Józsa Márta
Afterparty
– alaprecept –

Édeskés vagy savanyú, csípős vagy bársonyos, tejfölös vagy paprikás, ki főzi, ki eszi, és mennyire súlyos a helyzet. Ez itt a kérdés. Ahány ház, annyi korhely s annyi megoldás az égő gyomor és a forrongó lélek megnyugtatására. A másnaposság gyógyítására szánt savanykás leves korhelyleves azok közé a jelenségek közé tartozik, amelyek jobban hasonlítanak a vallásra, mint a receptre. Az étel elkészítésében rejlő lehetőségek ugyanis megszámolhatatlanok, az azonban mindenképpen fontos: ragaszkodjunk ahhoz, hogy a miénk az egyedüli, az üdvözítő, a páratlan, a pártatlan és az igazság letéteményese. Mélyen benne rejlik a személyiségünk, kultúránk, és kimatathatóak belőlük nemzetkarakterológiai jegyeink. Meg nem erősített forrásaink szerint antropológiai kutatóintézetek legtitkosabb témái közé tartozik annak felderítése, hogy az alkohol-áztatta román gyomrot miért a marha gyomrának esszenciájával, a pacallevessel nyugtatják, míg a nem kevésbé harcedzett magyar szerv vajon miért a sertés – mellesleg nem egy biológiai tulajdonságában az emberhez oly közel álló – állat izmaiból készült eledeltől nyugszik le.

Meglehet, hogy a nyelvi és történelmi különbségek éppen innen, a másnapos levesek közötti eltérésekből vezethetők le. Mondjuk úgy: a pacalleves eszencia, a korhelyleves szubsztancia. Míg az elsőnél a szakács lassan, rafináltan állítja elő a belső háborgást csillapító, kissé csípős, savanykás elixírt, a második esetében oda nyúl, ahol már eleve, preventíve megérlelték a minden savanyított zöldségek királyát, a káposztát. Gondolják meg: szorgos kezek gyalulták, taposták, sózták és nyomkodták hordóba az emberfej morfológiai jegyeit és az őstermészet zöldjét egyaránt hordozó káposztafejeket, hogy azok szövetének felbomlásával a félig megemésztett alkoholhoz hasonló erjedtséget állítsanak elő. A káposztalé mint leves-alap eleve egy felütés, egy zenei Auftact – mely, és lássuk itt a finom asszociációt, az utalást az előzményekre, gyakran fordul elé különféle tánczenéknél, kiváltképpen pedig keringőknél, mazurkáknál, polkáknál és francia négyeseknél. Mindaz, ami ebbe belekerül – hol finomra metélt zöldségek, néhol gomba, átitatódik a lé lényegével. S hogy mi lesz a lében a lényeg?

Nos ennek eldöntésére vállalkozni nem kisebb felelősség, mint kijelölni az egyetlen járható utat a sokoldalúan fejlett társadalom eléréséhez. Meg kell ugyanis egyértelműen határozni: a sertésizmok rafináltan feldogozott, gondosan füstölt, fokhagymázott-fűszerezett izmai, azaz kolbász formájában, avagy a nyers erőt képviselve, nyersen, darálva, önnön pillanatnyi igényeink szerint frissen fűszerezve, tehát húsgombóc formájában, netán minden képmutatást, kozmetikázást nélkülözve, füstölt csülök képében kerüljenek-e a savanykás lébe, hogy megvalósítsák a flóra és fauna harmóniáját a megviselt emberi gyomorban. Arról nem is beszélve, hogy egyes elhajlók szerint nem is a hús, hanem, szinte transzplantációként, az agyvelő gyógyítja leginkább az esze elvesztéséig vedelő embert – a korhelyleves székely változatába ugyanis agyvelőt is főznek. Ezek a csúcsok – azokról az opportunistákról pedig, akik egy egyszerű virsli káposztalébe való főzésével próbálják megúszni a szubsztanciális kérdések eldöntését, szót ne is ejtsünk! Megkockáztatom: ők azok az elhajlók, akik már az aznapot sem vették komolyan

Nem mintha bárki azt gondolná, hogy egy levestől elmúlik a macskajaj vagy egy közepes méretű fegyveres konfliktus – a korhelyleves az emberiség ama kipusztíthatatlan optimizmusának a következménye, amely nem adja föl a harcot az öngyilkossági hajlamai ellen. E kissé paradox tétel megfogalmazásához természetesen kellenek előtanulmányok – de nézzünk magunkba: tudnánk-e cáfolni, hogy a másnap mindig hosszabb, mint az aznap, továbbá hogy a másnapok kiválóan alkalmasak a tépelődésre, az önmarcangolásra és a soha be nem váltott ígéretek megtételére. És soha ne feledjük: amíg a világ világ marad, a másnap mindig a ma holnapja lesz. Bízzunk tehát a másnapban, és könnyű holnapot!