Nagy Farkas Dudás Erika
Amire nincs orvosság*

A falu szívta a vérét, az állandó harc a makacs ostobasággal kikezdte az idegeit, és bár mindene megvolt hozzá, otthon sem találta meg az eleinte joggal remélt békés családi életet. Nyers modora miatt a kis faluban éppen csak annyi törődést kapott, amennyi a hivatásának kijárt, de barátja nem volt. Az emberek igyekeztek vele tűrhető viszonyban maradni, de még a tanító és a kántor is ritkán hívta az otthonába. Végül az érthetetlenül gyorsan kialakult magányát úgy vette körül a sorozatos családi gyász, akár az érckoporsó. És ez így is maradt egészen addig, amíg egy reggelre nyomtalanul el nem tűnt a családjával együtt. Kényelmetlen érzés, lelkifurdalás, titkok és Matilda, a vénlány szobája köré nőtt legenda maradt utánuk. Később az évtizedekig mozdulatlan redőnyű ablak újabbnál újabb történeteket hívott elő az öregek emlékezetéből.

*

Alig kezdett el gyógyítani, amikor egyik tanyasi betegénél megismerkedett annak szemrevaló lányával, Magdussal. A lány életrevalóságától remélte, hogy boldog családi élettel és sok gyerekkel tölti meg a frissen fölépített házat, ahol a rendelő is helyet kapott. De éppen a Magdussal kötött házassága fordította meg a kezdő orvos ígéretesen induló sorsát. Szülei bár nem ellenezték, helyeselni sem tudták választását. Hoztál volna inkább egy magadhoz illőbb, városi lányt! – mondták neki a szerény esküvő előestéjén. Nincs időm arra, hogy a városba járjak udvarolni, és ugyan ki jönne ide az Isten háta mögé? – kérdezte tőlük, és ugyanezt magától is. Szűk családi körben, feszengő tanyasiakkal ünnepeltek az esketés után. Azon túl Magdus szüleivel és rokonaival leginkább csak temetéseken találkoztak. Magdus sem erőltette az összejárást, de a tanyasiak sem tolakodtak nagyon. Nagysága lett a lányunkból – mondogatták egymás közt a szülők, és örültek, hogy nem maradt nyakukon vénlánynak.

Az esküvő emléke és a lángoló szerelem ideje egyforma gyorsan múlt el, csak a furcsa hiány maradt a helyükön. A rendelő hideg fémberendezése mintha átsugárzott volna a falakon, és sem a még friss malter szagát árasztó várószoba, sem a méretre készíttetett illatos fenyőfa konyha nem akarta a meleg otthon hatását kelteni. Az öreg doktorné hiába igyekezett, hiába szórta a tüzes lapra az őrölt fahéjat, annak átható, bódító illata sem tudta elvarázsolni a lakást. Julist, a cselédet ráadásul zavarta: Ne szórja azt a drága fűszert hiába! – és kinyitogatta a kertre néző ajtót, ablakot.

– Ismerkedésük elején Magdus még egészséges parasztlány volt, de amióta Doktor úr nagyságává tette, csak kókadozó penészvirág! – ilyeneket mondtak az orvos háta mögött, de a szemébe is. Jobb az úgy, ha suba a subához – mondták Magdus rokonai, és fejüket csóválva vették tudomásul az orvos rangon aluli nősülését, de Magdust sem tartották szerencsésnek. Minek az ilyennek a szerencse, aki nem tud élni vele? – ezt Magdus irigyei mondták, és ezzel a véleménnyel még azok is egyetértettek, akiket a maguk baja jobban lefoglalt, mint a doktorék magánélete.

Az igaz, hogy Magdus számára az életmódváltás semmi jót nem hozott. Az addigi szabad levegő, tágas tér hirtelen önként vállalt mozdulatlanságra váltott. A házassággal régi társaságát elhagyta, újat hiába várt a helyébe. A frissen épült házban kettőjükön, és az orvos idős, csendes szülein kívül egy távoli rokonuk, Matilda élt, aki a vénkisasszonyok unalmas napjait múlatta. Matilda jelenléte alig volt érzékelhető, leginkább a szobájában volt, ahol olvasott, varrt és csipkét horgolt. Julis, a cseléd dolgozott rájuk hajnaltól késő éjszakáig. Előbb került a házhoz, mint Magdus. Talán ezért nézte szívesen levegőnek az új asszonyt, és ha csak lehetett, az elejétől kezdve elengedte a füle mellett annak parancsait.

Magdust a sok mozgással járó paraszti életforma elhagyása, a nehezen viselt állapotosságok, és a korán jött szülések utáni temetések hamar megviselték. Az öreg doktorékkal nehezen találta meg a közös hangot, bár azok fiuk miatt türelmesen viszonyultak hozzá. Magdus rettenetesen unatkozott, ezért mindenféle bolondságra adta a fejét, de ha valami nehéznek tűnt, akkor inkább lemondott róla, minthogy erőt fejtsen ki miatta. Például kitalálta, hogy hegedülni tanulna minden áron. Jávorfa-hegedűt kapott a férjétől: Ha ahhoz van kedved, hegedülj! – mondta, és tanárt fogadott mellé. Magdus a harmadik órán megunta a vacakolást, kidobta a zenetanárt, a hegedűt belökte az ágy alá. Máskor dobozszámra divatlapokat rendeltetett Párizsból, Szabadkán varratott ruhákat, majd dacból ugyanabban a régi, fekete slafrokban mászkált hónapokon át, mint előtte. Az új ruhákat a molyok lakták be. Hetekig éjjel-nappal hímzett, majd föltüzelt minden rámát és fonalat. Senyvedett és unatkozott, penészedett, a friss levegő is fárasztotta. Már Matildával sem veszekedett annyit, mint amennyit az első hónapokban, amikor ez kedvenc szórakozása volt, és Julis szemtelenségét se vette fel.

A doktor eközben egyedül járta a saras, poros utcákat, betegtől betegig vonszolta az órákat, a napokat, az éveket. Ha a csendesen poroszkáló lóval a tanyasor felé tartott, néha még visszagondolt a kezdetre, és kereste a boldog múltat. Nem értette, mi lett közös terveikkel, álmaikkal, hol volt a pont, ahol elakadtak? Ki a hibás, kit okoljon mindezért: Magdust, vagy önmagát inkább? Vagy a hirtelen föllángoló szerelemből nem kellett volna mindjárt házasságra lépni? Várni kicsit, hogy a tűz alábbhagyjon, és tiszta fejjel mérlegelni, kinek, mi lenne a jó? Miután ilyen gondolatai támadtak, még kevésbé volt kedve hazamenni.

Utolsó pesti útja alatt támadt egy ötlete, bár keveset remélt tőle, de úgy gondolta, vesztett már többet is máshol: olvasnivalókat rendelt, meglepetésül Magdusnak. Némi lelkifurdalása is volt a magányos kiruccanás miatt, és ezzel próbálta enyhíteni azt. Nem kellett volna, hogy így érezzen, hiszen Magdust minden alkalommal hívta, de Magdus még vele sem mert ekkora útra vállalkozni.

A doktor a megrendelt folyóiratok mellett előfizetett a Milliók Könyve sorozatra is, amit aztán a pesti lapokkal együtt rendszeresen kézbesített a posta. A vaskos orvosi kötetek, szótárak, lexikonok közé H. Courths-Mahler, Rudolf Straz, Kosáryné Réz Lola, René Jeanne, Danrit könyvei keveredtek. Hamarosan a könyvek miatt a rendelőre, de az egész házra is egy másik valóság telepedett, Magdus és a regények szirupos valósága, aminek még kevesebb köze volt a faluéhoz. Anyósa a cselédnek panaszkodott, hogy neki már soha sem lesznek unokái. Julis megértőn hallgatta. Ő tulajdonképpen nem is igazi cseléd volt, ha gyakran és hosszú időre el is felejtették: egy távoli, leszegényedett rokoni ágból került hozzájuk, ahol még a sok gyerek jelentette az igazi boldogságot.

Magdust már csak a regények boldogították valamicskét, és egy-két tárgy a közelében, amibe a lelke szorult. Naphosszat gubbasztott a belső szobában, ott, ahol a férjével közös ágyuk volt, és ahol sok éven keresztül az üres gyerekágy is ásítozott a sarokban. A pólyán egykor feszesen-ropogósan álló fodrok, csipkék állásukban megereszkedtek, megsárgultak. Julisnak a pólyát, rékliket, főkötőket tilos volt bántani. Ha a kiságy közelébe ment, Magdus máris kiabált rá.

Julis néha sírva panaszolta a doktornak, hogy Magdus miként bánik vele, pedig ő nem oka annak, hogy Magdus asszony minden gyereke halva születik! A doktornak gyenge szíve volt, és Julist engesztelni próbálta, miközben szavaival a feleségét mentegette. Valahol azért férfi is volt, és tűz kellett a testének, hogy a penész szürkéje ne kezdje ki visszafordíthatatlanul. Julis kövér és formátlan volt, vele szemben Magdus testét a sok viselősség érthetetlen módon inkább szépítette, mint alakját rombolta volna. Olyan volt Magdus, mint a növény, ami örökké csak virágzik, de abból termést nem hoz egyszer sem. Julis volt a forró, termékeny élet, és miközben tette a dolgát, tudta, hogy miről, ki előtt kell mélyen hallgatnia. Az öreg doktorné eszén senki sem járhatott túl, a ravasz Julisnak sem sikerült, de a doktorné egy szóval sem hozta föl, amit tudni vélt. Ők ketten békében osztották meg a konyhát, a ki nem mondott titkokat is.

A sok kicsi koporsó után csoda-e, hogy súlyos lelki baja volt Magdusnak? Szótlan lézengése a házban, sápadtsága elriasztotta a falusi embereket is: Kit gyógyít meg Doktor, ha már a saját feleségét sem tudja? A fehér koporsócskák miatt szánták őket, de Magdus búskomorságát mégis csak úri nyavalyának tartották, és naponta különböző javaslatokkal álltak az orvosuk elé, hogy miként segíthetne rajta. Az egyik kecsketejet ajánlott, a másik javasasszonyt. Bábát is küldtek volna hozzá, akinek különös tehetsége volt. Kivinnénk a földekre dolgozni, vezethetné ekézéskor a lovat, kapálhatna a bosztánban, szedhetne szőlőt, mint régen! Hajlongna, mozogna kicsit, hogy arcába visszatérjen a szín! Talán még a derekába is jönne elég erő, és tovább hordhatná magzatát, végig, hogy ne korcsokat szüljön halálra! – ilyenekkel próbálták győzködni. Ő a kocsiról mindenkinek egyformán bólogatott, majd megemelte kalapját, rántott egyet a gyeplőn, és ment tovább a soros betegéhez. Mit mondhatott volna nekik?

Egyszer azért mégis sikerült Magdust kimozdítani otthonról, aki talán éppen a regényeknek köszönve állt rá a velencei utazásra. Egy velencei közmondás szerint a várost az istenek teremtették, de Magdusnak a szeme sem rebbent Velencétől. Napokon át közönnyel ment el a látványos épületek, múzeumok, templomok előtt. Ha tehette, Velencében is olvasott. Egy Grand Canalera néző szállodát választottak, a Bristolt, de ez sem érdekelte különösebben. Magdus csak a Grand Hotel Vittoriánál hatódott meg kicsit, és áhítattal hallgatta a történetet, hogy egykor Goethe is ott időzött jó két hétig. Ismerős volt neki a költő, akkor keveredett kezébe egyik kötete, amikor tévedésből kézbesítette nekik a posta a soros regénye helyett.

Egy hét után Magdus kérlelni kezdte a férjét, hogy menjenek már haza. Maradtak, bár emiatt rettenetesen összevesztek. Bizonyára éppen ennek a veszekedésnek köszönve Magdus fölélénkült, fölbátorodott, és néha egyedül is tett egy-egy rövidebb sétát. Egy kicsi velencei templomba úgy surrant be imádkozni, mint még valamikor otthon, lánykorában tette, amikor a tanyáról a piac miatt néhány órára betért a faluba. A templom Velencében is csak olyan, mint otthon – mondta a férjének, és egyforma áhítattal térdelt a szerény, kápolnánál alig nagyobb templomban és később a pompázatos esküvők színteréül szolgáló Santa Maria Gloriosa dei Frariban is, ahová a doktor már saját maga miatt cipelte, hogy nézelődjenek is kicsit.

A templomi élményektől eltekintve eseménytelenül múlt el a maradék hét. Már a doktor is örült, hogy hazamennek, hiányozott neki Julis. Magdus az utolsó velencei napon jelentette be, hogy ismét állapotos. Úgy mondta, mintha elolvasás után jegyezte volna meg a letett könyvről, hogy jó volt. Már azt sem akarta számolni, hányadik ilyen bejelentése ez.

Otthon közben minden más lett, mintha nem is abból a faluból indultak volna el néhány hete. Nyugtalan híreket hordoztak a házalók, a heti koldus idegesen, türelmetlenül várta az alamizsnáját, aztán megköszönni is elfelejtette, szokásos áldásai nélkül tűnt el a kapuból. Sietett. Julis furcsán viselkedett, különösen a doktorral volt tartózkodó. Idegen emberek jelentek meg a falusiak között, a régiek közül sokan eltűntek, kérdezni sem merte senki, hogy hová, merre? A kérdezés gyanús volt. Volt magyarázat a változásra, de túlságosan hihetetlennek tűnt. A kéményekből a falura telepedett a füst, még szorgalmasabban gyűjtögettek az emberek. Hosszú telünk lesz, mondogatták.

A rendelőben kevesebb volt a beteg. A ház hangulata megkeseredett, mintha az ősszel égetett, még nyers falevelek füstje rekedt volna a szobákban és a rendelőben is. Magdus lejjebb csúszott a gödörben, Velence fölösleges költésnek bizonyult. Mesélni sem volt kinek róla, az a kevés társaságuk is megfogyatkozott. Hideg lett. A csendes, alig észrevehető bizakodás hónapjai ismét temetéssel végződtek. Magdus nem sírt, tudomásul vette. A rongyosra hordott fekete csipkéből készült sál helyett egy másikat kapott a doktortól. Egyedül Julis volt még mindig élettel teli, bár kicsivel lomhábban takarított, és sokkal gömbölyűbbnek nézett ki, mint néhány hónappal azelőtt.

Julis lelassulása a házon is meglátszott. Porszagúak lettek a függönyök, összepenészedtek a hónapokig kinyitatlan láda alján lévő fényképalbumban a velencei képek, beette magát a szú a faragott bútorokba, imitt-amott hasadozni kezdett a kárpit, a rézkilincsekre, a függönyöket tartó réz rudakra is ráfért volna a fényesítés. Julis nem győzött mindent egyedül. Igyekezett, amíg az erejéből tellett, de amikor abból nem jutott mindenre, ráhagyta ő is. Meglepődve vette észre, hogy nem szólt érte az orvos, annak anyja sem, és Magdus Nagysága is úgy ment át a szobákon, a rendelőn, az ebédlőn, hogy végig sem húzta az ujját a portól szürke, megfakult, bútorlapokon. Mi végre akkor tenni? Mi végre hajnalban ébredni, loholni a kályhákba begyújtani, piacra menni, takarítani, főzni, szépen teríteni? Julis gömbölyödő hasára Magdus nem tett megjegyzést.

Titokban Julis is olvasni kezdett. Leste, hogy Magdus mikor ér a könyv végére, mikor dobja félre a gyerekágynál szaporodó lomok közé, és akkor ő kilopta onnét, elolvasta őket. Eleinte, csak amikor ideje adta, munka után, aztán pihenőket, egyre hosszabb pihenőket engedett meg magának két elvégzendő dolog között, majd a munka rovására is olvasott.

Julis észre sem vette, amikor két bekezdés között elvitték a Nagyságát, és az orvost is a többiekkel együtt. A könyv izgalmas volt, a rajtaütés pedig gyors és csendes. A falu elfordult, se nem látott, se nem hallott senki semmit, bebújtak sötét házaikba, egymásba kapaszkodtak.

Három napra rá hajnalban Julis zajra ébredt, rángatták a rézgombot a kapu mellett, az előszobában szünet nélkül szólt a csöngő, döngették a redőnyöket is. Betörték az ajtót, mielőtt Julis kinyitotta volna. A falu átfolyt a házon, rombolt, pusztított, ami útjába került. Ami vihető volt és ért valamit, elvitték. Fél óráig sem tartott. Julist nem bántotta senki, mert az együgyűeket inkább félték a falusiak. Julis nem volt az, még ha néha annak is mutatta magát. Riadtan állt a konyhában a zománcos mosogató mellett, a lábas jégszekrénybe kapaszkodott, aminek jégtartó tartályát is kirángatta és kifordította az egyik részeg falusi.

Földöntött bútorok, törött csillárok, széthasított képek a falon, megtaposott pólya maradt a csőcselék után. Az üveges szekrényből kidobált könyvek szerteszét hevertek kifordított gerinccel, tépett lapokkal, terítve volt velük a váróterem és a folyosó is. Csak Matilda szobájának ajtója volt teljesen érintetlen, és Matilda még mindig nem jött elő onnét.

Végül csönd lett. Julis lassan válogatni kezdte a regényeket, az orvosi könyveket, a kalendáriumokat, Magdus regényeit külön-külön rakásba. A Velencei notesz fölött sokáig pityergett. Velence után mondta meg az orvosnak, hogy állapotos. Az orvos örült. Magdus is meggyógyult volna, biztosan tudta. Olyan szépen eltervezte akkor, a könyvek történetei fölött ábrándozva, hogy örökbe adja nekik, és ő is ott marad a házban. Az együgyű Julis a gyerekkel meghozza nekik a nevetést! – ezt tervezte, így mondogatta magában. De most csak egy zabigyereket hoz a világra. Összecsomagolt, Versecen él egy nagynénje, elmegy hozzá, ez volt az egyetlen lehetősége. Nem hitte, hogy az orvos árulója éppen Magdus volt, hiába bizonygatta a hentes, hiszen Magdust sem kímélték. Valami tévedés lehetett a dologban, valami nagyon nagy tévedés! Sehol sincsen a tegnapi életből semmi, ez rá a bizonyíték. Nincs mire maradni a halott házban.

Tolongás, nyüzsgés fogadta az állomáson. Zsúfoltak voltak a vonatok, mindenki utazni akart. Senki sem szállt le, csak fölfelé törekedtek az emberek. Julis utolsónak kapaszkodott volna az induló vonatra. Egyetlen kéz sem akadt, hogy segítse, ki-ki magának kereste a helyet. Gyorsult a vonat, Julist már csak egyetlen lépés választotta el a biztonságtól. Mások is kívül rekedtek, kendők lobogtak, sapka repült, kalapot vitt el a léghuzat. Julis egyet-kettőt lendült, mint a tétova lepkeszárny: maradjon, vagy fölröpüljön inkább? Aztán leesett. A kerekek begyömöszölték maguk közé, puhán, mint a rongybabát. Mire a mozdonyvezetőhöz jutott a hír, a baleset helyszínétől régen messze járt a vonat. Minek állt volna meg már akkor? A vészfék nem működött. De könnyen lehet, hogy meg sem húzta senki.

* 2009-es, átírt változat