az idő, mint őt magát. Kiszállt,
elindult felém lassan a pázsiton.
Fölálltam, pedig még nagyon
messzire volt. „Látom, bátyám,
te továbbra is szerénykedsz,
nagyon helyes.” Mire odaért,
megint a diákja lettem, igazi
ereje volt a napnak, de a szél
is komolyan fújt. Kétoldalt
pinceajtók. Ameddig a szem
ellát. Megfogta a vállam, összeért
a homlokunk, lehunyta a szemét;
én is, mintha tudnám, mire kell
most gondolni erősen. És jött is
egy új sejtelem, hogy tényleg
ilyen szívszorítóan szép lehet
az igazi felnőttek élete.
