Fekete J. József
Élő vajdaságiakat olvasva*

Nem mindig értjük egymást

Egyik magyarországi folyóirat szerkesztője azt kérte tőlem, hogy húzzam ki a szövegemből azt a megjegyzést, hogy a trianoni döntés legsúlyosabb következményeit a vajdasági magyarság szenvedte el/meg, igyekezzek itt semleges maradni, mert – mondja a szerkesztő – mit szólhatnak erre a kárpátaljaiak, akiknek semmijük sem volt Trianon előtt.

Úgy tűnik, nem mindig értjük egymást: a Délvidéken ma sem tudjuk igazán, mekkora áldozatokat követelt a trianoni döntés. Azt viszont tudjuk, hogy a Délvidékről a magyar értelmiség háromnegyede nyomban távozott, és az így ellehetetlenített magyar értelmiség a második világháború alatt, végén ismételten úgy megfogyatkozott, hogy 1945-ben a Vajdaságban csupán három magyar tanító marad, a többi elveszett a háború alatt – a magyar és a szerb hatalom is előszeretettel sorozta be a magyar értelmiséget – és mindent újra kellett kezdeni – becslések szerint 20-tól 40 ezer vajdasági magyar véráldozata, mártíriuma után. Hogy volt-e irodalmi élet, könyvkiadás, sajtó stb. a Délvidéken Trianon előtt, és veszített-e ebből később, bátran válaszolhatjuk: volt, veszített.

De akkor még nem beszéltünk a vérveszteségről, mert élő ember, érdeklődő olvasó hiányában minek az irodalom?

Kinek volt nagyobb, fájóbb, említésre méltóbb vesztesége? Gyomorforgatóan undorító kérdés. A veszteség nem számokban, hanem érzelmekben tartható számon. Amennyiben van rá igény. Tizenvalahány, de az is lehet, hogy inkább huszon-egynéhány esztendővel ezelőtt kerültek kezembe egy Baranya megyei író könyvei a baranyai svábok második világháborút követő sorsáról, akkor, amikor a laskói-darázsi történelmi tapasztalatot feldolgozó Kontra Ferenc erről a témáról ugyanilyen nyíltan szólt a Délvidéken. Lelkesen írtam a tényfeltáró könyvekről, de ezek az írások csak itt, a Délvidéken jelenhettek meg, a magyarországi – általam megkeresett szerkesztőségek – még csak válaszra se méltattak.

Ebben a témakörben még csak egy megjegyzés: ha anya/banya(1)/országi megítélésünkből indulunk ki, akkor értelmezhetővé válik az említett lapszerkesztő véleménye, miszerint kár a Vajdaságból panaszkodni, hiszen a kárpátaljaiak a nagyobb vesztesek. Nem minősítenék, sőt az áll legtávolabb tőlem, hogy a sajnálkozásban keressek elsőbbséget a délvidéki magyarság számára.

A sajnálkozás önsajnálatot generál, amire végképpen nincs szükségünk. Van azonban, ami fontos: a ködoszlatás. Ha a vajdasági magyarról az a vélemény áll, hogy jó helyre született, mert ideig-óráig volt tengere és világútlevele, nem árt e kiváltság mellé odaállítani, hogy a rengeteg világszabadság alatt akkora lefojtottság alatt élt a Délvidéki magyarság, hogy veszteségeit se merte összeszámolni, és hogy mindennek lenyomata miként jelent meg, megjelent-e, és ha igen, milyen következmények árán az irodalomban.

Első, és alapkérdés: a vajdasági magyar író óhajtja-e magát vajdasági magyar íróként, művét vajdasági magyar irodalmi alkotásként reprezentálni?

Ki az, aki ír, és kinek?

Távol áll tőlem, hogy az író halála, kivolta, jelenlevősége felől közelítsem meg a témát. Viszont az a kérdés eleve felvetődik, hogy az, aki ír, tulajdonképpen kinek ír?

A legutóbbi tanácskozások sora, valamint néhány elméletíró és recepció-teoretikus meglátása szerint valamiféle konszenzus látszik felállni annak kérdésében, hogy van-e határon túli, és vele szemben határon belüli irodalom. Egyre inkább népszerűsödni látszik az a vélemény, hogy minden magyarul írt szöveg az egyetemes magyar irodalom része. Ám azért itt se hanyagolható a recepciós differenciálás: a külön közigazgatási területen, idegen nyelvi környezetben – ez egy kiemelten fontos tényező – alkotó írók művei eleve valami többletet, a különböző kultúrák szimbiózisának lenyomatát hordozzák magukban. Ez nem értékesíthető hozadéka az idegen nyelvi környezetben született magyar irodalomnak, hanem csak sajátossága.

Az egyetemes magyar irodalom léte fölötti bizonyosság boldogsága nyomán azért kérdezzünk vissza: ennek az irodalomnak mégis Magyarország a legnagyobb piaca, akkor honnét, hogy a magyarországi könyvterjesztés jószerével érdektelen az ún. határon túli kiadványok iránt?

Ugyanilyen érdektelen a magyarországi olvasó a határain kívül született magyar irodalom iránt? Mielőtt ezen a kérdésen elméláznánk, folytassuk: a kortárs magyarországi irodalom, vagy sarkítsunk végletekig: az idegen nyelvi környezetben született kortárs magyar irodalom iránt mekkora az érdeklődés a „határon túl”?

Mit tegyen a kritikus?

Eljutottunk a kortárs magyar irodalomnak egy olyan fejezetéhez, amely voltaképpen az osztrák-magyar államformáció felbomlását követően igényként és szándékként, ritkábban alkalomként és lehetőségként egymás prezentációjának igényeként képződött meg. A magyarországi folyóiratok az első lehető alkalommal nyitottak a „határon túliak” felé. A vajdaságiak ezt korábban már megtették a magyarországi alkotók irányában, a szilenciummal sújtott szerzők tisztes honorárium mellett közölhettek a folyóiratokban és a könyvkiadóban. Zilahy Lajostól Eörsi Istvánig, Weöres Sándortól Lukács Györgyig, Petri Györgytől Szentkuthy Miklósig, tekintet nélkül arra, hogy ki mikor és mi okból lett kegyvesztett anyanyelvi környezetének hatósága előtt.

Jelen pillanatban tisztességes átjárhatóság mutatkozik az egyetemes magyar irodalom fórumain, weben, folyóiratban, heti- és napilapban, az elektronikus médiában. Még a „határon túli” könyvekről író kritikusra is jut idő, van számára közlési hely. Csak ennek a ténye újra éleszti a korábbi sérelmek (lehet így nevezni, ha elhúzzák fejed felől anyaországod?) traumáit, és a kritikus/recenzens úgy érzi, érdemtelenül engedékeny irányában a szerkesztő: leközölte írását, tudván, hogy legjobb igyekezete szerint a legjobb kötetről mond véleményt, de abban is biztos, hogy a tárgyalt irodalmi alkotás vélhetően soha nem kerül majd be a magyarországi irodalmi vérkeringésbe. A lapszerkesztő és kiadó egyszerűen szólva kegyet gyakorol a „határon túli” magyar könyvekről író kritikus irányában – közli a visszhangtalanságra ítélt írását. Úgy hiszem, hogy itt nem a szerző-szerkesztő-kiadó hármasának problémája, hanem a – számomra áttekinthetetlen – de azért vezérelveiben akceptált könyvterjesztés elemi gondjai felett kellene elgondolkodni.

De mi olvasható a könyvekben?

Úgy tűnik, minden korra érvényesen alkalmazható tapasztalat a művészeti élet sokszínűsége, változatossága, árnyalatgazdagsága, még a totalitáris rendszerek idején is jelen volt a hivatalosan támogatott művészeti irányzatokkal szembefeszülő földalatti és szamizdat művészet. Ma ezt a formai-tartalmi gazdagságot nemes egyszerűséggel pluralitásnak nevezzük, de nem egyszerű elkülönböződésről van szó, hanem miként az imént mondtam: szembefeszülésről. A múltból eredő, és a jövőre irányuló alkotói szándékok megléte úgyszintén minden korra jellemző, az új évezred első évtizedének erre vonatkozó tapasztalata, hogy az említett látens egymásnak feszülés egymás melletti létmóddá szelídült. Ám ne igyekezzünk mélyreható következtetéseket levonni ebből a megállapításból: meglehet, hogy a mindenkori irodalom két fősodra azért tűnik békésen egymáshoz simulónak, mert egyáltalán sokkal kevesebb érdeklődés nyilvánul meg az irodalom, a művek és alkotók iránt, mint az elmúlt évezred végén. Alig egy hónappal ezelőtt jelent meg a szabadkai Életjel Kiadónál Deák Ferenc Légszomj című drámájának újrakiadása, s a kötet a dráma szövegével azonos terjedelemben közli a mű korabeli (1971.) sajtóvisszhangját. Napilapunk szinte naponta foglalkozott vele, akárcsak a rádió. De emlékezzünk, micsoda botrány kerekedett Gion Nándor Testvérem, Joáb regénye körül a múlt század hatvanas éveinek végén, vagy az Új Symposion egyes lapszámai miatt a hetvenes, ajd a nyolcvanas évek legelején. Ezeket az ügyeket szemlélve úgy tűnhet, az odafigyelő múlttal szemben a jelen érdektelen, mentalitását a „vedd fel, lapozz bele és tedd félre” parancsa határozza meg. Pedig egészen másról van szó, bár az érdektelenség fokozódása egyáltalán nem kizárható tényező: az említett múlt századi eseteket nem az olvasóközönség, hanem az örök, a transzcendentális igazságot magának kisajátító, magát az igazság fölé helyező hatalom generálta. Ne essék több szó róla.

Végtére azonban mi is a mindenkori, így a mai művészeti életben megnyilvánuló kettősség két alapirányzata? „Az egyik az, amelyik a művészet genetikus és funkcionális szerkezetében fenntartja a közösségiség elemét, s bizonyos kultúrkritikai szkepszis ellenére is hisz a művészi jelentésben immanensé váló transzcendentális igazságok egzisztenciális közvetíthetőségében és értelmezhetőségében. A másik irány viszont illuzórikusnak találja ezt a reményt, s szándéka lényegében individuális szabadságmodellek határozott felállítása.”(2) Természetesen irodalmunknak ma is van irodalmon kívüli olvasata, minősítése és értékelése, amiben nem az esztétikum és a nyelv, nem az immanens művészi szándék kerül terítékre, hanem az irodalmon kívüli – ideológiai-politikai – tényezők kerülnek álságos módon ezek helyébe. „Együtt tornyosulnak aztán, mind átláthatatlanabb sötétségben gomolyogva a szónoki beszédek. Az egyik a pozicionált értelmiségi tegnapi bűnlajstromának tételeit sorolja elő. A másik a nemzet- és fajmentő siránkozókon mulat: fullánkos pásztorként lesi, ki kóborolt el, főállásban magyarnak, és ki került az irodalom mennyei mezején a 'nemzetisors-vállaló' irodalom hangosbemondói és csőszei közé.”(3) Csak sajnálhatjuk, hogy Vajda Gábornak nem sikerült befejeznie A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete áttekintésének harmadik kötetét, igen tanulságos lehetne az egymásnak feszüléseket illetően.

Bár nagyon nem kedvelem a kánon kifejezést, kénytelen vagyok kánonról beszélni azon alkotói alapállásokkal kapcsolatosan, amelyek egyfelől a világmagyarázat-elvű poétikát részesítik előnyben, másfelől pedig a személyiség autonómiájának, a szellemi közvetítettségnek és a műre visszautaló alkotás poétikáját érvényesítik. Hiszen voltaképpen e kettőről van szó, azzal, hogy mindkét törekvés sajátos árnyalatokra szálazódik szét, és mindkettő megfér egymással, bizonyára olykor át is fedik egymást, ezzel színesítve irodalmunk különböző alkotói törekvéseit. Vagyis: ha beszélhetünk kánonokról, akkor és csak az egymás mellett megférő kánonokról tudok tudomást venni.

Műfaji szétágazódás

Beszédes István műhelyanyagként összegezte a vajdaságinak számító szerzők 2005-2009 között idehaza és határon túl megjelent szépirodalmi köteteit. Az összesen hetven (4) kötet műfaji megoszlása szerint legtöbb prózakötet jelent meg az évtized második felében, összesen 39, majd 26 verskötet következik, végül öt drámakötet zárja a sort. A verskötetek számát meghaladó prózakötetek száma arra utal, hogy alkotóink komolyan számolnak a hosszabb, nagy ívű kompozíciót felmutató epikus formákkal, emellett kiemelten örvendetes, hogy a dráma műfaja is jelen van irodalmunkban. Mindezek mellé hozzá kellene számolni az értekező prózát is, mert a múlt évszázad hetvenes éveitől kezdve irodalmunkat az értekező formák hangsúlyozott jelenléte jellemezte. Itt érdemes egy pillanatra megállni, hogy vezérszavakban áttekintsük a délvidéki irodalom belső kánon-átrendeződését. A centrumtól elszakadás traumáját követően először a Szenteleky Kornél meghirdette helyi színek elmélete határozta meg a regionális a kánont, később a „népi diszkurzus nemzeti kultúraintegráló hatása” érvényesült kánonképzőként, majd erre rekanonizációként hatott vissza a hatvanas évek elejétől, derekától az interkulturális kapcsolatokkal és az anyaországi kulturális önreflexiótól történő eltávolodással leírható utómodern és neoavantgárd világszemlélet és műteremtés, végül a posztmodernbe csúcsosodó értékboltozat, ami eleve visszahatott az anyaországi irodalmi kánonra. Szirák Péter írja erre vonatkozóan, hogy „A Híd és az Új Symposion , s általában a Vajdaság meghatározó irodalmárai mindig is szubverzív módon viszonyultak a részben vagy egészben hegemón helyzetben lévő magyarországi kánonhoz, így a régió orientációja hasonló szerepet töltött be, mint a párizsi Magyar Műhely köre. Aligha véletlenszerű például a 'prózafordulat' kezdeményezőinek, Ottliknak, vagy még inkább Mészöly Miklósnak a vajdasági kapcsolatai.”(5) Ezekhez a kanonizálás által felértékelt utómodern és neoavantgárd törekvésekhez teremtettek sajátos értelmezői nyelvet a helyi irodalomtudósok, ami magas szintű, rangos értekező prózát hívott életre. Jelen tanácskozásunknak viszont nem célja a metairodalom tárgyalása, így el is tekintenénk tőle. Azt azonban egyetlen példán mégis szemléltetném, hogy milyen arányban volt jelen a szépirodalom és az értekező próza at öt évtizeden át vezető könyvkiadónk termésében. A Forum 2007-ben 20 kötetet jelentetett meg, ebből 6 volt szépirodalmi jellegű, 2008-ban 25 kötetet tett ki a termés, hét szépirodalmi könyvvel, 2009-ben újra 20 kötetet adott ki a Forum, és ismét hét nevezhető szépirodalminak, de ebből a hétből három újra kiadott korábbi mű. Ez az adat nyomban elülteti szívünkben a gyanú magvát: az Életjel Kiadó idén Kontra Ferenc – igaz, újraírt – Drávaszögi keresztek regényét adta ki 1988-ból, Herceg János Viharban című novelláskötetének hasonmás kiadását 1933-ból és Deák Ferenc Légszomj című drámáját 1971-ből – ennyire hiányoznának a mai kéziratok? Kapásból válaszolhatunk, nem. Csak a termés megoszlik a kiadók közt. Az elmúlt öt évet – és csak a szépirodalmat – szemlélve a Forum csupán a prózairodalom terén őrizte meg primátusát 15 kötettel, de nyomában a zEtna 13-mal, a verskötetek esetében a zEtna vezet 11:8 arányban a Forum előtt, míg a drámakötetek esetében abszolút vezetést szerzett a zEtna, 3 kötete mellé az Életjel és a VMMI iratkozott fel 1 – 1 drámakiadvánnyal.

Tárgyi-tematikus jellemzők

Mintáról és nem teljes áttekintésről lévén szó, távolra mutató következtetéseket nem vonhatunk le az adatokból, csupán inkább az alakulásfolyamatok tanújaként jegyezhetjük fel észrevételeinket. Elsőként azt – ami eleve természetesnek tűnik – , hogy a kiadók egyéni profillal rendelkeznek, ennél fogva kialakították érdeklődési és vonzáskörüket egyaránt. A Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium például kizárólag irodalomelméleti és irodalomtudományi szakszövegeket – felsőoktatási segédanyagokat – jelentet meg, ugyancsak szakmai kiadónak számít a Vajdasági Magyar Módszertani Központ, valamint az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kara. A Sziveri János Művészeti Színpad könyvkiadói tevékenysége versorientált, az esszégyűjtemények megjelentetésével tudomásom szerint felhagyott. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Forum Könyvkiadó jószerével a nemzeti közösségi egzisztencia meghatározó és jellegadó problematikájára összpontosít, szépirodalommal is, de inkább az értekező próza elsőbbsége mellett. A Forum produkciójában helyet kap a helytörténet, a politikai publicisztika, a társadalomtudomány, a képzőművészet egyaránt. A képzőművészeti orientáció, valamint az értekező prózára irányuló odafigyelés a zEtna Kiadóra is jellemző, viszont esetében sokkal fontosabb kiemelni a korábban már hangsúlyozott, a teremtett és megvilágosító értékekre összpontosító szépirodalmi koncepciót. A zEtnáról bátran elmondható, hogy műhelyként funkcionál. Olyan szerzők munkálkodnak ebben a műhelyben, akik számára hatványozottan fontos az alkotószellem autonómiája, a létértelmezés esztétikummá átvalósítása, a mű jelentésvilágának és a befogadó értelmezési horizontjának koherenciája, a gondolatközvetítés művön belüli egyedi megoldásai, úgy a költészetben, mint a prózában és a kiemelt helyen kezelt drámában.

Az Életjel Kiadó folytatja a Kosztolányi–Csáth–Szabadka hármas irányultság vonzatába sorolható irányvételét, a közelmúltban indított Klasszikusaink sorozata is a délvidéki szépirodalom múltjának ápolására szolgál. A Grafoprodukt Kiadónál nem látszik határozott koncepció körvonalazódni, a többiekkel pedig eme mintavételen belül nincs mód foglalkozni.

A szerkesztői koncepció köré épülő, jól működő műhelyek – az eddig említettek között szerintem a jelen pillanatban a zEtnának és a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégiumnak van ilyen – mellett két folyóiratban is a műhelymunkára alapozást emelhetjük ki. A DNS kulturális folyóirat minden száma ( Médium, Sebesség, Test–Párnakönyv, Fétis, Pop, Pi, Ariadne, Amnézia, Persona, Terra incognita, Mandala ) a konceptuális megközelítés közösségen belüli egyéni megvalósításának eredménye. A Sikoly irodalmi és művészeti folyóiraton belül is gyakoriak a tematikus számok (vers, próza, értekező próza, Sziveri- és Tóth Béla emlékszámok, horror, 101 nap alatt), ám ezek olykor a műhelymunkán túlmutatva inkább pályázati, vagy inkább már akció-jelleget öltenek.

A magyarországi és a szerbiai könyvkiadás viszonylatában is kevés a gyermekeknek szóló könyv, különösen a gyermekverskötet, inkább műmese és mesés regény, illetve mondagyűjtemény lenne a jellemző, ha több lenne belőlük.

A regény területén egyaránt jelen van a történelmi és a jobb elnevezés híján áltörténelmiként jegyzett regény, a fikciós és az önéletrajzi nagyepika, e két utóbbi ötvözése, és egyáltalán a műfajközi átmenetek lehetőségét kihasználó prózaforma. A konvencionálisabbnak tekinthető elbeszélő modor se jelentkezik vegytiszta formában, de jelen van például a tárca- és dokumentumnovellákban, viszont a századelő dokumentumregénye már ironikusan visszaható módon kezeli a konvencionális beszédmódot. Ez a műre visszaható alkotásfolyamatot feltételező műképzés nem csupán az epikus műfajok, hanem a líra és a dráma beszédmódjára is kiterjesztette igényét, a műfaji átjárhatóság szinte követelményként mutatkozik, és új alkotások születnek a táj, a miliő, a „helyi színek”, a nemzeti múlt, a történelem, az anyanyelv iránti személyes, egyéni viszony megfogalmazásából. Az egyéni útkeresés, a pontos önkifejezésre törekvés ugyanolyan fontos századunk első évtizedében az íróink számára, mit a valahová gyökerezés tudta, még ha alkotói fantáziájuk helytől, szokásrendtől távolinak tűnő helyre is vezeti olvasójukat. Cáfolhatatlan tény, hogy Bertha Zoltán észrevétele, miszerint: „a kisebbségiség élményvilága is olyan része a létezésnek, amely ha a nyelvvel azonosul, akkor a nyelvnek is része lesz”(6) A vajdasági magyar irodalom jelene/válsága/népszerűsödése körüli problémafelvetés sarkalatos fordulatot nyerne, ha az ideológiai-politikai, valamint esztétikai-hermeneutikai különbözőségek mentén haladó értelmezések helyett a posztkoloniális elméletek tükrében igyekeznénk megfogalmazni megértési kísérleteinket, de ez még várat magára.

Akkor meg hol a probléma?

Alapvető gondként olyan kérdések merülnek fel, amelyek egyetlen szempontból tekintve eleve megválaszolhatatlanok. A bevezetőben említettem, hogy gyakorlatilag minden irodalomra jellemző a hagyományőrzés és a hagyománytörés egymásnak feszülése. Viszont ha se a Vajdaságban, se Magyarországon már egyáltalán nem téma, hogy a vajdasági illetékességű vagy származású szerzők művei melyik irányzat hatását nyomatékosítják, életképességét bizonyítják, kánonját erősítik, akkor ez azt jelentené, hogy nálunk harmonizálnak a széttartó törekvések, az esztétikai értékfeltétlenség képes lenne magába építeni az elvárásalapú, feladat- és küldetésvállaló irodalmiságot? Hogy megszűntek a kánon-átrendeződésék, vagy egyetlen posztmodern kánon mindent magába szippantott, és az egészet betemette az érdektelenség? Szerintem még nem telt le az inkubációs idő, a rendszerváltás sok egyéb témát problematizált az anyaországi kánonviszonyokban, még friss a konszenzus – ha van egyáltalán – az egynyelvű magyar irodalom egységének kérdésében.

Az össznemzeti könyv- és folyóirattermés, valamint internetes közlés áttekinthetetlensége nyomán átlátható-e egy regionális jegyeket(7) viselő irodalom kétoldali értékelési anomáliája? Az alul- és túlértékelés, az elvárások elutasítása és a megfelelni akarás jelenvaló probléma.

Kapcsolódik-e az össznemzeti magyar kultúrához a nem anyanyelvi környezetben születő magyar irodalom? És ha igen, öntörvényű, törzsökös jogon teszi-e ezt? Szerintem nincs valós kapcsolata, viszont a jelenléte folyóiratok, kiadók, portálok – egyéni, személyes kapcsolatok – révén kétségtelen. Annak eldöntéséhez azonban, hogy a jelenlét a produkció esztétikai értékével arányban áll-e, vissza kellene térnünk az értékelési anomáliák tisztázatlan kérdéséhez. Én legalábbis nem tudok egy olyan egységesen érvényesíthető megítélési mércéről, ami az elvárásokon túl kellő érzékenységgel viszonyulna az eredetihez, az egyedihez, az elkülönböződőhöz. Az viszont evidens, hogy az életképes közösségi kultúra nem nélkülözheti az eligazító értékrendszert, átvitt értelemben minőségi irodalom nem létezhet kritika nélkül. Van-e a mai vajdasági irodalomnak kritikája? Kritika nélkül kánonok se létezhetnek.

A huszonegyedik század első évtizedének végén hogyan határozható meg az irodalmi érték fogalma az irodalmi siker függvényében? Létezik-e, létezhet-e olyan axiológiai(8) módszer, ami általános érvénnyel mutatná fel az irodalmi művek „mérhető értékét”? Aztán: az integrálódás iránti igény mellett megjelent egy elkülönböződési igény, a „saját” hangsúlyozása és kiemelése, elkülönítése az „egységestől” és „általánostól”. Feltétlenül köldöknézéshez vezet-e az ilyen megkülönböztető, de mégsem szegregációs szándék?

Másfelől kérdésként vetülhet elénk a Magyar Írószövetség integrációs szándéka, igénye és lehetőségeinek határa, amit természetesen sajátos megvilágításba helyez, hogy az Írószövetség mellett egyéb szakmai szervezetek gazdagítják az érdekszerveződés palettáját.

Végezetül külön érdekessége a vajdasági magyar irodalomról szóló gondolkodásunknak Gerold László írássorozata a Vajdaság Ma hírportálon, amelynek bevezetőjében az irodalomunk válságáról beszél: „Irodalmunk, megítélésem szerint, ismét [...] válságos korszakát éli. Már több éve. Miért? Azért-e mert ami volt kiégett, s váltani kellene, s erre időre van szükség? Vagy azért-e, mert olyan káros tendenciák törtek fel, kerültek felszínre, sőt előtérbe, amelyek gátolják a megújulást? Esetleg a körülmények kedvezőtlen hatásáról lenne szó? Vagy másról?”(9)

Az irodalmunk többrendszerűségét, az alkotói intenciók és az olvasói elvárások legitim különbözőségét tételező okfejtésünkkel szöges ellentétben álló meglátás megfogalmazója egyelőre még nem adott választ felvetett kérdéseire. Egyetlen állítását kivéve: „szerintem irodalmunk válságos helyzetbe jutott, aminek legfőbb ismérvét az egyre inkább burjánzó provincializmusban látom.”(10) Sajnos ezen állítás igazolására várnunk kell a tervezett cikksorozat folytatását, mert a provincializmus minősítő, pontosabban alul-minősítő sánta vesszőparipája már vagy tíz éve nyargal irodalmunkban, de még nem sikerült lerántani róla a leplet és megtudni, ki és mi a provinciális irodalmunkban. Vitathatatlan, hogy minden irodalomnak lehetnek csúcsteljesítményei, és vannak középszerű meg azonnal feledhető alkotásai, így a vajdasági magyar szerzők műveire is áll ez a megállapítás. De képzeljük el, milyen irodalom lenne az, ami csupa remekművekből állna? Nem is létezhet ilyen, hiszen a legitim olvasói elvárások és interpretációk nem alkothatnak egyetemes érvényű etalont.

Ahogy tovább olvasom Gerold László problémafelvetését, úgy tűnik, mintha ő is inkább az „egységes” és „egyetemes”(11) magyar irodalommal szemben a regionális irodalmi kánon mellett voksolna, ami értékminőségében válhat az „egynyelvű” magyar irodalom nyilvántartott részéve: „Kiindulópontunk legyen az a vélekedés, miszerint vannak íróink, van többkiadós könyvkiadásunk, vannak folyóirataink, vannak művelődési műsorok és rovatok, van irodalmi mellékletünk – de irodalmunk nincs. A szónak abban az értelmében, ahogy volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, amikor vajdasági irodalomról beszéltek. Ma kizárólag a keletkezés helye szerint lehet vajdasági irodalomról beszélni, s nem az irodalom jellege, szellemisége szerint. Az sem kizárható természetesen, hogy manapság idejétmúlt efféle igényeket támasztani, más korban élünk, melyben az irodalomra is másként kell tekinteni, más elvárások vannak.” (12)

Itt harapott saját farkába kételkedésünk kígyója: visszatértünk kérdésfeltevésünk elejéhez, ahhoz a dilemmánkhoz, hogy megszületett-e a konszenzus az egységes magyar irodalom meglétéről, vagy inkább a kánonok „felsokszorozódásáról” (Szirák Péter), „feltorlódásáról” (Bertha Zoltán), „egymásmelletiségéről” (Elek Tibor) beszélhetünk? Vagy éppen a rekanonizáció befejezetlenségéről, miként Végh Balázs Béla fogalmazott: „a kelet-európai nemzeti kisebbségek irodalmának kanonizációja nem befejezett tény, hanem napjainkig tartó folyamat, valójában ezek az irodalmak nyolc évtized múltán is az intézményteremtéssel, az értelmezői közösségek formálásával és a folyamatos értékváltással vannak elfoglalva.”(13)

Voltaképpen mit is szeretnénk? Részese lenni az egységes magyar irodalomnak, vagy egy olyan elvárásnak megfelelni, amely továbbra is a „hely szellemének” deklarálását tekinti fő irodalmi célnak? Vágyak és dilemmák ütköznek szinte választalanul immár kilencven esztendeje.

* 2009. december 12., 17 óra. Zentai Alkotóház, Zenta. A zEtna VI. Irodalmi Fesztiválja. Élő vajdaságiakat olvasva – a kerekasztal vitaindítója..

1 Copyright: Ferenczes István
2 Bertha Zoltán: Egyén, közösség, művészet. in. uő.: A szellem jelzőfényei. Jak füzetek 34. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988, 11. p.
3 Márkus Béla: Az iróniától a nosztalgiáig. in. uő.: Tények és képzetek . Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005, 265. p.
4 A számadásba egy politikai publicisztika is becsúszott prózaként, így voltaképpen 69 kötetről van szó, de ez semmit se változtat az összképen.
5 Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. in. Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen Szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, 48. p.
6 Bertha Zoltán: A „határon túli irodalom'”integrációjának kérdései. in.: uő: Sorsjelző. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006, 420. p.
7 A már idézett Bertha Zoltán állapítja meg, hogy ha régió sajátos meghatározói kihatnak a nyelvre, akkor ezáltal az irodalom részévé is válnak, nem csak a nyelvet, az irodalmat is gazdagítják.
8 Értékelmélet, az önmagukban, minden egyébtől függetlenül tekintett értékek természetének vizsgálata.
9 http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=porteka (Irodalom – itt és most)
10 uo.
11 „Az egyetemes magyar irodalom egy nyelvközösségében integrált szerves kulturális képződmény. (Bertha Zoltán)
12 http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=porteka (Irodalom – itt és most)
13 Végh Balázs Béla: Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005, idézi Bertha Zoltán: A nagykorúsodás elméleti útjai. in.: uő. Sorsjelző . Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006, 234. p.