszélt, mintha túl keménynek és hivatalosnak érezné ezt a megnevezést, sokáig „istenkét” mondott, aztán, felnőtten, legfeljebb „jóistent”.

Gitta azt mondja, reméli, istenke megbocsátja neki, hogy nem viselkedett jól, vagy elfelejtett imádkozni. Gitta állandóan fél, szorong, hogy rossszul csinál valamit, és ő nem érti, minek egy olyan isten, akitől csak fél az ember, de hát Gittának egyéb furcsa dolgai is vannak, például egyszer kitalálja, hogy ha háromszor megfordul maga körül és öt percig féllábon áll, akkor elmúlik a torokfájása, ő pedig nagy hangon magyarázza, hogy a torokgyulladást egy vírus okozza, és annak tökmindegy, hogy hányszor forog ő ide-oda, azt csak gyógyszerekkel lehet elmulasztani. Nem hisz Gitta megérzéseiben sem, amiket mindig emleget, nem érezted, hanem tudtad, mondd azt, hogy tudtam, és próbálja bebizonyítani Gittának, hogy amit megérzésnek gondol, azt előre lehetett tudni bizonyos dolgokból. Gitta nemigen vitatkozik vele, csak néz, és mintha szomorú lenne, de én tényleg éreztem, legfeljebb ezt mondja néha, és inkább nem beszélnek többet az egészről.

Iskolába járni csak akkor jó, ha szerelmes éppen valakibe. Egyszer szerelmes lesz Békeffy Gáborba. Ez azért furcsa, mert Békeffy Gábor köztudottan a Gitta szerelme. Vagyis hogy Békeffy Gábor szerelmes Gittába, mert csak a fiúknak szabad szerelmesnek lenni. Ha egy lány szerelmes, akkor az bénán néz ki. Ha egy lány szerelmes, akkor tízpercenként elmondja a barátnőinek, hülyék vagytok, nekem nem is tetszik. De közben olyan jó kimondani a nevét. Nekem nem is tetszik Békeffy Gábor. Gitta sértődöttnek látszik. Nyolc évvel később, amikor megcsókolta az a fiú, akibe Gitta szerelmes volt, Gitta egész éjjel nem aludt, pedig nem is sejthetett semmit, később azt mondta, megérezte. Az egyik szünetben aztán Gábornak szólítja Békeffyt. A keresztnevén szólítani egy fiút olyan, mintha már az esküvőjükre készülnének. Mégis megteszi, nem bírja nem megtenni. Szégyelli magát, és mégis olyan jó. Aznap délután fekszik otthon az ágyán, hallgatja a rádiót. Kérte Husonyica Pálné Hejőpapiból és az abaújszántói általános iskola hetedik bé osztálya. Hogyha hallom e szót csak kettőnkre gondolok. Tudod, csak neked élek, csak veled álmodom. Minden sor pontosan azt mondja, amit ő szeretne mondani Békeffy Gábornak. Mi lehet az a felicsita.

Születésnapjára magnót kap. A magnó fekete, csak egy piros gomb van rajta, és az egész olyan furán néz ki, mint valami elfuserált táska. De nem lehetett válogatni, így is örüljön, hogy van, meg lehetett venni az iparcikkben, nem kellett bemenni a városba. Örül is. Gitta matricákat hoz, azzal ragasztgatják tele az egész szerkezetet. A trafikosnő hívja matricának a levonókat, amiket az állomás melletti kis butykájában árul, tőle vették át. Gitta két matricát is rááldoz a gyűjteményből, igazán rendes tőle. Majdnem olyan boldog, mint ő maga, és egyáltalán nem sajnálja az epres matricát, pedig az az egyik legszebb darab, kettőnek szokták számolni a gyűjteményben. Gitta nagyon jószívű, sokkal inkább, mint ő. Gitta halála után sokat töprengett Gitta jószívűségén, mire megfejtette: Gitta úgy élte bele magát a hozzá közel állók élményeibe, hogy elmosódott a határ saját maga és a másik közt. Ő erre sose volt képes.

A magnó gyönyörű lett, és fel is vesznek néhány számot. Később Gitta leírja a szövegüket. Adzseszkó, tuszé, ájlávjú. Az ájlávjú az szeretlek. Vörc, donkamízi. Gitta szerint ez egy lányról szól, Donka Mízinek hívják. Elég szomorú szám, pedig nem is lassú. Úgy gondolják, Donka meghal benne, és a vőlegénye énekel. Csodálkoznak, hogy mennyi dalban benne van a kencsuszí. Jó lenne tudni, hogy mi az. Marianna jár angolra, de ő se tudja. Még csak most kezdte. Haumeni rumszhevjú. Ezt ismételgeti mindig, és nem hajlandó elárulni, hogy mit jelent.

Minden téli szünetben a Nagymamáékhoz mennek a húgával. Nagymamáéknál nagyon jó. Mindig minden ugyanúgy van, és ez elmondhatatlanul megnyugtató. Az embernek az az érzése, hogy mindig, minden ugyanígy lesz. Itt nem jut eszébe, hogy valamilyen halálos betegséget kap, vagy ami még rosszabb, hogy az egész család meghal, csak ő nem. Reggel, amikor felébred, Nagyapa már elment dolgozni. Ha éppen nem szabadnapos. De ha előtte éjszakás volt, akkor otthon van, és az még jobb. A konyha már forró, és a sparhelten lehet sütni pirított kenyeret. Otthon ilyen csak a kenyérpirítóban van, de az nem ugyanaz. Aztán Nagymama főz, ő meg olvas. Az összes karácsonyi könyvet magával hozta, mire vége a szünetnek, mindig ki is olvassa mindegyiket. Meg van egy füzete is, filmes képek vannak benne. Főleg a Csillagok Háborúja, mert csak azt látta moziban, de azért van más is. Nagymamáék megengedik, hogy szétvágja a Képes Újságot, de csak a múlt hetit, az ehetit majd jövő héten, kislányom, mondja a Nagyapa. Nagymamáéknál nincs ragasztó, csirizzel kell ragasztani. A csiriz túl híg, eláztatja a képeket, meg az egész füzetet is, az egész füzet hullámos. Ő bőg és csapkod, erre Nagyapa délután hoz papírragasztót a kisboltból, de csak uhut, mert a teknokolnak nem bírják a szagát, különben is attól bekábulnak, azt mondja Nagyapa. Érdekes, az anyja is ezt mondja. Azóta is fél a teknokoltól, még felnőtt korában is. Nem akar bekábulni.

Az ebédhez nincs hús, pedig a szülei mindig hoznak. Hogy ne Nagymamának kelljen venni. De nekik nem kell hús, itt sokkal jobbakat lehet enni. Amiket csak Nagymama tud. Egyszer azt mondja, túrós cinkét csinál. Egész nap izgulnak, mi lehet az a túrós cinke. De édes vagy sós, kérdezgeti a nagyanyját. Majd meglátod. A túrós cinke nem jó, lisztízű, megtapad a szájukban, fuldoklani kell tőle. Nagymama nevet, nem haragszik, na, cinke többet nem lesz, mondja, a túrós cinke neve pedig megőrzi titkát, megmarad valami csodálatos dolognak, amit nem lehet elképzelni, nem azonosul a fullasztó masszával, amit Nagyapa egyedül eszik meg végül vacsorára.

A Másiknagymamáékhoz sokkal ritkábban járnak, ott nem is aludt még soha. Másiknagymamáéknál mindig sok ember van, főleg nyáron. Rokonok, de nem nagyon ismeri őket. Meg kell puszilni mindenkit, és az undorító. Csak Másiknagyapát jó megpuszilni, mert ő nagyon szép, fehér a bajusza, és mindig mosolyog. Csak akkor nem, ha haragszik a Rokonokra. Vagy Másiknagymamára, mert megint elkeverte a kapukulcsot. Télen sokkal jobb ott lenni. Általában sötétben érkeznek, a Rokonok már hazamentek, Másiknagymamáék rémülten bújnak elő a csengetésre, ki az ilyen későn, mintha mindig bajtól tartanának. Mikor felismerik őket, megkönnyebbült lármázásba fognak, mert nincs meg a kapukulcs, az egész család ott toporog a hidegben a kapu előtt, mire végre Másiknagyapa kibotorkál. Az első öt percben még mindig arról van szó, ki hányta el a kulcsot, mindkettő a másikat okolja. Mikor végre megnyugszanak, Másiknagymama kolbászt hoz le a padlásról. Egészen apró hagymát esznek hozzá, ilyet sehol máshol nem lát soha, csak itt. Amikor hazaindulnak, Másiknagyapa szorosan az autó mellé áll, és onnan irányít. Tessék már elmenni onnan, kiabál az apja, de Másiknagyapa nem hallja, mert fel vannak húzva az ablakok. Egyszer itt fogom halálra gázolni a saját kapuja előtt, mérgelődik az apja, Másiknagyapa pedig bőszen integet, mintha legalábbis hat autó venné őket körül, és nagy ügyesség kellene a kiálláshoz, holott az egész utca sötét és kihalt.

Másiknagymamáéknál van festmény is, Noébárkája a címe. Másiknagymama azt mondja, hogy azon a képen rajta van a világ összes állata. A bárka az hajó, magyarázza az apja, Noé oda mentette ki az állatokat. Mért kellett kimenteni őket, kérdezi a húga, mert özönvíz volt, mondja ő, mindent elöntött a víz. Gitta mesélte. És embereket is mentett, kérdezi a húga, azokkal nem foglalkozott, mondja Másiknagymama, csak az állatok voltak rábízva. De zebra nincs is rajta, mondja ő, de van az, csak meg kell keresni. De jegesmedve is van rajta, kérdezi legközelebb, van hát, mindenfajta állat. És párduc, kérdezi máskor, az is. De papagáj nincsen! De ott van az, keresd csak. Az a legjobb, hogy ha akarja az ember, tényleg megtalálja. Akárhányszor újfajta állatról hall, arra gondol, az is ott van a képen, csak meg kell keresni.

Amikor megették a kolbászt, akkor a tükörforgatás következik. Másiknagymama a búcsúból kapott egyszer egy kis állótükröt, a kerek tükörlapot két kis pöcök tartja az állványban, amiken keresztül a tükörlap forog. Igazából csak az egyik oldala tükör, a másik oldalán egy nő van, Harangozó Teréznek hívják. Vagyis Terinek van írva, de a Teri az valójában Teréz. Jó lenne tudni, milyen élete van ennek a Teréznek. Meg hogy hogy kerül ide a tükörre. A tükörforgatás azt jelenti, hogy tízszer kell forgatni. Az a lényeg, hogy a tízből legalább hatszor úgy álljon meg a tükör, hogy vele szemben a Harangozó Terézes oldal legyen. Ha sikerül, szerencséje lesz, vagy teljesül a kívánsága. Egyszer azt találja ki, hogy ha nem sikerül, Apa meghal. Háromszor jön ki a tükör, aztán háromszor Harangozó Teréz. Aztán megint Harangozó Teréz, és utána csak a tükör. Hat négy. Hazafelé retteg az autóban, ne vezess olyan gyorsan, Apa, ne menj olyan gyorsan. De hát egyáltalán nem megyek gyorsan. Szédülök, nagyon gyorsan mész. Mire hazaérnek, leizzad, remeg. Egy ideig nem mer a Harangozó Terézzel játszani. Egyszer aztán megint elkezdi, de előtte esküdözik magában, esküszöm, hogy nem pörgetem ki még egyszer, hogy Apa meghal, esküszöm, hogy ha ilyenre gondolok, akkor nem érvényes az egész játék, esküszik, és Nagyapára gondol, aki megmondta, hogy az ilyesmi buta gabona. Babona.

Nagymama, ugye, ez a tükör aranyból van, abból hát. És nagyon értékes? nagyon.

Gitta időnként másokkal barátkozik, és olyankor vele alig törődik. Ilyenkor ő tulajdonképpen szomorú, de úgy csinál, mint akit nem érdekel, vagy legfeljebb sértődött. Úgyis tudja, hogy Gitta majd visszajön, csak most az új lány érdekesebb neki. Most éppen Adél van soron. Adél hétfőn jött először iskolába. Annyira szőke haja van, hogy az már fehér. Rögtön csúfolni kezdik, hogy festeti a haját. Adélt egyáltalán nem érdeklik a hülye csúfolódók, Gittának ez nagyon tetszik. Adél rózsaszínű térdnadrágban jár. Ezen mindenki nagyon megdöbben, még sose láttak térdnadrágot. Később Kati néni neki meg Gittának is varr ilyet. De valahogy Adélé igazibb. Egyik délután, amikor Adél épp nincs ott, elmegy Gittához. Kivel szeretsz jobban játszani, velem vagy Adéllal, kérdezi váratlanul egy játék kellős közepén, visszatartja a levegőt, annyira fél, mi lesz a válasz, hát Adéllal, mondja Gitta, olyan magától értetődően, hogy ő is úgy érzi, ez így természetes, de azért veled is jó.

Később, amikor már hárman, Adéllal a legjobb barátnők, Gitta megint egy másik lány után fut. Ráadásul egy bés. Senki nem barátkozik bésekkel. De Gittának ettől csak még érdekesebb a Klári. Nem is ismered, mondja ő meg Adél. Mi olyan érdekes benne. Olyan szép lány, mondja Gitta, és még fényképet is kér tőle. Néha órán előveszi és megnézi, szeretettel Gittának, ás barátnőmnek, ez van ráírva. Gitta meg Klári olyanok, mint a határsértők. Mert szerelmesnek lenni lehet bésekbe, például egyszer a klubdélutátnon ő táncolt Saláta Lacival. Saláta Laci szép fiú, csak ne lenne ilyen neve. De így sose tudna beleszeretni. De barátkozni bésekkel, ez teljesen hülyeség. Adél szerint Gitta majd kinövi, mert mindig ilyen hülyeségei vannak. Gitta azonban egész sokáig kitart Klári mellett, legalább egy szünetet vele tölt naponta, és néha együtt mennek haza. Erre ő bosszúból összebarátkozik Tőkés Anitával. Tőkés Anita halálunalmas. Állandóan elmondja neki, milyen rendetlen az ő szobája. Bezzeg az övében, Anitáéban, mindent meg lehet találni rögtön. Az nem egy ilyen kupleráj. Anitáéknál nem lehet levenni a játékokat a polcról, mert akkor rendetlenség lesz. Az anyja állandóan ül egy fotelben, és parancsolgat Anitának, hogy takarítson meg menjen a boltba. Ő megőrülne, ha ilyen anyukája lenne. Egyszer aztán Tőkés Anita azt mondja, a szülei azt mondták, ne barátkozzon vele. De ő továbbra is akar, mert ez az ő élete, mondja Tőkés Anita. Ő nem szól semmit, pedig iszonyú haragot érez, legszívesebben felpofozná Anitát meg az anyját. Úgy érzi, neki kellett volna ezt mondania, mert Tőkés meg az anyja boldog lehet, hogy egyáltalán szóba állt velük, és azt is csak a Gitta hülyesége miatt. Soha többé nem tudott megbocsátani Tőkés Anitának, húsz év múlva is ugyanazt érezte, a haragot és a megaláztatást, és leginkább Gittának lett volna jó elmondani mindig, de Gitta már nem volt.

Délután három óra, és még bent vannak az iskolában Adéllal. Valami hülye plakátot festenek, őrizd a békét. Azért ők, mert még nincs elég pluszpontjuk. A pluszpontot azért kapja az ember, ha a többiekért tesz valamit. Vagyis a közösségért. Például szemetet szed, ír egy fogalmazást a faliújságra, meg ilyesmi. Ő nem akar szemetet szedni, fogalmazást meg amúgy is kell írnia, mert ő a krónikás. De azért nem jár külön pluszpont, mert az egyébként is a feladata. Ha viszont nincs elég pluszpontjuk, akkor négyest kapnak magatartásból. Tiszta röhej az egész, mert Adél a legjobb matekos, ő meg megnyerte az összes oroszversenyt. És akkor mi vagyunk négyesek, mondja Adél. Persze, mert az a szorgalomhoz tartozik. Szorgalom, aha. A seggnyalóknak is ötös a szorgalma, pedig majdnem megbuknak. Mert nem azt kell nézni, hogy ki milyen okos, hanem hogy magához képest mennyit teljesít. Persze, mert ő csak úgy megtanult oroszul magától. A seggnyalóknak meg ugye nincs nyelvérzéke, ki tehet róla. Adél seggnyalóknak hívja Varga Dórát meg a bandáját, de igaza is van. Varga Dóráék csapatostul kísérgetik az osztályfőnököt a szünetben, minden hülyeséget elmesélnek neki. Őket meg állandóan basztatják. Ezt Gitta szokta mondani. Legutóbb azért basztatták őket, mert farmerben mentek a színházba. Fel kellett állniuk az osztályfőnöki órán. Pedig nem is hagyományos farmerek voltak, sokkal elegánsabb volt, mint a seggnyalók ruhája. És fehér blúzuk is volt, az övét meg a Gittáét Kati néni varrta, Adélét meg Csehszlovákiában vették. Ő még sosem volt Csehszlovákiában, még külföldön sem. Gitta volt endékában, de nem nagyon emlékszik. Mindegy, azért mégis volt. Jó lenne külföldre menni. Igaz, a többiek sem voltak, az osztályból még senki.

A felirat nagyon szép lett, hat óra, mire befejezik. Majd reggel a fiúk felszögezik a falra. Reggel azonban az osztályfőnök azt állítja, ronda, aránytalan és csiricsáré. Legjobban ezen háborodnak fel, hogy csiricsáré. Gyönyörű színeket használtak, citrom, narancs meg ciklámen. Hogy ne legyen már olyan unalmas. Most legalább jó ránézni. Az osztályfőnök azonban kidobatja, és délután a seggnyalók bent maradnak, piros kartonból vágják ki a szabványbetűket. A fiúk még aznap felszögezik. Adél az év végéig minden nap elmondja, milyen ronda.

Marianna újabban filmrendező akar lenni. Egyáltalán szóba sem áll már velük, amióta gimnazista. Az ebédlőbe sem lehet bemenni tőle, mert minden délután szétpakolja a könyveit a nagyasztalon, és nagyképűsködik. Gitta legalábbis így mondja, Lidi néni szerint hagyják békén, mert tanulnia kell. Néha, amikor leereszkedik hozzájuk, akkor elmeséli, hogy filmrendező lesz. Nagyképű majom, mondja Gitta, azt se tudja mi az. De azért tetszik neki is. Marianna mostanában Rembóba szerelmes. Rembó költő volt, úgy van írva, hogy rimbaud, magyarázza Gitta. Rembó tizenhat éves volt csak, és már híres költő. Egy kicsit Gitta is szerelmes belé, csak nem akarja Mariannát utánozni. Mutat is egy rajzot, ami rembóról készült. De hát olyan kövér, mondja ő. Nem kövér, csak gyerekes arca van, húzza fel az orrát Marianna. Rembónak volt egy szerelme, egy másik férfi. Ezt elég undorítónak tartják, ő is meg Gitta is, de Marianna azt mondja, a tehetséges emberek majdnem mindig buzik. Marianna azt mondja, filmet fog rendezni Rembó életéről. Állandóan a nagy filmlexikont bújja, és bent marad a városban a barátnőivel, hogy moziba menjen. Alig várja, hogy leérettségizzen, és mehessen Pestre. Csak Pesten lehet filmrendező iskolába járni. És tényleg el akarsz költözni? kérdezi ő hitetlenkedve. Hát persze. Mint ahogy a Végh Dalma. Végh Dalma is itt született a faluban, és milyen híres színésznő lett. És nem is nagyképű egyáltalán, a kertben szokott kapálni, amikor hazajön meglátogatni a Végh Pista bácsit, aki az apukája, és majdnem a szomszédja Gittáéknak. Pista bácsi nagyon büszke Végh Dalmára, úgy szokott bemutatkozni, hogy Végh István vagyok, Végh Dalma színésznő édesapja. Gitta szerint a Végh Dalma gyönyörű név, sokkal szebb, mint a Cvetkó Marianna, úgyhogy Marianna csak ne nagyképűsködjön. Marianna vesz egy füzetet, Filmtervek, az van ráírva, és persze tilos belenézni. Csak a vignettát látják rajta, ahogy cipeli magával ide-oda, Marianne Czvitkaud.

Kedves Lina!

Nagyon örültem, hogy megkaptam egyszerre két leveledet, úgy látszik a posta nem jól müködik hiába vagyunk két ilyen nagy városban.
Ma reggel eröt vettem magamon és megfürödtem és rendesen fel is öltöztem. A lila kicsit átlátszós blúzom van rajtam és piros nadrág, jó vad kombináció de most ez kell. Körülöttem lóg az összes kis vacakom amiket az ágyra akasztottam, meg a csövekre itt körbe-körben. Egy zacskó levendula. Halványsárga sejem (selyem?)kendő. Orsi hozta ajándékba.
A füzeteim.
Hat darab.
Egy doboz színes.
48 darab. Mert hátha kedvem támad rajzolni.
Franciakönyv.
Provanszi képeslapok.
Igazán szép környezet, és a nap is süt, kár hogy nem mehetek még ki.
Furcsán vagyok. Az eredményeim állítólag nagyon jók, és kiis engednek a jövő héten. Mit szólsz.
Mégis félek. Hogy fogok megint élni Balázzsal, találok e munkát, pedig hogy vártam. Tudod már annyira megszoktam itt, biztos furcsán hangzik úgy érzem néha ez az otthonom. Tudod pedig mennyire nem birom a nyomasztó környezetet és mégis. Sokat tudok már a nővérekről meg az orvosokról is. A főorvosnőnek odaadtam az olaj napraforgót.
Hihetetlenül szép ma az ég ahogy keretbe foglalja az ablakom tintakék még nem is láttam ilyet. Csak ne felejtsem el.
Balázs elment valami konferenciára, még meg sem tudtam neki mutatni a bútorkatalógust, amit behoztál. Úgy várom már az életünket és félek is, ahogy már mondtam. Hogy vissza tudok-e szokni. Hozzá.
Kati néni valami kiállítást szervez amatőröknek, engem is meghivott mire mondtam, köszönöm nem vagyok amatőr. Erre K. néni megsértődött, láttam, hogy de hát én nem vagyok művészcsoport tagja. Vagyis aki nem művészcsoport tagja, az amatőr akkor? Na majd hallom otthon biztos, milyen nagyképű lett ez a Gitta, de nem érdekel.
Anyám behozta a kék takarót, amit a töröknél vettünk leterítettem az ágyra, pedig nem akartam használni, amíg meg nem gyógyulok, de minek álljon otthon, most mindenki megcsodálja.
Minden nap olvasok nagyon sokat. Már kevesebb helyesirási hibám van?
Bezárt a csoportos kiállítás, Balázs elhozta a képeimet, valaki rólam írt a vendégkönyvben. Szépen.
Adél volt bent nálam, valami tanfolyamra jött, nem maradt sokáig, mert várta valaki, nagyon elegáns volt Adél, a valakit nem láttam, de biztos az se valami lerobban tróger, ahogy őt ismerjük. De nem a Gábor volt, mert azt megmondta volna.
Szöllő van előttem egy tányéron, világoszöld, olyan színű, mint a tó nyáron.
Nem szeretem annyira a szöllőt, de most kedvem támadt enni belőle.
Ettem. Tettem mellé lime-ot vagy mit, amit Marianna hozott be. Sokkal szebb, mint a citrom.
Csend! Élet!
Egy kicsit félek, csak most írom le a levél végén. Mert elkezdett fájni a lábam és emlékszem, Tündének is fájt az utolsó napokban de a főorvosnő azt mondta, bármitől lehet.
A hajam már olyan szépen kinőtt meg se fogsz ismerni. És ráadásul hullámos kezd lenni, ahogy mindig szerettem volna.
Befejezem, mert mindjárt jön Marianna az ikrekkel. Olyan régen láttam őket. Laura mindig olvas, mint te voltál, olyan. Remélem minél hamarabb látlak és nyáron meglátogatunk titeket Balázs megigérte, megtanit egy kicsit németül.
Szia. Szia. Majd még írok hozzá ha lesz idöm. Szia. Gitta.

Uó. irat. ezt a kis képet tavaly nyáron csináltam, felismered?ez a régi szobánk! Egy fényképről festettem le. Nagyanyámnál került elő. Az a piros folt ott a négerbabafejű fogasunk, vagy mink, pontosabban a turbánja. Én már teljesen elfelejtettem, hogy ilyenünk is volt.
Neked adom.
Gitta.