aÜzenet 2006/1.
Tamás Zsuzsa versei

Egy A betű
 

Álmomban
derengő kocsmafényben
búcsúzni készültem.
Mennem kell. Maradsz.
Felálltunk és átöleltelek.
Köztünk egy asztal.
Megadtad magad.

Formát keres a mondhatatlan.
Mivé leszünk kalligráfus nélkül?
Indulni kéne. Föl a fénybe.
Az analfabéta olvasni készül.

Iniciálé:
az asztal, te meg én,
az egyoldalas ábécéskönyv
végén-elején.


Gyógyvíz

Este van, téged komisz vágyak űznek –
hátra sem nézhetsz – a nagy éjszakába.
Mint szirénhang, szólit az este mélye,
        várnak a társak.

Mint bolyongó lelkek, ha összegyűlnek.
Mámor ez, mert sejtjeid így akarják.
Másnapokkal küzdeni két szememnek
        gyógyvize árad.

Gyűjteném néked, bele két kezembe.
Gyűjteném, csak kérd, remegő kezekkel.
Át is adnám: hát gyere, idd ki szépen.
        Vár a kehely-mély.

Nem tudod, gyógyírt tenyerembe’ lelhetsz.
Ölbe ejtett kéz. Simogatni árva.
Nem tudom, még hány ilyen este kéne,
        hogy ne szeressek.

Este van, téged rabul ejt a méreg.
Mint pohárból bort: üritem magányom.
Néz a csönd. Már jön, születése szérum:
        csordul a sós víz.

Tenyér

Még tenyeremben a mozdulat.
A simogatás hajnalig.
Nem a sötét és nem a fény:
az arcod – a ránc! – megvakít.

Az arcod és az idegen árok.
Tenyerembe vésett barázda.
Miféle tektonikus mozgás
vájta jelét az éjszakába?

Nem fény. Nem sötét. Idegen árok.
Emlékszem.
Üres tenyérrel látok.

Azóta

A szárnyas ajtó fényben állt.
Lába elé hullt a világ.

Máskülönben a sötét –
vas szeg – szóródott szerteszét.

Ketten voltunk. Akárha márvány.
Vetetlen ágy. Profán Pieta.

Sebzi a bordányi látvány
minden éjszakám azóta.

Ikon

Mit a nappal
akarattal
bevakol –
röntgen-fénnyel,
ikon-arccal
minden éjen
áthatol.

Mégis

Minden reggel tereidben állok.
Ömlik a fény. Áldott pillanat.
Csak állok, és a sejtjeimben érzem
tested melegét fény-paplanok alatt.

S hogy mégsem: erre ébredek.

Minden reggel a redőnysávnyi fény.
Első perctől a mégsem-tudat.
Csak fekszem. Dermedt ocsúdás.
Irgalomért szűköl az agy.

És mégis fölkelek.